Hát, ez a nap is eljött. És sűrű volt, mint eddig tulajdonképpen minden nap. Reggel a rajzórára mentünk el és az ahhoz közeli kávézóban reggeliztünk. Utána pár ruhácskát vettünk a gyerekeknek, akik mostanában Mickey és Minnie lázban égnek. Ha már otthon egerünk van/volt, akkor itt miért ne 😉Innen hazavezetett az utunk egy röpke pihenőre, aztán indulás a városba ebédelni. Egy igazán helyi finomságokkal tűzdelt ebéd lett ez is, azzal a különbséggel, hogy itt senkinek nem tűnt fel a pálcikával való gyakorlatlanságom, így aztán az egész étkezést a spéci kanálkájukkal és pálcikával tudtam le. És még éhes sem maradtam. Igazából a gyerekek miatt mentünk ide, mert itt kapható a csokis baó, ami nagy kedvencük. Hát, köztünk legyen szólva, a pároló dobozkában három kis baó volt, abból kettőbe beleettek a gyerekek, de végül apának kellett eltüntetnie a maradékot. Mint ahogy általában mindig és mindenhol, ő a konyhamalac. Nem is értem, hogy nem kerekedett még ki. Persze, dehogynem. A két gyerek mellett sok mindent lehet, de elhízni nem.
Közben az történt, hogy a gyerek eladta a karácsonyfát. Ezt
még Levi születésekor vették az Ikeában és nem akarom kritizálni, de nagyon
minimál stílusú, na. Oké, a díszek azért feldobták, de azért láttam már
pofásabbat. Nyilván a gyerek is, mert ugyan pár napja feldíszítettük, de még
nem ért az emeletre, amikor talált egy akciós lehetőséget, amire lecsapott.
Kicsit nagyobb lesz, sokkal dúsabb, összességében is szebb, meg persze még így
se olcsó. Így aztán eladta a mostanit. Elég hamar jelentkeztek érte, úgyhogy
kitaláltuk, lefekvés előtt majd leszedi, hogy a gyerekek ne hisztizzenek a hiánya
miatt. Nos, nem szedte le. Ma viszont mi ketten rohamtempóban lekapkodtuk,
összecsomagoltuk, merthogy délután jön érte a vevő. Ezért aztán nagypapa ebéd
után otthon maradt a tranzakciót lebonyolítani. Ahogy az törvényszerű, a vevő
nem jött. Hogy végképp lemondott róla, vagy csak tényleg a mai nap nem volt
alkalmas, az nem igazán derült ki, de közben már új versenyző a pályán, úgyhogy
előbb-utóbb biztos elkel. Amíg a nagypapa otthon rostokollt, mi Leia és Levi
úszásóráján vettünk részt. A tegnapi nap az ausztrál út miatti pótlás volt, ez
meg a menetrendszeri. Összességében azt mondhatom, ügyesek és elég vízbiztosak.
Ez az egész lényege. Hogy Leia nem szeret a hátán úszni, az biztos, hogy Levi
sokkal többet játszana, mint követné az utasításokat, az is. De a lényeg, hogy élvezik mindketten.
Az uszoda után még átmentünk a közeli bevásárló központba,
hátha ott a Mikulás. És lőn. Kifejezetten csodás környezetet teremtettek a
Mikulással való fényképezkedéshez. Persze, körben ott a sok kis butik, a
karácsonyi kínálatukkal, ha már a fotó megvolt, hátha veszel egy kis ezt meg
azt. Ráadásul egy kis adománygyűjtő is van a pódium mellett, ahol beteg
gyerekeknek gyűjtenek.
Onnan végre hazafelé vettük az irányt, csak előbb még – ki
tudja, miért – betértünk az élelmiszer részlegre is. Otthon ugyanis rengeteg a
kaja, még ott a gulyásleves nagyja is. Na, hát itt történt a búcsúnapi baki. Az
ilyen vásárlások nagyon feldobják a kölyköket, mondhatnám, túlságosan is. Itt
is ez történt. Az amúgy sem túlságosan szófogadó Leia lelkesen ráncigálta a
kosarát apa után, aki még azzal volt elfoglalva, hogy az automata pénztárnál is
érvényesítse a mindenféle kedvezményre jogosító kártyáját, amikor egy másik
apuka babakocsival ki szeretett volna menni, persze a kicsi totálisan útban volt.
Kérem Leiát, jöjjön el az útból a kosárral, de azonnal visítani kezd és a
biztonság kedvéért még le is ül, hogy ő bizony apa mellől egy tapodtat sem. A
karjánál fogva felhúzom és elhúzom az útból kosarastól, mire az édesapja, az én
fiam, villámló szemekkel néz rám, hogy milyen türelmetlen és agresszív vagyok a
hercegnőjével. Hát, akkor az vagyok. A másik apuka megköszönte, hogy nem ott
rohadt rájuk a műanyag lakat és kimehettek, mert nyilván neki is sürgős. És nem
az a baj, hogy a kicsi ordít, ideges apukája kiborít egy doboz feketeáfonyát,
aztán négykézláb szedegeti össze. Hanem, hogy ő sem érti, jelen esetben igenis
a tündérboszorkánynak kellene visszavennie a hangerőből és megérteni, ha a
nagyi elhúzta az útból (nyilván nem végérvényesen), akkor igenis szabad utat
kell adni másnak, nem a mienk a bolt, ahol kedvünkre tarthatunk fel másokat. És
ezt már többször észrevettem, hogy ilyen tekintetben ezek a gyerekek nem
túlságosan megértőek. Ennek pedig egyetlen oka van, nem a szülő a főnök. De
erről már értekeztem, csak éppen pont a mai napon megint emiatt konfrontálódni,
hát, nem volt szívderítő dolog.
Kicsit fagyos hangulatban értünk haza, én rögtön vágtattam a
zuhany alá, kicsit bömbicséltem is, amiért ennyire nem értjük egymás
gyerekkérdésben. Ezalatt odalent persze nyugalom, már a vacsora készül, megjött
a házvezetőnő is a vasárnapi kimenőjéről és a két gyerek lelkesen meséli neki,
hogy látták a Mikulást. Ez egy újabb szálka a köröm alá, de már nem is
számolom. Lassan átöltözünk, Leát felvitte a menyem lefektetni, Levi persze
veri a tamtamot, hogy ő is ki akar jönni a reptérre. Fiam megint megadja magát,
mondván, a kocsiban úgyis elalszik. Így is történt, viszont így ugrott a
lehetőség, hogy a gyerek bejöjjön velünk és egy röpke ölelésnél többre fussa a
búcsú során. Még kiokosít bennünket, hogy igazán rutinból csinálhatnánk már a
reptéri futószalagot, de az az igazság, hogy nem volt még két egyforma
becsekkolásunk, úgyhogy rutinról nem igazán
beszélhetünk. De azért nem vagyunk teljesen elveszettek sem, csak éppen
a hagyományosabb megoldásokat kedveljük, a számtalan kis „tojást”, ahol
személytelenül is megcsinálhatnánk és a bőröndöket is mi címkéznénk fel, nos,
azt nem annyira. Hamarosan már túl vagyunk az útlevélellenőrzésen is. A
„tojásnál” szerintem még mindig ott értetlenkednénk. Odabent békésen leülünk a
jegyen feltüntetett kapunál, D42. Tibor – jó szokása szerint – még csavarog egy
kicsit, majd azzal tér vissza, hogy a kaput megváltoztatták. Felnézek és
tényleg, D42-ről C13-ra. Na, remek. Marha nagy ez a reptér, ez a két kapu kb.
fényév távolságra van egymástól, 15 perc séta. Remek. Mire odaérünk, éppen
megkezdik a biztonsági ellenőrzést is. Kivételesend csont nélkül átmegyek. Volt
év, amikor az összes létező ilyen ellenőrzésnél engem emeltek ki a sorból, kis
motozás, csomag alaposabb átvizsgálása. De most nyugi van. Az idő gyorsan
telik, már a gépen ülünk. 3x3 ülés, mi középen, elvileg jó hely, ha fel akarunk
állni, csak egymást zavarjuk. Elvileg. Szerencsétlenségemre kifogok egy
nagydarab pasit, aki a jobb könyökét nagyjából egész úton, úgy 13 órán
keresztül az oldalamban pihenteti. Tibor sem szerencsésebb, neki az ülése
rossz. Nem lehet dönteni, úgyhogy vigyázzállásban alhat, ha tud. A steward még
csak nem is mentegetőzik, csak megvonja a vállát, sok ülés rossz. Hát, kösz,
így már mindjárt jobb a helyzet. Elülni se lehet, mert tele a gép, mint a mi
hócipőnk. Félórás késéssel indulunk, de Londonba már időben érkezünk. És itt
megint olyan kirándulás veszi kezdetét, amit nem is értek. Mintha a mező közepén
tett volna le a gép, busz jön, megyünk, megyünk, majd végre megállunk az 5-ös
terminál kapujánál. Lépcsőn fel, járdán előlre, lépcsőn le, annyit tudunk, hogy
a 3-asról megyünk tovább. Újabb buszozás, de mintha egészen London belvárosáig
mennénk, végre megvan a terminál, de a kaput nem írják ki, csak már az utolsó
pillanatban. Újabb kirándulás mozgó
járdákon és sétálva, újabb biztonsági ellenőrzés és végre irány a gép. Kicsi és
teljesen tele van ez is. A hosszú úton szinte semmit nem aludtunk, így Londontól
Budapestig szinte végig.
Amikor leszállunk, még a Liszt Ferenc sem ismerős. Olyan lépcsőházban járunk, ami nem is rémlik, mozgólépcső persze nincs, végre beesek egy csarnokba, ahol az útlevélellenőrzés zajlik. Ez is másként működik, mint tavaly. Végre a bőröndök is előkerülnek, kint vagyunk. Telefon a gyerekeknek, jöhetnek értünk a közeli benzinkúttól. Gyors bepakolás, araszolás a városon át, aztán végre felharsan az ugatás az ajtó túloldaláról. Próbálom videón megörökíteni, ahogy a kutyák mámoros örömmel ugrálnak ránk, de csak egy zavaros kép sikerül, a telefon újfent nincs a helyzet magaslatán. Itthon vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése