A reggeli ébredés sosem könnyű. Otthon Jamie szabja meg a menetrendet, itt a gyerekek. Éjjel menetrendszerűen ébredek, aztán elalszom és már nyílik is az ajtó, puha gyerektappancsok óvakodnak az ágy felé. Feltelepednek és a magukkal hozott mesekönyvből Levi mesélni (olvasni) kezd. Csak csendben jegyzem meg, szeptemberben lesz hat éves! Kínaiul... olvassa a jeleket, én pedig próbálom megemészteni, hogy ez a tökmag máris három nyelven boldogulna a nagyvilágban. Sóhajtva mondom neki, hogy ez szép volt csak éppen nem értettem, miről szólt a mese, erre visszalapoz és a jeleket követve angolul is elmondja ugyanazt. Gondolom. Sokkal többet ebből sem értek, de azért mégis valamit. Kicsit szívbe markoló, hogy a legkevésbé a magyar a sajátjuk, pedig mindent értenek, de nem beszélik. Leia már régebben is bebizonyította ezt, pedig még csak most múlt négy éves, hogy előtte óvatosan kell magyarul kibeszélni a családot 😜, mert fogja magát és angolul elpletykálja apának vagy anyának. Levi láthatóan túltette magát a tegnapi kis baleseten, már a közelgő, csütörtöki kirándulás lázában ég. Betolja a szobába a hatalmas bőröndöt, amibe az egynapi kempingezős cuccát pakolták be. A bőröndbe még ő is beleférne. Gyorsan kipakolom a kis kézipoggyász méretű bőröndünket, kisfiam pedig kivételesen vitatkozás nélkül átgondolja, hogy az talán mégis alkalmasabb lenne.
Az otthoni híreket lesem. A hatalmas viharról, károkról. Kicsit összeszorult torokkal gondolok a lapostető beázására. A ház még nem csináltatta meg, nyilván a nappali plafonján tovább terebélyesedik majd a folt. A Balatonnál végig száguldó zivatarra gondolva számba veszem, miket hagytunk kint a kertben az elemek tombolásának kitéve. Áh, inkább bele sem gondolok. Írok a barátoknak, ismerősöknek, apró vigasztaló visszajelzésekre várok, de ott még éjszaka van, várnom kell. Abban bízom, hogy ha maguktól a történet idején nem jelentkeztek, akkor talán nincs nagy gond. Jamieről kaptunk egy-két képet az elmúlt napokban, de komolyabb beszámolót is el tudnék viselni, persze, nekem könnyű, annak, aki vigyáz rá, nyilván kisebb gondja is nagyobb a levelezésnél. Itt egy kicsit lóg az eső lába, tétovázunk, hogy nekivágjunk-e a kirándulásnak. Nem mintha nem lehetne menetközben könnyedén módosítani a terveinken.
A piknik napja, amit én már nagyon vártam. Irány a Fort Canning Hillen lévő Park. Ez a "hill" nem egészen 50 méter magas, de hát akinek ez kevés, hordjon ide földet. Megmászni nekünk éppen elég. Az a fantasztikus benne, hogy tulajdonképpen a város üzleti negyedében található a hatalmas park. Nevét Charles John Canning vikomtról, India első alkirályáról kapta. A malájok a dombot ősidők óta Bukit Larangannak vagyis Tiltott dombnak nevezték, mert úgy tartották, hogy ez az a hely, ahol az ókori Szingapúr királyait temették el, és hogy azóta is kísértetek járják. Kormányzati dombként vált ismertté, amikor Sir Stamford Raffles itt építette fel a rezidenciáját, amíg 1861-ben egy katonai erődöt nem építettek az itteni palota helyére. Raffles egyébként itt terveztette meg az első botanikus kertet is, amelyben kísérleti növénytermesztéssel akart foglalkozni, de a kísérlet kudarcot vallott, a terveket pedig szépen elnyelték a fiókok. Amikor az itt található víztározót építették, 14. századi üveg- és aranyműves tárgyakat találtak. A domb nyugati oldalán régen egy forrás fakadt, amit pancur larangannak neveztek, azaz tiltott forrásnak, ahol az uralkodó háztartásának asszonyai fürödtek állítólag. Idővel a forrás kiapadt, mivel a domb körül kutakat ástak. Egy keresztény temető néhány sírkővel, téglafal, gótikus kapu és két klasszikus emlékmű maradt a múltból. A 19. században épült erőd sem volt jó döntés, mert védelmi célokra gyenge volt, a tenger felöl érkező támadásokat nem tudta volna visszaverni, viszont elriasztotta az üzleti közösséget. 1907-ben lebontották, csak a kapuja és két ágyúja maradt meg. Ekkor épült az a bunker, amely a brit hadsereg főhadiszállásaként működött egészen a II. világháború ázsiai-csendes-óceáni átterjedéséig. 1942-től a japánok használták katonai célokra, míg a brit hadsereg vissza nem szerezte az irányítást. 1966-tól a szingapúri fegyveres erőké. 1992-ben újra megnyitották és Harci Láda néven turisztikai látványosság.
Na, hát ez volt a hivatalos rövidített verzió a helyről. Mi már vagy háromszor futottunk neki, mindig más útvonalon, de azon, amit ma jártunk be, még egyszer sem jártunk. Lényegében láttuk a fűszer-galériát, a Fort Canning Centrumot, ami teljes mértékben a brit kolonizáció idejét idézi, a temetőkertet és a parknak egy igen jelentős méretű területét, amely botanikus kertként is megállná a helyét. A fiamtól megtudtam, hogy havonta egyszer a Centrum előtt felállítanak egy vetítővásznat és szabadtéri moziként látogat el oda a város apraja-nagyja. Senki nem sikolt fel mérgesen, hogy a "Fűre lépni tilos", hiszen azért van, hogy lépj rá és rezd magad jól. Valamint nem kell otthon hagynod hű ebedet sem, mert pórázon itt is is végig sétálhatsz vele. Ami meglepő volt, hogy az árnyat adó fák egyben enyhet adó fák is voltak, mert legalább 5-10 fokkal kevesebbet éreztünk ott üldögélve a padon. És mivel mégis csak hill-ről beszélünk, szellő járta be a sétányokat. Rengeteg olyan látnivalót láttunk, aminek előbb utána kellene keresnem, de szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a lépcsősor egyik fázisánál az a méretes dombormű a város történelméből citált részleteket kőbe faragva, de roppant aprólékosan.
Ha már ott jöttünk le a hegyről, ahol a folyópart húzódik, hát megragadtuk az alkalmat és beültünk egy könnyű ebéd-uzsonnára. Őszinte leszek... az 'every hour happy hour" tábla volt a fő csábítási trükk, de a tacos sem volt rossz. Az enyém marhahússal, Tibié apró rákokkal. Csípett persze, mert ha itt nem csípősen kéred, akkor csak kicsit csípősen kapod. De sörök jótékony hatása hamar megmutatkozott, szerintem egy idő után észre sem vettük, hogy az ínyünk lángolni kezdett.
Fáradtan, jóllakottan, talán kicsit spiccesen is (tényleg csak nagyon picit) vettük hazafelé az irányt. Hazatérve már nem sok időnk maradt, a gyerekekért mentünk, amit a szokásos rutin, fürdetés, kis játék, vacsora, kis játék, fogmosás, mese és alvás követtek. Amennyire féltem a buszon, hogyan fogjuk lezavarni az estét a szülők nélkül, olyan könnyedén ment minden, gyorsan telt az idő, a két lurkó pedig kivételesen imádta a kicsit átírt palacsintás király mesémet is. Mert a szülőknek ma nagy napjuk van, vacsorázni mentek valami elegáns helyre, mert már a nyolcadik háztassági évfordulójukat ünneplik. Így a 43. magasságából talán nem tűnik olyan soknak, de tudva, hogy az első évek, a kisgyerekek érkezése miatt is, sokszor erőt próbálóak, úgyhogy igazán rájuk fért egy röpke pihenés. Még sok-sok boldog évet nekik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése