Álmodós

Apám két éve halt meg. Már azt sem értem, hogyan tudott így elrohanni két év nélküle. Oké, az utolsó éveiben már nem volt a régi önmaga, vagy éppenséggel az a régi, nagyon régi kisgyerek volt, aki a nagyszülőknél nyaralt vidéken, sült paradicsomot kapott a talpára, amikor szögbe lépett és a vájúba fekve marhasóval kente be a talpát, hogy a tehenek nyalogassák. Bocsánat a talán kissé naturalisztikus leírásért, de nekem ezek is kedves emlékekfoszlányok. A későbbi emlékei nagy részét átírta a kór. Például valóban bekerült a repülő iskolára. Más sportok mellett vitorlázó volt, akit a katonaságnál azonnal beválogattak a Kalocsára tartó csoportba. Ahonnan aztán ugyanolyan fénysebességgel repült, amikor beleírta az önéletrajzába, hogy a nagyapja még él Újvidéken. De tény, hogy egy medencében dobálta a labdát Kárpáthy Gyurikával, evezett, biciklizett és focizott és a társaival a vállán cipelte a vitorlázó repülőgépet vissza a hegyre. Szóval a repülő iskola egy rövidke epizód volt csak az akkor még kétéves katonasága idején, mégis majd kilencven évesen már úgy emlékezett vissza ezekre az időkre, hogy berepülő pilóta volt. Ami már csak azért sem lehetett volna igaz, mert akkor az édesanyám, aki hatvan évig volt a párja, biztosan nem kötött ki volna mellette, mivel zsigeri ellenkezést váltott ki belőle mindennemű egyenruha látványa. Apám a nagy gesztusok híve volt, amikről nem is tudta, hogy azok. Például lekerekezett a Balatonra anyám után, aki ott nyaralt. A fürdőkádban aludt, aztán másnap visszatekert Pestre.

Jesszusom, csak a szó: APÁM, mennyi mindent dobott fel egy pillanat alatt. És hol vannak a közös emlékek, a sárvár csöpögtetés a balatonlellei fövenyen, a moszkvai kiállításról hazacipelt elektromos vonat és a csodás pálya mellé, amit együtt építettünk és játszottunk vele, vagy a motoros kishajók, amikkel lány létemre kábítottam a Balatonon a korombeli kisfiúkat. Még alig értem el a pedált, amikor a kis Fiat 600 kormányánál oktatott a vezetés alapjaira a kihalt strandon, seprűnyelet dugott a biciklim végébe és úgy rohangált velem három éves koromban, hogy megtanuljak én is tekerni. Megtanított úszni és dobált a vízbe rendületlenül, ha azért nyaggattam. Cipelt a nyakában és látszólag könnyedén vette, amikor fiúzni kezdtem. Azt csak később tudtam meg, hogy anyámat hergelte, amíg meg nem jöttem. Akkor ő megnyugodva aludni tért, én meg hallgathattam az anyai szemrehányást. Hogy fiaként szerette a férjemet és nem volt nagyobb imádója a két unokájának.

Szóval, két éve halt meg. Azóta egyszer álmodtam vele. Meglehetősen szürreálisat, hiszen Londonba érkezve ő várt a reptéren. Sosem járt ott, pláne nem élt az angol fővárosban, ebben az álomban mégis ott örült nekem, mintha hazaértem volna. És ma éjjel ... kicsit zavaros volt, mégis olyan sokkoló, hogy álmomban elsírtam magam. Talán a valóságban is, mert a párnám nedves volt reggelre, de az álomban ott, tudom, hogy zokogtam. Egy ismerősömmel találkoztam, beszélgettünk, amikor egy távolabbi ismerős is megjelent egy doboz fotóval. Azzal a kis sárga Agfa dobozzal, amiben régen a fekete-fehér fotókat adták át a Főfotónál. Nézegettük a fotókat, meglehetősen érdektelenek voltak számomra, amikor az egyik váratlanul szó szerint „megelevenedett”. Mintha videóvá vált volna a kis lapocska, mintha egy ipodon néztem volna. Egy motorkiállítás képe volt, ahol Danuvia és Pannónia motorok sorakoztak egymás mellett, szebbnél szebb darabok. Apámnak Danuviája volt, még rólam is készült fotó, ahogy három évesen ott vigyorgok a nyergében. Aztán az egész valahogy nyüzsgő motorversennyé alakult át, ahol rajtra várt a csapat. Két ember mögül pedig előlépett az apám. Korán kezdett ritkulni a haja, az a klasszikus férfifrizura lett, ahol két oldalt megmarad a haj, de a fejtetőn teljesen eltűnik. Nos ezen a fejen egy kendő volt, talán a bukósisak miatt, pont mint a Szelíd motorosokban és más amerikai filmekben. Veszett jól állt neki! De a ruhája pont olyan volt, mint anno a valóságban. Valakinek visszaintett, beszélt, mosolygott, sőt nevetett. Én meg bőgtem. Annyira életteli volt.

Hogy hogyan tovább, az sajnos már nem derült ki, mert hajnalodott, a korai órán Jamie kutyám már ébresztgetett, hogy menjünk úszni. Erről megint eszembe jutottak még nem is olyan régi emlékek, ahogy apám Colint még meg tudta jegyezni (bár, sokszor hívta Morgannak), de Jack már mindig meglepte, hogy ott bohóckodik körülötte, Carlost pedig végképp nem is tudta elhelyezni a családi albumban. Jamie feltűnését alighanem már végképp nem értette volna. De ezt már sosem tudhattuk meg, hiszen addigra régi elbúcsúztattuk őt.

De már messze kerültem az álomtól, ami olyan éles és tiszta volt, mint egy pillanat az életből, pedig biztos vagyok benne, hogy csak egy tudatalatt is izgő-mozgó képzelet szülte kép volt, nem pedig egy régi emlék. De a kedves mosoly, a csillogó szem velem marad, amíg csak élek.