Együtt a család. Nem, így nem is helyes, mert gyerkőcök nincsenek itt, csak nagyszülők és mi. Mostanában ez így "normális". Páromnak mindig is mániája, rendes szokása volt, hogy a Családot összetrombitálja, így aztán az elmúlt huszonvalahány évben ritkán töltöttünk külön hétvégét, ünnepet pedig sosem. Pedig néha jó volna. Mert ... imádom én az őseimet és minden vitriolos megnyilvánulásom ellenére a drága anyósomat is. De ha a távolság megszépíthet dolgokat, akkor ez talán itt is igaz lehet. Tudom... a szülőket addig kell biztosítani szeretetünkről, amíg ezt megtehetjük, mert a mécsesnek, kazalnyi virágnak már csak a virágárusok örülnek. De nem tudok mindig, minden helyzetben kedves, érdeklődő, hálásan feledékeny lenni. Bizony a hetente ismétlődő 30-40-50 évvel ezelőtti történetek hallatán néha már felejteni szeretnék. Olyan elcsépeltnek tűnő szóvirágok jutnak eszembe, hogy a "kevesebb, több". Aztán csendben szégyenkezem a gondolataimért, türelmetlenségemért. De nekem is kellene néha egy hétvége, amikor a távolság újra érdeklődővé tesz, figyelmessé, kedvessé. Néha fel kell(ene) töltődnöm, hogy tényleg mosolyogva vehessem tudomásul, hogy a nagyjából egy órás házi barkácsolás a papa és veje között öt órás töketlenkedéssé fajul. Hogy az éppen olvasott könyvemet nem hagyhatom felügyelet nélkül, mert valamelyik nagyi máris "folytatja" az olvasását. Hogy a nyaralóban is, 30 fokban is három fogásos ebéd kell készüljön. (ráadásul állítólag miattunk, értünk) Hogy az anyósok csendes egymással szembeni vuduzásait ártalmatlanítsam. Hogy az unokákkal kapcsolatban minden olyan információt megosszak, amelyeknek még én sem vagyok a birtokában. Hogy jó gyerekként üljek otthon, mert ugyan "miért is akarnánk elmenni, amikor végre együtt vagyunk." ("a te korodban már óvatosan a biciglizéssel" by saját jó anyám)
És közben félek attól a perctől, amikor majd ezt megtehetem. Mert igazából nem is arra vágyom. Felnőtt fejjel sem könnyű gyereknek lenni. Viszont addig jó, amíg még gyerek lehetek. ÁÁÁ... talán értitek, hova akarok kilyukadni... bár, talán még én sem.
4 megjegyzés:
Ehh. Mi igyexünk épp nem ideszoktatni őket. :-P
Igazából ez az egész post érthető a maga ellentmondásaival együtt. Inkább az nekem az érdekes benne, hogy te is vágysz egy kicsit a magányra, én is.. ma beszéltem Gagával, ő is... ez biztos valami korral járó izé.... mármint így 30 után előfordulhat... :-P :)
én is megértettem sőt át is érzem...nálunk szerencsére nincs ilyen kötelező izé, azt hiszem becsavarodnék.
Ühüm, értelek...az Anyukám most a héten itt lakik nálunk, mert besegít, míg B7 beteg és én meg tudjak menni dolgozni (sajna októberben úgyis hiányzok megint 1 hetet, mert nem sikerült a veseköves műtét, ismételni kell...:-S)...nyah és ő is csinálná a háziasszonykodást, meg én is...aztán két dudás meg nem nagyon fér meg egy háztartásban:-)))))))fura, az biztos:-) (meg jól el vagyok ám kényeztetve:-))))))
Megjegyzés küldése