Július 9.

 Nehéz a mai napról írni. Egy olyan napról, amikor csak léteztünk. Öt intenzív nap után egyszerűen csak levegőt akartunk venni. Ebben segítségünkre volt az időjárás is, mert reggel annyira szakadt az eső, hogy kocsival vitte apa és nagyapa a lurkókat az oviba. Aztán csak nem akarta abbahagyni. És mit lehet csinálni ilyen időben. Szundikálni. (Aludni, mint a kő a moha alatt) Déltájban elállt az eső, a fiúk pizzát hoztak, de az álomkór csak nem akart múlni, hol jobbra dőltem, hol balra, még a hőn áhított paprikás csirkét is Pinky segítségével raktam oda, aki lelkesen aprította a hagymát, paprikát, paradicsomot. Amíg az étel pöfögött, megint csak kókadoztam, az első életjelet akkor adtam, amikor már a gyerekekért kellett menni. Nem mondom, hogy top formában értünk az ovihoz, a gyerekek is kevertek-kavartak, de szerencsére Levi egyik kis csoportársának a papája felajánlotta, hogy hazadob minket is. Drága Kevin, fogalma sincs, mekkora jót tett ezzel ma. Elkészítettem még a nokedlit, aztán kisebb nagyobb veszekedések után a menyem végre asztalhoz terelte az unokákat. Én nem veszekszem. Régebben megtettem és nem jöttem ki belőle jól. Most már csak vigasztalok, a lelkére beszélek annak, aki hagyja és csendben meghúzom magam a sarokban. Vacsora után volt még egy kis játék, ez a csocsó nagy kedvenc lett. Már nem is dicsekszem vele, hogy az én ötletem volt, megkértem a fiamat, hogy itt rendelje meg karácsony előtt. Ő utálta a gondolatát, mint mindennek, amit nem lehet a játékszoba mélyére űzni, ez meg elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen. De mostanság kénytelen elismerni, hogy nem volt ez egy halva született ötlet. Levi és a nagypapa akárhány csatát meg bírnak vívni rajta. Ma Sharon volt a soros altató és mivel a veszekedés közte és Levi között zajlott, kicsit "megérdemeltnek" is éreztem, hogy ő zárja le az estét. Fiunk céges rendezvényen, de azért meghagyta, hogy a paprikás csirkéből neki is maradjon. Maradt. És most alszom,mert a sok pihenéstől úgy érzem, mintha egész nap követ törtem volna. Uff!