Július 7. hétfő

 Az előző három intenzív nap szinte sokkolóan hatott. Meg a felismerés is, hogy mivel az itteni nagyszülők egészsége megrendült, mi valahogy jobban reflektorfénybe kerültünk a távolságunk ellenére. Persze a telefonos beszélgetések alatt mindig is kis lükék voltak, akik csak egy köszönés erejéig voltak hajlandóak a kamera elé állni, aztán folytatták bokros teendőiket. De a személyes találkozás első másodpercében úgy szaladtak hozzánk, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne. A kicsik persze azt látják az óvodában, hogy papa, mama és nagyszülők... náluk ez az utóbbi pedig az utóbbi hónapokban erőteljesen fakulni kezdett. De megjöttünk mi, Levi jó szokása szerint nagyjából mindenkinek elújságolja, aki hajlandó meghallgatni (meg annak is, aki nem), hogy a nagymama és a nagypapa megérkeztek hozzájuk, Leia meg... hát, ő Leia. Az első nap kb 250x mondta, hogy nagymama (és nem azért, mert az elsőre nem kaptam fel a fejem), de minden percben igényt tartott rám. Aztán persze az újdonság varázsa kicsit kopni kezdett, most már nyaggatja újra az apját, anyját. Levi pedig a papát sajátítja ki, mert az olyan férfias dolgokat csinál, focizik, megszereli a kisautót, megcsinálja a kerti csap tömítését... Fura dolog, mert kétfiús anyaként, de gyakorlatlan kislányos nagymamaként kicsit zavarban vagyok, mivel lehet lekötni egy négyéves leányzót. Az biztos, hogy a két kezemen különböző színű gyereklakk virít az első nap óta és örülhetek, hogy a hajamba még nem rakott rózsaszín pillangós kis masnikat. Mert aztán persze elvárja, hogy ezekben pompázzak, bármerre járjak. 

Nyilván minden egyes évvel változik a velük való kapcsolat. Néhány éve még Levi cipeltette magát mindenhova és ha mi vállaltuk, nem volt vele baja, csak ne a saját lábacskái kopjanak. Most szaladgál és szerencsére reagál rá, ha megakasztjuk a nagy önmegvalósításban. Mint például amikor az állatkerti óriási parkolóban ész nélkül futna ki két álló kocsi közül, de a figyelmeztetésre megáll, körülnéz. 

Leia, hát, ő más. Őt cipelni kiváltság, és ebben leginkább törékeny anyukáját vagy imádott apukáját részesíti. A nagypapa hiába kuncsorog az udvari szállító címért, rendre elhajtja a kis hercegnő. Aztán majd hazamegyünk és a leányzó messengeren üzeni majd, hogy legközelebb hagyja a nagypapának, hogy ő cipelje. Kis boszorkány. Tipikus nő, 110-es méretben. Ha az van, amit ő akar, tündérkirálylány, ha valaki ellent mer mondani, úgy szikráznak a szemei, hogy ha itt is az otthoni szárazság lenne, már egész Szingapúr lángokban állna. A másodperc tört része alatt tud nevetésből visítós sírásba csapni és még ott fénylenek a könnycseppek az arácn, de már újra kacag, ha a dolgok közben a javára rendeződtek. Rettenet manipulatív, imádja ugyan az apját, de cserébe folyamatosan megdolgoztatja azért, hogy a papa küzdjön meg az imádatáért. És nem adja olcsón, szegény fiam néha vért izzad ennek a kis maffiózónak egy öleléséért. Azt már nem is mondom, milyen játszi könnyedséggel játssza ki egymás ellen a szüleit, hogy amikor rossz fát tett a tűzre, nemhogy szorulna, de a család végül a kegyeit keresve bocsát meg neki. Eszem megáll, ha ezt látom és hálát adok az égnek a két fiamért, akikkel ilyen játszmákat nem kellett játszanom annak idején. Bele sem merek gondolni, milyen kamaszlány lesz belőle. Hozzá képest Levi sokkal meggyőzhetőbb, bár neki is vannak kiborulós pillanatai, de már egyre ritkábban és egyre jobban kezeli ő maga a húga zsarnokoskodását. Tegnap az állatkertben kissé kajánul figyeltem, ahogy végre Leia keresi a három fiú kegyeit, folyamatosan bizonygatva a vagányságát, hogy eszükbe se jusson kihagyni őt a játékaikból. Szerintem pár év és átveszi majd a hatalmat, mint ahogy kilenc évvel idősebb unokabátyját is játszva tekeri az ujjacskája köré. 

Levinek ma vizes foglalkozás lesz az oviban, Leiának pénteken volt. Ennek megfelelően a hétfői nagy rakás csomagnál még többet hurcolászunk, de erre való a húzós kiskocsi a nagymamának. A többiek vidáman biciklivel, nagypapa meg fut a karaván után. Csoda, ha reggel 9-re olyanok vagyunk, mint akinek már lefőtt a kávé, többször is? Pinky érdeklődik a mosnivaló után, ehhez még hozzácsapjuk a reggel felkapott göncöket. Ezt képtelenség megszokni, hogy nem csak úgy egy kicsit megizzadsz, amit otthon apró kellemetlenségként élsz meg, itt kb mintha a zuhany alól másztál volna ki ruhában. Ehhez társul a minden zárt térben teljes erővel működő klíma, amit jegesbarlangnak érzel és kifejezetten sokkoló az első pár másodpercben. Még átfut a fejeden, hogy tüdőgyulladás pipa, aztán már csak örülni tudsz neki, hogy nem pusztulsz meg a melegtől. Amíg ki nem lépsz a való világba, ami megint olyan, mintha leöntöttek volna egy vödör melegvízzel. Nem is csoda, hogy annak ellenére, hogy finomakat eszünk, mindig fogyunk pár kilót. Az igazsághoz tartozik, hogy otthon ilyenkorra már betoltam két kiflit meg egy nagyobb kefírt, itt még csak a yuzu dzsúszt hörpöltem gyors egymásutánban, mert olyan frissítően hideg. Még az oly nagyon szeretett reggeli tejeskávém sem esik igazán jól. Ha már tej, akkor csak hidegen, jéghidegen. A Balin vett kánikularuha önmagában kicsit frivol, egy (fekete) pólóval az  igazán hordható így 65 felett, de tulajdonképpen így meg hordhatatlan. Jó vétel volt. 😉 

Hazafelé a kisboltban megvettük a hagymát és paradicsomot a lecsóhoz. Hát, a paradicsommal nem nyernének versenyt semmiféle versenyben. Hűtőházi, színtelen, szagtalan, kicsit éretlen, inkább egy halványpiros burokba kényszerített vízgombóc az egész, kemény, mint egy teniszlabda. De a hagyma... az valami csodás. Pont az a méret, amit otthon is szeretek pucolni, a retegek nem csúszkálnak el egymáson és bár talán vizesebb ez is az otthoninál, de az azért elég gyorsan elfő belőle és jó szaftot képes produkálni. Veszek még egy kisebb csomag tisztálkodó kendőt, ez nem árt, ha állandóan a táskában van. Nem feltétlenül a kézmosást helyettesíti, mint inkább a nyaktájon, hónaljban, dekoltázsban ad egy kis frissítést, miközben járod a várost. Gyerek egy kis esernyővel is megtámogat, mert az eget kémlelve Aigner Szilárdi meggyőződéssel mondja, hogy bekaphatunk még egy kis esőt is. De ha mégsem, a nap ellen is kiválóan véd. A kis hátizsákba megy még a vizes palack, szemüvegek, sapkák és persze a bérlet, és már nem is csodálkozol, hogy megint egy izzasztó csomaggal kelsz útra, mintha túlélő túrára mennél, pedig csak a Belvárosba indulsz egy kis klimatizált nézelődésre. Igazából itt csak ezért járod a boltokat, mert ott legalább kapsz levegőt. A kilométer is megvan, jól esik majd egy párás hűvös sör, esetleg pár falatka étel, aztán már itt is a délután. Na, azért igazság szerint nagyfiúnak keresünk valami bohókás fellépő inget, magamnak esetleg egy kis csecsebecsét, értsd bizsut, mert amiket hoztam, valamilyen érhetetlen okból kifolyólag itt nem hordhatóak, vagy szétmentek a nesszeszerben. De komolyan, a kedvenc nyakláncom még az otthoni 34 fokban is rendben volt. Itt a folyamatos nyirkosságtól már első nap elkezdte csípni a nyakamat. Nyilván a fém és a sós nyirok léptek valamiféle kellemetlen kölcsönhatásba, fizikából, kémiából száz évvel ezelőtt sem lehetett volna rám fogni, hogy Mme Curie lennék, így aztán csak az érzésről tudok beszámolni, az okáról nem. 

Na, hát a barangolásunk nem indult zökkenőmentesen. Az ember mindent lecsekkol még itt a szoba hűvösében, aztán csak egy dolog nem volt meg, bár már tényleg minden lehetetlen helyen is megnéztem, a bérletem. Amikor megkaptam, beraktam a szokott helyére, a kis hátizsákomba, aminek van egy rekesze, ami direkt erre  célra szolgál már nem is tudom hány éve. Azóta még csak nem is használtam, tehát a józan logika szerint ott kellett volna lennie, de nem volt. Feltúrtam a holminkat, sehol. Úgyhogy azzal kezdhettük, hogy vettem egy új kártyát és fel is tölthettük izibe. Ami csak azért szépséghiba, mert a régit is két napja töltötték fel a fiúk. Oké, kb 3 ezer forint szállt el, plusz ezeröt az új kártyáért, de na... ilyen malőr még nem esett meg velem. Itt legalábbis. Mindenesetre az új kártya sokkal menőbb, úgyhogy talán nem is volt véletlen, ami történt 😉

Innentől azonban a program zajlott simán. Bementünk a Chinatownba, ami kicsit vicces itt, ahol ugyebár szinte mindenki kínai, de ott tényleg tele van autentikus kis boltokkal és etetőkkel. Meg persze ott a Buddha Szeme templom is, amit most kivételesen csak kívülről csodáltunk meg újra. Bentről kihallattszott a folyamatos kántálás, ami nagyon érdekes, hogy mennyire magával tudja ragadni az embert. Ha pár percig hallgatod, Te magad is elkezdesz mozogni a zümmögés ütemére, talán még a kántálást is próbálod utánozni. Egyszerűen nem tudod figyelmen kívül hagyni, visz magával. Helyette jószerivel az első boltban megvettük nagyfiamnak a következő fellépésekhez a bulis ingét az egyik indiai üzletben, mert persze kínai negyed ide vagy oda, de az indiaiak is itt vannak a szomszéd utcában, naná, hogy a piacon is megjelennek. Még jöttünk-mentünk az árusok között, aztán azon kaptam magam, hogy két szellős ruhadarabbal én is a pénztár felé szambázok. El is menekültünk az egyébként nem túl nagy kísértést jelentő helyről egyenesen egy autentikus etető hodályba. Nem mondom, hogy egy elegáns hely volt, nem mondom, hogy patyolat tiszta, sőt, azt sem mondom, nem szívtam egy kicsit a fogam, amikor a grillcsirkének látszó állatról nem igazán derült ki, hogy sütötték vagy főzték, meg egyáltalán, hogy rendesen átsütötték-e. Kemények vagyunk, mint a vídia (ez mostanra kiderült, mert ha gond lett volna az állattal, már ketten a két klotyón ülnénk), bevállaltuk, mert amúgy finom volt a kenyérrel és uborkával fogyasztva. Ittunk hozzá egy helyi sört meg egy fantát is, ha már az is kiderült evés közben, hogy a vizes palackom is otthon maradt, pedig az is tuti a zsákomban volt, csak persze a nagy keresésben kiraktam és nem került vissza. 

Kisebb mosakodást követően egy nagyáruház hűvösébe húzódtunk a közelben, ahol főleg férfiaknak árultak sportos és elegánsabb dolgokat. Nem akartunk mi semmit venni, végül mégis apa is kapott három új pólót, a gyerek meg még egy bulis inget, ki tudja, mikor vehetünk neki újra. Na, itt már végképp éreztük, hogy ideje lesz a mai nap ámokfutásának véget vetni és felültünk kedvenc "városnéző" emeletes buszunkra, a 190-esre, ami egyenesen hazáig repít minket a városnak szinte bármely pontjáról. Bár odafelé metróval mentünk, így mégis csak többet lát az ember. Rögtön el is terveztük, hogy holnap piknikezni megyünk Fort Canning Hillre. 

De a holnap még messze van, addig egy lecsót is el kell készíteni, meg sokat kell az oviból hazatérőkkel foglalkozni, este meg még izgalmas teniszmeccsekre is van kilátás. Aztán meghallgatni most már a "végleges" terveket, hogy mikor mit főzzek nekik. És lebeszélni őket a vásárlásról, mert csodaszép húsokat vesznek, csak a büdös életben nem fog megpuhulni (tavaly már jártam úgy, hogy az otthoni másfél óra helyett három óra alatt sem lett puha a marha az irigylésre méltó vaslábosukban, igaz, az is gyönyörű volt). Én meg otthonról igazán jó elképzelésekkel érkeztem, semmi kedvem kudarcot vallani, amikor 35 fokban aprítom a hozzávalókat és állok a tűzhely mellett kint a szabadtéri konyhában, ahol még klíma sincs. Uff!

Na, hát az oviban történt egy kis malőr. A szokásos bejárat lezárvva, a főbejáratnál a lift lezárva, ballaghatunk a régi lifthez, de végre elindulunk haza. Két gyerek persze eszik útközben. Azt hittem, ebéd óta nem kaptak egy falatot sem, de kiderült, hogy igenis van uzsonna is, valamiért mégis bevezették ezt a hazafelé eszegetünk marhaságot. Szerintem. Ugyanis hazaérve fürödni kell és vacsorázni. Miután éppen betolt a ded egy Donut fánkot marshmelonnal? Normális, Margit??? És ez csak egy a sok morogni valóm közül, amiket mára már nem teszek szóvá. Ha így, hát így. De attól még nem értek egyet a dologgal. Szóval, a gyerekek keze tele a Donuttal, persze a szemük is azon, hiszen le ne essen egy falatka édesség, aztán Levi persze el is zúg rendesen. Kezdene üvölteni, de győzködöm, hogy nincs baj, ez előfordul, lám még a fánk se esett ki a zacskójából. A térde persze fáj, ezt nem is vitatja senki, de ez még nem a világ vége. Kap rá puszit, otthon fürdünk és el is felejtjük az egészet. Hát, nem. Hazáig tartotta magát hősiesen, de otthon apa már vár minket, őt meglátva eltörik a mécses. Apa meg aggodalmaskodik, lekezeli a sebet, nem engedi fürdeni a gyereket, mert " vérzik a lába". Na, hát annyira azért nem, de nyelek, nem okoskodom, mert elviszi a kicsit a szülői fürdőbe és ott mosogatja le óvatosan, mint egy törékeny kis porcelánt. De ha meg nem ilyen napja van, akkor jön a "ne légy már ilyen anyámasszony katonája". Most éppen én vagyok érzéketlen. Szerinte. Levi előkerül, két kis ragtapasszal a térdén, frissel kiglancolva, vacsora után pedig a két térdén térdelve csocsózik a nagypapával. Hát, az ilyeneket nehéz megélni, főleg, ha én magam azt kaptam meg ettől az apukától néhány évvel ezelőtt, hogy túlságosan burokban neveltük őket. Hagyjuk is, tavaly eltökéltem, nem szólok bele, nyelek, aztán majd legfeljebb bőgök is kicsit egy félreeső helyen. Hiszen ha Levinek a térde fáj, akkor nekem is fájhat kicsit a szívem. 

Leia sem túl együttérző a bátyja problémáját látva, őt alig tudom kiszedni a kiskádból, viszont hagyja frissen mosott kis kusza haját kifésülni és egyetlen szikrázó szempillantást sem kaptam érte. Ma este megint én vagyok az áldozat, akinek szépségszalonba kell mennie. Most mindenféle csillogó köveket ragaszt rám, kirúzsoz, hajpántot nyom a fejemre, gyerekkézre való körkötővel szorítja el a csuklóim, a bal kisujjamra gyűrűt húz, miután a jobbon levő apró kis szemölcs láttán a szemöldökét ráncolja. Azt nem is hajlandó kidíszíteni. Amikor végez, fintorogva állapítom meg magyarul: Ez nekem biztos jó sokba fog kerülni. Mire ő: az biztos! Ezen azért mindannyian jót nevetünk. A kis boszorka mindent ért és riposztozni is képes, ha olyan hangulatban van. 

A lecsó remek lett, egy kevés maradt holnapra ebédre is a fiataloknak, aztán kötelező teniszdrukkolás következett, amihez mi "öregek" már úgy támasztottuk ki a szemünket, de a gyerekünk ragaszkodik a közös szurkoláshoz. Djoko meg pont ma nincs lehengerlő formában, szerintem még  éjfélkor is itt fogunk szenvedni 😄