A mondat, amivel könnyű azonosulni...

 "Nagyobb csodát nem tudok elképzelni, mint hogy a fehér papíron a fekete betűk megelevenednek. Megindul a fejében a képzeletmozi. Az olvasás a legfontosabb."

(Csukás István)

Jönnek-mennek, de a szívünkben mindig velünk lesznek

 Jó néhány évvel ezelőtt leírtam ezeket a sorokat:

"Ahogy leültünk, feldobta az ezer dolláros kérdést, mi lenne, ha ő S-ig meg se állna?  Ez még nem jelent feltétlenül esküvőt, bár, szándékában áll esetleg februárban megkérni a S. kezét, de azt sem tudja még megígérni, hogy ez 2-5-10 év lenne-e a távolban. Biztosítottuk róla, hogy nem éreznénk cserbenhagyásnak a döntését, sőt, támogatjuk, ha ő úgy érzi, ez az ő útja. De hogy tudjuk-e, hogy akkor nem fogjuk ennyit látni egymást? Csak remélni meri egyelőre, hogy az évi egy alkalom összejönne. És bármennyire is fájdalmas, de nagy valószínűséggel nem tudna hazajönni akkor sem, ha a nagyszülei közül valaki elmenne. Azt mondja, az azért más, ha velünk történne valami, vagy a bátyjával és ő igazán szereti a nagyszüleit, de ez azért óriási összeg és nagy távolság. 

Az eszemmel már elfogadtam, hogy ez lesz, de a szívem azért piszkosul nehéz, mert nem egészen így képzeltem az öreg korunkat. Amíg az apjával együtt vagyunk, nincs is baj. Nnna, hát ez van... Amúgy dögös, illatos, csini és úgy tud elmosolyodni, hogy olyankor még a lelkem is könnyű. Jól érzi magát a bőrében és kiegyensúlyozott. Ezt adta neki a külhon... hát, hogyan is mondhatnám neki, hogy jöjjön inkább ide és mondjon le egy csomó dologról. Egy élete van neki is, addig élje, amíg megteheti! Mindig is azt gondoltam, az ember ne azért szüljön, hogy legyen kire támaszkodni idős korában. Ha van, az is egy helyzet, de ha nincs, abba se szabad beledögleni. A nagyszülőknek ez nyilván egész más helyzet. Ők az életüket már napokban, percekben élik, nem terveznek 5-10 évre előre, nekik qvára hiányozni fog. Hát így, tele a fejem, de csak oda tudok kilyukadni, hogy nekem úgy jó, ahogy neki jó. Ő meg még nem tudja, hogyan lesz neki jó, csak próbálkozik. Egyszóval senkinek sem könnyű. Az biztos, bárhova is vesse az élet, az otthona mindig itt lesz, még ha ma éppen abban egyeztünk is meg, hogy az otthon ott van, ahol a család van. És neki a család nyilván S. és a leendő gyerekük. Mint ahogy kissé könnyes szemmel, már-már bocsánatkérően ma is bevallotta, hogy neki momentán az "otthont" S. jelenti. És ez így is van rendben. Egy jó kapcsolatban ez így működik. Szóval az otthona akkor van itt, ha ott valami félremegy. Ne menjen! De ha mégis, itt örökké a mi fiunk lesz, és a messzeség sem távolíthat el minket egymástól. Ha ebben biztos, talán neki is könnyebb az elválás. Na, mindjárt bőgök, úgyhogy abbahagyom, mert ugye erős vagyok, mint a vídia."

Nos, úgy alakult, hogy azóta már boldog család ott a messzeségben két kisgyerekkel, az unokáinkkal, akiket tényleg jó, ha évente egyszer látunk élőben, nem csekély anyagi áldozattal a gyerek és/vagy a mi részünkről. Nem könnyű, de továbbra is vallom, az ő otthona ott van, ahol a családja. Mi a hátországa vagyunk, amíg vagyunk. Ez az ő keresztje és csak remélni merem, hogy nem nehezíti meg az életét. 

Mostanra pedig nagyon alakul, amikor a nagyobbik fiú is nyakába veszi a világot. Mert látja, hogy másként is lehet élni, mint számlától számláig sakkozva, megalázkodás helyett egyenes gerinccel, mosolyogva elvegyülve egy kiegyensúlyozott környezetben. Persze, munkás hétköznapokkal, de haladva előre. Látva a gyerek, a saját gyereke esélyét. Elkeserítő? Az. De nem azért, mert ő így döntött, hanem azért, mert így kellett döntenie. Mert itthon még annyi esélye sincs, mint idegenben. 

Van az úgy, hogy az embernek nehéz lesz a lelke. Pedig örülnie kéne. Örül is. De közben azért nehéz öröm ez. Világra hozol egy gyereket és tudod, hogy nem hitbizományba kaptad, csak ideiglenesen a tiéd, épp csak addig, amíg megtanítod az életre, aztán egy idő után el kell engedd, hogy a saját útját járja. Úgy érzed, hogy képes is vagy rá, hiszen mi változik? Elköltözik egy lakásba, önellátó lesz, beleszeret valakibe, családot alapítanak, nagymamává tesznek. Hány és hány generáció élte már meg ezt a folyamatot, és szerencsés esetben mindenki boldog lesz. Hozzák majd a kicsit, te meg rájössz, hogy az életben nem felejted el az A part alatt... kezdetű veretes dalocskát, amire te hamarabb alszol el, mint az aprók, a pelenkacserét és Halász Judit almaszószát dúdolni, miközben almát reszelsz egy csöppségnek, aki talán hasonlít a fiadra, talán nem, de vér a véréből. Esküdözöl, hogy rózsaszín cuccot te az életben nem veszel le a boltok polcairól, aztán a kéthetesnek pirulva hazacsempészel egy rózsaszín „hajszalagot”. Belefér, egy nagyinak nem kell következetesnek lennie.  Szóval, így képzeled. Aztán a valóság, mint a legnagyobb rendező, más darabot állít a színre. Tudom, hogy ez a fiaimnak sem könnyű, így aztán nem kötöm az orrukra, hogy ez nekem mennyire nehéz. Mert hiszem, ha ők boldogok, akkor én is az leszek, ha addig élek is.

Nem tudunk megválni egymástól :D

Na, hát nyilván a fenti kijelentés csak énrám igaz, a fa talán már vágyna a nyugalomra, amikor a kutyák nem rohangálnak mellette, néha alatta és nem potyognak emiatt a díszei. Végülis január 19-et írunk, már lassan Vízkeresztet is két héttel magunk mögött hagytuk. Tegnap kicsit nekem is összeszorult az ánuszom, amikor a fényfüzér zsinórját láttam lógni a szőnyegen, mert volt olyan kutyusom, aki megrágcsálta (szerencsére éppen nem volt áram alatt), de csak valamelyik dísz rántotta magával, amelyik a fa alatt a szőnyegen hevert. És annyit már tanultam a régi esetekből, hogy üvegdíszek nincsenek a fa alsó felén, tehát kár nem esett. 

Nos, rám viszont feltétlenül igaz, hogy nem tudok megválni tőle, mert hála a mostanában borús napoknak, kifejezetten szeretem a kora délutáni óráktól a fényeit és a fényben csillogó díszeit nézegetni valahányszor elvisz mellette az utam, vagy ott üldögélek mellette a kedvenc fotelomban. Most, hogy egy picurka hó is esett, még inkább olyan érzés, hogy helye van a szobában. Annyira szeretem, hogy még az aktuális könyv lapjairól is többet pislogok az ágak felé, mint a nyomtatott oldalakra. Bár, szerintem ebben a könyv a ludas. Jelesül most éppen egy kölcsönkapott és ajánlott kötet: Lángh Júlia: Egy budai úrilány . ez a poszt most nem könyvajánló vagy nemajánló, ezért ha valakit érdekel, keressen utána. Védekezésül csak annyit, nem az én szemem akadt meg a könyvön, valakinek nagy élmény volt, amit szeretett volna megosztani velem is. Én becsülettel próbálkozom, de még nincs meg az összhang. 

És a férjem sem akar megválni tőle, bár, ez nála most kifejezetten valami babonás ragaszkodás. Mostanra várta (egyelőre még hiába) a kardiológiáról a behívóját egy cseppet sem veszélytelen (mi az manapság?) kardio-verzió beavatkozásra. És még karácsonykor azt mondta, addig ne is szedjük le a fát, amíg ezen túl nem esik. Nos, amennyire hallgat a kórház, lehet, hogy még a Húsvétot is velünk ünnepli a derék fa. Mit is tehetnénk, addig is élvezzük a látványát, az apró részleteket, a más szögből újabb és újabb arcukat mutató kedvenc díszeket. Már nem lengi körbe a karácsony hangulata, "csak" egy kedves dekoráció, de annak az egyik legkedvesebb.

Témánál vagyok megint...

Nem tudom, mi ez nálunk, hogy ennyire ki akarjuk tenni a lelkünket a nagy nyilvánosság elé?

Írni nehéz. Erre a nagy felismerésre abban a pillanatban jöttem rá, amikor elkapott a hév és tényleg írni kezdtem. Addig csak nagyképűen mondogattam, hogy ugyanmár, ilyet akár, ha a félkezem a fenekembe dugom, akkor is tudok... Szóval, nehéz, mert kitárulkozni, gyengeségeket bevallani, megélt érzéseket megfogalmazni még megannyi év távlatából sem gyerekjáték. Elképzelteket megfogalmazni, miközben ezzel akaratlanul is benső titkaimat tárom fel? Nehéz. Őszintén írni majdnem lehetetlen. Olyan fokú lelki lemeztelenítést kíván, amire csak ritkán, kevesek képesek. Írni azért is nehéz, mert az írás iránti vágyakozás még messze nem jelenti azt, hogy az önjelölt író valóban élvezetesen, követhetően, mások számára érdekfeszítően tudja megfogalmazni a gondolatait. Márpedig az írás akkor az igazi, ha olvasója is akad. És olvasót találni nem egyszerű feladat. Mennyire akarom kiadni magamat, a gondolataimat, az érzéseimet? Ki mindenkihez akarok szólni? Mit akarok elérni az írásommal? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, vitatkozni, ne adj isten, tanítani?

Az első szűrő saját magam vagyok. Én döntöm el, miről írok, hogyan fogalmazok, mennyire nyílok meg, kinek mesélek. Eltökélem, hogy bírom a kritikát, aztán megsértődöm, ha tényleg megkapom. Hogyan reagálok? Tanulok belőle? Átírom, átfogalmazom? Hagyom, hogy az én történetem végül másé legyen, csak azért, mert az útmutatásait követve lemondtam az eredeti elképzeléseimről? Vagy makacsul kitartok és elkövetem a magam hibáit? Ha az írásom nemcsak rólam szól, hanem élő, hús-vér emberekről, figyelembe veszem-e, vehetem-e érzékenységüket? Hagyhatom-e, hagynom kell-e, hogy az ő szemükkel is láttassék a történet vagy ragaszkodom a saját szemszögemhez? Jogom van-e másvalakiről, hús-vér emberről írni egyáltalán, aki felismerhetővé válik a lapokon?

Írni nehéz. Akkor is, ha a fióknak írok, ha tudom, hogy rajtam kívül soha senki nem fogja olvasni azokat a sorokat. Talán akkor a legnehezebb, hiszen tulajdonképpen meg akarom mutatni. És eldönteni azt, hogy mégsem teszem, az egyik legnehezebb döntés. Mert akkor végképp nincs visszajelzés. Viszont amennyire az írás egyfajta magamutogatási kényszer, erre a visszajelzés szinte létszükséglet. Amit vagy ki mer mondani az ember, vagy titkol, de mindenképpen igaz. Hitegetheti magát az ember, hogy az a lényeg, hogy kiírom magamból a gondolataimat. Nem, nem az a lényeg. Nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de közben mégsem az. Mert miért fogalmazom meg? Miért rendezem többé-kevésbé összefüggő sorokba?  Hogy választ kapjak az engem izgató kérdésekre. Amiket valószínűleg kijelentő mondatban fogalmazok meg, miközben várom rájuk a választ. A visszajelzést.

Írni nehéz. Mert soha nem tudhatod, miért kezdesz írni. Mi az a történet, ki az a személy, ami, aki írásra késztet, megihlet, a kezedbe nyomja a tollat és a papírt, vagy újabban a számítógép billentyűzetét.  Aki enged a belső késztetésnek és írni kezd, előbb-utóbb megtapasztalja azt az érzést, amikor döntenie kell, a megszületett sorok mentésre vagy törlésre kerüljenek. Nehéz döntés, majdnem olyan nehéz, mint maga az írás. Később esetleg nagyon nehéz szembesülni ennek a döntésnek a következményeivel. Pusztán a leírt szöveg másnapi újraértelmezésével. Mindig is tetszett az a megfogalmazás, ahogyan egyesek a blogjuk elején félreérthetetlenül közlik az olvasókkal, hogy mindaz, amit ott olvashatnak a pillanatnyi hangulatuk szerint született. Mert az írás – többnyire – valóban ilyen, a pillanat megörökítése, egy álom, egy gondolat kimerevítése.

Írni nehéz. Mert nem lehet az írást erőltetni. Az erőlködéssel megszült sorok biztos temetője a Delete gomb.  És ha mégsem, akkor ezek az írások azok, amelyek biztosan a fiók mélyén végzik, soha rá nem kattintva a megnyitásukra. Mert érződik rajtuk az erőlködés izzadtságszaga. És ha ezt már írójuk is érzi, akkor jobb is, ha szemérmesen megbújnak a feledés jótékony homályában.

Néha még születésük előtt elvetélnek gondolatok, történetek. A spontán vetélés is fájdalmas, amikor az író fejében megszületik az ötlet, néha még el is indul a történet, aztán valahogy az írás fizikai akadálya miatt, mire a helyzet alkalmassá válik a megörökítésükre, elfelejtődik a lényeg. Kevés bosszantóbb dolog van. De az előre megfontolt szándékkal megindított vetélések a legfájdalmasabbak. Amikor érzed, tudod, hogy ennek a néhány sornak rendeltetése, helye lenne a világban, a Te világodban, de tudod azt is, hogy mások világában nincs helye. Ezért –megakadályozandó az összetűzéseket, konfrontációt – későbbi csodában bízva, fiókod mélyére száműzöd rejtjelezve, vagy a végzetes Del gombot választod, mert majdan emlékezni sem akarsz a csalódottságra, a keserűségre, ami a felette való bábáskodást kísérte.

A legeslegrosszabb pedig, amikor önmagadban csalódsz, mert képtelen vagy saját gondolataid úgy megfogalmazni, hogy azokra papírra vetve is ráismerj. Amikor nem érzed megszületése felett az örömöt, a teljességet, a kielégítettséget. Amikor hiányérzet marad benned az utolsó pont leütése után. De már nincs több gondolatod, nincs több mondanivalód a témában. Amikor tudod, de nem érzed, hogy valóban ott a vége. Amikor csak azzal tudsz vigasztalódni, hogy Írni nehéz.

Írók, olvasók... avagy gondolatok a betűvetésről

Az írás jó volt. Jött egy ötlet, egész szép drámát lehetett rá felépíteni, de persze csak részletekben rakom fel, erre már az eleje kiverte a biztosítékot az olvasóimnál. És „elhangzott” a kérdés, ami kemény gyomrosnak bizonyult: Minek rakok történelem és földrajz „órákat” a történetbe, tök felesleges a történet szempontjából? - Hát, elég szar érzés volt, hogy így gondolják. Mert szerintem nem felesleges, és most mentegetőznöm kell… és hazudnom…, hogy köszönöm az építő jellegű kritikát. Pedig nem köszönöm. Rosszul esik és qvára nem érzem építő jellegűnek. Igénytelenséget érzek ki belőle. Ez van.

Mondjuk sejtettem, hogy ha egyszer eljutunk oda, hogy kritika, akkor elég rosszul fogom tűrni. De azt hittem, majd azt mondják, hogy érdektelen a sztori, nem szimpatikusak a szereplők, rosszul van felépítve a cselekmény íve, nem megfelelő a lezárás ... ilyenek. Ezzel szemben „fölösleges” információkkal terhelem őket. Mert amíg mindenki édi-bédi a történetben, az rendben van, ha hátteret adok a sztorinak, akkor meg minek bonyolítom feleslegesen a szálakat? De most komolyan? Elég, ha a főhős vágytól izzó szemekkel hajol a cseresznye ajkakra?  Miért baj, ha valami információt is nyújt egy történet, túl azon, hogy X és Y szerelemtől bódultan botladoznak az ágyig?

Igazából már nem érdekel. Írom, ahogy nekem tetszik, aki meg unja, ott hagyja, ennyi.

De szerintem az igazi bajom az, hogy nagy bennem a lelkesedés, miközben szép lassan ráébredek, ez.nem.írás!  Zso  barátnőm írt egy történetet, Ketten egyedül a címe. Nem tudom, honnan szedte az ötletet, de már a cím is, meg az egész szöveg… ügyes csaj, remekül fest egy festőkurzuson és ennek az írásnak pontosan olyan a szövege, mintha festene. Egyszerűen hihetetlen, hogy minden fejezetben egymást követik azok a képek, amik festményként is megállnák a helyüket. Tele van magyartalansággal, helyesírási hibával, elgépeléssel, de a lényeg egész egyszerűen tökéletes. Ennek kellene könyvben megjelennie. Ez irodalom. És elkeserítő, hogy nincs a boltok polcain. Pedig nem is az enyém. Zso egyébként is egy rejtély. Oké... rajzol és fest, nem is tehetségtelenül, bár nyilván nem egy Munkácsy, de ez abszolút szubjektív megítélés. És ír. Már az ötleteitől kész vagyok. Szerintem úgy is jutnak eszébe, hogy látja a kezdetet és a véget, aztán menetközben kiizzadja a köztes utat. Ez máris több, mint, amit én elmondhatok magamról, mert én napról napra élem a történeteim. És amikor megfogalmazza a sztorikat, betűkkel fest, esküszöm. Olyanokat ír, amikért én speciel ölni tudnék, hogy eszembe jusson. Csak, ad hoc egy idézet tőle javítás után: „Lecsupaszított lélekkel, mint a legragyogóbb, narancs szárnyú pillangó feszült Tom tenyere alatt. A férfi nyelve volt a tű hegye, aminél fogva felszúrta a falra. De Sara nem a gyűjteménye egy újabb darabja volt, hanem az egyetlen, különleges példány, amire tudat alatt mindig is vágyott, csak eddig, míg nem találkoztak, maga sem tudott róla.” A férfi nyelve volt a tű hegye... Hát, esküszöm, eldobom magam. Nekem miért nem jutnak eszembe ilyen képek??? És ezek után majdnem bocsánatot kér az olvasóktól, hogy a sok hülyeséget rájuk borítja. Eszméletlen nő!

 

Molyolás...

Konyhamolyolásba kezdtem, sajnos szó szerint. Francos kis dögök. Vehetek én ezeknek sex-feromonos csapdát, ezek mind frigidek és haspókok, mert a grízben és zsemlemorzsában érzik jól magukat, nem a ragacsos csapdában. Ezzel együtt végre rend van a konyhában. Kár, hogy mindjárt elkezdek főzni, onnantól megint garantált a kupi. És itt a nátha és/vagy covid-szezon, persze a tea-szezon is… esküszöm, megpróbálom mézzel meginni, de már előre tartok tőle, hogy nem fog menni. Hiába, nekem a méz kizárólag a mézes sütiben játszik, esetleg kínai kajában. A barna cukorra a minap azt mondta valaki, oltári nagy átverés, és sorry, de nem fogok aranyárban nyírfacukrot venni. Már a neve is gyanús. Ez van. Marad a sejhajom. Jó esetben nem nő tovább. 

Upsz, apró hiányosságot véltem felfedezni a nagy konyhapuccban, lépek kijavítani a hibát. Arra a következtetésre jutottam, hogy a női sors egy nagy FP. Facepalm… tudod, amikor valaki fogja a fejét, leginkább más hülyesége miatt. Most komolyan … a ház ura mi a fenének töltöget kiürült (?) flakonokba egészen mást, mint amit a külseje sejtet? Jelesül az ablakpucolóba, ami állítólag elfogyott, képes volt mosogató sűrítményt önteni, mert az majd neki valamihez kell. Nem is akarom tudni, mihez. Én persze nem tudtam, mert miért is szólt volna és jól szem előtt hagyja, hogy az ember hirtelen felindulásból ablakpucolásba kezdjen, amikor próbál a nap besütni, de nem tud. Mintha olajjal kentem volna be az ablaküveget. Végül ecettel megszabadultam a cucctól, de addigra a káromkodási szótáram legjavát elpufogtattam, meg kb. egy féltekercs Szilviát, aki nem is a legjobb barátnőm, de ez más tészta. És esküszöm nem tudtam, hogy a moly képes a fokhagymába is belemenni.

Álmokon innen és túl...

Egy ideje nem igazán tudok egy jót aludni. Nem igaz, hogy csak a háromszáz-ezer forintos gyapjú garnitúra tudná meghozni az éjszakai nyugalmat. Miért van tele a fejem gondolatokkal, amiket legszívesebben magnóra mondanék, hogy másnap leírjam, mert vagy a regényeimhez kapcsolódnak, vagy csak valakinek szeretném megfogalmazni nem félreérthetően a mondandómat? Így meg eltöltöm velük a fél éjszakát, aztán reggel csak arra emlékszem, hogy jó, magvas gondolatok voltak, csak éppen fogalmam sincs, mik.  És ilyenkor megrémülök. Ez már a demencia előszobája? Vagy csak túlpörgött a fantáziavilágom és pihenni szeretne? De lehet, ha pihentetem, soha többé nem kapom vissza azt az álomvilágot, amit írok magamnak? Mert igenis hiányozna. Tudom.

Ezzel kapcsolatban van egy vidám anekdota Babits Mihályról, a költőről. Ő is attól félt, hogy életműve legszebb darabjai éjszaka születnek és hullanak ki a fejéből, ezért egy noteszt tett az éjjeli szekrényre. Jött is az ihlet, ő pedig gyorsan le is jegyzetelte, majd aludt tovább. Reggel aztán elképedve olvasgatta saját sorait: „Iskolába, miskolába, eltörött a Miska lába”.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Diana Gabaldon konkurenciája csak azért nem vagyok, mert reggelre elfelejtem a Nagy Ötletet. Nem. De az biztos, hogy sok jó gondolat veszett már el az éjszaka sötétjében. Már önmagamhoz képest.

Na, igen... az írás. 2019 derékba törte a lelkesedésemet. Azt hittem, ha lábra állok, majd folytatom ott, ahol abba maradt, de nem így történt. És rettenetesen hiányzik. Mert az a világ juttatott olyasmihez, amit nagyon hiányoltam a hétköznapokban. Az elismeréshez. Még ha csak romantikára szomjazó lányok-asszonyok elismerését is. Miért csak? Mennyivel kevesebb ez, mint egy állami kitüntetés? Egy alkalommal megszondáztattam az olvasóimat, hogy milyen korosztályokból érkeznek. Érdekes volt az eredmény. Vagy meglepően fiatalok, vagy már a harmincas éveik végét, a negyveneseket élik, illetve idősebbek. A huszonévesek szinte teljesen hiányoztak. Ők nyilván megélik, amiről mi többiek csak olvasunk, döntöttem el. De aztán körbenézek és már nem is vagyok ebben olyan biztos. Furák a mai fiatalok. A nyolcvanas évek elején mi mertünk szeretni, tudtunk hinni, veszekedni és kibékülni, tudtunk kompromisszumokat kötni és akartunk hűségesek maradni. Most sokszor nem látom, hogy mit akarnak egymástól a fiatalok.

A fiaim egy időben nem találták a helyüket a „húspiacon”.  Ha van szívfájdalom, akkor az az, amikor egy majd harmincéves férfi könnyes szemmel kérdezi az anyját, hogy miért nem kell ő senkinek.  Annyira rossz ember lenne? És közben tudtam, hogy mind a két fiam – a kötelező anyai elfogultság nélkül is – főnyeremény lehetne bármelyik lánynak, mert olyanjuk van, ami kevés pasasnak. Szívük. Mégis mi a franc kell a mai lányoknak, ha nem ez? Ja, és itt akkor már akár lehetek is egy kicsit elfogult... Bónusznak még helyesek is. De a világ változik, elkeltek ők is. A nagyobbik ugyan többedik próbálkozásra, de mostanra egy igazi Társ oldalán éli élete talán legnagyobb kihívásának idejét. A kicsi már megállapodott családapa. A világ másik végén. De ez benne van a pakliban, amit a Sors nevű osztó keverget. És azt hiszem, ő tehet arról is, hogy nyugtalanok az álmaim. Úgyhogy marad az esténkénti Valeriána.