A nagy könyves kihívás 4. - Nemere István: Új Titkok könyve

Már nem emlékszem, miért éreztem égető szükségét, hogy ezt a könyvet megszerezzem. 1987-es kiadás, ráadásul az Eszperanto Szövetség kiadványa, sejthettem volna... Na, mindegy is. Legyünk nyitottak!

Nemere István: Új Titkok könyve
Nem a titkok voltak újak, csak egy korábbi kötet folytatása. Első reakcióként majdnem félredobtam a 10. oldal táján. Nem vagyok UFO hívő, még az ilyen témájú filmek sem igazán hoznak lázba, sőt az 51-es körzet rejtélye sem okoz álmatlan éjszakákat. Talán csak azért küzdöttem át magam az első fejezeten, mert a múltkori kötet is olyan szkeptikusan fogalmazott a témával kapcsolatban, meg hát volt itt még néhány oldal, ami esetleg érdekes lehet.
Szóval, próbáltam nyitottan fogadni a témát, nem nagyon sikerült. Nem hozott lázba egyetlen tudományos/áltudományos magyarázat sem a "megmagyarázhatatlan" jelenségekkel kapcsolatban.

A második fejezet, a Glozel-i lelet rejtélye már sokkal érdekes volt. Talán azért, mert még sosem hallottam róluk. A rövid lényege, hogy Franciaországban egy paraszt szántás közben érdekes leletekre bukkant 1925-ben. Az ismert történelem előtti időkre tették az eredetüket, de tudományos körökben valamilyen oknál fogva sokan szerették volna kétségbe vonni a hitelességüket. Úgy tudjuk, az írást a föníciaiaknak köszönhetjük mintegy 3500 éve. A leletek szerint erős tévedésben vagyunk, mert 15 ezer évre számolják a korukat. És az azóta eltelt évtizedekben a tudományos vizsgálatok fejlődése nem cáfolta, sőt, megerősítette ezt. Ettől függetlenül továbbra sem tudunk semmit arról a korról, amikorból származnak. Gondoljunk bele, az egyiptomiak előtti korszakról beszélünk jócskán. Persze, hozzáolvastam kicsit a neten, merthogy rovásírás, szarvas motívumok szerepelnek a vésett köveken, csontokon, agyagtáblákon. Innen már csak egy lépés volt a következtetés, hogy a hun-magyar lenne a világ ősnyelve. Nyelvészként nyilván több ismerettel bírnék a témában, de hát nem vagyok az, úgyhogy nem is foglalnék állást, de ez legalább érdekes volt.

A harmadik fejezetben a Rudolf trónörökös öngyilkosságát övező titok kerül boncolgatásra. A Mayerling-i titok, melynek úgy tűnik, Vetsera Mária nem annyira résztvevője, mint inkább áldozata volt, rengeteg kérdést felvet. Politikai gyilkosság, öngyilkosság, féltékenységből elkövetett gyilkosság, tiltott magzatelhajtás eltussolása, megrendezett halál... Meglepően sokféle variációra kering a témáról, és ahogy az lenni szokott, egyik hihetőbb, mint a másik. Az mindenesetre biztos, hogy még a Hanbsburg család is mindent elkövetett, hogy "tények" soha ne láthassanak napvilágot az esettel kapcsolatban. A szálak messzire vezetnek, például egy törökországi lengyel falucskába (már önmagában érdekes), ahol egy titokzatos férfi a császár halála alkalmából misét mondatott és apjaként siratta.

A kötetben szó esik még rejtélyes eltűnésekről, egy belga bankárról, aki Angliában repülőre szállt, de Franciaországban leszállva már nem volt a gépen. Vagy Glenn Millerről, a híres zenészről, aki szintén egy kérdések sorát felvető repülés alatt tűnt el, hasonlóan Leslie Howardhoz, az amerikai filmsztárhoz, akivel kapcsolatban azért felmerült, hogy köze lehetett a brit kémszolgálathoz.
Gömbvillámok okozta rejtélyes halálok, amelyek magyarázattal szolgálhatnak akár kísértetjelenségekre, spontán égésekre, de akár UFO-kutatással kapcsolatos kérdésekre is?
Jósok és jóslatok, köztük az olasz Germana Grosso, aki a Kennedy elnök elleni merényletre is figyelmeztetett, de nem vették komolyan.
És Leonardo da Vinci! Ki volt ő? Vitathatlan zseni, de ennél sokkal több. Hogyan volt képes a korát és a műszaki haladást messze megelőzően papírra vetni találmányokat, amelyeket majd sok száz évvel később "találnak fel". Csak néhány a talán kevésbé ismertek közül: keszonkamra, torpedó, szemüveg, távcső, szaunás fürdőszoba, gőzerő felhasználása, zsiliprendszer, de tud légellenállásról, súrlódásról, a majom és az ember közti hasonlóságról... a sor szinte végeláthatatlan. Rendben, hogy zseni. Akár jósnak is nevezhetjük. De ennyiféle téren??? Ha van UFO, akkor ő biztosan az :D

A kötetben még szó esik parapszicholgusokról, bűvészekről és persze az eszperantóról. Azt kell mondjam, az UFO-k mellett ezek a legérdektelenebb sorok.

A nagy könyves kihívás 3. - Glenn Cooper: Lelkek könyve

Na, nem lesz ez mindig így, hogy szinte naponta falok fel egy könyvet, de Glenn Cooper: Lelkek könyve c. kötete rabul ejtett, aztán olyan pörgésbe csapott át, hogy amolyan "letehetetlen" jelzőt harcolt ki magának. Őszintén szólva már filmként forgott előttem a történet és számomra ez az egyik legfontosabb az olvasmányaimmal kapcsolatban. Ha valami megragad, akkor nálam már csattan is a csapó.

Mindig is halvány irigység fogott el filmeket, dokumentumfilmeket nézve, ahol a tudósok, vagy akár csak önjelölt kincsvadászok remegő kézzel nyúltak valami frissen fellelt régiség után és tudásuk feneketlen kútjából azonnal kimerték az adott tárgyhoz kapcsolódó ismeretanyagot. Milyen mámorító lehet a tudásnak ezen a szintjén létezni, régi ismerősként üdvözölni valamit, amire a köznép csak szájtátva bámul. Ez a könyv is egy ilyen képpel indít. Egy réges régi könyv kerül elő Anglia egyik ősi kúriájából, benne sok ezernyi név, születések és halálok időpontjai. Vajon mi lehet? Annyi bizonyos, hogy nem hétköznapi lehet.Tulajdonosai pár száz, esetleg ezernyi fontról álmodoznak, amellyel otthonuk felújításának egy morzsáját szeretnék finanszírozni.

Innentől az olvasás közben papírra vetett gondolataim következnek, mert egész egyszerűen nem bíztam benne, hogy a végén képes leszek összefoglalóan írni a történetről.
Tehát adott egy könyv, amely kikerülve biztonságos rejtekéből a legmagasabb szinteken kelt érdeklődést. Mielőtt választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy egyáltalán mi ez a tárgy, új helyre, új szereplőkhöz kalauzol a történet. Egy idejekorán nyugalmazott FBI ügynök a kisgyerekes apák életét készül felfedezni, amikor titokzatos telefonáló kéri a segítségét. Nem tud ellenállni a kihívásnak, és ezzel hamarosan krimibe hajlik a történet. Ami pedig látszólag bűnügy, hamarosan nemzetbiztonsági üggyé növi ki magát. Említésre kerül a híres-hírhedt 51-es körzet, mint ennek a könyvnek (és társainak) az elleplezésére megalkotott szemfényvesztés. De akkor miről is van szó?

Valóságos időutazás veszi kezdetét, melyben ősi, egyedülálló kötetek világa tárul fel apránként, mindig egy-egy újabb rétegét lehámozva a Nagy Titoknak. És a Könyv után immár versenyfutás kezdődik titokzatos résztvevőkkel.
Helyenként átitatja a szöveget a történelem levegője, máskor kifejezetten laza megfogalmazás csal mosolyt az olvasó arcára: "Elég komoly jövedelmek vannak ebben a városban, gondolta Frazier, ha olyan könyveket nyomnak fel több ezer fontra, amilyeneket ő egy billegő asztal lába alá sem tenne támasztéknak."

Hogyan került Shakespeare ebbe a kalandba? Mindegy is! Kulcsszerepet kap, mint ahogy a vidéki Anglia kissé avítt arisztokrata közege is. New Yorkból, Nevadából, Londonba, onnan Cantwell Hallba vezetnek a szálak, majd vissza az Államokba. Izgalmas utazás. És persze a rejtély megoldásához mi más is adná meg a segítséget, ha nem két velencei ezüsttel futtatott gyertyatartó a 14. századból. Imádom!
A Nevek Rendjének története egyszerre izgalmas, megrázó, elképesztő és elborzasztó. Shakespeare mellett felbukkan a történetben Kálvin  János és Nostradamus is.

Hányszor jövendölték már meg a világ végét? Ez a történet 2027. február 9-re teszi. De addig a politika piszkos játszmái még megerősítést várnak néhány jövőbeli tervükhöz a Könyvtől. Mindenáron el akarják titkolni a létezését, hogy ezzel egyedüliként befolyásolhassák a világ történéseit. Persze, happy end a vége. A főhős győzedelmeskedik, az igazság nyilvánosságot kap, pánik helyett pedig a világ inkább önnön megmentésére fordítja energiáit, nem titkos, pusztító összeesküvésekre.

Tetszett! Ezek után biztosan megszerzem a szerző Holtak könyve c. kötetét is.

A nagy könyves kihívás 2. - Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás

Te hogyan vásárolsz könyvet?
Amióta aranyárban árulják, már kicsit visszafogottabb vagyok. Vannak kedvenc szerzők, akiktől az aktuális újdonságot egyszerűen muszáj, vannak a másoktól kölcsönkapott és megragadó történetek, amiknek itthon a helyük, és vannak a különleges alkalmak, amikor lehetetlen ellenállni. Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás című kötete így került a birtokomba. Képzeld magad elé a helyzetet... Bemész egy könyvraktárba és azonnal rabul ejt a könyvek végeláthatatlan tömege, a semmihez sem hasonlítható papír és nyomdafesték illat, amely minden érintetlen könyv sajátja. Máris vágyakozol, pedig még fogalmad sincs, találsz-e valami kedvedre valót, de az mégis csak képtelenség, hogy ebből a töméntelen mennyiségből ne legyen néhány igazán neked való. Megpillantod a borítót... esélyes. Megfordítod és elveszel. Velence, a Salute, a Canal Grande... a fülszövegben Skóciát is megemlíti. Mindegy ki a szerző, mindegy, mi a téma, ez kell! A listán -80 % kedvezményt jelöl... ó, hát ez a hülyének is, hát még nekem...! :D

Nos, a Prológus megfogott:
"...vártam, hogy az életem befusson, mint valamelyik kikötni készülő nagy hajó, és széles vitorláit a gondviselés szele dagassza. ... Áttetsző lettem, mint az ablak, amelyen kinéztem, még a magam számára is veszélyesen láthatatlan. Akkor értettem meg, hogy vagy mozgásba lendítem az életem, vagy eltűnök a semmibe." - jó lesz ez!

Az 1. fejezet első mondata azonban azonnal kiakaszt. "A külföldi bélyegekből meg a leveleket beburkoló papírlapot tarkító, különféle kézírással és más-más nyelven leírt betűkből láttam, hogy apám mostani levele, mint ismeretlennek címzett küldemény, nagyon sok várost bejárt, mire célba ért."
Nyilván szakmai ártalom belekötnöm, de akkor is marhaság, hogy 1590-ben postabélyegekről, postai szolgáltatásokról írjon. A bélyegekről csak annyit, hogy a világ első hivatalos postabélyege csak 1840-ben jelent meg, a Black Penny Angliában. Jó, talán nevezhetjük postai szolgáltatásnak a 16. század futárszolgálatait, amelyek ekkorra már a magán levelezések számára is elérhetőek lettek, nemcsak a közigazgatás levelezése számára. De hogy nem volt címzett-követés, arra azért a nagyesküt akár itt is letenném.

Főhősnőnk, a velencei fiatal nő, Gabriella, aki apja mellett elsajátította a kor orvostudományának néhány fogását, mai olvasó számára kicsit nevetséges módjait a lelki panaszok kezelésének. Az apa tíz évvel ezelőtt elutazott, legutóbbi levelében pedig közli is, hogy nem is kíván visszatérni. Erre lánya a keresésére indul. Szó esik a családban örökletes elmebajról is, szeretetlen feleség-férj kapcsolatról, de ez a hajadon lány az öreg szolgálóval és annak férjével mégis útnak indul. Hogy majd útközben orvoslással keresi meg az utazás költségeit. A 16. században! Eszednél vagy Margiiiit?  Amikor a velencei orvostársaság éppen most vetett ki megtűrt tagjai közül, mert mentorod (édesapád) évek óta nem felügyeli a munkádat. De jó, valamiről szólnia kell a könyvnek, utazzanak.

Ez az utazás a maga módján elképesztő. A fiatal nő, a szolgáló és annak férje öszvérek hátán járják be Európát. Orvosokhoz tartanak, akikkel a papa levelezett, talán találkozott is. Nyomait keresik, miközben boszorkányperek elől menekülnek, férfi ruhát húznak. Orvoslásról, pénzkeresetről végül is szó sincs, mégis rendre van pénzük mindenre, bár balesetet szenvednek, javaik nagy része elvész. Ezek az orvosok pedig egyenrangú félként kezelik Gabriellát, tudományos kérdésekről beszélgetnek vele. Ez azért furcsa, mert Velencei orvosai egy emberként fordítottak hátat neki és tiltották el amúgy áldásos tevékenységétől, amivel elsősorban nőket kezelt. Európa orvosai nem hiszem, hogy ennyivel haladóbbak lettek volna. Egyikük elviszi egy boncolásra is, ahol a lány rettegve ismeri fel a hullában az előző városban megismert kedves fiatal férfit, aki talán követte őt, hogy aztán ruhátlanul találják egy sötét sikátor mélyén, holtan. Skóciába érve újra megérinti őt a szerelem. Életének eddig egyetlen romantikus élménye, Mauró, halott szerelmese még Velencéből. Kettejük kapcsolatát valóban szépen fogalmazza meg:
"Megtanultam bánata kontúrjait az enyhén csapott vállában, bár a munkája iránti becsvágyában nagyon is ki tudta húzni magát. Értelmes zöld szeme mindig engem kutatott, de nemcsak a ruganyos, lágy formákat kereste, hanem azt is, amit én nem láthattam magamban. Nekem ajándékozta őket, mintha a vaknak adná vissza a látást." Hát nem csodálatos? Ez a szerelem egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik mindaddig, amíg el nem jut Skóciába, ahol a vörös hajú dr. Hamish meghódítja őt az egyetemi könyvtár magányában. Nem írja le, mi történik közöttük, csak sok-sok oldallal később tudjuk meg, hogy egy új élet rebben a szíve alatt. Kis hamis Hamish... tudnak valamit ezek a vörös hajú skót férfiak ;)

Utazásuk alatt elveszíti hű szolgálója férjét egy medvetámadásban, végül Marokkó felé veszi az irányt, miután szolgálóját is visszaküldi Velencébe. Marokkó pedig a végállomás. rátalál az apjára és szomorúan kell beismerje, végig ezt a végkifejletet várta. Az apja - talán családi örökségként - elborult aggyal, állati szintre süllyedve tengődik. Mintha csak arra várt volna, hogy a lánya rátaláljon, hamarosan feladja az élethez való ragaszkodás utolsó kis szikráját is. Gabriella pedig belenyugszik az élet kínálta megoldásba, végre el tudja engedni az apját és vissza tudja fogadni Hamisht, aki távolról, de követte őt, várva, hogy a lány is felismerje, az ő életük összefonódott.
A könyv utolsó néhány lapján már-már idillikus a befejezés. Lányuk születik, aki az állatok gyógyításának különleges képességével bír már gyerekként is. Hamish és családja Velence elismert polgáraiként éli életét, Gabriellát visszafogadja a Céh, férje az egyetemen taníthat külföldiként.

Összességében egy viszonylag könnyen olvasható - helyenként latinnal, orvosi szakzsargonnal, gyógynövények felhasználásának felsorolásával, mai szemmel talán ijesztő és kissé nevetséges javallatokkal fűszerezett írás. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a szerző a modern kori női akarattal és lehetőségekkel képzelné el az egész történetet, figyelmen kívül hagyva a 16. század férfi egyeduralmának keménységét, kikerülhetetlenségét a vallásban, a tudományokban. Ettől számomra picit hiteltelen, de hát fikció...

A nagy könyves kihívás 1. Amy Sue Nathan: A jó szomszéd

Elsőként Amy Sue Nathan: A jó szomszéd c. könyvét szeretném bemutatni.

A fülszöveg a következő volt, ennek alapján volt egy elképzelésem, miről szólhat:
"Na, milyen érzés, ha nem ismered azokat az embereket, akiket a gyereked ismer? Ezt akartam megkérdezni tőle. Mert én már tudtam a választ. Olyan érzés, mintha kívülálló lennél a saját gyereked életében, és nem tudod a belépéshez szükséges jelszót. Bármilyen szörnyű érzés lehetett ez most Bruce-nak, mégis örültem, hogy végre ő is átéli."

Mire is gondoltam? Kamaszkori, de akár fiatal felnőtt kori problémákra, egy anya gyötrelmeire, aki nem tud megnyugtató válaszokat kapni a gyermekével kapcsolatban.
Nos, a történet egészen másról szól. Adott egy mindjárt 40 éves asszony, Izzy, akit fiatal szeretője kedvéért elhagyott a férje. Gyermekük, Noah még éppen abban a korban van, amikor a különélésük szinte fel sem tűnik a korábban is elfoglalt apuka állandósuló hiányával. És a mama barátai előtt egyszer csak szinte szégyellni kezdi, amiért nincs társa a mindennapokban. Így hát kitalál magának egyet. Ráadásul ezzel a kitalált baráttal a történeteiben egy roppant sikeres kapcsolati tanácsadó internetes fórumot is vezet. Idővel azonban nyomasztani kezdi a sok hazugság, ráadásul a blog olyan népszerű lesz, hogy minden közeli ismerőse  áradozik róla neki. Egy idő után vesz egy nagy levegőt és bevallja, hogy Mac sosem létezett, mint ahogy a vele kapcsolatos történetek sem. Ebből pedig nagy botrány lesz. Ezt a részét egyébként nem is nagyon értettem. Miért? Az olvasók jól szórakoztak, megosztották vele a saját gondjaikat és úgy érezték, segítséget kaptak tőle. Mit számít itt Mac létező vagy nem létező személye? De végül is ez a nagy kitárulkozás, vallomás ezer éves barátságot tesz tönkre, születőben lévő kapcsolatot vág el a révbeérés előtt. Hogy aztán néhány hónap elmúltával mindenki újra értékelje a történteket, a barátok kibéküljenek és a szerelem beteljesedjen. Mindeközben a hűtlen férj visszatér a városba, rendes apává akar válni, de semmit nem tudunk meg a mögöttes okokról, csak jelzésértékűen értesülünk róla, hogy a barátnő is elmaradt valahol útközben. Ja, és a jó szomszéd ... egy idős hölgy, aki sok segítséget jelent Izzynek, akivel egyedüliként őszinte tud lenni és akit a gyerekei egy idősek otthonába küldenek gondoskodásuk jeleként. És akiről kiderül, hogy van egy titka, egy lányanyaként megszült és örökbe adott lánya, aki mára már hetves éves. Éppen ideje hát felkutatni.

Összességében sikítani tudtam volna a könyv végén. Egy dolog vigasztal, hogy nem önálló kötetként vettem meg. Ebben az esetben talán nem is véletlen, hogy nem találtam magyar kiadást, csak a Reader's Digest Válogatás kötetének egyik részleteként bukkant fel.

A szerző egyébként ún. "női regényként" jellemzi művét. Milyenek a női regények? Szerinte olyan írások, amelyek a nők érzelmi életére fokuszálnak. Nem romantikus történetek, hiszen az egy másik műfaj, nem is könnyed olvasmányok, bár mindkét kategóriából átvesz bizonyos elemeket. Főszereplője valamilyen cél elérésére törekszik, s ezzel önmagát menti meg.

Hm... a véleményem: nem túl jó kezdés egy éves sorozathoz, de talán felfoghatom úgy is, innen már csak felfelé vezethet az út :) 5/2

Néhány szubjektív vélemény az irodalomról, szavakról, írásokról...

Hóesés, nyugalom, kényeztető hétvégi reggeli, a második kávét követő kényszeres szörfözés a neten. Az ismerősök időtöltése és az ismeretlenek bájos kutyusai kipipálva, takarítani sötét van. Barátosné üzenetet küld. Háborog, mert belefutott egy írásba a mai irodalomról, akarom mondani Irodalomról. Így nagy betűvel, nem az a fajta szórakoztató betűvetés, amire a fárasztó napok után félálomban még ráveszi magát az ember lánya, hanem mély gondolatok, velőig megrázó katarzisok, megfejtésre váró hasonlatok, zsigeri gondolkodáskényszer. Vagy sznobság. Attól függ, kinek a kezében rebbennek meg a papírlapok (vagy az e-olvasó). A posztban egy mondat, ami előbb őt késztette üzenetírásra, aztán engem húzött fel. Találva érezzük magunkat? Lehet. De az is lehet, hogy csak valami nagyképű bölcsész múlatta az időt a sorok megírásával.

"Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését.... Hát akkor lehet, hogy X (most ne személyeskedjünk :D ) is azért számít magas irodalomnak, mert kurvára nem lehet érteni, mit ír. A végén meg, hogy a cikkíró lefejelné Móra Ferencet... azért több alázatot...."

csakazolvassa.hu

 Pihent aggyal ülök a háborgó üzenet felett és önkéntelenül is megnyitom a linket, pedig tudom, hogy mint oly sokszor már, most is valószínűleg azonos véleményen leszünk. Minek is húznám fel magam már korán reggel, amikor odakint éppen hófehér álruhát ölt a táj és hamarosan nekivágunk az erdőnek a kutyákkal. De mazochista aki vagyok, olvasom a lelkes sorokat és vitatkozom. Fogalmam sincs, mit értsek az olyan "követelményeken", miszerint újít, formateremtő, trükkös, elvarázsolt. Azzal már inkább tudok mit kezdeni, hogy elvont, meghökkentő mondatok, gazdag árnyalatok. Közös ismerősünk valóban tud ilyeneket, néha ugyan túlságosan is lila ködbe borítva a lényeget, de többnyire tényleg meg tudja ragadni egy hely, egy alkalom lényegét a nyakatekert hasonlataival. Viszont ... amit én rohadtul nem várok egy könyvélménytől, hogy társadalom bíráló legyen, nyomasztó, sötét téma és az emberi valót tárja fel előttem este 11-kor vagy éppen egy ilyen nyugodt hétvégi délelőttön. Éppen elég nekem az, amit magam körül tapasztalok a hét napjain. Ha ki akarok ebből szakadni, nyilván nem a könyvek lapjain akarom újra élni.

Ha van türelmetek az eredeti blogot megnyitni, ott találkozhattok a nevekkel, amik ma a cikk szerzője szerint a magas irodalmat fémjelzik. Köztük Tompa Andrea. Omerta című regényéről pedig itt olvashattok egy kritikát.

Omerta kritika

Ha ezek után még szentségtörésnek is tűnik, megint Diana Gabaldonnal jövök, mint az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb könyvélményével. Igen, ezt a könyvet élmény volt olvasni. Hogy ez az ő érdeme vagy a fordítók, Farkas Veronika és Farkas Jánosé, nem tudom eldönteni. Ehhez olyan szinten kellene beszélnem az angol nyelvet, amit nyilván nem tudok. De a fordítók egy olyan világot tártak fel előttem, amelyben ellazulok, élvezkedem. Nekem a szórakozás nem a fájdalom legmélyebb bugyraiban való vájkálást jelenti. Arra itt vannak a hétköznapok. Egy könyv szórakoztasson, minden másra ott a MasterCard. De a viccet félretéve, ez a könyv úgy tanít, hogy közben a kiváló karakterek egyik kalandból sodródnak a másikba, de ezekből a bonyodalmakból mindig van kiút. Ez a történet nem aláz meg, nem kelt bennem lelkiismeret furdalást. A nyelvi gazdagság, a szép leírások, amelyek valósággal a történet helyszínére varázsolnak időutazóvá, lelkes történésszé, szenvedélyes szerelmessé tesznek. Nem célja, hogy meggyötörjön az emberi gonoszsággal, a reménytelenséggel.

A blog szerzője által tanító célzatú rossz szöveggel (Móra Ferenc: A szánkó) megint csak nem tudok mit kezdeni. Miért baj ez? Móra Ferenc írása a harmadik osztályban tananyag, amikor egy gyermek elméjében még el lehet vetni erkölcsi normák magvait. Mint például pontosan azzal a befejező mondattal, amely miatt a cikk szerzője "le akarja fejelni Mórát". Ahogy Alessia írta: "kicsit több alázatot!" Íme a mondat: "És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel." Most próbáljunk elvonatkoztatni a közelmúlt szánkós történetétől, bár elég nehéz, amikor egy fiatal ember ilyen szavakat szájbarágósnak, idejét múltnak bélyegez. Nem értem. Nyilván a koromból (is) adódóan, de nem értem, mi a baj ezzel? Ha az a gyerek is hall ilyet, ne adj Isten, a tanára még el is magyarázza, hogy ez miért szép gondolat, aki otthon csak azt látja, hogyan kell a másikon átlépni, félre söpörni.

Hogy mi a szutyok az irodalomban? Ez megint olyan dolog, hogy kinek van joga ítélkezni ez ügyben? Miért lehet irodalom Spiró György és miért nem volt az soha Berkesi András? Mégis, ha megkérdeznénk bárkit, hányan olvasták ezt vagy azt, hát nem szegény Spiró javára billenne a mérleg. Én megvettem tőle a Feleségverseny című könyvet, mert követni akartam a kor lelki magasságait az irodalomban is, mint ahogy megvettem sok mást is, amit manapság Irodalomnak kiáltanak ki. Személyes vallomásom, ami miatt néhányan talán legkésőbb itt vesznek komolytalannak, hogy Robert Pattinson kapcsán jutottam el Martin Amis-hez, Don DeLillohoz, Michael Houellebecqhez. Ha ez a fiatal srác a forgatási szünetekben ilyen komoly írásokban mélyed el, talán ideje lenne neki is megbocsátani, amiért a jövőjét megalapozandó elvállalta a sápadt vámpírfiú szerepét. Külön posztot megérne, hogy a megbocsátás mennyire késik, pedig a Saga óta legkevesebb féltucat komoly filmet jegyzett, amikről itt Magyarországon legfeljebb a filmfesztiválokon hallunk, a mozikba el sem jutnak, azt gondolva, hogy  a nagyközönség a Marvel-adaptációk mellett úgysem lenne kíváncsi a kritikusok által is vérbeli kalandfilmnek tartott Z, az elveszett városra, vagy a Werner Herzog rendezte Sivatag királynőjére. De még mielőtt eltévednék eredeti háborgásom tárgyától...

felütöttem Michael Houellebecq Elemi részecskék című kötetét és nekikezdtem az olvasásnak. Nem élvezkedtem, kőkeményen igyekeztem kitartani az eltökéltségem mellett, hogy most "ha addig élek is, igazi irodalmat fogok olvasni". Elbuktam. Miért? Hol? Az egyik ilyen veretes mondat kapcsán: "Azt akarom ezzel mondani, hogy ontológiai szempontból alig különbözik egy egyirányú vektortól a Hilbert-féle térben. Ugye, érti, miről beszélek?"  -  Banyek, én nem értem! Mint ahogy nem értette a pap sem, akihez azért ment oda a regénybeli Michael, hogy megköszönje az egyébként nagyon egyszerű szentbeszédet. És nem akarok olyan könyvet olvasni, aminek az utolsó sorai ezek (még ha egyébként igazak, akkor sem): "Egyre kevesebben járnak misére, nagyobb a szexuális szabadság, mint néhány éve, több diszkó nyílik, és egyre többen szednek antidepresszánsokat. Vagyis minden a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik. ... A föld egész felszínén a megfáradt, kimerült, saját magában és a saját történetében kételkedő emberiség jól-rosszul felkészült arra, hogy belépjen az új évezredbe."  Nos, akkor ezerszer inkább Gabaldon, mert ezt itt a mindennapi híradóban is utálom már hallgatni, nézni.

Ja, a szutyok ... nyilván egy Szürke 50 árnyalata az, de akkor mit mondjunk egy Havas Henrik féle "interjúkötetre"? Nyilván a Twilight is az, de ha egyszer olyan átgondoltan viszi végig a történetet és törekszik a pozitív végkicsengésre, boldogságra, a jó és a rossz harcának felvállalására. Rengeteg szutyok van a faces kommentekben, sokszor a hosszú lére eresztett posztokban is, de ha valaki a nyelv szépségeit és szabályait szem előtt tartva ír egy történetet, én a magam részéről nem intézném el annyival, hogy szutyok. És ezt szerintem még Esterházy Péter sem merte volna  így megfogalmazni soha, pedig ő igazi Irodalom. Csak olyanok mernek ilyen lekezelően fogalmazni mások munkáiról, akik maguk még nem sok mindent tettek le az asztalra, de a végzettségük (most ne firtassuk, milyen mélységben értékálló) alapján feljogosítva érzik magukat az ítélkezésre. Pedig nekik kellene a legjobban tudniuk, hogy ítélkezni az olvasók fognak, nem a kritikusok, ugyanis az olvasók fizetnek a könyvért, nem a tiszteletpéldányosok. "Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését..." - de senkinek nincs joga minősíteni azt, aki nem Kossuth-díjas írók, költők műveit olvassa. Volt egy nagyon érdekes kezdeményezés nem is olyan régen a Facen. Ismerősök hívták meg egymást, hogy mindenféle kommentár nélkül mutassák meg kedvenc olvasmányaik hét emlékezetes darabját. Sok volt köztük, amelyik aligha felelt volna meg az Irodalom fogalmának. Mégis, emlékezetessé tette magát Margaret Mitchell és Rejtő Jenő is. Talán azokat a szövegeket nem intellektuális feladat megfejteni, de szórakoztattak, szerették őket, és írónak, betűvetőnek ennél nagyobb elismerés aligha lehet.

Amúgy Peace és ennek kapcsán megszületett az idei évem egyetlen "fogadalma". Nem kőbe vésett, de igyekszem tartani magam hozzá. Stílszerűen ahhoz, hogy ebben az évben hetente egy könyvet el- vagy újraolvasok. Ha kíváncsiak vagytok rá, itt meg is osztom veletek az élményt. Alkalomadtán a csalódást is. Aztán lehet vitatkozni, állok elébe. Nem is vita, csak véleménykülönbség, hiszen éppen az a szép, hogy nem kell mindannyiunknak ugyanaz tetsszen.

Boldog számok

Tudtátok, hogy van ilyen?

Mivel a volt fizika tanárnőm oldalán olvastam a posztot és ott volt ez a link is, hajlamos vagyok úgy tekinteni a dologra, hogy nem totális marhaság.

Boldog számok

Csak egyetlen példát hoznék fel:

1979.01.19. nagy nap volt az életemben/életünkben. Akkor hozott össze minket a jó sorsunk. Upsz, az idén éppen 40 éve! És 1982-ben volt az esküvőnk.

Ha megnézitek a linket, a Boldog számok között ott van az 1, 19, 79, 82. Van még kérdés?

Az év első napja

Azt mondják, csak óvatosan az év első napján, mert amiket ma csinálsz, azzal töltöd majd az egész évedet :)

Nos, akkor ...
-bőgni fogok (mert elutaztak a gyerekek)
-duguláselhárítani fogok (mert a mosogató a mai ebéd után döntött úgy, hogy nem hajlandó több vizet leengedni a torkán)
-szentségelni fogok (mert ezt a herpeszt már nem lehet ép ésszel elviselni)
-mosni fogok (na igen, ezt véletlenül indítottam el :) )
-este is én fogom sétáltatni a kutyát (na nem, ezt azért apus fogja csinálni, ma igazoltan volt távol és nem volt szívem a nagyszülők taxiztatása és a reptéri transzfer után még ezt is a nyakába lőcsölni)
-nagyfiam pénzügyi dolgait (csekkeket) továbbra is intézni (ugyanis arról volt szó, majd mostantól végre ő, de ma éppen kaptam néhány megbízást :) )
Azt hiszem, több bakit nem követtem el, mert a főzés nem számít, az amúgy is benne van a mindennapi rutinban. És akkor még fogadalmakat nem is tettem ;)
Hát, remek évnek nézünk elébe! :D