2019. július 17-e emlékére

Zsemle és Morzsa

Zsemle türelmesen tűrte, hogy a kis szőrmók a pofáját kapdossa. Mostanra már igazán megszokhatta volna, de még mindig bujkált benne valami halvány rossz érzés, amikor ez a kölyök a kegyeit kereste. Mintha cserben hagyta volna a régi barátját, Kócost. Még mindig nem értette, miért jött ez a kis mitugrász és miért tűnt el az életéből olyan hirtelen Kócos. Már nem is emlékezett azokra az időkre, amikor ő nem volt mellette. Annyi kalandon át elkísérte a kis kurtalábú, ő volt a Barát, de hát milyen barát az, aki csak úgy eltűnik egyik napról a másikra, el sem búcsúzik. Ha rosszat álmodott, még eszébe jutott az a furcsa nap. Zajos volt és szagos, fura, ismeretlen neszek, szagok maradtak emlékként róla. Az biztos, hogy semmi sem készítette fel rá, hogy az élet oly hirtelen megváltozik. Előző este a park szélén elolvastak minden friss üzenetet, jóízűen ették meg az egyébként nem túl izgalmas vacsorát, kikönyörögtek néhány falatot a gazdiék vacsorájából is, aztán éjjel összebújva aludtak, mint minden éjszaka. Reggel már korán indultak a parkba, hogy a nagy meleget elkerüljék. Várta őket a labdázás, a barátok. Nagyszerű napnak ígérkezett. De Kócos csak ballagott ráérősen. Aztán megállt és öklendezni kezdett. Gazdi még szemrehányóan csóválta is a fejét, hogy „te rosszaság, már megint felnyaltál valamit”, aztán hazamentek és megreggeliztek. Kócos is evett, a szokott jó étvágyával, mintha félórával korábban nem dobta volna ki a taccsot. Minden olyan volt, mint máskor. Egy ideig. Kócos pocakja tovább rendetlenkedett, ezért elvitték Csaba dokihoz. Ő nem ment, de nem is bánta. Mostanában Kócos úgyis többet járt oda, mint normális lett volna. Mert mindig „felnyalt valamit”. Amitől a pocakja rendetlenkedett, de egy-egy szuri hamar rendbe tette. Amikor végre megállt a kocsi a ház előtt, megnyugodott, végre hazaértek. De Kócos csak feküdt a gazdi lábánál elgyengülve. Amikor felállt, frucsa szagú folt maradt utána a kövön. Vér! – ismerte fel a szagot, de nem tudta, nem tudhatta, hogy ez bajt jelent-e. Bezzeg a gazdiék ijedten kapták fel Kócost és már ott sem voltak. Ő csak nézte értetlenül a mögöttük újra becsukódó kaput, végül Nagyi lába mellé feküdt és várt. Ha várt, akkor mindig hazajöttek, és a világ dolgai rendben mentek tovább. Most is így kellett lennie. Így kellett volna lennie!

Amikor végre hazaértek, Kócost csendesen az ágyába fektették. Zsemle még mindig nem érezte, hogy olyan nagy baj lenne, hiszen a gazdiék mintha nyugodtabbak lettek volna, mint korábban, amikor olyan hirtelen elfutottak. Hagyta, a barátja had pihenjen, majd másnap elmondja, mi a baj. Talán még játszanak is, komótosan, öregesen, ahogy mostanában szoktak, pedig Kócos még egyáltalán nem volt öreg, de hozzá lassult az ő tempójához, mint egy rendes baráthoz illik. Végül ő is lepihent, már éppen megnyugodva lehunyta a szemét, hogy vége az őrült futkosásnak, amikor Gazdi kiabálni kezdett. Sírt, zokogott, szorította magához Kócos kis testét, aztán a pizsamájában már rohant is újra a doktorhoz. A nagyi fel sem ébredt a zajongásra, így aztán Zsemle csak ijedten ült a becsapódó ajtó előtt, semmit sem értett. Végre hallotta, hogy az autó újra megáll az udvaron. Léptek közeledtek, nagyon lassú léptek. És Gazdi csak zokogott, mint akinek nagy bánata van. Kócos nem jött. És azóta az este óta nem is látta. Azt mondták: elment. De hát még Kócos sem volt olyan bolond, hogy elszökjön és itt hagyja őt egyedül a valaha közös vacokban. Hiszen itt mindig volt étel, játék és szeretet. Mi más kellhetett még neki? Még sokáig érezte a lakásban a szagát, a sétánál szimatolva kereste a park bokrai alatt, de Kócos nem került elő.

Itt volt helyette Golyó, aki nem hagyta, hogy hiábavaló kérdéseken törje a fejét. Ő sem értette, hová tűnt a barátja, de hát őt sosem az eszéért szerették. Most – mintha ebben a hiányérzetben támogatni próbálta volna – bújt hozzá. Korábban nem merészkedett ilyen bizalmas közelségbe, de most mintha egymásból merítettek volna erőt. Néhány nappal később gazdiékkal beültek a zörgő négykerekűbe és őt felhőtlen öröm töltötte el a napok óta lassan rátelepedő szomorúság helyett. Végre megint kirándulni indulnak! Talán az út végén előkerül Kócos is. Sokáig suhantak, közben kis megállókkal, hogy elgémberedett lábait megmozgathassa, végül megálltak egy ház előtt, melynek kerítésén túlról hangos kutyaugatás fogadta őket. Jött egy asszony, aki örömmel tárta ki előttük a kaput, mint valami régi ismerősnek. Gazdi a pórázt szorongatva bevezette Zsemlét is az udvarba. Meglepetten torpant meg, ahogy a fészekaljnyi kölyköt megpillantotta. Külsőre olyanok voltak, mint a régi Kócos, akire már alig emlékezett, akit évekkel ezelőtt hoztak neki, hogy ne legyen magányos. De ezek még kicsik és hangosak voltak, játékosak és szemtelenek. Nemsokára az egyiket kiemelték a többiek közül. A kis maflának első dolga volt, hogy őt közelebbről szemügyre vegye. Ennek nem igazán örült. Neki sok ismerőse volt, de azok mind felnőtt kutyák voltak, akik értékelték az erejét és békés természetét. Nem bosszantották feleslegesen. És volt Kócos, aki mellette nőtt fel, megtanulta a szabályait és az együtt töltött néhány év alatt igaz barátja lett. Ez a kis rosszacsont pedig azt hitte, valami plüsskutya ő, akit tépdesni lehet. Rámordult, mire a kicsi inkább a virágágyást vette szemügyre. Kapott egy nagy tál vizet, de mire szomjasan beleivott volna, apró tappancsok borították ki a kövezetre a hűsítő vizet. Zsemle azonnal távolabb is helyezkedett, nehogy bárki azt gondolja, ő volt olyan ügyetlen, hogy felborította a tálat. Az elázott kis rosszcsont pedig boldogan dagonyázott a sárban. Zsemle még nézni sem akarta. A kétlábúak azonban nevettek, beszélgettek, papírokat lapozgattak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Zsemle megkönnyebbülten ugrott talpra. Azt ugyan nem értette, miért kellett ilyen sokat utazniuk egy kis beszélgetésért, hiszen ezt az emberek máskor meg tudták oldani azokkal a kis berregő vacakokkal, amikből egyet még Kócos is megrágcsált kölyökként. Akkor igazán haragudtak rá, igaz, nem sokáig.

Hallotta a hangokból, hogy hamarosan útnak indulnak és ő meg is indult a kapu felé. Valami halvány rossz érzés arra késztette, hogy forduljon vissza, és azt kellett látnia, hogy Gazdi éppen felemeli a földről a koszos kis kölyköt és puszit nyom az apró buksira. Jó, hát mindig tudta róla, hogy egy kölyökkutya könnyen leveszi a lábáról, történt ilyen már a parkban is, de Gazdi most kitartóan szorongatta az apróságot és az ajtót kitárva nemcsak Zsemlét szólította fel, hogy üljön a helyére, de hamarosan őmaga is beült, ölében a kicsivel. Olyan apró, mint a morzsa – kócolta össze kedveskedve Gazdi a kölyök fejét, és Zsemle beletörődően szusszantott. Régi emlékképek bukkantak elő, ahogy Kócossal összebújva aludtak egy hosszú út végéig a Gazdin. Már tudta..., ez a prücsök most hazajön velük. Apa pedig felnevetett a kormánykerék mögött: Zsemle és Morzsa! Öregfiú, te még nem biztos, hogy tudod, de ti összetartoztok, mint a zsemlemorzsa minden falatkája. Zsemle nem egészen értette, mi a vicces, de a falatkák kifejezés jó emlékekkel társult, úgyhogy megnyugodott. Ha nem tetszik, ahogy ez a kis vakarcs viselkedik, még a végén meg is eheti.

Ennek már két éve. A kis Morzsa alaposan rácáfolt az akkori méretére. Mostanra már erős volt és Zsemle szerint némiképp beképzelt is. Azt gondolta magáról, hogy ő a főnök otthon, a kertben és úgy általában mindenhol. Eleinte próbálta elmagyarázni neki, hogy ez nem így van, de olyankor a kis szélvész lebirkózta Golyót, így bizonyítva, hogy Zsemle rangját csak a korának tisztelegve hagyja meg, mert amúgy ő a király. De őt tényleg tisztelte, így aztán elnéző türelemmel figyelte a tobzódását. Már nem gondolt Kócosra, az idő szövetében elmosódottá váltak a róla szóló emlékei. Számára csak a Ma volt és a mát Morzsa jelentette. De voltak napok, amikor a Gazdi egy ma már csak halványan ismerős nevet emlegetett, miközben szemét újra elöntötték a sós cseppek. Zsemle érezte, hogy fájdalmasak a kétlábúak gondolatai, és mivel Gazdinak fájtak, hát fájtak neki is. Fejét az ölébe hajtva kerestek egymásban vigaszt. Aztán Morzsára néztek, ahogy lábait az égnek meresztve aludt a nagy melegben, Gazdi elmosolyodott, Zsemle pedig megnyugodott. A világ rendben van! A jövő rájuk vár, új kalandokban Morzsával az oldalán.

Álmodós

Apám két éve halt meg. Már azt sem értem, hogyan tudott így elrohanni két év nélküle. Oké, az utolsó éveiben már nem volt a régi önmaga, vagy éppenséggel az a régi, nagyon régi kisgyerek volt, aki a nagyszülőknél nyaralt vidéken, sült paradicsomot kapott a talpára, amikor szögbe lépett és a vájúba fekve marhasóval kente be a talpát, hogy a tehenek nyalogassák. Bocsánat a talán kissé naturalisztikus leírásért, de nekem ezek is kedves emlékekfoszlányok. A későbbi emlékei nagy részét átírta a kór. Például valóban bekerült a repülő iskolára. Más sportok mellett vitorlázó volt, akit a katonaságnál azonnal beválogattak a Kalocsára tartó csoportba. Ahonnan aztán ugyanolyan fénysebességgel repült, amikor beleírta az önéletrajzába, hogy a nagyapja még él Újvidéken. De tény, hogy egy medencében dobálta a labdát Kárpáthy Gyurikával, evezett, biciklizett és focizott és a társaival a vállán cipelte a vitorlázó repülőgépet vissza a hegyre. Szóval a repülő iskola egy rövidke epizód volt csak az akkor még kétéves katonasága idején, mégis majd kilencven évesen már úgy emlékezett vissza ezekre az időkre, hogy berepülő pilóta volt. Ami már csak azért sem lehetett volna igaz, mert akkor az édesanyám, aki hatvan évig volt a párja, biztosan nem kötött ki volna mellette, mivel zsigeri ellenkezést váltott ki belőle mindennemű egyenruha látványa. Apám a nagy gesztusok híve volt, amikről nem is tudta, hogy azok. Például lekerekezett a Balatonra anyám után, aki ott nyaralt. A fürdőkádban aludt, aztán másnap visszatekert Pestre.

Jesszusom, csak a szó: APÁM, mennyi mindent dobott fel egy pillanat alatt. És hol vannak a közös emlékek, a sárvár csöpögtetés a balatonlellei fövenyen, a moszkvai kiállításról hazacipelt elektromos vonat és a csodás pálya mellé, amit együtt építettünk és játszottunk vele, vagy a motoros kishajók, amikkel lány létemre kábítottam a Balatonon a korombeli kisfiúkat. Még alig értem el a pedált, amikor a kis Fiat 600 kormányánál oktatott a vezetés alapjaira a kihalt strandon, seprűnyelet dugott a biciklim végébe és úgy rohangált velem három éves koromban, hogy megtanuljak én is tekerni. Megtanított úszni és dobált a vízbe rendületlenül, ha azért nyaggattam. Cipelt a nyakában és látszólag könnyedén vette, amikor fiúzni kezdtem. Azt csak később tudtam meg, hogy anyámat hergelte, amíg meg nem jöttem. Akkor ő megnyugodva aludni tért, én meg hallgathattam az anyai szemrehányást. Hogy fiaként szerette a férjemet és nem volt nagyobb imádója a két unokájának.

Szóval, két éve halt meg. Azóta egyszer álmodtam vele. Meglehetősen szürreálisat, hiszen Londonba érkezve ő várt a reptéren. Sosem járt ott, pláne nem élt az angol fővárosban, ebben az álomban mégis ott örült nekem, mintha hazaértem volna. És ma éjjel ... kicsit zavaros volt, mégis olyan sokkoló, hogy álmomban elsírtam magam. Talán a valóságban is, mert a párnám nedves volt reggelre, de az álomban ott, tudom, hogy zokogtam. Egy ismerősömmel találkoztam, beszélgettünk, amikor egy távolabbi ismerős is megjelent egy doboz fotóval. Azzal a kis sárga Agfa dobozzal, amiben régen a fekete-fehér fotókat adták át a Főfotónál. Nézegettük a fotókat, meglehetősen érdektelenek voltak számomra, amikor az egyik váratlanul szó szerint „megelevenedett”. Mintha videóvá vált volna a kis lapocska, mintha egy ipodon néztem volna. Egy motorkiállítás képe volt, ahol Danuvia és Pannónia motorok sorakoztak egymás mellett, szebbnél szebb darabok. Apámnak Danuviája volt, még rólam is készült fotó, ahogy három évesen ott vigyorgok a nyergében. Aztán az egész valahogy nyüzsgő motorversennyé alakult át, ahol rajtra várt a csapat. Két ember mögül pedig előlépett az apám. Korán kezdett ritkulni a haja, az a klasszikus férfifrizura lett, ahol két oldalt megmarad a haj, de a fejtetőn teljesen eltűnik. Nos ezen a fejen egy kendő volt, talán a bukósisak miatt, pont mint a Szelíd motorosokban és más amerikai filmekben. Veszett jól állt neki! De a ruhája pont olyan volt, mint anno a valóságban. Valakinek visszaintett, beszélt, mosolygott, sőt nevetett. Én meg bőgtem. Annyira életteli volt.

Hogy hogyan tovább, az sajnos már nem derült ki, mert hajnalodott, a korai órán Jamie kutyám már ébresztgetett, hogy menjünk úszni. Erről megint eszembe jutottak még nem is olyan régi emlékek, ahogy apám Colint még meg tudta jegyezni (bár, sokszor hívta Morgannak), de Jack már mindig meglepte, hogy ott bohóckodik körülötte, Carlost pedig végképp nem is tudta elhelyezni a családi albumban. Jamie feltűnését alighanem már végképp nem értette volna. De ezt már sosem tudhattuk meg, hiszen addigra régi elbúcsúztattuk őt.

De már messze kerültem az álomtól, ami olyan éles és tiszta volt, mint egy pillanat az életből, pedig biztos vagyok benne, hogy csak egy tudatalatt is izgő-mozgó képzelet szülte kép volt, nem pedig egy régi emlék. De a kedves mosoly, a csillogó szem velem marad, amíg csak élek.

Szülünk

A szülés, mint olyan, mostanában igencsak napirenden van nálunk, hiszen a második unokám hétfőn látta meg a napvilágot. Császárral. És innen indultak a kissé kusza, szanaszét tekergő gondolatok, amikre néhány elém kerülő cikk is rájátszott.

Szóval, hétfőn Ázsiában megszületett Leia. Tervezett császár volt. Én azt gondoltam, hogy talán az édesanyja kora miatt, hiszen az idén betölti a negyvenet, de egy ma reggel olvasott cikk világított rá, hogy Ázsiában bizony a szülések 50 %-át császármetszéssel bonyolítják le. És ha már... a cikkben egy újabb meglepő adat szerepelt, miszerint Magyarországon is napjainkban minden száz szülésből 42 császármetszés lesz. Ijesztően magas szám ahhoz képest, hogy valaha a szülésnek ezt a módját kifejezetten életmentő műtétként végezték.

Én már túl vagyok azon a koron, amikor nemrégi vagy jövőbeli terveimről, élményeimről számoljak be a témában, de egy kissé poros, idén 38, illetve 36 éves emlékem nekem is van a dologról.

38 évvel ezelőtt 23  éves voltam, boldog várakozással tekintettem a közelgő Nagy Nap elé. A nap elkövetkezett, de csupa kisbetűvel. Nem baj, nem ritkaság, hogy a babák később érkeznek a várt időponthoz képest. Akkoriban még az volt a szokás, legalábbis velem így történt, hogy bár a várandósság (ahogy kevésbé szofisztikusan terhességnek mondtuk) probléma mentes volt, a kiírt nap után befektettek a kórházba, hogy ott érkezzen el a Nagy Nap. Két hét telt el úgy, hogy a bébi világrajövetelének akár csak a leghalványabb jelét is adta volna. Ez alatt az idő alatt a nőgyógyászati osztályon feküdtem és részem lehetett megannyi nőtársam kínjában-bajában. Elhalt terhességek, terhességmegszakítások, veszélyeztetett terhességek és más nőgyógyászati problémák voltak mindennapos élményeim. Idővel szinte szégyelltem a magam problémamentességét. Aztán egy reggelen, a szokásos vizsgálat után oxytocin injekciót kaptam és ott heverésztem órákon át a vajúdóban. Huszonhárom éves voltam, lényegében totálisan felkészületlen a témában, s addig a napig leginkább a beöntés megalázónak érzett procedúrájától tartottam. Bizonyára voltak a témába vágó szakirodalmak akkoriban is, de nem volt még Internet, ahol ezek egy kattintással elérhetőek lettek volna, másrészt pedig nem is igen akartam arra gondolni, hogy egy szülés akár problémás is lehet. Az őskor óta szülnek az anyák, nekem is menni fog – ez volt a hozzáállásom. Teltek az órák és kis túlzással, ha a sarki rendőr jött volna be megvizsgálni, már az sem tűnt volna fel, annyian lestek a lábam közé. A hasamra erősített gép pedig kitartó pityegéssel tudatta a világgal, hogy a gyermekem odabent továbbra sem  tesz különösebb erőfeszítéseket az előbukkanás érdekében. Végül egyik pillanatról szinte a másikra felgyorsultak az események, de akkor már vagy öt órája hevertem ott anélkül, hogy a következő lehetséges lépésről bárki felvilágosított volna. A gép állítólag erős fájásokat érzékelt, nekem max a derekam sajgott már a kényelmetlen fekvőhelytől, aztán az orvosomért küldtek, aki a hatalmas János kórház másik épületében rendelt éppen. Nem sok jót sugallt az idegesen tudomására hozott, hír, miszerint elment a szívhang. Nekem végképp nem mondott senki semmit, mintha nem is tartozna rám, ami éppen történik. Egy injekciót éreztem a karomban, villámgyorsan átpakoltak egy zörgő beteghordó ágyra és már úton is voltam a műtő felé, ami egy emelettel feljebb volt attól a szobától, ahol eddig feküdtem. Már délután volt, látogatási idő, mezítelenül egy repdeső lepedő alatt, zavartan a váratlan és gyors műsorváltozástól, rohamtempóban vágtunk át a gyülekező hozzátartozók között. Császármetszés lesz mondta az orvosom, mintha ezzel számomra innentől már világossá is váltak volna a dolgok. Aztán már semmire sem emlékeztem, egy idegen szobában, idegen ágyban tértem magamhoz. Anyám sírva állt mellettem, az ágy végében a férjem és az orvos. Hangjuk csak értelmetlen zúgásként jutott el a fülemig, csak annyit fogtam fel, hogy fiunk van, és már vissza is zuhantam az alvásba. Jóval később, az éjszaka sötétjében tértem magamhoz újra, arra, hogy egy nővér vérnyomást mér éppen. Érzékelve, hogy felébredtem, halkan suttogva mondta magától a legfontosabb információkat: a baba jól van, de a nyakára volt tekeredve a rövid köldökzsinór, az nem engedte a szülőcsatornába. Most már minden rendben lesz.  Ennyi információval ébren vártam a reggelt. Mondom, huszonhárom éves voltam. Mai szemmel nézve, szinte még gyerek. Akkoriban jóllehet, elég érett a gyermekvállaláshoz, de orvosi kérdésekben meglehetősen tájékozatlan. Fogalmam sem volt róla, hogy a tény, hogy megcsászároztak, számomra miféle jelentőséggel bír. Hasamon éreztem a kötést, de sem kedvem, sem erőm nem volt ahhoz, hogy testem erejét próbára tegyem. Feküdtem a kissé teknő formájú mélyedésben, amit betegek százai nyomhattak a gyenge szivacsmatracba előttem és vártam.

A hajnali hőmérőzés, vérnyomásmérés hozta el a megváltást és a megkönnyebbülést. Még ágytálat toltak alám, de aztán a nővér segített felkelni és legalább a mosdóig eltotyogni. Az ágyam végére valamiféle fogódzót csomózott éppen géztekercsekből, hogy könnyebb legyen felhúznom magam átvágott hasizmom segítsége nélkül, de közben félszemmel engem figyelt, elég erős vagyok-e magamtól visszatalálni az ágyamhoz. Megnyugtatott, hogy a másik szobából minden holmimat áthozták, de azért nézem csak át nyugodtan. Már éppen belekezdtem volna, amikor a folyosóról iszonyatos nyikorgással egy guruló állvány közelgett, amin – mint a közértben a kétkilós veknik - egymás mellett feküdtek az újszülöttek. Vékonyka csuklójukon két öltéssel összevarrt szövetcsík, rajta a név. Én is kaptam egy babát. Egy nagyon éhes babát. Kissé mogorván pislogott rám, én meg egyszerre voltam ellágyult a kézzelfogható anyaság érzésétől, másrészt iszonyatosan ijedt, hogy jól fogom-e. Tudom, nálunk sokkal egyszerűbb körülmények között élő természeti népeknél is működik az anyaság, de azért nagyon tudtam volna értékelni egy segítő anyát vagy bárkit, aki elsősorban nekem segít. Feküdtem egy ágyban felvágott hassal és meglehetősen kényelmetlen helyzetben, karomban egy csecsemővel, aki felé még fordulni is merő kínlódás volt, de az ember lánya talán tényleg a sejtjei szintén érzi, hogyan csinálja. Amit nem sejt, hogy a szoptatásnak is megvan a tudománya. Hiába édes a kisfickó, ahogy az anyja mellén cumizik, az nem szopás. Ő sem lakik jól (az elején nincs is mivel), és én is csak hozzásegítem, hogy tönkretegye az éltető tejet adó mellet azzal, hogy sebesre cumizza. Amikor elvitték, jött az utasítás: fejjen anyuka! Aha, rendben, de hogyan? Idős nővérke fejét csóválva láthatóan éppen azt állapítja meg magában, hogy gyereket csinálni bezzeg tudnak, de még ezt sem, de azért mögém kerül, ujjai közé vesz és fejni kezd, mint a mezőgazdasági témájú hírekben a tehenet. Felszisszenek. Jah, gyermekem, ez ilyen. Majd ha belejön, könnyebb lesz. De eléggé befelé fordul a mellbimbója, majd legközelebb hozok egy kiemelőt, veregeti meg a vállam, azzal már ott sincs. Én meg csak nézem a kezemben tartott kis üvegpoharat és markolászom magam. Eredménytelenül. A történet persze idővel kedvező fordulatot is vehetett volna, de nem sikerült. Mivel már a szülés előtt sem tágultam, hamar összezárult a méhszáj, a sebváladék sem tudott rendesen ürülni, belázasodtam. Antibiotikum. Ezzel ne szoptassak, csak fejjek, amit persze kiöntenek. Nem sikerült. A fiam szinte kezdetektől tápszeres baba lett.

Azt gondolnád, hogy másodjára már tapasztalt vagy, de azért érhetnek meglepetések. Két évvel később már nyilvántartott császárosként a kiírt időpont előtt két héttel befektettek. Megvárták a két hetet, majd még kettőt, mert ennyit a kiírt időponthoz képest illik várni. Egy hónap a kórházban, most éppen a szülészeten. Öt naponta cserélődő szobatársakkal, sok apró csecsemővel. Egy elkeseredett szobatárssal, aki a második császárjára való tekintettel kérte, hogy kössék el műtét közben. De erre csak akkor volt mód, ha a baba probléma nélkül született.  Az övé nem sírt fel, élesztették, így az elkötés is elmaradt. Egyfelől örült, hogy a baba megmaradt, másfelől sírva gondolt arra, hogy talán újra át kell élje ezt az egészet. Az okaira nem is igazán voltam kíváncsi, mindenkinek szíve joga eldönteni, akar-e gyereket, mikor akarja, kitől akarja, hányat akar. Biztosan neki is megvolt az oka, miért szerette volna egy életre letudni a védekezés formáit.

A kisebbik fiam se igen kívánkozott napvilágra. Végül megcsászároztak túlhordás és fájásgyengeség miatt. A műtét tervezett volt, de ... éjszaka sürgősségi műtét miatt elhasználták az oxigént, a rendelkezésre álló mennyiség nem biztos, hogy elég a műtétem végéig (akkoriban és ott nem is kínálták fel az epidurális érzéstelenítésben végzett császárt, mint ahogy a bikini vágást sem, hiszen az első sürgősségi volt, az hosszában ment, most már azt a nyomvonalat követték), de kezdjük el, mert akkor csúszik az egész napi műtéti rend. Nem biztos, hogy pont ezt az eszmecserét akarod hallani mezítelenül lekötözve egy műtőasztalra. Újfent az ágyamban tértem magamhoz reszketve, fázva. A nővér vérnyomást mért és a mellettem levő üres ágyról is rám pakolta a takarót. Aztán újra az ismerős zörgő hang, érkeznek az éhes gyerkőcök. Kié ez a kis szöszi fiú? – emeltek fel egy csomagot, mire bizonytalanul a kezem nyújtottam érte, mert így tudtam meg, hogy megint egy kis kukacos érkezett a családba. A műtő előterében, amikor a neveket kérdezték, még viccelődtünk, hogy Tibor, de ha lány lesz, akkor is. Hát, tényleg az lett. Az orvosomnak hála egy zuhanyozó ajtóval kevesebb, de egy kényelmes ággyal több lett, mert nemes egyszerűséggel leakasztotta az amúgy sem használt deszkát és a gödrös matrac alá tolta. Így aztán sokkal könnyebb volt mozognom is. Ráadásul már enyém volt a tudás, mit tehetek, mi fájdalmas és mi az, ami segít.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Az biztos, hogy egykeként és egy viszonylag – a témában mindenképpen – zárkózott anya mellett nem sok gyakorlati tanáccsal álltam neki anyaságom első napjainak, heteinek. Sem az első, de még a második alkalomnál sem. A terhesgondozás sem tért ki ezeknek a gyakorlati tudnivalóknak az átadásása. Évekkel később már sok minden változott, terhestornával, apás szüléssel, gyakorlati felkészítéssel. Ami nem sokat változott, legalábbis a mostani anyák beszámolóit olvasva, az az orvosi hozzáállás. Tisztelet a kivételnek! A szülő anya egy darab hús, egy megoldandó feladat. Szó nincs az életet adás csodájáról! Ilyen csak a reklámokban és filmekben, meg a ritka kivételes helyzetekben van. Valahol megmaradt a mentalitás azon a szinten, ahogy még az én anyámat kezelték: Hja fiam, ez ezzel jár!

Jesszusom, a nagy visszaemlékezésben már el is felejtettem, hova indultam. Szóval, a császármetszés. Azt olvastam, hogy az esetek túlnyomó többségében teljesen felesleges. És annyira hiányzik az anyának és a csecsemőnek is a hüvelyi szülés megélése, hogy például a császáros gyerekeket hüvelyváladékkal kenik be, hogy ... igazából ki se derült, miért, mintha a kötődéshez lett volna valami köze. Azt viszont egészen biztosan állíthatom, hogy egy mélyaltatásban végzett műtét valóban nem segíti az anyai kötődés azonnali létrejöttét. Amikor az éjszakai magányban magamhoz tértem, be kell valljam, nem öntött el azonnal a nagy anyai érzés. Amikor végre a kezembe adták, kicsit idegenül pislogtunk egymásra. A takaró alatt lelapuló hasamban tegnap még ott rugdalózott ez az apróság és mától önálló egyéniség, akinek tőlem és az apjától függ a boldogulása. Ijesztő gondolat. Sosem értettem azokat, akik már az egynapos újszülöttben is ott látták az apát, az anyát, esetleg a távoli nagybácsit. Én egy törékeny kis csöppséget láttam, akit végül meglepő magabiztossággal tartottam a kezemben. A fura érzés, miszerint „Luke, én vagyok az anyád!” csak az egymásra utaltságunk első napjaiban fejlődött ki bennem, amikor anyatigrisként bárkinek nekimentem volna, aki egy rossz gondolatot forgatott volna a fejében. Hogy a nagyobbik kiköpött én vagyok, míg a kicsi sokkal inkább az apja, csak évekkel később vált nyilvánvalóvá.

Hogy ez mennyire nem így működik egy unoka esetében, most már azt is tudom. A nagyobbik unokám 3 hónapos volt, amikor először a kezembe foghattam. Addig is imádtam a róla készült képeket, a videókat, de akkor végképp elfoglalta szívemben az őt megillető előkelő helyet. Most, a húga érkeztekor pedig még erre az első érintésre sem volt szükség. Az első hírre, hogy megszületett, már odabent van ő is, kitéphetetlenül.

De még mindig nem emlékszem, mi volt az a pont a császármetszésekről szóló cikket olvasva, ami arra inspirált, hogy írjak ezekről a dolgokról. Valami fontos szerintem kimaradt, de ha eszembe jut, magamat ismerve, megosztom azt a gondolatot is.

A kérdések kérdése...

 Milyen vagyok?

 

Az eredeti kérdés az lett volna, hogy Miben vagyok jó? De persze egyértelmű jó tulajdonságokat fel sem tudtam sorolni. Egyszerre vagyok mindennek a színe és a fonákja. Talán az önmarcangolásban kiemelkedő sikereket értem már el J

Már az nehézséget okoz, hogy önmagamat határozzam meg, ne csak valamivel való kapcsolatban. És még így is bizonytalan vagyok. Ez a bizonytalanság az oka, hogy igazán meg sem tudom határozni magam, mint feleség, anya és barát. A visszajelzésekből élek. Egyelőre még nem kell kétségbe esnem egyik miatt sem.

Grafomán vagyok, ez tagadhatatlan, Hogy jó-e, amit csinálok vagy sem, nem nekem kellene megítélnem. Szerintem jó, de mivel kevesekhez jut el, hajlamos vagyok alábecsülni magam. Ezzel el is érkeztünk a kishitűségemhez. Fiatalon laposmellűnek éreztem magam, ma látom, hogy nálam is laposabbak hogyan virítanak a kifutókon. Most nagydarabnak érzem magam – nyilván nem ok nélkül – és közben nyugtatom magam, hogy alapvetően az önképemmel nincsen bajom. A viccet félretéve, az írás fontos nekem. Egy időben mindennél fontosabb volt, most kicsit kifújt a lendület, de elég egy ilyen kérdés és máris képes vagyok pillanatok alatt egy A4-es lapot telegépelni. Talán nem is egészen hebehurgyán.

Az a rossz értelemben vett önfeláldozó típus vagyok, aki a családjért bármit bármikor, de szégyell (?) kiállni a saját érdekeiért. Lehet, gyáva vagyok? Képes vagyok teljességgel a háttérbe szorulni, de már önmagamnak is gyanús vagyok, hogy néha figyelemfelkeltésként leszek beteg vagy sérült. De hűséges vagyok és védelmező, gondoskodó. Nem hiszem, hogy ezt bármelyik érintett kétségbe vonná. Megszállott kutyás vagyok, aki még a négylábú érdekeit is képes a magáé elé helyezni, de most már be merem, tudom vállalni azt is, hogy kissé belefáradtam. Nem vagyok kitartó, erről gyarapodó kilóim tudnának mesélni. Hajlamos vagyok az önbecsapásra. Korábban tényleg sportoltam a kutyámmal, a mostani sétálgatást sportnak nevezni nem halvány csúsztatás.

Szeretem a szépet, de alapvetően lusta vagyok a megalkotásukra. Ezt szeretem a kézügyességem hiányával magyarázni, pedig nyilván csak gyakorlat kérdése lenne. Viszont hálás felvevő közönség vagyok. Tárgyfüggő vagyok. Szükségem van pl. óriási könyvtárra, akkor is, ha nagy része csupán porfogó. Vágyakozni tudok olyan dolgok után, amiknek a megszerzése végül nem is tölt el eufórikus örömmel. Nehezen szabadulok meg a régi tárgyaktól, de az utóbbi időben mintha valami végelszámolás felé közelednék, ez is egyre inkább sikerül.

Érett koromra se alakult ki bennem, mi lenne a szívem vágya... pl. egy ház vagy lakás, erdőben vagy tóparton... ilyenek. (és akkor a berendezésről még nem is beszéltünk J ) De talán javamra szól, hogy az adott pillanatban meglevőből igyekszem kihozni a lehetőségeimhez képest legjobbat. Van bennem változtatási kényszer, erről árulkodik a lakás állandó átrendezése is, de igazán nagy lépésre még soha nem tudtam elszánni magam. Igaz, ez nem is olyan döntés, amit egyedül hozhatnék meg.

Rettenet felszínes tudok lenni, bár dolgozom rajta. Magamban sokszor nyalogatom a sebeimet, áldozatnak tartva magam. Határozatlan. És ez nem csak a csempe színvilágának kiválasztását jelenti. A távolabbi családtagokkal például hiányzik a régi összejárós időszak, de ahogy ők nem nyúlnak utánam, én sem teszem. Csak csendben rágom magam a dolgon, de a döntő telefonhívás még nem született meg. Nem vagyok haragtartó. Nem mondom, hogy mindent elfelejtek, de képes vagyok kapcsolatokat ott folytatni, ahol korábban megszakadtak, bármennyi idő is teljen el közben. Persze, az ajtócsapkodás sem áll távol tőlem, de ez amilyen hirtelen jön, úgy megy is.

Viszont nem hiszem, hogy hiú lennék. Szeretek persze csinosan kiöltözni, gondosan fodrászolt fejjel megjelenni, de nem létkérdés a divatot követnem. Azt hiszem, megvan az egyéni stílusom, nem igyekszem belesimulni a közízlésbe vagy az elvárt trendbe. De, úgy érzem, nem vetem el a sulykot, amikor a  koromat „meghazudtoló” holmikat veszek magamra. Igyekszem nem bohócot csinálni magamból. Ha mondhatok ilyet, a tükörben a valóságot látom.

Nyilván a felszínesség része, hogy imádok vásárolni. Apróságokat, nagyobb dolgokat. Olcsón jót. A turkálók megjelenésével ez már egészen ijesztő méreteket tudott ölteni. Mivel kutyásként nagyrészt kutyás holmim van, igazán nem is lenne szükségem a dugig tömött ruhásszekrény tartalmára sem.

Múlton rágódós? Mindenképpen! Régi veszteségen, akár tárgyin is. És emlékezős, nosztalgiázós. De ez most jó vagy rossz?

Hogy jó anya voltam, vagyok-e, arra a fiaim tudnának válaszolni. Az biztos, hogy én igyekeztem. Nagyon. Talán néha kevésbé kellett volna, ma már vannak ilyen érzéseim is. Ma talán azt mondanák, hogy kontrollmániás J Jó, annak egy enyhébb formája, de akkor voltam/vagyok nyugodt, ha a dolgok állásáról képben vagyok.

Nem vagyok vallásos, de jól esik elüldögélni egy templom magányában és érezni valami megfoghatatlant, megmagyarázhatatlant. És ugyanilyen jó ez az érzés a szabadban, egy tóparton vagy egy erdő mélyén egy farönkön üldögélve.

Huh, visszaolvasva már el sem tudom dönteni, vannak-e jó tulajdonságaim, hiszen itt csupa negatívum került felsorolásra. De ennek ellenére, hiszem, remélem, hogy jó ember vagyok.

Csapongó gondolatok...

Szombaton megkaptuk a Pfizer második oltását. Kicsit paráztam, mert az első után úgy lefagyott a bal kezem, mintha nem is lett volna. Totális bénultság. Aztán ez másfél nap után oldódott, de a következő hónapban úgy fájt a vállam, mint kb tíz évvel ezelőtt, amikor a reumatológián azt mondták, ez már az én koromban normális (?), kvázi tartós tejet ne is vegyek. Akkor egy injekcióval sikerült hosszú időre megoldani a bajt. Úgy látszik, a mostani szuri felébresztette az akkori fájdalmat. Szóval, fel voltam készülve rá, hogy ha megint megszúrnak, lassan le is mondhatok a fakezemről. Erre mi történt? Nemhogy nem lett extra fájdalom, de még az a másik is elmúlt. A parát még táplálta is egy csomó Face bejegyzés és komment, amiben konkrétan a világvégét jósolták elérkezni másnapra láz és gyengeség formájában. Nos, ez is elmaradt!

Eljött a hétfő és vele életünk egyik legszebb híre, megszületett a lányunokánk. Ez utóbbi tény persze már nem volt meglepetés, maga az időpont sem, mert ma ezek a dolgok már tervezetten zajlanak, de a nevére kisebb tétekben fogadásokat kötöttünk. Könnyítésül csak az L betűs listát kellett szűkítenünk. Én már odáig fajultam, hogy tudományos alapon közelítettem a kérdést, melyik az a „magyaros” lánykanév, amelyik külföldön is könnyen kimondható, esetleg kínai megfelelője is van? Hosszas kutakodás után a Lily mellett tettem le a voksomat és sikeresen megfertőztem vele a család még versenyben levő tagjait is. De ... Nem számoltam kisebbik fiam Star Wars őrületével, pedig abból még az esküvőjükön is ízelítőt kaphattam. Sejthetitek, Leia lett a csöppség. Ezek után már csak örülni tudok, hogy 20 hónappal ezelőtt Levikénk nem Luke lett. Röviden: Padmé és Anakin kislánya: Leia ma hajnalban rácsodálkozott a világra. 

Tekintettel az óriási távoságra és a hagyományok őrzésére, Levi is kapott születésekor egy Matyó mintával hímzett kis bodyt, I love Budapest feliratú kis pólót. Természetesen Leiának is szerettünk volna egyet. De ... Emiatt a nyűves Covid miatt az életünk tele van ezzel a mindent megakasztó apró szócskával: DE. Szóval, irány a Váci utca, mint atombiztos beszerzőhelye az ilyen cukiságoknak. És szavakkal le nem tudom írni, micsoda lehangoló látványt nyújtott a ragyogó napsütésben a sok-sok egymás melletti kis üzlet ... zárva. Ennek ellenére sikerült az egyetlen még nyitva állóban egy aprócska hímzett ruhácskát vennem. Más kérdés, hogy egyelőre még ez is óriási lesz rá. Egy másik üzletben két kis mackó került a szatyorba, akiknek Budapest feliratú pólójuk van, ezzel úgy gondolom, teljesítettnek tekinthető a küldetésem.

Csomagot küldeni a messzi földrészre már önmagában kihívás. Iszonyú összeg és sajnos van tapasztalatunk benne, hogy még ennek ellenére is érhetik az embert csalódások. Kelt már útra olyan csomagunk, amelynek a postaköltsége négyszerese volt a benne levő értéknek. De nem lehet egy rajongó nagyszülőt attól a boldogságtól megfosztani, hogy valami apróságot küldjön a kis csemetének, bármennyire nincs is rá szüksége. De hát nem lehet a szeretetet forintosítani, ezek az apróságok igenis el kell jussanak a kis kezekbe!

Visszatérve az oltásra... Az ember – mi legalábbis – úgy szocializálódott, hogy léteznek kötelező oltások, sok bajtól megkímélőek. Elfogadtuk, használtuk, örültünk, hogy általuk a baj elkerült. A sima influenza oltást eddig nem adattuk be, de hát ez egy más világ. Egyszerre vagyok szkeptikus és ijedt, bizonytalan és reménykedő. Túl közeli körben lettek veszteségeink az elmúlt évben, így kénytelen vagyok hinni a baj jelenlétében, még ha nem is értem, hogyan tudta ez az egész világot megállítani. Magamat már nem féltem, életem java már mögöttem, és ha ezeken a szúrásokon múlik, hogy a karomba foghassam az unokáimat, akkor nyilván nincs is döntési lehetőségem, itt a kezem, nem disznóláb... De ... Féltem ezeket a fiatal életeket, a szüleiket, testvéreket és barátokat; az ő életük vajon hogyan és főleg mikor talál vissza a normális, vagy legalábbis annak hitt és ismert folyómederbe?

Na, ennyi hablatyolás után a lényeg... kétunokás nagymama lettem és határtalanul boldog. Ennél boldogabb már csak akkor leszek, ha végre az ölembe ülnek. 

Első kulturális élmények 2021-ben

Szerencsére az új év hosszú hétvégével kezdődött, úgyhogy végre egy kicsit hódolhattam a lustálkodásnak is. Ehhez mi más lett volna kézenfekvőbb, mint rákeresni a Bridgerton családról készült új sorozatra. Előre bocsátom, hogy reménytelenül romantikus énem már évekkel ezelőtt ledarálta az addig nyolc kötetből álló könyvsorozatot (azóta újabbak bukkantak fel és nem biztos, hogy ellen fogok állni nekik, pedig ...).

Az elsőben Daphne és a Herceg szerelme bontakozik ki, amely barátságra épült, s mint ilyen, hosszú távon is jó esélyekkel indult. Persze, így önmagában túl egyszerű történet lett volna, ezért különféle csavarok kellettek a forgatókönyvbe. Hát, a filmsorozatban bőven kaptunk ezekből. Ami meglepett, hogy sokkal bővebben, mint az a könyvben szerepelt. 380 oldal vastag papíron és viszonylag nagy betűkkel szedve nem tűnt annyira hosszú lére eresztett történetnek, hogy abból 8 egyórás filmet lehessen forgatni. És mégis lehetett. De az igazi meglepetést nem ez okozta, hanem egy olyan dolog, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. Számon kérik a történelmi hűséget, ami egy fiktív regény esetében szerintem olyan felesleges, mint megkérdőjelezni a hétfejű sárkány létezését. Hogy mi ez a furcsaság? Történetesen az, hogy a filmben seregével bukkannak fel a 18-19. századi Londonban - hogy is fejezzem ki magam, hogy ki ne húzzam a gyufát a napjainkban túlpörgetett píszí kapcsán - színesbőrű arisztokraták.

III. György felesége, Sarolta királynő kapott elég jelentős szerepet - a könyvhöz képest mindenképpen - a filmben. És igen, színesbőrű királynéként. A történészek szerint Sarolta ősei között található Margarita de Castro e Souza, egy, a 15. században élt nemesasszony, aki a portugál királyi család fekete ágához tartozott. Innentől akár hihetjük is, hogy a  mulatt vonásokat hordozó asszony igenis történelmi hűséggel ábrázolja a királynét.

Minden más szerintem is túlzó átesés a politikai korrektségnek nevezett határvonalon, melynek jegyében manapság tilos észrevenni, ha valaki MÁS, jelentsen ez bőrszínt, vallást, bármit. III. György uralkodása 1760-1820 közé tehető. Ebben a korszakban már benne van az amerikai függetlenségi háború, de még előtte járunk az amerikai polgárháborúnak, amely a rabszolgafelszabadítások ideje. A merev és máig ható angol felsőbbrendűség keretei között a hagyományokhoz és a "tiszta vérhez" való mindenekfeletti ragaszkodás az akkori angol arisztokrácia sajátja. Ahol még egy balkézről született gyermek is teljes kitaszítottságban élte az életét, ott aligha hihető, hogy egy színesbőrű nemes előtt hajbókoljon az angol arisztokrácia.

Persze, mint minden kitalációban, itt is fellellhetjük az igazság apró morzsáját. Élt ugyanis a 18. században egy Dido Elisabeth Belle nevű leányka, aki úgy került a brit arisztokrácia legmagasabb köreibe, hogy édesapja, Sir John Lindsay (akinek családja a skót Lindsay-klánba tartozott), magas rangot töltött be a brit tengerészetné, és egyik küldetésén beleszeretett egy fekete rabszolganőbe, Maria Belle-be. A pár az úgynevezett brit Nyugat-Indiákon, a Karib-térségben találkozott. Románcukból itt született Dido 1761-ben, természetesen rabszolgaként. Miután a kislány édesanyja meghalt, édesapja négy éves korában magával vitte őt Angliába, és nagybátyja, William Murray, Mansfield első grófjénak gondjaira bízta, mivel őt újabb kiküldetés várta távoli tengereken. Belle-ről édesapja, Sir John Lindsay gyászjelentésében is megemlékeznek: ebben azt írják, hogy Lindsay "törvényes örökösök nélkül halt meg", de "maga mögött hagyott egy természetes gyermeket, egy mulatt lányt." (köszönet az információkért: everythingaboutthehouseofwindsor.blog.hu) No, de a film ettől alaposan elrugaszkodott. Itt már generációk szerepelnek, Hastings hercege és Lady Danbury, hogy a sok névtelen szereplőről már szó sem essék.

A 8 részre kiterjeszkedő történetben rengeteg mellékszál kapott helyet, amelyek a könyvben egyáltalán nem, vagy alig szerepeltek. Ilyen a királyné szerepének kihangsúlyozása (talán ezzel akarnak magyarázatot adni a sok színesbőrű nemes jelenlétére), Anthony Bridgerton operaénekes szerelmének már-már önálló fejezetére, a Featherington rokonlány felbukkanása, amellyel eleinte alaposan felkeveri az állóvizet, és nem utolsó sorban Fülöp (vagy Frigyes?) herceg szerepe, amely miatt sokáig kerersztbe rakott ujjakkal várjuk, hogy dönt a szerelmes Daphne a két herceg között.

Van még egy jelenete a sorozatnak, ami sokakban felzúdulást keltett. Aki nem akarja, hogy most spoilerezzek, ne is olvasson tovább. Simon már a történet elején világossá teszi, hogy sanyarú, szeretet nélküli gyerekkora miatt úgy kíván bosszút állni az apján, hogy nem hajlandó utódokat nemzeni és ezzel kihalásra ítéli a hercegséget. Ennek ellenére belemegy, hogy feleségül vegye Daphnét, akit magáról a döntésről persze nem világosít fel, csak amolyan ködbe vesző "nekem nem lehet gyermekem" dumával próbálja elvenni a kedvét a vele kötendő házasságtól. De Daphne szerelmes annyira, hogy még ezt is vállalja. Az idő telik, a szerelmesek jól érzik magukat a hitvesi ágyban, és a tapasztalatlan csitri egy idő után rájön, hogy egy orbitális átverés áldozata. Simon csak nem akarja, hogy gyerekük legyen, az okról viszont nem hajlandó felvilágosítani. Ezért a maga kezébe veszi sorsa irányítását, és nem hagyja, hogy a férje az adott pillanatban megvonja tőle a teherbeesés lehetőségét. Na, ezt sikerült sokaknak "megerőszakolási jelenet"-ként értelmezni. Mármint az ifjú ara követ el erőszakot a férjén. Hát, erről nekem - természetesen - egész más a véleményem. Ez egy pontosan olyan reakció, mint amilyen a férj viselkedéséből törvényszerűen adódhat, miután lelepleződött az álnoksága. Ahogyan erről a családjukban senki sem tud, nekünk sem kellene ítélkeznünk, ez kettőjük magánügye. Fikció amúgy, tehát még akkor sem érdemes elítélően véleményezni, ha mi olvasóként abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy velük együtt élhetjük meg ezeket az intim perceket. Ki tudja, mit meg nem tenne egy bizalmában megalázott, sértett nő ebben a helyzetben. Úgyhogy ne húzzuk fel az orrunkat, hogy mi helyes és mi nem egy ilyen szituációban!

A 8 rész megtekintése után újra elolvastam a könyvet, mert már rég volt, hogy álmodozva letettem és alig vártam a folytatást. Most szinte unalmasnak hatott. Hát, így van ez. Én is érettebb lettem (kac-kac) és nyilván a színes képi világ is sokat hozzátett, bármennyire is képesnek érzem magam a leírt szavak utáni belső mozizásra, és valószínűleg a hozzáadott szálak is javítottak rajta. Mindenesetre kíváncsian várom a további 7 kötet vajon megéri-e a megfilmesendő évadokat ilyen megosztó kezdés után.

https://www.netflix.com/hu/title/80232398

2020.

 Most már elmondhatjuk: Volt egy ilyen évünk is

 

Január 2-án elmentek a gyerekek, vitték a pici unokánkat, akivel majd három hétig babázhattunk. Akkor még azt hittük, három hónap és röppenünk a keresztelőjére. De nem lehetett, mert jött a Covid. Na, talán csillapodik, mire eljön az augusztus és akkor jönnek ők a Balatonhoz, mert az mégse az óceán és eddig minden gyereknek a családban kijárt a balatoni kényeztetés. De nem jöttek, mert a Covid még mindig nem tágított. Talán majd karácsonykor. De nem, mert a Covid minden korábbinál erőteljesebben ragaszkodott Európához, Ázsiához, az egész világhoz. Az unokánk azóta elmúlt egy éves,  jár, beszél, komoly nagyfiú, sőt már azt is tudja, hugija érkezik májusban.

Január végén az édesanyám strokeot kapott. Időben észrevettük, kórházba került, és gyógyultan hazatért.

Februárban engem műtöttek orrpolippal. Mire a kellemetlen utókezeléseken és kontrollokon túl lettem, beütött a Covid és még hálás is lehettem, hogy megvárta, mire a kínlódás végére értem.

Áprilisban az utolsó előtti pillanatban sikerült tető alá hozni egy lakáseladást. Akkor már sejtettük, hogy ez lehet a mentőövünk, bár nem annak terveztük. A nagyfiamnak márciustól megszűnt a szakmai élete. B verzión kezdett gondolkozni, de nyilván rajta kívül még a fél ország, úgyhogy nem sok eséllyel. Diplomával a kezében és 15 éves szakmai háttérrel biciklis futár lett a nyári hónapokban, szüneteltette a vállalkozását, aztán visszaváltott, hogy auztós ételfutár lehessen. Nyilván nem álmai állása, de dolgozni kell, ha élni akar az ember.

Háztartási alkalmazottaink sorra adták be a kulcsot, köztük mosógép-Rozália. Az utódja egy csinos jószág. A gyerek 14 éves kocsiját lecseréltük, mondván, mégiscsak munkaeszköz. A mieink nem azok, így a 17 éves és a 28 éves vígan gurul alattunk tovább.

A nyaralóban közel negyven éves álmokat váltottam valóra, lekapartunk egy teljes falat betakaró erdőtapétát és végre kényelmes ágyakat vettünk. A nyár végére még álmaim kis kandallója is beköltözött, bár áprilisban nyilván sokkal jobban örültem volna neki.

A lakásfelújítás alatt tönkrevágott vonalas telefon helyett muszáj volt anyunak újra vonalat rendelni, mert hallókészülék ide vagy oda, a mobillal nem tudtunk kommunikálni. Később kiderült, a vonalassal se sokkal jobban.

Maszkban járunk mindenhol és bár nyugtatgatnak, hogy ez jó nekünk, közben érzem, hogy nem. Lesz oltás is. Egyszer.

Temettünk... ötször is.

Itthon a kertben teljes csatornacserére kényszerültünk. Kellett, mint egy falat kenyér.

Az unokahúgom majd 15 év házasság után templomi esküvőt is kötött. Aznap a 17 éves megviccelt, busszal kavarogtunk, bőrog áztunk. Otthon kiderült, nyugodtan autózhattunk volna. Jó vicc volt!

Kutyaiskolába vittem Jamiet, amit ő imádott, én kivoltam, az eredményt meg ne firtassuk.

Tiboromnak megműtötték az egyik szemét szürkehályoggal Debrecenben. Mire a második műtétre mentüönk volna, a Covid beelőzött, bizonytalan időre elhalasztva. Nyáron elhagyott egy szemüveget a Balatonban, most ideiglenest kellett csináltatni, aztán majd ha egyszer kész lesz, akkor megint.

A galambok megszállták a padlásunkat, mire kipucolták, megrepedt a hálószobánk mennyezete, ami ez alatt a rész alatt van. Mivel egyszer régen már esett le a plafon egy darabja, megcsináltattuk. 150 ezer forint. A biztosító pedig nem fizeti ki még a 38 ezret sem, amit a kárfelmérő jogosnak érzett. Meg sem lepődök, nem szoktak segíteni sosem, ha baj van.

Egy év múltán lezajlott a hagyatéki eljárás, meglehetős summát számláztak ki, de legalább az is kiderült, hogy elrontották anyósom halotti anyakönyvi kivonatát. Egy élmény covidos szigorítások közepette ügyintézni!

Anyám a rokonságával durcáskodik, mert nem érdekli, hogy amennyi hátra van, azt szeretetben, megbocsátásban kellene tölteniük. És nem hallgat a józan szóra.

A rosszul gyökérkezelt fogamat végül ki kellett húzni. Egy vagyonba került, de legalább megszenvedtem érte. És már kérhetem is az időpontot a következőre, mert az ünnepek

A Telekomnál szeptemberben megrendelt szolgáltatást még december végére sem tudták biztosítani, de legalább a szolgáltatás folyamatosan bizonytalan. Szép az élet!

Karácsony előtt menetrendszerűen bekaptam egy orbitális náthát (jó is, ha hajnalonként hálóingben viszi le az ember a kutyákat a kertbe), ipari mennyiségű zsebkendővel és herpesszel gazdagodtam újfent. Csak tudnám, hogy minek eszem nagykanállal a vitaminokat már hónapok óta.

De...

A kicsi és a családja odakint jól van. A nagy idehaza sokat van velünk. Az édesanyám még velünk van. A barátaink kitartanak mellettünk. Mi pedig már a 41. évet húzzuk (hivatalosan csak a 38.at). Colin még velünk van. Jamie pedig cuki pofa még akkor is, ha időnként a hajam hullik tőle. Eddig még megúsztuk a Covidot. Elvagyunk, mint a befőtt a polcon, és már ennek is örülünk. Ha jön a tavasz, megyünk a nyaralóba, mert bármennyire is van ott is gond, azért mégis csak jobb, mint itthon. Kutyákkal. Mindig és mindenütt. Mert ezt választottuk sok-sok évvel ezelőtt. Szóval, BÚÉK! Az ideinél most már tényleg csak jobb jöhet.