2018 is elszaladt

Érdekes év volt.
Már januárban azzal kezdtem, hogy magamra hozattam a frászt. Elmentem ugyanis a szemészetre, hogy sokat hunyorgok, meg ugrál a szemem, néha fáj is. Szavam nem lehet, mert alaposan megnéztek. Annyira alaposan, hogy egy hónap múlva visszahívtak. Aztán öt hónap múva, majd egy hét múlva... és jó is, hogy szóba került, mert januárban kell majd visszamennem megint. Azzal a kissé nyugtalanító kérdéssel üldöztek mindeközben, hogy "volt-e a családban zöldhályog?". János kórház Szemészet ... sokan nem szeretik ezt a kórházat, mi ide járunk kb. 36 éve minden nyűgünkkel, bajunkkal, eddig még nagy kárt nem tettek bennünk. A szemészeten kifejezetten lelkiismeretesek, ezt megerősítette az anyósom keresztfia is, aki Debrecenben szemészfőorvos, és akinek természetesen muszáj volt a családi béke érdekében szintén megvizsgálnia. Ahogy mondták, jobb félni, mint megijedni. Jó, nem egészen így mondták, csak felhívták a figyelmem, hogy ne hanyagoljam el a témát. Mindenesetre kaptam szemüveget, ami nagyon jó, és amit éppen nem is tudom, hol tettem le, szóval már megint az eldobhatóval rovom ezeket a sorokat.

Colinnak és Jacknek hála, ez az év is a kirándulások jegyében telt, legalábbis amikor a hőség nem zárt mindannyiunkat a viszonylag hűvös lakásba. Tata, Hajógyári sziget, Hármashatárhegy minden téli, tavaszi és őszi hétvégén, nyáron pedig a Balaton. Ők imádták, a férjem imádta, én egy kicsit besokalltam a majd 5 hónapos nyártól. Októberre már szinte agresszívvé, de mindenképpen hisztis pics.vá tett a tehetetlenség a hőgutával szemben. De a remek ember mostanra már csak a szépre emlékezik (mm. hogy milyen jókat főztem :D )

Már tavasszal ért egy kellemetlen meglepetés, amikor egy sima tömés helyett, elhúzódó és nem éppen fájdalommentes gyökérkezelés lett a dologból. De nem lett volna ez egy érdekes év, ha majd fél évvel később nem húztam volna be még egy ugyanilyen sorozatot a másik oldalon is. Amikor kicsivel később a doktornő a harmadik fogamnál vázolta, hogy "hááát, lehet, hogy ...", akkor azért úgy voltam vele, hogy a székkel együtt, amiben majdnem fejre állítva feküdtem, kirohanok a rendelőből. De egyelőre megúsztam egy töméssel, igaz most január elején "akar vetni rá egy pillantást" :)

A tavaszt olyan projekttel töltöttük, amiről eleinte még én magam sem hittem, hogy lesz erőnk belevágni. Festettünk. Aki ismer és ismeri a lakást, tudja, hogy a méretekkel van egy kis gond, mert az előszoba, wc,konyha, gyerekszoba rész sok normális méretű lakással azonos méretű, ráadásul 3,60-as belmagassággal. Mi meg nem vagyunk profik. Erről ennyit. De megcsináltuk. Friss lett, fáradtan még szépnek is láttuk, úgyhogy a gond most már a lakás nagyobbik része :) Talán jövőre... ha közbe nem jön az egész társasházat érintő nagyobb, és jóval költségesebb felújítás. De erre most még gondolni sem akarok. Kicsit átrendeztem megint a nappalit. Szerintem ez az utóbbi évek egyik legjobb variációja, úgyhogy kíváncsi vagyok, meddig marad ilyen.

Volt osztálytalálkozó is. Le sem merem írni, hogy hány éves... de ... 40! Érdekes volt és kicsit mellbevágó, hogy sokan már a nyugdíjas éveiket kezdik, nagymamák. Ilyenkor belenézek a tükörbe és inkább nem kérdezek semmit. Az előbbi nekem valószínűleg nem jár majd, vagy csak olyan nevetséges összeg, hogy nem ios gondolok rá. Az utóbbi ... a fiaim 35 és 33 évesek... nem kapkodnak. De a lányok, asszonyok sem. Aztán majd meglepődnek, ha a derékfájós anyósuk nem tud majd segíteni. Vagy megfiatalom, vagy belerokkanok... talán egyszer majd kiderül.

Nyáron beneveztem egy Studio Italia által szervezett angol nyelvtanfolyamra. Sosem tanultam, de azért az évek során ragadt rám a kosszal ez-az, így a felmérő tesztet elég jól megírhattam, ha a B2 csoportba akartak beosztani. De szerencsére az eszemmel gondolkodtam, nem a hiúságommal, úgyhogy közös megegyezéssel az A2 (újrakezdő) csoportba mentem. December közepén végeztünk és yeah ... a záróvizsgán a 12 fős csoportban én, a rangidős értem el a legjobb eredményt!

Nyáron hazajöttek a kisebbik fiamék egy hétre. Szegények... nyári Balatont szerettek volna élvezni a családdal közösen. Szerintetek melyik volt a nyár egyetlen  hideg hete? Amúgy most karácsonykor megint hazajöttek, de erről majd írok még, ahogy megyek előre a naptárban. Csak azért említem meg, mert szép havas karácsonyt szerettek volna. Én lelkesen küldözgettem nekik a havas kertről készült fotókat. Szerintetek nem pont az érkezésük előtti napon olvadt el az utolsó hófolt is a környéken?

Az idén ilyen "tegyük rendbe dolgainkat" vonal mentén elballagtam a bőrgyógyászatra. Fiatalabb koromban nagyon szerettem napozni, van is egy csomó ilyen-olyan pötty rajtam, némelyiket én (dr.Pados) aggasztónak találtam az internet írásait böngészve. Vártam a vizsgálatra 5 hetet, aztán a helyszínen még két órát, hogy szinte az ajtóban vizsgáljanak meg röpke öt perc alatt. Én el akarom hinni, hogy minden oké, de azért megnyugtatóbb lett volna egy negyedórás nyugodt nézelődés, beszélgetés. Na mindegy, a téma levéve a napirendről.

De ... volt más témám helyette. Anyukám vastagbél-daganata óta időnként elmerengek, hogy ezt öröklöm tőle, vagy édesapámtól az Alzeimer kórt, így aztán a néha megismétlődő görcsös gyomortáji fájdalmak miatt hasi ultrahangra mentem. Minden oké. Laborlelet is jó. De azért időnként fájdogál. Nem tudom felemelni a karom? Ebben a korban ehhez hozzá lehet már szokni. Ja, ezt idéző jelbe kellett volna tennem. Amikor merészeltem megemlíteni, hogy vagy öt éve egy injekció csodát tett, akkor kaptam egy receptet, kiválthattam és be is adták. Most is használt.

Az idén is volt esküvő a családban. Kriszti unokahúgom nagyobbik lányának kötötték be a fejét. Ez is egy kis csoda. Ugyanis amikor ezer grammal megszületett talán senki sem mert egy ilyen jövőben reménykedni.

Ahogy már említettem, a kisebbik gyerek és felesége karácsonykor újra Európa felé vették az irányt. Kedves meglepetésként Bécsbe repültek, mondván a testvéréékkel együtt menjünk ki értük. Eltöltünk egy klassz estét a bécsi karácsonyi forgatagban, aztán majd másnap hazajövünk. De ez a Családi Nap jár nekünk. Ezzel én magam is egyet értettem, csak hát nem én lettem volna, ha az örömben azonnal ne az ürömöt kezdtem volna keresni. Talán ennek a büntetése most az ünnepek után ez a náthás-köhögős nyavalya.

Érdekes év volt. Meglehetősen terméketlen, ha arra gondolok, a korábbi években mennyi mindent írtam. De nem baj. Talán már kiírtam magam, talán csak hiányzik egy újabb erőteljes hatás, már nem kergetek álmokat. Most a nyelvtanulás volt a cél és az eredmény. Amit természetesen nem hagyhatok abba, de fogadkozások ennek a posztnak a keretében nem születnek. Kicsit keveset olvastam (önmagamhoz képest), de reménykedem benne, hogy az agysejtolvasztó melegre foghatom, meg a korán sötétedő estékre, a gyenge világításra :D Azért gyűjtögettem olvasni valót és néha-néha sikerült is valamelyiknek rabul ejtenie. Viszont igazi mozibubus lettem férjemnek köszönhetően, aki lelkesen vadászik a neten újdonságokra és érdekességekre. Persze nem amolyan Réz András stílusban, de jól szórakozunk. A kutyák csak örülnek, mert az esti séta után  összebújhatunk a kanapén.

Hát, így .... egy szavam sem lehet. Még mindig együtt a család. A nagyszülők minden egészségügyi problémájuk ellenére velünk ültek a karácsonyfa körül, örvendve a ritkán látott unokáknak és már előre siratva a közelgő elválást. Az új év első napján megint összeülünk az asztal körül, hogy lencsét együnk malachússal és így engedjük útjaikra őket nagyon boldog új esztendőt kívánva.

PS. a karácsonyfánkról nem ejtettem egy szót sem, pedig az idei év egyik kedvence. Egy kedves ismerősünk hozta. Kicsit "kértünk", három és fél méteresre sikerült a kicsike. Olyan egyenes és karcsú., mint egy jegenye, de tagadhatatlanul formás. Esténként pedig maga a megvalósult meseország a halvány égők pislákolása mellett csillogó díszekkel. Imádom elnézegetni. Kicsit visszavisz a gyerekkorba. Jó lesz majd finom pezsgővel koccintani alatt holnap éjfélkor. Boldog Új Évet minden erre járónak!

Bécsi gondolatok - nem kifejezetten objektív megközelítésben :D

A gyerek Bécsbe érkezett a messzi távolból, aztán odarendelte a tesóját és minket, hogy eltöltsünk egy karácsonyi hangolódós estét így Xmas előtt. Nem voltunk egyértelműen rajongói a gondolatnak, mert ... a kocsi már nemcsak nagykorú, de ha így halad, nemsokára Krisztusi korba is lép majd. Négy évszakos gumik vannak rajta, viszont muszáj lenne ezzel mennünk, hogy beférjünk mi is, a csomagok is. És hát tél van, az utak egyik napról a másikra válhatnak járhatatlanná. A tesónak előző éjjel két fellépése is volt, oké, hogy sofőr vitte, de azért mégse aludt. Így vezessen kétszázsok kilométert. Merthogy külön kocsikkal megyünk ofkorsz. Nehezítő tényező továbbá, hogy a kutyákat már nem lehet a nagyszülőkre hagyni. Igazából már őket magukat se nagyon lehet magukra hagyni.

De ... mindezek után - zabszemmel a fenekünkben és egy önfeláldozó barátnőnek hála - mégiscsak nekiindultunk. Reggel még úgy vittem ki a kutyákat a parkba, hogy majdnem dobtam egy hátast a  bejárat előtt, mivel leheletnyi jégréteg borította a járóköveket. Csak egy újabb apró adalék ahhoz a bizonyos zabszem-gyüjteményhez. Útközben eső, köd, szakadó eső, kis napsütés, kis napsütés szakadó esővel kombinálva, "ideális" utazó idő. A szemközti sávban pedig lényegében Budapest és Bécs között araszoló összefüggő kocsisor - ijesztő kilátások a másnapi hazaúthoz.

De a lényeg, épségben megérkezünk, találkozunk a gyerekekkel, elfoglaljuk a szállodai szobákat és máris nekivágunk a városnak. Első programként a szakadó esőben elballagunk az Operaházhoz és bejelentkezünk egy vezetett túrára. Kis lelkiismeret furdalásom van, hiszen még itthon sem vettem részt ilyenen. Foghatnám az éppen folyó építkezésre, de nem fogom, mert nem lenne igaz. Az ember hajlamos túlságosan magától értetődőnek venni az őt körülvevő nagyszerű dolgokat, és beérni a felületes ismerettel, csodálattal. Úgyhogy még ott a várakozás közben erősen eltökélem, hogy idehaza is letudom ezt az ismerkedést, és erre nem is adok magamnak több időt január végénél. Körbejárunk, csodáljuk a szépet és azért kis büszke gőggel állítom, hogy a hazai sokkal szebb. Amennyit láttam belőle, annak alapján biztos vagyok benne.

Mire kijövünk, már csak csöpörög. Kisfiam bevásárol a Sacher cég hírneves tortájából, cipeli a csomagot egész délután és csak itthon tudjuk meg, hogy a karácsonyi vacsorához vette a fadobozos műremeket, ami avatottak szerint isteni finom. Csendben súgom meg itt nektek, hogy a kommersz ízlésem átkaként én nem igazán szeretem a Sachert. De majd most megszeretem. Egy újabb eltökélés.
Figlmüller csinálja a legjobb bécsi szeletet Bécsben, ezt már tudják a gyerekek, aki nyáron voltak a városban egy esküvőn, és volt idejük felfedezni az ilyen rendkívül fontos helyeket. Szerencsére a cégnek több étterme is van egymáshoz közel, így viszonylag gyorsan sorra kerül hat tagú társaságunk az utcán való sorbanállás után. Odabent telt ház és a tányérról valóban lelógó hússzeletek. Ketten vállalunk be egy adagot és a remek krumplisalátával kiegészítve több mint elégnek is bizonyul. Az Ottakringer sörök már csak a habot jelentik a tortán némi képzavarral élve. Ami a tagadhatatlanul finom ételnél is jobban esik, az a zavartalan és vidám beszélgetés a fiaimmal, menyemmel, és majdnem menyemmel, no meg a párommal. Már az idejére sem emlékszem, amikor így beszélgethettünk. Mert bizony az idős nagyszülők is kikövetelik a részüket a fiatalokból, ha végre találkoznak, és velük mostanában nagyon leszűkült a beszélgetés a nosztalgiázásra, leginkább a srácok gyerekkorára. Mire átadjuk az asztalunkat az odakint várakozóknak, az eső is eláll, mi több, ott, két égbe törő épület között igenis kék az ég! Taxival megyünk a Schönbrunni Palota előtt felépített Karácsonyi Vásárhoz. Már sötétedik és sajnos újra szemerkélni kezd, de így legalább még jobban esik az ízes, illatos vörösborból készült forraltbor. Nagy lelkesen megtartom a bögréket, nem tudva, hogy lesz még néhány kör és néhány újabb bögre. Alkalmi bébiszitteremnek nézegetek valami kis meglepetést, ami csak egy morzsányit vissza tudna adni a vásár kavalkádjából és akár a karácsonyfájára függesztve emlékeztethetné őt is egy önként vállalt óriási szívességre... no meg természetesen két cukimuki kutyára, akik szerencsére igazán kedvelik őt.

Schönbrunnból metróval megyünk a Városháza elé. Ez az a vásár, amit leginkább ismernek a turisták. A kínálat lényegében ugyanaz, mint máshol, a bögrék persze erre a helyszínre készültek. Korcsolyázók keringenek egy kis pályán, velencei álarcokat és muránói apró üvegmütyürkéket árulnak az egyik bódéban, piros szívek tömkelege díszít egy hatalmas fát, milliónyi apró égő fénye teszi varázslatossá a helyet és mindezek felett ott magasodik a város egyik legszebb neogótikus épülete, a Városháza.
A társaság egy része még nem küzdött meg teljesen a jetlaggel, a másik része más miatt fáradt, lassan a szálloda felé vesszük az irányt. Útközben a Karlsplatzon még elhörpölünk egy búcsúforraltbort, de már a bögrék sem vonzanak, csak az ágy ígérete.

Bécsben olyan régen jártam, hogy az már történelem tankönyvbe való. A szüleimmel voltam itt úgy, hogy önfeledten sétálgattam, az akkor még újdonságnak számító mozgólépcsőn keringtem fel s alá. Aztán az Ibusznál töltött évek alatt néhányszor eljutottam ide utaskísérőként. Mire emlékeztem ebből? A Kärtner strasséra, a Grabenre, a Ringre, a Mariahilfer strasséra, a Stephans dómra, az Operaház hatalmas tömbjére. A hazai üzletekhez képest varázslatos kínálatra, luxusra. De ezek az utak mindig nyáron, kora ősszel estek, lombos fák, napsütés... most pedig a szürkeség, eső áztatta aszfalt, színtelenség a karácsonyi dekorációk ellenére. Az üzletek meg ... mára eljutottam oda, hogy nem is igazán érdekelnek.  Talán ez volt az oka. Vagy talán az amúgy belülről hihetetlenül elegáns InterContinental szálló külsejének lakótelepeket idéző betonkolosszusa, nem tudom, de most a város egyszerűen nem mutatta meg magát. Nem éreztem Schönbrunnt, nem a Kärtner strasset. Még a Dómot sem igazán. A városba bevezető/kivezető út mentén álló gázgyári épületeket, melyek Bécs emblematikus épületei, sem éreztem, ami nem is csoda, hiszen valami modern szörnyeteget építettek közvetlenül melléjük. Ha egészen őszinte akarok lenni, még a délutáni esőben, szélben lengedező karácsonyi díszkivilágítás sem tetszett igazán. Talán az esti sötétségben már jobban mutatott, de akkor már nem jártunk arra. Amerre jártunk, ott pedig elég ötlettelen és szegényes volt. De ami a leginkább feltűnt ... Nem akarok ezen az oldalon még véletlenül sem politizálni, de egész egyszerűen magától adódott a vicc, miszerint itt is biztos a miniszterelnök veje fejlesztette a közvilágítást, mert a város sötét. Nincs erre jobb szó. Az utcán pislákoló lámpák fényénél nem tudnék jó érzéssel végig sétálni még egy kevésbé esős estén sem, főleg nem egyedül. Tudom, hogy vannak törekvések szerte a világban, ahol a fényszennyezés ellen küzdenek, de nem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Egész egyszerűen Bécs olyan, mint a lakásunk, ahol nem egészen átgondoltan csináltattuk meg annak idején a világítást. Kis jelzés értékű fények, szépítsük hangulatvilágításnak, amúgy némi barlanghatás és félhomály. Álmosító, fárasztó, lelombozó.

Nos, ez volt Bécs 2018 karácsonya előtt két nappal. Egyszerre szívet melengető és halvány csalódás. A vásárok idehaza sem igazán vonzanak. A gyerekekkel együtt töltött idő viszont értékes kincsként kerül megőrzésre. Boldog karácsonyt mindenkinek immáron itthonról!

Boldog karácsonyt!

Én tervezek, aztán mégis csöndes vagyok... ez mostanában ilyen. Nem baj, azért ha majd kikívánkoznak belőlem a szavak, biztosan teleírom megint az oldalt. Most éppen minden kerek, készülünk az ünnepekre, együtt van újra az egész család. Egy feledhetetlen napot töltöttünk Bécsben a fiúkkal (és épségben megúsztuk az utazást). Tele a fészek, boldogság van. Végül is erről szól ez az ünnep! (Azért a Szenteste lehetett volna fehér!)

Boldog ünnepeket!

Eljött! Örömteli, mert végre együtt lesz a család. Ugyanakkor kicsit fájdalmas, mert az idősebbek már nem tudják úgy átélni ezeket a napokat, mint amikor az unokák még a térdükön lovagoltak. De ne is gondoljunk erre! Ünnep jön, úgyhogy öltöztessük ünneplőbe a szívünket, a fánkat. Mi már elkezdtük, mert a Szenteste előtt nem sok időnk lenne erre. A fiúk pedig megnyugodtak, hogy végre megint rend és nyugalom van :)

Gyerekműsorok

Azt mondja a Jakupcsek Gabriella (akinek ma van a névnapja, úgyhogy gratula innen is), hogy egy felmérés szerint a gyerekfilmekben kétszer annyi az erőszak, mint a felnőtt filmekben. Mi lesz ebből?
Mi lesz? Semmi! Ha lesz valami, az nem ennek lesz a következménye.
Azt mondja a Farkasházy Réka, hogy amikor a Tv-maci volt az egyetlen gyerekműsor ... Kicsi leánykám, hiszen ha idejekorán ágynak dönt - nem a nátha - egy jóképű fiú, akkor akár a lányom is lehetne (77-es születésű) - szóval, Réka... én nem ma voltam gyerek, de akkoriban rengeteg gyerekműsor volt! Csak párat említenék: Levente Péter műsora (óvodásoknak, kisiskolásoknak), Benedek tanár úr műsora (aminek hatására azonnal régész akartam lenni, kár, hogy az általános iskolai tanárunk kiölte belőlem ezt a vágyat), Öveges professzor műsora (aki közel tudta hozni a fizikát ahhoz is, aki egyébként be volt oltva ellene) ... Majd ötven év távlatából ezek jutottak hirtelen eszembe. Böbe baba, Mazsola, Nu pagagyi!, Varázsceruza, Lolek és Bolek, Moha és Páfrány ... gyerekfilmek, amiken aztán még a gyerekeim is felnőttek: A palacsintás király. Ez  például 73-as film, de még 13 évesen is ott ültem előtte.

És vissza térve Jakupcsekre meg a felmérésre ... nem attól lesznek agresszívek a gyerekek, ha töméntelen Tom és Jerryt néznek, vagy Hófehérkét, akit megmérgez a szép piros almával a gonosz banya. Hanem ha csak odaültetik csóró kölyköt és nincs mellette senki, aki megbeszélje vele az "élményt", aki lefogja a gyerek kezét, amikor a műanyag karddal csépeli a tesóját, és elmagyarázza neki, hogy a filmben az nem igazi vívás és ez most az öcsinek fáj.
A gyerek az agresszivitást csak akkor veszi át a filmekből, ha nyakló nélkül nézheti. Szerintem a közvetlen közeg, amelyben él, sokkal inkább befolyásolja őt, amikor nem képes a meglóduló kezét visszafogni. Vagy azért, mert senki nem mondta el neki, hogy ez nem helyes. Vagy mert azt látja, hogy ez otthon egy mindennapi epizód, amiben a környezete nem lát semmi kivetni valót.

Na, hirtelen ennyi jutott eszembe a műsort beharangozó néhány mondat alapján. Ha lesz türelmem a komplett műsort megnézni, akkor még kiegészítem a mondandómat a további reagálásokkal. Vagy netán megkövetem a műsor szereplőit, ha a teljes műsoridőben ők is eljutnak valami hasonló felismerésig :D

(A kép illusztráció)

Cérnaszálon...

Nem vagyok depressziós! Nem vagyok? Nem vágyom különösebben az emberi társaságra. Persze, klassz dolog napközben az utcán járni, intézni az ügyeket, elmenni az angol órára. Tegnap éppen még színházba is a barátokkal. (Ez utólag máshogy alakult, de erről ez az őrült város és a lehetetlen közlekedése tehetett, nem a barátaink, de végül is a férjemmel színhában voltunk, szórakoztunk, még ha - itt megsúgom - az elvárásokhoz képest nekem kicsit halványra is sikerült az attrakció.) De mégis ... ha rajtam múlna, fel sem kelnék sokszor. Talán túl sokszor. Hevernék az ágyban, kapcsolgatva a távirányítót, minden különösebb érdeklődés nélkül, hiszen úgyis többnyire csak ismétlésekbe futnék bele vagy lakásfelújítós műsorokba, amiktől meg besárgulnék ráadásként, miközben qva jó rálátásom lenne a könyvespolc alatt gyűlő porcicákra.
De nem lehet! Mert két négylábú családtag napi rutinja tőlem függ. Le kell menni velük, hogy a természet hívásának eleget tehessenek, ki kell tenni eléjük az ételt és friss vizet. Gondoskodni kell róluk, hiszen nekik nem mondhatom, hogy "csináljatok, amit akartok, csak engem hagyjatok békén!". Cserébe puha, meleg szeretettel vesznek körül. Ott vannak mellettem, játékra hívnak, vagy csak mellém bújnak, nyugodtságuk átragad rám és szinte észrevétlenül újabb és újabb cselekvésre vesznek rá. Hiszen nem akarhatom, hogy a szétcincált plüssállatból lenyeljenek valamit, ezért megvarrom. Elpakolok utánuk, mert milyen jó móka rumlit csinálni. Takarítok, különben a szőrből lassan újabb házikedvencek állnának össze. Mindennapi huncutságaikkal írásra késztetnek. Egyszerre dolgoztatnak meg fizikailag és szellemileg. Olyanok, mintha kisgyerekekkel élnék együtt. Van ennél felszabadítóbb? Amikor simogatom őket, megfeledkezem a tengernyi számla és a vékony érként csordogáló bevétel antagonisztikus ellentmondásáról. A meglévő és lesben álló problémákról, a bizonytalan jelenről és az ijesztő jövőről.
Még nem gyűrt maga alá a depresszió, de talán az, hogy egyáltalán foglalkozom a gondolattal, már egy lépés feléje. Félreértés ne essék, nem vagyok magányos, bár, igen, tagadhatatlan, hogy időnként létezik a társas magány. De szerencsés vagyok, szerencsések vagyunk. És tudom, hogy életem párjának éppen ilyen sokat segítenek a szőröseink. Ha rajtuk múlik, biztonságban vagyunk.

Október végi gondolatok...

Direkt nem írtam, hogy Halottak napja ... Miért? Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még mindig velünk vannak a nagyszülők. Édesapám 89 éves, az anyu 81, az anyósom 87. Ha beüt a krach, csőstül jönnek majd a bajok, tudom. Kicsit talán lelketlennek tűnik a hozzáállásom, mert hát még itt vannak mindannyian, azért lehetek nagyképű, de úgy gondolom, hogy bármi is történjék, egy szép és tartalmas élet áll mindannyiuk mögött. Megélték, hogy az unokáik felnőtt emberek lettek, kivehették részüket a babázásból és a felnőtt életük miatt érzett büszkeségből is. Ha elmennek, azzal a tudattal mehetnek el, hogy egy becsületesen leélt élet után hagyják itt a földi létet, és akit itt hagynak, mind szeretettel gondolnak majd rájuk. Nagy adomány ez!

Ez már most érzem, amikor a hatvanhoz közeledve még unokának se híre, se hamva. Az édesanyám 46 éves volt az első unokája születésekor. Dolgozó nő volt, akinek volt ereje gondoskodó nagymamaként a segítségemre lenni bármikor. Én ezt meg tudom majd tenni? Jó, hogy Jackkel gyakorlok, hogy jó erőben legyek, de a viccet félretéve ... mire várnak a gyerekeink? Ha az előbbi példát nézem, már 12 év lemaradásban vagyok. Korban is, és erőben is.

Na, de ami miatt egyáltalán írni kezdtem... Ma - az utóbbi évek hagyománya szerint - elvittem a szüleimet Érdre és Törökbálintra a nagyszüleim sírjaihoz. Egyszerre volt csodás és megindító kirándulás. Az édesapám már évek óta az Alzheimer kórral küzd. Küzd? Nem küzd. Szép lassan átadja magát neki, miközben minderről tudomása sincs. Az édesanyám mellette áll, mert megfogadta valamikor régen, hogy "jóban-rosszban, egészségben-betegségben..." és ehhez erejének utolsó morzsájáig tartja is magát. Fájdalmas őket így látni. Elveszni szép lassan. Talán ezért is ragaszkodunk mindannyian az emlékeinkhez, ahogy múlnak felettünk az évek. Mert ezek az emlékek akár el is veszhetnek, mint valami meghibásodott winchesteren digitális képeink. Az ember azon veszi észre magát, hogy egyfajta külső tárolóként nála őrződnek meg biztonságban az emlékek. Ameddig megőrződnek. Mert ki tudja, milyen lapokat osztott nekünk az élet. Mikor kezdünk mi magunk is felejteni?
Útközben sokat beszélgettünk. Külső hallgatóság számára talán vicces, ahogy a nagyothallással és a rövidtávú memória üres futásával zajlik ez a beszélgetés, de a mi számunkra mindennél fontosabb, hogy még lehetnek közös emlékeink, közös mondataink. Egy ölelés, ahogy kisegíted őket a kocsiból, egy óvó mozdulat, ahogy utána nyúlsz, amikor figyelmetlenül indulna át az úton. Gyerekként téged óvtak, most valami aprót törleszthetsz ebből.

Tegnap telefonált az exmenyem édesapja, hogy meghalt a papája. 96 éves volt. Mennyi mindent élt meg ennyi év alatt! Rengeteg örömet és bánatot, mert az élet így teljes...  jing és jang. Talán ha kétszer találkoztam vele, többek között az esküvőn. Fogalmam sincs, hogyan élte meg, amikor az egyik unokája házassága válással végződött, Most szinte sajnálom, hogy neki is át kellett ezt élnie, mert én magam anyaként tudom, hogy milyen gyötrelem látni a gyermekem, amikor életének egy nagyon fontos fejezete kudarccal ér véget.
Az én apósom még az esküvőnket sem érte meg. 51 évesen hagyott itt minket egy súlyos betegség,, és az ahhoz való komolytalan hozzáállása következtében. Nem látta az unokáit felnőni. Nem tudhatja, hogy egyikük humora kísértetiesen olyan, mint az övé, holott egyetlen percre sem találkozhattak soha.

Ma a temetőben nagyon sok síron láttam a "Felszámolás alatt" figyelmeztető feliratot. Ami annyit jelent, hogy a hozzátartozók nem tartják fontosnak, vagy csak nem tudják vállalni a sír megváltásának nem csekély összegét. Nem elhanyagolt, elhagyott sírokról beszélek, nem. Friss műkövek, márványok árválkodnak magukra hagyottan, és az ember csak remélheti, hogy az ott nyugvók emlékét a családjuk megőrzi, egy gyertya lángja értük is lobban a következő napokban, bizonyítva, hogy az emlékük örökké megmarad.
Azt mondják "sosem hal meg az, akit nem felednek". Szép gondolat. De, sajnos meghal. Nincs itt velünk fizikai valójában, nem simogatja meg a fejünket, amikor gondok, bánat tepernek maguk alá. Nem adnak tanácsot, nem örülnek velünk, nem fogják meg a kezünket és nem aggódnak értünk, amikor a nem túl jó laborleleteinket próbáljuk kisilabizálni. Pedig rájuk lenne szükségünk. Mert a gyerekeink most élik az életüket. Majd, ha felettük is elszaladnak az évek, akkor újra megtalálnak minket és várják mindazt, amit most mi az öregektől. Mi leszünk addigra az öregek.

Nem is tudom, hogy hova akartam kilyukadni ezzel a rengeteg egymás után rakott betűvel. Hogy ki akartam-e lyukadni egyáltalán valahova? De rengeteg gondolat kel életre bennem a Halál, a Halottak napjához közeledve. Talán mert az ember már tisztában van vele, hogy több van mögötte, mint előtte, nem tudom. De ezen a különleges napon gondoljunk azokra, akik már nem lehetnek velünk, és gondoljunk mindazokra, akik még itt vannak. Addig, amíg még itt vannak!

Colin és az ivartalanítás

8 évesen esett át rajta a mai napon. Egyszerre bánom és örülök, hogy nem korábban. Bánom, mert egy fiatal szervezetnek valószínűleg kisebb megpróbáltatás lett volna. És örülök, mert 8 éven át jószerivel nem kellett orvoshoz menni a kötelező oltásokon kívül. Miért csak most?

Colin úgy vált kölyökkutyából felnőtté, hogy számára ismeretlen fogalom volt az erőfitogtatás. Egy évesen már olyan komoly volt, mint egy tízéves. Nem mi neveltük ilyennek. Ilyen volt. Egy szemeszternyi kutyaiskola után a hétvégéket inkább a közös kirándulásoknak szenteltük. A napi rutin a parkbeli haverokkal megvolt, nem kellett a társaságért oda járnunk. Olyan tudást villantott nekem, amit nem tanítottam neki, ösztönösen érezte, mit lehet kihozni egy szituációból, hogy a gazdi elaléljon a gyönyörűségtől. Csak egy példa. Labdamániás. Áldom a nevét az ismeretlennek, aki a labdadobálót kitalálta, mert egyrészt az a labda rettentő nyálas, sokszor sáros és leginkább az én hajító tehetségem nem igazán említésre méltó. A dobálóval pedig jó messzire repül a bűvös sárga golyó. Elrohant érte, aztán visszafelé némán felemeltem a kezem, megálljt mutatva. És megállt. Felemeltem az ujjam, erre ő leült. Lefelé fordított tenyeremet a föld felé mutattam, mire ő lefeküdt. Kitártam a karom és ő elindult felém boldogan. Nem hittem a szememnek, ezért megismételtem a mozdulatsort, és ő ugyanúgy megcsinálta. Mint aki az anyatejjel szívta magába ezt a tudást.

A dominancia soha nem volt jellemző rá. A parkban, ha kikezdtek vele, vagy megadta magát, vagy ellépett a kényes szituációból, vagy egész egyszerűen nem vett tudomást a másikról. Hamar elhíresült, hogy a park legbékésebb kutyája, akivel nem lehet kikezdeni. A szukák nem nagyon érdekelték. Aki nem ismerte, azt gondolta, már rég ivartalanították.

Öt évesen egy kölyökkutyával leptük meg. Eleinte talán nem nagyon örült, vagy csak nem értette, mi ez az új helyzet, de sosem volt vele ellenséges. Két hét után megnyalta és azóta szó szerint elválaszthatatlanok. Két ivaros kan, akik között soha egy összemorgás nem volt. Egy évvel ezelőtt újabb kankutya került a családba, a fiamé, ráadásul egy olyan fajta, aminek néhány egyede már párszor próbára tette a türelmét. Barátságosan fogadta, mára már talán kedveli is.

És amiért most mégis ... Mindig is hajlamos volt rá, hogy kiengedje a lompost. Viccesen hajnali merevedésnek hívtuk, de tulajdonképpen a nap bármelyik szakában előfordult. Ilyenkor púposított háttal könnyített magán. Felizgatta, hogy megkeféltem a bundáját, ha hentergett egy jót a fűben, vagy csak türelmetlen volt, hogy induljunk már. Én sajnáltam, néhányan azt mondták, jól teszi, már csak azért is, mert az anyag nem pang odabent. De mostanában a gyakoriság megnőtt, és többször véres pöttyök kísérték az útját. A műtét előtti laborleletei nem voltak kifejezetten rosszak, de jók sem. Máj- és vese-értékek a felső határ felett, de még 10 %-on belül. A tumor marker 5,5...  A gerincéről lassan másfél éve tudjuk, hogy ún. bambuszgerinc. Viszont ez úgy néz ki, még elég jól karban tartható. Nem indult meg a hátsó felénél az izmok sorvadása, a rendszeres mozgás és úszás jót tesz neki. A hideg frontot ugyan most is megérezte, néhányat sántikált, de aztán látszólag minden rendben volt.

Most az ivartalanítással próbáljuk elejét venni valami rossznak. Senki nem mondja ki, minek, talán nem is érdekes. Bárminek, ami számára rossz lehet. Kicsit tartok ettől is. Mert fogalmam sincs, hogy mennyire változtatja meg a lelkivilágát majd a beavatkozás. Volt egy labi ismerősünk. Ő is majdnem 8 éves volt, amikor ivartalanították. Domináns, de kezelhető kan volt. A műtét után szó szerint depressziós lett. Semmihez sem volt kedve, se séta, se kirándulás. Alig másfél évig volt még velünk. Az életkedve elszökött és ő utána ment. Az állatorvos szerint ez bolondság, ilyen nincs. De hát láttuk, a szemünk előtt zajlott. Szóval kicsit félek. De mindannyian azon vagyunk, hogy biztosítsuk róla, semmi sem változik. Remélem, szeret annyira, hogy ezt el is higgye nekünk. Közhelyek jutnak eszembe, hogy a „pokolhoz vezető út is jóakarattal van kikövezve”, meg hasonlók. Az idő majd eldönti, helyesen döntöttünk-e. Annyira szeretjük és önző módon szeretnénk, ha még sokáig velünk maradna. Ezt azért biztosan érzi. Ugye, érzi?

GDPR

Van, aki közelebbi információval bír a dologról? Gyorstalpaló elsősegélynek - ami érthető, emberi nyelven fogalmazódik meg - nagyon örülnék.
Előre is hálás köszönet, addig nem is fárasztanálak Titeket a kérdéseimmel :)

Mai morgós ...

Nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés. Nagyon.
Van egy kedves kutyás ismerősöm, aki hosszú évek óta segít az elesetteken. Ott van, ha a kerekesszékesek ügyéért kell kiállni, ott, ha az otthon ápolásért és most ott, ahol a hajléktalanoknál kél el a segítség.
Kiírja a Facen, hogy *sírvaröhög, amiért a Magas Hivatal képes volt olyan határozatot hozni, miszerint a bíróság elé idézett hajléktalant házi őrizetre ítéli. A Hajléktalant!
Mindenki, aki ismeri őt, tudja, hogy a sorait úgy pötyögte be, hogy közben fogja a fejét és elkeseredésében, amiért ez az ország ott tart, ahol a szociális problémák kezelésében, egyszerre sír és kínjában röhög.

Érkezik az "ügyvédnő" Bécs városából, aki azonnal lekapja a tíz körméről, hogy az ilyen érzéketlen viccelődők többet ártanak az Ügynek, mint amennyit elképzelni bír. És ha már segíteni nem tud, akkor legalább ne ártana.
Ő, aki napi rendszerességgel van ott, ahol a rászorulók mellé kell állni. Kiállással és tettekkel egyaránt.
De Ügyvédnő odakintről Tudja, hogy neki fingja sincs semmiről. Én meg vagyok olyan hülye, hogy beszállok a szócsatába és mivel tudom, hogy a legutóbbi Pisa jelentés is milyen lesújtó eredménnyel zárult, hát, megírom, hogy valószínűleg ő is elbukott volna a megmérettetésen, a sírva nevetést ezúttal még véletlenül sem a jókedv generálta, sokkal inkább a tehetetlen keserűség az emberi hülyeség felett.
A válasz nem késlekedik, én is megkapom, hogy nem tudom, mit jelent a sírvaröhögés; és a sírva nevetés egyébként sem ugyanaz (próbáltam neki cizelláltabban fogalmazni). És ha nem teszek semmit az elesettekért, akkor maradjak csöndben.
Öregszem, talán ezért sikerült úrinőnek maradnom és nem küldtem el a kedves Ügyvédnőt oda, ahol még villoghatna a dr-ral a neve előtt, bár senkit sem érdekelne. Még megírtam neki, hogy mint ügyeletes okoskának felhívnám a figyelmét arra a tényre, hogy sosem egészséges ha valaki azt hiszi, hogy nála és csakis nála a Bölcsek köve. Aztán jó munkát kívántam és magam előtt letettem a nagy esküt, hogy ennek a libának, trollnak, vagy bárhogy becézzem, egyetlen további sorára sem reagálok. Az, akit "védeni" próbáltam (bár, erre az ég adta világon semmi szüksége nincs, mert nála kevesebb erős embert ismerek), egy jelzéssel nyugtázta, hogy köszöni a soraimat.
És mielőtt a lényeg elsikkadna... ami mostanában ebben az országban zajlik, azon már tényleg csak sírva lehet röhögni.

PS. időközben kiderült, hogy az Ügyvédnő a Külügyminisztérium alkalmazottja. Innentől már nem csodálkozom semmin. Amilyen a főnök, olyan a beosztott. Ennyi.

Tigrisanya

Ha bárki, de komolyan gondolom lányok, bárki! azt merészeli mondani az én picike fiamra, hogy érzéketlen, figyelmetlen pasi, annak szétkarmolom az arcát. Az egész környezetemben Ő volt az egyetlen, aki rám nézett és azonnal megjegyezte, hogy "jó a hajad, anyu!". Ugyanis befestettem. És szokás szerint mellényúltam a hajfestéknek, nem világos szőkét, hanem szőkét emeltem le a polcról. Ettől pedig decens kis barna lettem a nyári napszívta hajamhoz képest. És ő volt az egyetlen, akinek feltűnt. Nem hibátlan a gyerek, a hajfesték használatát nagyrészt ő generálta, de hogy nem figyelmetlen, az nyilvánvaló :D Csók, babám!
(Ps. a fotó nem egészen újkeletű, de szeretem)

Gondolkodom, tehát ...

Mit tagadjam, sokat lógok a neten. A Facen leginkább. Különböző kutyás csoportokban vagyok benne, meg Outlanderes, meg Velencés ... az ember egy idő után már nem is számolja. Elsősorban a posztok miatt, de legalább ennyire érdekesek a kommentek is. Meg azok a gondolatok, amiket ezeknek a kommenteknek az olvasása ébreszt bennem.
Furcsák vagyunk mi emberek! És ezzel még nem is mondtam sokat. A különböző tematikus csoportokban elvileg azonos érdeklődésű, megkockáztatom, hasonló gondolkodású emberek gyűlnek össze. Gondolom én. És sajnos nincs igazam. Erről árulkodnak a néha vulgáris, máskor nyomdafestéket nem tűrő "vélemények". Mindegy miről van szó, örökbefogadható kutyákról, saját kedvencekről - és a velük kapcsolatban megosztott családi "titkokról". Hogy a politikánál olyan secperc lyukadnak ki egyesek, annak az okait keresni is megérne egy posztot, de ez a hely és írás most nem ennek a terepe. De hogy a véleményüket egyesek  kényszeresen erőltetik rá a többiekre, egyetlen és egyetemleges okosságként feltüntetve, az több, mint fárasztó. Inkább elkeserítő. Sajnos az esetek többségében nyoma sincs a segítő jó szándéknak, inkább kioktatunk bárkit, akinek eltér a véleménye a mienktől.

Mai példa... valaki keserűen ír arról, hogy a "karonülő" kiskutyájával bement egy gyógyszertárba, ahonnan az alkalmazottak minősíthetetlen stílusdban kizavarták. Hősünket nem a tény, hanem a stílus zavarta. De a szövegértés - ezt a Pisa jelentés óta nemcsak sejtjük, de tudjuk is - nem erőssége nemzetünk fiainak és lányainak. Tisztelet a kivételnek! A stílust kritizáló sorok felett elsiklanak és megkapja a beosztását a sporttársaktól, mert minek vitte be a kutyát. Mit szólna, ha odabent egy boxer megrázná a fejét és repülne a nyál... és más okosságok. És megint csak a stílus, amire azt mondják, az ember maga. Nos, akkor nagyon szomorú bizonyítványt sikerült sokaknak kiállítaniuk magukról a mai napon. A végén a posztot jegyző már minden volt, csak nem kedves csoporttárs, hanem egy magából kivetkőzött akarnok hülye kutyás. Holott, többször biztosította róla a többieket, hogy ő megérti, ha nem lehet, de azért ne úgy zavarják már ki, mint egy taknyos kölköt, megszégyenítve  tucatnyi vadidegen ember előtt. Akik közül mellesleg többen is a pártjára álltak ... volna, ha nem féltek volna, hogy ők is megkapják a magukét. Aki a poszt alatt egyetértett a gyógyszertári alkalmazottal, az rögvest meg is kapta a másik tábortól, hogy biztos ő is egy hülye gyógyszerész.

Nem nyújtom tovább... a lényeg, hogy miért nem vagyunk képesek tisztelni egymásban az embert? A bakijainkért miért kell azonnal verbálisan keresztre feszíteni? Mit érdemelnénk, ha valóban valami rosszat tettünk volna? Teljesen mindegy, melyik felén állunk a vitának, szerintem kötelességünk megőrizni az emberségünket, mert a nyilvánosság nem a nyilvános pocskondiázás és megalázás színtere. Lassan ott tartunk, hogy - szóban legalábbis - sokkal inkább állatbarátok vagyunk, mint emberbarátok. De azt hiszem, erről mi magunk is tehetünk. Természetesen, akinek nem inge, az ne öltözködjék, de a jelenség sajnos mindennapos.

Ps. Hogy a saját véleményemet is elmondjam az ügyben. Miután egyesek a HACCP szabályokra hivatkozva egyetértettek az alkalmazottal. Szerintem ezt a jogszabályt csak kicsomagolt élelmiszereket (is) forgalmazó üzletekben veszik véresen komolyan. Egy gyógyszertárban elsődleges a higiénia! - mondá egy kedves kommentelő. Szerintem meg akkor húzzon a saját cipőjére is zacskót, mielőtt belép. Ha már, akkor már ... az odabent tüsszögő, köhögő beteg vásárlóktól félteném inkább a kutyámat, mint tőle őket. Nem ragozom... ha megkérnek, hogy ne vigyem be, ne adj isten, ezt piktogrammal jelzik is, nem viszem. Kikötöm a bolt előtt, amiért más kutyásoktól megit csak megkapnám a magamét, mert szégyelljem magam, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal. Emberek, ez a dolog kezd olyan lenni, mint az egyszeri nyuszika... Tök mindegy, hogy van-e sapka rajta, vagy nincs ... az a pofon mindenképpen jár neki.

a mellékelt kép egy külföldi boltban (Istenem segíts! - élelmiszer boltban) készült.

Vívódás...

Sokszor gondolok rá egy ideje, hogy újra életre kellene kelteni a blogot. Nem feltétlenül azért, hogy legyen egy újabb platform, ahol nyomhatom a sódert, de sokkal inkább azért, hogy legyen EGY, ahol nyugodtan mondhatom a magamét. Aki akar, véleményezi, aki csak elolvasta, annak köszönöm a figyelmét. De nem futok bele bértrollokba, vagy olyanokba, akiknek probléma egy leírt szöveg értelmezése. Mert így egy csomó dologról bennem reked a vélemény, ami egyébként nyilván nem baj, nem kell nekem mindenkinek elhinteni, mik forognak az agyamban. De azért néha jó lenne - aktuális beszélgetőpartner híján - kiírni magamból, ami éppen foglalkoztat. Úgyhogy, ha valaki errejárna, EZ az indok, ha majd egy év elteltével új bejegyzést talál.