Milyen vagyok?
Az eredeti kérdés az lett volna, hogy Miben vagyok jó? De
persze egyértelmű jó tulajdonságokat fel sem tudtam sorolni. Egyszerre vagyok
mindennek a színe és a fonákja. Talán az önmarcangolásban kiemelkedő sikereket
értem már el J
Már az nehézséget okoz, hogy önmagamat határozzam meg, ne
csak valamivel való kapcsolatban. És még így is bizonytalan vagyok. Ez a
bizonytalanság az oka, hogy igazán meg sem tudom határozni magam, mint feleség,
anya és barát. A visszajelzésekből élek. Egyelőre még nem kell kétségbe esnem
egyik miatt sem.
Grafomán vagyok, ez tagadhatatlan, Hogy jó-e, amit csinálok
vagy sem, nem nekem kellene megítélnem. Szerintem jó, de mivel kevesekhez jut
el, hajlamos vagyok alábecsülni magam. Ezzel el is érkeztünk a kishitűségemhez.
Fiatalon laposmellűnek éreztem magam, ma látom, hogy nálam is laposabbak hogyan
virítanak a kifutókon. Most nagydarabnak érzem magam – nyilván nem ok nélkül –
és közben nyugtatom magam, hogy alapvetően az önképemmel nincsen bajom. A
viccet félretéve, az írás fontos nekem. Egy időben mindennél fontosabb volt,
most kicsit kifújt a lendület, de elég egy ilyen kérdés és máris képes vagyok
pillanatok alatt egy A4-es lapot telegépelni. Talán nem is egészen hebehurgyán.
Az a rossz értelemben vett önfeláldozó típus vagyok, aki a
családjért bármit bármikor, de szégyell (?) kiállni a saját érdekeiért. Lehet,
gyáva vagyok? Képes vagyok teljességgel a háttérbe szorulni, de már önmagamnak
is gyanús vagyok, hogy néha figyelemfelkeltésként leszek beteg vagy sérült. De
hűséges vagyok és védelmező, gondoskodó. Nem hiszem, hogy ezt bármelyik
érintett kétségbe vonná. Megszállott kutyás vagyok, aki még a négylábú érdekeit
is képes a magáé elé helyezni, de most már be merem, tudom vállalni azt is,
hogy kissé belefáradtam. Nem vagyok kitartó, erről gyarapodó kilóim tudnának
mesélni. Hajlamos vagyok az önbecsapásra. Korábban tényleg sportoltam a
kutyámmal, a mostani sétálgatást sportnak nevezni nem halvány csúsztatás.
Szeretem a szépet, de alapvetően lusta vagyok a megalkotásukra.
Ezt szeretem a kézügyességem hiányával magyarázni, pedig nyilván csak gyakorlat
kérdése lenne. Viszont hálás felvevő közönség vagyok. Tárgyfüggő vagyok.
Szükségem van pl. óriási könyvtárra, akkor is, ha nagy része csupán porfogó.
Vágyakozni tudok olyan dolgok után, amiknek a megszerzése végül nem is tölt el
eufórikus örömmel. Nehezen szabadulok meg a régi tárgyaktól, de az utóbbi
időben mintha valami végelszámolás felé közelednék, ez is egyre inkább sikerül.
Érett koromra se alakult ki bennem, mi lenne a szívem
vágya... pl. egy ház vagy lakás, erdőben vagy tóparton... ilyenek. (és akkor a
berendezésről még nem is beszéltünk J
) De talán javamra szól, hogy az adott pillanatban meglevőből igyekszem kihozni
a lehetőségeimhez képest legjobbat. Van bennem változtatási kényszer, erről
árulkodik a lakás állandó átrendezése is, de igazán nagy lépésre még soha nem
tudtam elszánni magam. Igaz, ez nem is olyan döntés, amit egyedül hozhatnék
meg.
Rettenet felszínes tudok lenni, bár dolgozom rajta. Magamban
sokszor nyalogatom a sebeimet, áldozatnak tartva magam. Határozatlan. És ez nem
csak a csempe színvilágának kiválasztását jelenti. A távolabbi családtagokkal
például hiányzik a régi összejárós időszak, de ahogy ők nem nyúlnak utánam, én
sem teszem. Csak csendben rágom magam a dolgon, de a döntő telefonhívás még nem
született meg. Nem vagyok haragtartó. Nem mondom, hogy mindent elfelejtek, de
képes vagyok kapcsolatokat ott folytatni, ahol korábban megszakadtak, bármennyi
idő is teljen el közben. Persze, az ajtócsapkodás sem áll távol tőlem, de ez
amilyen hirtelen jön, úgy megy is.
Viszont nem hiszem, hogy hiú lennék. Szeretek persze
csinosan kiöltözni, gondosan fodrászolt fejjel megjelenni, de nem létkérdés a
divatot követnem. Azt hiszem, megvan az egyéni stílusom, nem igyekszem
belesimulni a közízlésbe vagy az elvárt trendbe. De, úgy érzem, nem vetem el a
sulykot, amikor a koromat „meghazudtoló”
holmikat veszek magamra. Igyekszem nem bohócot csinálni magamból. Ha mondhatok
ilyet, a tükörben a valóságot látom.
Nyilván a felszínesség része, hogy imádok vásárolni.
Apróságokat, nagyobb dolgokat. Olcsón jót. A turkálók megjelenésével ez már
egészen ijesztő méreteket tudott ölteni. Mivel kutyásként nagyrészt kutyás
holmim van, igazán nem is lenne szükségem a dugig tömött ruhásszekrény
tartalmára sem.
Múlton rágódós? Mindenképpen! Régi veszteségen, akár tárgyin is. És emlékezős, nosztalgiázós. De ez most jó vagy rossz?
Hogy jó anya voltam, vagyok-e, arra a fiaim tudnának
válaszolni. Az biztos, hogy én igyekeztem. Nagyon. Talán néha kevésbé kellett
volna, ma már vannak ilyen érzéseim is. Ma talán azt mondanák, hogy
kontrollmániás J
Jó, annak egy enyhébb formája, de akkor voltam/vagyok nyugodt, ha a dolgok
állásáról képben vagyok.
Nem vagyok vallásos, de jól esik elüldögélni egy templom
magányában és érezni valami megfoghatatlant, megmagyarázhatatlant. És
ugyanilyen jó ez az érzés a szabadban, egy tóparton vagy egy erdő mélyén egy
farönkön üldögélve.
Huh, visszaolvasva már el sem tudom dönteni, vannak-e jó
tulajdonságaim, hiszen itt csupa negatívum került felsorolásra. De ennek
ellenére, hiszem, remélem, hogy jó ember vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése