Bécsi gondolatok - nem kifejezetten objektív megközelítésben :D

A gyerek Bécsbe érkezett a messzi távolból, aztán odarendelte a tesóját és minket, hogy eltöltsünk egy karácsonyi hangolódós estét így Xmas előtt. Nem voltunk egyértelműen rajongói a gondolatnak, mert ... a kocsi már nemcsak nagykorú, de ha így halad, nemsokára Krisztusi korba is lép majd. Négy évszakos gumik vannak rajta, viszont muszáj lenne ezzel mennünk, hogy beférjünk mi is, a csomagok is. És hát tél van, az utak egyik napról a másikra válhatnak járhatatlanná. A tesónak előző éjjel két fellépése is volt, oké, hogy sofőr vitte, de azért mégse aludt. Így vezessen kétszázsok kilométert. Merthogy külön kocsikkal megyünk ofkorsz. Nehezítő tényező továbbá, hogy a kutyákat már nem lehet a nagyszülőkre hagyni. Igazából már őket magukat se nagyon lehet magukra hagyni.

De ... mindezek után - zabszemmel a fenekünkben és egy önfeláldozó barátnőnek hála - mégiscsak nekiindultunk. Reggel még úgy vittem ki a kutyákat a parkba, hogy majdnem dobtam egy hátast a  bejárat előtt, mivel leheletnyi jégréteg borította a járóköveket. Csak egy újabb apró adalék ahhoz a bizonyos zabszem-gyüjteményhez. Útközben eső, köd, szakadó eső, kis napsütés, kis napsütés szakadó esővel kombinálva, "ideális" utazó idő. A szemközti sávban pedig lényegében Budapest és Bécs között araszoló összefüggő kocsisor - ijesztő kilátások a másnapi hazaúthoz.

De a lényeg, épségben megérkezünk, találkozunk a gyerekekkel, elfoglaljuk a szállodai szobákat és máris nekivágunk a városnak. Első programként a szakadó esőben elballagunk az Operaházhoz és bejelentkezünk egy vezetett túrára. Kis lelkiismeret furdalásom van, hiszen még itthon sem vettem részt ilyenen. Foghatnám az éppen folyó építkezésre, de nem fogom, mert nem lenne igaz. Az ember hajlamos túlságosan magától értetődőnek venni az őt körülvevő nagyszerű dolgokat, és beérni a felületes ismerettel, csodálattal. Úgyhogy még ott a várakozás közben erősen eltökélem, hogy idehaza is letudom ezt az ismerkedést, és erre nem is adok magamnak több időt január végénél. Körbejárunk, csodáljuk a szépet és azért kis büszke gőggel állítom, hogy a hazai sokkal szebb. Amennyit láttam belőle, annak alapján biztos vagyok benne.

Mire kijövünk, már csak csöpörög. Kisfiam bevásárol a Sacher cég hírneves tortájából, cipeli a csomagot egész délután és csak itthon tudjuk meg, hogy a karácsonyi vacsorához vette a fadobozos műremeket, ami avatottak szerint isteni finom. Csendben súgom meg itt nektek, hogy a kommersz ízlésem átkaként én nem igazán szeretem a Sachert. De majd most megszeretem. Egy újabb eltökélés.
Figlmüller csinálja a legjobb bécsi szeletet Bécsben, ezt már tudják a gyerekek, aki nyáron voltak a városban egy esküvőn, és volt idejük felfedezni az ilyen rendkívül fontos helyeket. Szerencsére a cégnek több étterme is van egymáshoz közel, így viszonylag gyorsan sorra kerül hat tagú társaságunk az utcán való sorbanállás után. Odabent telt ház és a tányérról valóban lelógó hússzeletek. Ketten vállalunk be egy adagot és a remek krumplisalátával kiegészítve több mint elégnek is bizonyul. Az Ottakringer sörök már csak a habot jelentik a tortán némi képzavarral élve. Ami a tagadhatatlanul finom ételnél is jobban esik, az a zavartalan és vidám beszélgetés a fiaimmal, menyemmel, és majdnem menyemmel, no meg a párommal. Már az idejére sem emlékszem, amikor így beszélgethettünk. Mert bizony az idős nagyszülők is kikövetelik a részüket a fiatalokból, ha végre találkoznak, és velük mostanában nagyon leszűkült a beszélgetés a nosztalgiázásra, leginkább a srácok gyerekkorára. Mire átadjuk az asztalunkat az odakint várakozóknak, az eső is eláll, mi több, ott, két égbe törő épület között igenis kék az ég! Taxival megyünk a Schönbrunni Palota előtt felépített Karácsonyi Vásárhoz. Már sötétedik és sajnos újra szemerkélni kezd, de így legalább még jobban esik az ízes, illatos vörösborból készült forraltbor. Nagy lelkesen megtartom a bögréket, nem tudva, hogy lesz még néhány kör és néhány újabb bögre. Alkalmi bébiszitteremnek nézegetek valami kis meglepetést, ami csak egy morzsányit vissza tudna adni a vásár kavalkádjából és akár a karácsonyfájára függesztve emlékeztethetné őt is egy önként vállalt óriási szívességre... no meg természetesen két cukimuki kutyára, akik szerencsére igazán kedvelik őt.

Schönbrunnból metróval megyünk a Városháza elé. Ez az a vásár, amit leginkább ismernek a turisták. A kínálat lényegében ugyanaz, mint máshol, a bögrék persze erre a helyszínre készültek. Korcsolyázók keringenek egy kis pályán, velencei álarcokat és muránói apró üvegmütyürkéket árulnak az egyik bódéban, piros szívek tömkelege díszít egy hatalmas fát, milliónyi apró égő fénye teszi varázslatossá a helyet és mindezek felett ott magasodik a város egyik legszebb neogótikus épülete, a Városháza.
A társaság egy része még nem küzdött meg teljesen a jetlaggel, a másik része más miatt fáradt, lassan a szálloda felé vesszük az irányt. Útközben a Karlsplatzon még elhörpölünk egy búcsúforraltbort, de már a bögrék sem vonzanak, csak az ágy ígérete.

Bécsben olyan régen jártam, hogy az már történelem tankönyvbe való. A szüleimmel voltam itt úgy, hogy önfeledten sétálgattam, az akkor még újdonságnak számító mozgólépcsőn keringtem fel s alá. Aztán az Ibusznál töltött évek alatt néhányszor eljutottam ide utaskísérőként. Mire emlékeztem ebből? A Kärtner strasséra, a Grabenre, a Ringre, a Mariahilfer strasséra, a Stephans dómra, az Operaház hatalmas tömbjére. A hazai üzletekhez képest varázslatos kínálatra, luxusra. De ezek az utak mindig nyáron, kora ősszel estek, lombos fák, napsütés... most pedig a szürkeség, eső áztatta aszfalt, színtelenség a karácsonyi dekorációk ellenére. Az üzletek meg ... mára eljutottam oda, hogy nem is igazán érdekelnek.  Talán ez volt az oka. Vagy talán az amúgy belülről hihetetlenül elegáns InterContinental szálló külsejének lakótelepeket idéző betonkolosszusa, nem tudom, de most a város egyszerűen nem mutatta meg magát. Nem éreztem Schönbrunnt, nem a Kärtner strasset. Még a Dómot sem igazán. A városba bevezető/kivezető út mentén álló gázgyári épületeket, melyek Bécs emblematikus épületei, sem éreztem, ami nem is csoda, hiszen valami modern szörnyeteget építettek közvetlenül melléjük. Ha egészen őszinte akarok lenni, még a délutáni esőben, szélben lengedező karácsonyi díszkivilágítás sem tetszett igazán. Talán az esti sötétségben már jobban mutatott, de akkor már nem jártunk arra. Amerre jártunk, ott pedig elég ötlettelen és szegényes volt. De ami a leginkább feltűnt ... Nem akarok ezen az oldalon még véletlenül sem politizálni, de egész egyszerűen magától adódott a vicc, miszerint itt is biztos a miniszterelnök veje fejlesztette a közvilágítást, mert a város sötét. Nincs erre jobb szó. Az utcán pislákoló lámpák fényénél nem tudnék jó érzéssel végig sétálni még egy kevésbé esős estén sem, főleg nem egyedül. Tudom, hogy vannak törekvések szerte a világban, ahol a fényszennyezés ellen küzdenek, de nem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Egész egyszerűen Bécs olyan, mint a lakásunk, ahol nem egészen átgondoltan csináltattuk meg annak idején a világítást. Kis jelzés értékű fények, szépítsük hangulatvilágításnak, amúgy némi barlanghatás és félhomály. Álmosító, fárasztó, lelombozó.

Nos, ez volt Bécs 2018 karácsonya előtt két nappal. Egyszerre szívet melengető és halvány csalódás. A vásárok idehaza sem igazán vonzanak. A gyerekekkel együtt töltött idő viszont értékes kincsként kerül megőrzésre. Boldog karácsonyt mindenkinek immáron itthonról!