Október végi gondolatok...

Direkt nem írtam, hogy Halottak napja ... Miért? Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még mindig velünk vannak a nagyszülők. Édesapám 89 éves, az anyu 81, az anyósom 87. Ha beüt a krach, csőstül jönnek majd a bajok, tudom. Kicsit talán lelketlennek tűnik a hozzáállásom, mert hát még itt vannak mindannyian, azért lehetek nagyképű, de úgy gondolom, hogy bármi is történjék, egy szép és tartalmas élet áll mindannyiuk mögött. Megélték, hogy az unokáik felnőtt emberek lettek, kivehették részüket a babázásból és a felnőtt életük miatt érzett büszkeségből is. Ha elmennek, azzal a tudattal mehetnek el, hogy egy becsületesen leélt élet után hagyják itt a földi létet, és akit itt hagynak, mind szeretettel gondolnak majd rájuk. Nagy adomány ez!

Ez már most érzem, amikor a hatvanhoz közeledve még unokának se híre, se hamva. Az édesanyám 46 éves volt az első unokája születésekor. Dolgozó nő volt, akinek volt ereje gondoskodó nagymamaként a segítségemre lenni bármikor. Én ezt meg tudom majd tenni? Jó, hogy Jackkel gyakorlok, hogy jó erőben legyek, de a viccet félretéve ... mire várnak a gyerekeink? Ha az előbbi példát nézem, már 12 év lemaradásban vagyok. Korban is, és erőben is.

Na, de ami miatt egyáltalán írni kezdtem... Ma - az utóbbi évek hagyománya szerint - elvittem a szüleimet Érdre és Törökbálintra a nagyszüleim sírjaihoz. Egyszerre volt csodás és megindító kirándulás. Az édesapám már évek óta az Alzheimer kórral küzd. Küzd? Nem küzd. Szép lassan átadja magát neki, miközben minderről tudomása sincs. Az édesanyám mellette áll, mert megfogadta valamikor régen, hogy "jóban-rosszban, egészségben-betegségben..." és ehhez erejének utolsó morzsájáig tartja is magát. Fájdalmas őket így látni. Elveszni szép lassan. Talán ezért is ragaszkodunk mindannyian az emlékeinkhez, ahogy múlnak felettünk az évek. Mert ezek az emlékek akár el is veszhetnek, mint valami meghibásodott winchesteren digitális képeink. Az ember azon veszi észre magát, hogy egyfajta külső tárolóként nála őrződnek meg biztonságban az emlékek. Ameddig megőrződnek. Mert ki tudja, milyen lapokat osztott nekünk az élet. Mikor kezdünk mi magunk is felejteni?
Útközben sokat beszélgettünk. Külső hallgatóság számára talán vicces, ahogy a nagyothallással és a rövidtávú memória üres futásával zajlik ez a beszélgetés, de a mi számunkra mindennél fontosabb, hogy még lehetnek közös emlékeink, közös mondataink. Egy ölelés, ahogy kisegíted őket a kocsiból, egy óvó mozdulat, ahogy utána nyúlsz, amikor figyelmetlenül indulna át az úton. Gyerekként téged óvtak, most valami aprót törleszthetsz ebből.

Tegnap telefonált az exmenyem édesapja, hogy meghalt a papája. 96 éves volt. Mennyi mindent élt meg ennyi év alatt! Rengeteg örömet és bánatot, mert az élet így teljes...  jing és jang. Talán ha kétszer találkoztam vele, többek között az esküvőn. Fogalmam sincs, hogyan élte meg, amikor az egyik unokája házassága válással végződött, Most szinte sajnálom, hogy neki is át kellett ezt élnie, mert én magam anyaként tudom, hogy milyen gyötrelem látni a gyermekem, amikor életének egy nagyon fontos fejezete kudarccal ér véget.
Az én apósom még az esküvőnket sem érte meg. 51 évesen hagyott itt minket egy súlyos betegség,, és az ahhoz való komolytalan hozzáállása következtében. Nem látta az unokáit felnőni. Nem tudhatja, hogy egyikük humora kísértetiesen olyan, mint az övé, holott egyetlen percre sem találkozhattak soha.

Ma a temetőben nagyon sok síron láttam a "Felszámolás alatt" figyelmeztető feliratot. Ami annyit jelent, hogy a hozzátartozók nem tartják fontosnak, vagy csak nem tudják vállalni a sír megváltásának nem csekély összegét. Nem elhanyagolt, elhagyott sírokról beszélek, nem. Friss műkövek, márványok árválkodnak magukra hagyottan, és az ember csak remélheti, hogy az ott nyugvók emlékét a családjuk megőrzi, egy gyertya lángja értük is lobban a következő napokban, bizonyítva, hogy az emlékük örökké megmarad.
Azt mondják "sosem hal meg az, akit nem felednek". Szép gondolat. De, sajnos meghal. Nincs itt velünk fizikai valójában, nem simogatja meg a fejünket, amikor gondok, bánat tepernek maguk alá. Nem adnak tanácsot, nem örülnek velünk, nem fogják meg a kezünket és nem aggódnak értünk, amikor a nem túl jó laborleleteinket próbáljuk kisilabizálni. Pedig rájuk lenne szükségünk. Mert a gyerekeink most élik az életüket. Majd, ha felettük is elszaladnak az évek, akkor újra megtalálnak minket és várják mindazt, amit most mi az öregektől. Mi leszünk addigra az öregek.

Nem is tudom, hogy hova akartam kilyukadni ezzel a rengeteg egymás után rakott betűvel. Hogy ki akartam-e lyukadni egyáltalán valahova? De rengeteg gondolat kel életre bennem a Halál, a Halottak napjához közeledve. Talán mert az ember már tisztában van vele, hogy több van mögötte, mint előtte, nem tudom. De ezen a különleges napon gondoljunk azokra, akik már nem lehetnek velünk, és gondoljunk mindazokra, akik még itt vannak. Addig, amíg még itt vannak!