A nagy könyves kihívás 30. Preston-Child: Macallan bosszúja

Nemrégiben a gyűjtőszenvedélyem kapcsán írtam a Válogatás kötetek első példányáról, ami a birtokomba került. Ha már a kezembe vettem, bele is lapoztam, és meg kellett állapítsam, már fogalmam sincs, miről szólt Douglas Preston és Lincoln Child: Macallan bosszúja című regénye.
Bocsánatos bűn ez és nem feltétlenül a regény minősítése, hiszen 1989-ben olvastam utoljára. Azóta meg akárhogy is, de eltelt 30 !!! év.

Ha összefutnátok ezzel a regénnyel, ne hagyjátok ki, ha ... érdekel, hogy elásott kincset őriz egy ősrégi átok. Egy kalózkapitány elásott kincsét. A rejtekhelyet pedig nem más készítette, mint korának ismert, királyok által támogatott építésze. Jó munkát végzett, mert az azóta eltelt néhány száz évben senki még csak a közelébe se jutott. Pedig a sziget, melyen elrejtették, bőven szedi áldozatait. Köztük a főhős testvérét is, mikor gyerekként a tiltott szigetre merészkedtek. Ilyen előzmények után nem szűkölködünk izgalmakban és mellesleg megtudjuk azt is, miért olyan értékes a kincsvadászok számára Szent Mihály kardja. Olvassátok el!

Korán reggel

Nem állítom magamról, hogy a közösségi médiában nagyon toppon lennék, nekem tökéletesen elég a blogok világa meg a Face. De azért hall az ember ezt-azt, amiben ha nem is akar részt venni, azért szinte már-már kénytelen legalább a fogalommal tisztában lenni. Ilyen az influenszer-jelenség is. Nem tagadom, utána kellett keresnem, mit is rejt a nekem elsőre takonykórral hasonlatos kifejezés.

Ki is az influenszer?
A hagyományos definíció szerint olyan ember, aki valamilyen hatással, befolyással van másokra. Ez kis hazánkban annyit jelent, hogy bárki, akinek van legalább ilyen-olyan módon összeszedett legalább ötezer követője, az kikiáltja magát annak. Ez nem igazán szerény dolog, de hát a magyar nem is erről híres.

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy ma reggel belefutottam egy hírbe (nekem sincs jobb dolgom, mint korán reggel már a netet böngészni?), miszerint Liptai Claudia 12 éves kislánya önálló influenszer-karrierépítésbe kezd.
Normáááális, Margit? 12 évesen valóban ez egy támogatandó kezdeményezés? Ahogy a kislány fogalmaz: "Én találtam ki, hogy komolyabban szeretnék szerepelni az Instagramon. Aki számít, ott van, és sok példaképet is meg lehet találni."
Mire a büszke mama: "Abban a pillanatban, amikor elkezd szerepelni az Instagramon, hirtelen lesznek olyanok, akik szeretni fogják, de olyanok is, akik megutálják, jóllehet nem is ismerik. Itt csak a produktum számít, valamit le kell tenni az asztalra, ne mondhassa senki, hogy ő G.K. felkapaszkodott lánya, vagy L.C. elkényeztetett gyöngyszeme."

Nevezzetek vaskalaposnak, de szerintem egy 12 évesnek még nem kellene így építkeznie. Amikor a szülők azért sírnak, mert a középiskolák (sokszor már az általános iskolák is) olyan felvételi rendszer elé állítják a gyerekeket, amire érzelmileg, pszichésen még nem érettek, akkor tényleg a közösségi média színterére kell engedni "önállósodni"? Hogy Claudia szavaira reagálják: nem ismerem a lányát és ettől a tervétől nem fogom sem megszeretni, sem utálni, számomra közömbös. Ami viszont nem közömbös, az a tendencia, miszerint a 21. század gyermekeinek lassan nem is lesz gyermekkoruk. Bár, ez így nem is igaz. Mert felnőttként is gyerekesen viselkednek majd. Éppen azért, mert nem volt gyerekkoruk, amit elhagyva, éretten léphetnének tovább.


https://24.hu/elet-stilus/2019/03/21/liptai-claudia-gesztesi-panka-instagram-influenszer-aerobik-modell-karrier-story/

A gyűjtő

Nem ismerek olyan embert, aki ne gyűjtene valamit, bármit. Talán csak az édesanyámat, aki olyan mértékben nem ragaszkodik semmihez, hogy néha elbizonytalanodom, ő vagy én vagyok a kakukktojás a családban? :D De a viccet félretéve ... Amióta az eszem tudom, mindig volt valami gumidominóm, hosszabb vagy rövidebb ideig gyűjtögettem valamit. A többségüktől aztán idővel megváltam. Nem, a szemétbe nem dobok szinte semmit, de vagy a bolhapiacon adtam túl rajtuk nevetséges, valóban bolhányi áron, vagy barátokhoz vándoroltak.
Amitől végképp nehezen tudok megválni, azok a könyvek. Ha úgy vesszük, ebben a tekintetben nem vagyok valami nagy környezetvédő, vallom: hogy amikor kinyitok egy papíralapú könyvet, akkor felsóhajt egy fa megnyugodva, hogy van élet a kivágásuk után is. A könyv nekem örök szerelem. Egyformán imádom az új könyvek bódító friss illatát (igen, még a tankönyvekét is) és az antikvár könyvek sokat megélt, a betűkön túli történeteket őrző illatát is.

A nagy könyves kihívás kapcsán már többször említettem a Reader's Digest Válogatás sorozatát. Az elsőt kíváncsiságból rendeltem meg, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan lehet négy regényt egy terjedelmében kiadni úgy, hogy ne vesszen el a lényeg, a gördülékenység. Azt kell mondjam, meg tudják csinálni. A sorozatban már jó néhány olyan regénnyel találkoztam, aminek az eredetijét is volt alkalmam olvasni és bizony nem tudnám megmondani, hogy mit vágtak ki, mert valahogy minden benne volt. Talán feszesebb lett, de az olvasó szempontjából épp olyan élvezetes. Mindenesetre szenvedélyes gyűjtője lettem, nem hagyok ki egyetlen újonnan megjelenő kötetet sem.

Az első kötetben ezek a regények kaptak helyet:
Douglas Preston és Lincoln Child: Macallan bosszúja
Mary Higgins Clark: Tégy úgy, mintha nem ismernéd
Dick Francis: Súlyos büntetés
Erich Segal: Csak a szerelem

Az első könyv fülszövege: A kincsvadászok (már érdekes!) évszázadokon keresztül próbálkoztak azzal, hogy megfejtsék a Verem titkát, amely egy ördögi módon megtervezett labirintus Maine partjainak közelében egy kis szigeten. Vajon tényleg az útvesztőben lapul a legendás kalózkapitány temérdek kincse? Vagy pedig csak egy halálos csapdát rejt a labirintus?

2. Nagyon elegáns luxuslakást árulnak a manhattani Centrál Park mellett. Lacey Farrell, a tehetséges fiatal ingatlanügynök mindent megtesz, hogy vevőt találjon az értékes ingatlanra. Aztán egy estén rossz időpontban rossz helyen van, így akaratlanul is tanúja lesz egy szörnyű tragédiának. Ettől kezdve menekülnie kell.

3. Az ifjú Ben Juliardnak semmi nem  okoz nagyobb örömet, miont naphosszat telivéreken lovagolni. Egy napon mégis úgy hozza a sors, hogy politikus édesapja kedvéért lemond arról, hogy zsoké legyen és segíti a parlamentbe jutsáért folytatott választási kampány alatt. Apa és fia azonban hamarosan ráébrednek, hoy a politika ugyanannyi izgalmat és veszélyt rejt magában, mint egy lóverseny, és az életüket kockáztatják.

4. Matthew Hiller zongoristaként ígéretes tehetség volt, de zenei karrierjét felcserélte egy afrikai misszióval, és ettől kezdve életét a gyógyításnak szentelte. Afrikában megismerte az őszinte szerelem érzését, majd egy borzasztó tragédia gyökeres változást okozott az életében. Amikor azonban a világhírű genetikus professzornak régi, nagy szerelmét kell kezelnie, belátja, hogy a tudomány már nem segíthet. Csak a szerelem.

Nos, csak azért osztottam meg a fülszövegeket, hogy lássátok, nagyjából milyen témakörökben íródnak azok a regények, melyeket érdemesnek találnak a Válogatásba kerülésre. Most kb. a 130. kötet táján járok, ami annyi mint 520 regény. Szerintem 5 % körül jár azoknak a száma, amelyek végül csalódást okoztak. Azért ez nem rossz arány.

A nagy könyves kihívás 29. Nick Petrie: Csóvafény

Előre bocsátom, a könyv jó. A cím meg ótvar. Fogalmam sincs, hogy miért éppen ez lett, mert semmilyen konteksztusban nem illik a regényhez.

Nick Petrie: Csóvafény című története már megint Válogatás könyvben került elém, így magyar borítót nem tudok prezentálni, de azt hiszem, nem is ez a lényeg. Peter Ash nevű szereplőjével ő is sorozatkaraktert alkotott, mint például Lee Child Jack Reacherrel. És ezzel azt is megállapíthatjuk, hogy nincs új a nap alatt, de azért azt kell mondjam, hogy a karakter jól működik, olvasás közben lelki szemeim előtt forgott a film, nemcsak a főhősre, de a többiekre is elég jó castingot csináltam :D

A történet: Egy fiatal nőt megtámadnak, elrabolnak, de lelkierejének köszönhetően megszökik üldözőitől. Egy tengerészgyalogos veterán a természet lágy ölén érzi magát szabadnak és a más helyeken rátörő pánikbetegségtől megszabadulónak. Egy nagy barna macinak köszönhetően kettőjük sorsa egy ködös napon összefonódik. Méltó társai egymásnak a kalandok során. A nő nem egy ijedős virágszál, s bár a férfi a testőréül szegődik, kétségünk se legyen, hogy akár egyedül is túlélte volna a halálos kalandot, melynek szálai a gyermekkorához, zseniális informatikus anyjához és apjához kötődnek. A regény bizalomról és csalódásról, megbocsátásról és bosszúról egyaránt szól. Mindenhez megvannak a tökéletes alanyok. A vége pedig jó amerikai mintára happy end, de hál Istennek, azért nem azon a sablonos, csöpögős módon. Olvasásra mindenképpen érdemes.

Gondolatok az "átiratokról"

Biztosan belefutottatok már olyan cikkekbe, amelyek arról szólnak, hogy a ma gyermekének túlságosan bonyolult Jókai, Gárdonyi és más meghatározó magyar író. Ezzel kapcsolatban végre olvastam egy tökéletes összefoglalót,  Mezei László Miklós szinte az én gondolataimat vetette papírra. Egyetlen részletét szeretném itt veletek megosztani, ami viszont tökéletesen érzékelteti a dolog súlyát, bármennyire is viccesnek tűnik. Akit az egész - komoly - cikk érdekel, az alábbi linken megtalálja. Kifejezetten ajánlom elolvasásra!

"Én mindössze azt kívánom azoknak, akik részt vesznek a „lebutított” klasszikusok előállításában és terjesztésében, hogy egy fölséges Jókai bablevest pasztilla formájában fogyasszanak el. Nem kell vesződni a terítéssel, a főzéssel, nem kell időrabló beszélgetést folytatni az asztaltársasággal, nem kell fölöslegesen koccintani és a másik egészségére kívánni az ételt, italt. Nem. Elegendő bekapni egy kapszulát, elvégre abban is benne van a tápérték és az ízanyag."


http://folyoiratok.ofi.hu/konyv-es-neveles/a-lebutitott-jokai

Miután letudtam Dan Simmons Terrorját, amely köztudottan világsiker, nagyon kemény vélemény alakult ki bennem ezzel az egész lebutítási dologgal kapcsolatban, amit ha most itt részleteznék, szerintem a Nagy Testvér letiltaná a blogomat, úgyhogy jobban jártok Mezei László Miklós jól átgondolt, világos és részleteiben is mellbevágó soraival.

Történelem

1966-ban 6 éves voltam. Egy éve költöztünk be Törökbálintról egy budai társasházba, ahol apám legnagyobb baja az volt, hogy bár a lakást garázzsal rendelték, végül a kivitelező meglépett egy csomó pénzzel, aki pedig befejezte a házat, garázsokat (gondolom, költségcsökkentés címszó alatt) végül nem épített. Bizony, akkoriban is volt ilyen! Úgyhogy az NSZK-ból használtan behozott kis FIATnak az utcán kellett parkolnia. Akkoriban az egész utcában talán három autó ácsorgott, mostanában alig lehet végig menni, mert a leglehetetlenebb módon parkolnak a nagy böhömkékkel az ott lakók. A háznak nagy kertje volt, a sok korombeli gyereknek igazi paradicsom. Az iskola karnyújtásnyira volt, de voltak bölcsődék, óvodák is a közelben. Igen, így, többes számban. Olyan játszótér volt a Diószegi utca sarkán, de olyan ... és a Feneketlen tónál is volt egy másik. Telente pedig szánkón húztak a Feneketlen tavi "veszélyes pályához", ami tulajdonképpen az akkori József Attila gimnázium felőli oldalról nyúlt alá a tó felé. A Lanton pedig bérletet lehetett venni a kori pályára (már akkor is teniszpálya volt a téli időszakon kívül), de néha még a Bocskai úti általános iskola udvarát is felöntötte a pedellus. Ritkán jártunk a pesti oldalon, úgyhogy mi talán nem is láttuk ilyen csilivilinek a Blaha Lujza téri aluljárót, igazság szerint nem emlékszem. Ma viszont nagyon sokszor járok arra és elkeserítőek az állapotok. Úgyhogy ha régen nem is volt minden jobb, de azért voltak dolgok, amik igenis sokkal jobbak voltak! Ezek pedig a következő fotóról jutottak eszembe, amely a Blahát ábrázolja az 1966-os átadása után. A Metro csak 1970-ben követte, de addig is milyen nagyvárosias, már-már nyugatias volt, nem?

Még mindig a Terror ... a Megoldás

Dan Simmons valamit tudott. Valamiről tudott valamit :)  (Valami = Tuunbaq)

Sedna, a Tenger Szelleme megharagudott szellemtársaira, a Levegő és a Hold Szellemére, és ahhoz, hogy megölje őket, létrehozta a saját tupilekjét. Ez a szellemlelkű gyilkológép olyan rettenetes volt, hogy saját lélekneve lett. Ő lett a Tuunbaq. A Tuunbaq sokkal szabadabban tudott mozogni a szellemvilág és az emberi lények Föld nevű világa között, és bármilyen alakot fel tudott venni. ... De amikor kudarcot vallott feladatával, Sednát akarta elpusztítani, a teremtőjét. Az azonban a Föld felszínére száműzte és soha többé nem tudott visszatérni a szellemvilágba. Sedna már biztonságban volt tőle, de a Föld lakói nem. Az Északi-sark örök fagyába száműzte, mert ott éltek sámánok, akik meg tudtak birkózni vele. Megölni nem tudták, de megakadályozták, hogy délre menjen és az összes Valódi Embert megölje. Az ég szellemterelői tudtak kommunikálni a Tuunbq-kal és megengedték a féltékeny és gonosz teremtménynek, hogy megfossza őket az emberekkel való kommunikálás képességétől (ugye emlékeztek még Némaságra, a a nyelv nélküli inuit lányra?).
Tudták, ha a sápadt emberek betörnek a világukba, lelkük megmérgezi Tuunbaqor és az elpusztul. Pusztulása után fehér birodalma elkezd felmelegedni és felolvadni. (nesze neked globális felmelegedés, néhány züllött lelkű angol tengerész lelke legyőzi a szörnyet és elhozza az Idők Végezetét)

A könyv elején Crozier kapitány visszaemlékezésében olvashatunk róla, hogy a nagyanyja titokban pápista templomi szertartásokra cipelte a fogékony gyereket, hogy erősítse 3. szemének erejét. A könyv végére érve választ kaphatunk erre a bizonyos 3. szemre, és egyúttal arra is, hogy miért éppen a kapitány az, aki a két hajó legénységéből egyedüliként életben maradhat. A kapitánynak rendre álmai, látomásai vannak. Amikor a legénység egyes tagjai megpróbálják megölni, Némaság rátalál és elrejti. Megmenti az életét, s bár nem értik egymást, mégis idővel nagyon erős lelki kapocs épül ki közöttük. Amikor a lány szeretkezésre bírja, lelkeik beszélni tudnak egymással. Némaság eléri, hogy Crozier feláldozza Valaminek a nyelvét, cserébe a biztonságért. Ezzel a tettel egyszerre válik a szörnyeteg egyik őrzőjévé, másrészt az eszkimó közösség tagjává, a neve Taliriktug lesz. Gyermekeik születnek. Hírt kapnak egy nagy hajóról, amely a jégbe fagyva különös szellemhajóként él a helyiek mondái között. Amikor felkerekednek és rátalálnak, kiderül, hogy a Terror az, Crozier hajója. Felgyújtja a hajót és ezzel maga is inuittá válik. (aztán elszánkóznak a naplementébe, Vége!)

Na, miután így lelőttem minden poént, továbbra sem értem, hogyan születhetett meg bárki fejében a gondolat, hogy ebből a 961 oldalas regényből sorozatot kéne csinálni. Ugyanis (oké, bevallom, feladtam a sorozat nézését a brutalitása miatt) olyan mennyiségben tartalmaz a regény ejtegetést a teremtés mítikus történetéről, ami nélkül aligha válik érthetővé a végére a gonosz jelenléte, és érdekes kivételezése áldozatai között, viszont fogalmam sincs, hogyan lehet mindezt a képernyőn megjeleníteni.

Viszont tanultam egy új szót: csillagkaka... nem találnátok ki, mit jelent. Naná, a hullócsillagot :)

A nagy könyves kihívás 28.: Dan Simmons: Terror - a szokottnál sokkal bőbeszédűbben :)

Az alábbi sorok helyenként spoilert tartalmaznak (de ez ne tartson vissza, szerintem nyugodtan olvasd el, mert a könyv sorait, vagy a sorozat részeit képtelenség lenne visszaadni).

Dan Simmons: Terror című történetébe valaki annyira beleszeretett, hogy azonnal tv-sorozatot kreált belőle. Én speciel nem értem az illetőt, de a történet mégis izgat, és ha már nézni nem is akarom, azért a végére kíváncsi vagyok, tehát ... elolvasom. Már csak azért is, mert Stephen King szerint a történelmi regény és a természetfeletti horror zseniális ötvözete.

Az 1840-es években két hajó indul el felfedezni az Északi sarkot: az Erebus és a Terror. A The Terror igaz történeten alapuló sztorija Sir John Franklin kapitány tragikus véget ért északi sarkköri felfedezőútjának (1845-48) eseményeit mutatja be. Az 59 éves Sir John Franklin kapitány 1845-ben negyedik sarki útjára indult két hajóval. Az Erebus parancsnoka James Fitzjames, a Terroré  Francis Crozier volt. Az expedíció célja az északnyugati átjáró végighajózása lett volna. Ekkoriban ugyanis még úgy vélték, hogy az Északi-sarkot jégpáncél nélküli tenger veszi körül. Csak csendben kérdezem, ki a bánat ad ilyen nevet egy hajónak?

A valóságban senki sem menekült meg az expedíció tagjai közül, így aztán máig sejtelmes homály fedi a legendát is, miszerint a vége felé már kannibalizmusra kényszerültek. A regénybeli szörny pedig végképp a fantázia szüleménye. Érdekesség azonban, hogy 2014 szeptemberében egy robot-tengeralattjáró segítségével megtalálták az Erebus jó állapotban megőrződött roncsát, 2016-ban pedig csaknem eredeti állapotában a Terror roncsát is 25 méter mélyen. A két hajó ma mintegy 100 kilométerre fekszik egymástól a hullámsírban. A regényben mindkét hajót menthetetlenül összezúzta a jég. 

Ha jól emlékszem, a könyv ott kezdődik, ahol a film már javában zajlott. Kb. az eszkimó nő hajóra kerülésénél. Valamit pedig folyamatosan emlegetik. Nos, Valamit a későbbiekben úgy írják le, hogy az ember szinte képtelen rettegni tőle, ugyanakkor a rémtettei pontos és igen részletes leírásaitól a gyomrod forog és elsápadsz. A leírások néha olyan részletgazdagok, hogy azt kívánom, bárcsak kevésbé lennének azok. Ez részben az előbb említett gusztustalanságokra vonatkozik, másrészt halálosan száraz hajózási adatokra, pl. hosszasan taglalja a legénységi és tiszti szállások méreteit, vagy a rakomány tételeit - gondosan feljegyezve a mennyiséget és minőséget is. Mellesleg pedig Némaságot és Valamit titokzatos kapocs kapcsolja össze, amiről még a 650. oldal táján sem igazán tudja az olvasó, hogy mi lehet.

Számomra rejtély, hogy miért érezte valaki úgy, hogy ebből a könyvből több évados sorozatot kell készíteni. A stúdió munkák helyenként oly mértékben gyermetegek, hogy sírtam. Például ott szenvednek a sarkvidéki viharban, de hajuk szála nem libben. A film szerintem nem adja vissza a természettel való viaskodásnak azt a heroikus küzdelmét, amit az ember már eleve elképzel az Északi sarkon. Főleg az 1800-as évek derekán, amikor egy expedíció még nem rendelkezhetett a túléléshez hasznos felszereléssel, mint napjainkban. És ebben az esetben nem hetekről, esetleg hónapokról, hanem hosszú évekről beszélünk.

Ott már csak kacagtam, amikor mínusz 50 fokban Nagy Velencei Karnevált rendeznek, ami természetesen tragédiába torkollik. Mert ugye ezeken a hajókon 5-6 évre elegendő fűtőanyagot, élelmet, és a franc tudja még mi mindent raktároznak... tök normális, hogy ládaszámra a legénységnek elegendő jelmezt is. Vagy nem.

Ó, de azért vannak benne jó mondatok is! Például:

"Azok, akik olvasnak, általában érzékenyebb természetűek, tette hozzá.

Erre nem tudtam mit mondani. Csak arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad."

vagy

"A hajó felnyög a soha nem nyugvó jég vasmarkának egy újabb szorítása alatt. Crozier is felnyög a démonai vasmarkának újabb szorítása alatt, és tehetetlenül szilánkjaira hullik a lázrohamoktól, a fájdalomtól, a hányingertől és a megbánástól. ... Körülötte folyamatosan nyöszörög a hajó a jég erejétől. A kapitány már meg sem tudja különböztetni a hangját a saját nyögéseitől."

Igazán klassz megfogalmazása annak a heroikus küzdelemnek, amikor a kapitány saját elhatározásból aláveti magát az alkoholról való leszokás pokoli küzdelmének. Persze nem merül ki a leírás ebben a néhány mondatban, a szerző hagyja, hogy az olvasó is átélhesse oldalakon keresztül ezt a pokoljárást. Lázálmában látja a megmentésükre küldött hajóhadat, és tudja, hogy ez rajtuk már nem segít. Látomásában azzal is tisztában van, hogy rossz irányban keresik majd őket. Talán éppen ezek a látomások segítik végig csinálni a tisztulás hetét, amely után talán felnőtt életében először színjózanon áll az emberei élére és próbálja megmenteni őket.

Miért nem lehet kihagyni ma már egy regényből sem a homoszexualitást? Nincs vele különösebb bajom, de egyszerűen már feltűnő, ahogy a meleg szerelem minden új történetben helyet kap.

Ahogy már utaltam rá, a könyv tele van egy átlagos olvasó számára dög unalmas részletekkel, mint például különböző - a történet szempontjából irreleváns - hajók paramétereivel, amelyeken a szereplők már korábban megfordultak.

Néha kis logikai bukfencek tarkítják a sztorit, mert számomra mellbevágóan felelőtlen az a jelenet, amikor 500 oldalnyi Valamitől való rettegés után így szól egymáshoz két tiszt:

"Nem akarsz sétálni egyet?" És mennek. Normáááális, Margit? És mi van a hajók körül portyázó Valamivel???

Amikor éppen nem angol mértékegységekben megadott méretekkel és mennyiségekkel tömik az olvasó fejét, akkor említésre kerül Edgar Alan Poe, Charles Darwin és Charles Babbage munkássága. Hosszasan részletezve és megemlítve, hogy ezek annak a kornak mennyire veszélyes írásai. Végül azt taglalva, hogy a Valami akkor most egy evolúciós adaptáció, avagy valami ősi faj utolsó képviselője?

A legénység egyre kevésbé tudja elviselni az inuit lányt a fedélzeten (akiről sosem derül ki, miért nem engedték el már a regény legelején). Boszorkánysággal vádolják, amikor a legénység soraiban egymás után szedi áldozatait a skorbut (ennek a lefolyása is aprólékos részletességgel az olvasó elé tárva), ugyanakkor a lány a legjobb egészségnek örvend. Ő az egyetlen ugyanis, aki tudja, hogy a kietlen jégmezőn hogyan lehet friss húshoz jutni, ami megállíthatná a skorbutot. Meg akarják ölni, amit a mostanra már gondolkozni képes kapitány az alábbi szavakkal akadályoz meg:

"A gyilkosság egy hajón olyan, mint az üszök, és elterjed, hacsak nem válik mindenkiből bűntárs."

Az emberek hallgatnak a szavára, amin az egyik tiszt meglepődik, mondván:

"A csőcselék agyatlan szokott lenni."

Hosszú szünet után újra naturalisztikus leírása a Valami támadásának, a széttépett és kibelezett emberek látványának. Közben a jég menthetetlenül összezúzza a hajókat, így az elhagyásukra kényszerülnek és megindulnak a jégtáblákon át. Itt aztán kibővíthetjük hajózási ismereteinket a bálnavadászcsónak, kutter, dingi és naszád közti különbségek taglalásával.

Nos, a két hajó még megmaradt legénysége csoportokat alkot, már nem egységesek többé, sőt ha a helyzet úgy hozzá, akár ellenségei is egymásnak. Leginkább a legénység a tisztek ellenében. A kapitányt a durva elvonókúra óta rémálmok gyötrik, és a szerző ezeket részletesen ecseteli. És mintha ez nem lenne elég, a legmesszemenőbben részletezi a fagyási sérülések, a skorbut okozta tünetek borzalmait. Nem akartam a tv-n nézni? Nesze nekem, leírva se könnyebb. Az olvasással nem úsztam meg a látványt, mert lelki szemeim pontosan az játszódik le, mint a képernyőn. Talán csak egy kis időt nyerek, hogy nem kell két évadon keresztül néznem.

A tisztek egyike romantikus lélek, aki nemcsak a néma eszkimó lánnyal, de a most útközben fellelt eszkimó csapattal is megpróbál barátkozni. De ... a legénység egyik tagja, akit még a regény elején rajtakapott a hajófenékben, amint az egyik együgyű matrózzal fajtalankodik, s amúgy is egyike a renitens matrózoknak, elérkezettnek látja az időt a bosszúra. Eleinte nem derül ki, hogy eleve elmebajos, a skorbut okozta-e nála az elváltozást, vagy csak az eredendően gonosz bukik ki belőle, de bestiálisan meggyilkolja a tisztet, hogy aztán a tettét a békés eszkimókra fogja. Innentől aztán még esély sincs rá, hogy elnyerjék a jóindulatukat, pedig ők lennének az egyetlenek, akik segítő kezet nyújthatnának a túléléshez.

Közben reménykedve lelnek nyílt vízre, hogy másnapra összezáruljon újra körülöttük a jég és ráadásnak felbukkanjon újra a Valami és megtizedelje a soraikat. A szenvedésnek ezen a fokán az ember már úgy van vele, ennél a gyors halál is jobb lenne. És a könyvnek még majdnem a harmada hátra van!

Aki hülye ...

Aki hülye, megérdemli :) Ezt akartam mondani, mert a halállal még szójátékot sem játszunk. Ráadásul, ha valaki egyébként olyan szkeptikus, mint én, akkor meg pláne.

Biztosan veletek is megtörtént már, hogy csengett a telefon és valaki valamit a nyakatokba akart sózni. Az ilyen direkt marketingre megvan a rutin szövegem, de az az igazság, hogy nem mindig sikerül alkalmaznom. Ebben elsősorban én vagyok a hibás, mert mimóza lelkemmel nem rakom le rögtön mindenféle magyarázkodás nélkül. Ma pontosan ez történt velem. A fiatalember olyan vehemensen mondta a magáét, hogy csak kifejezetten udvariatlanul rakhattam volna rá, és sajnos nem tettem. Sajnos, mert aki ilyen erőszakosan rányomul a hívott félre, azzal nem is kell udvariaskodni. Nem? Oké, ma megtanultam.

Persze, az illető ötször is biztosított, hogy nem akar eladni semmit, sőt a (XII. ker.?) önkormányzat támogatásával végzik a tevékenységüket, melynek keretében a sejtek közti impulzusokkal az érrendszerre vonatkozó megállapításokat tesznek a lakosság érdekében. Kihangsúlyozta, hogy ez nem orvosi vizsgálat, de talán hasznos lehet, hogy a "lelet" birtokában szakemberhez forduljon valaki még idejekorán.

Na, nem húzom az időt tovább, rábólintottam, odamegyek. Igazság szerint kíváncsi voltam, hogyan működik egy ilyen lehúzás szagú társaság. De aztán elbizonytalanodtam, hogy a kíváncsiságom nem ér ennyit, meg a franc tudja, milyen csőbe húznak bele. Majdnem megfutamodtam és küldtem egy sms-t, hogy ne várjanak, nem érnék oda a megadott időpontra. De a francba! Roppant rugalmasak, jöhetek késve is :D Mentem. Bíztam benne, hogy ennél hülyébb már nem lehetek. És eltosztam az életemből másfél órát.

Megejtik a vizsgálatot, amely elég nevetséges; aztán kinyomtatják a "leletet" és kielemzik. Kac-kac :D
Természetesen az elején Te magad vagy az egészség mintaképe, főleg EBBEN a korban. Anyád! Aztán elérkeznek az utolsó ábráig és ott már hátsófali infarktus fenyeget talán még ma. És amikor nem reagálsz, akkor finoman felhívják a figyelmed, hogy ilyenkor szokták tízből kilencen megkérdezni, hogy és mit tehetnék ez ellen? Nem volt szerencséje, mert én voltam az az egy, aki mondtam, hogy köszönöm, de azért még adok az orvostudománynak egy esélyt. Nem erőltették, ez tény. Elmehettem, kikísértek. A váróban persze ott vannak a megvásárolható csodakészülékek, amik ha nem is mentik meg az életed, de majd késleltetik a közelgő véget :D Vagy nem.

A nagy könyves kihívás 27. Kate Moretti: Az eltűnt év

Kate Moretti: Az eltűnt év című regénye megint a Válogatás kötetek egyikében került elém. Sok minden van benne: zűrös ifjúság, drogproblémák, lánykereskedelem, személyiségcsere, örökbefogadás, a Szőke herceg fehér lovon - akiről aztán kiderül, hogy ... nos, annyira nem is főnyeremény, gyilkossági kísérletek és gyilkosságok is, egy bomlott elme, házastársi bántalmazás, tanúvédelmi program... és mint egy jó regényben, a szálak végül mind egybe fonódnak. Lendületes írás, aminek a Válogatásnak köszönhető rövidített formáját egy órányi kádban ázás alatt ki lehetett olvasni, mert semmi más nem érdekelt.