Július 4.

 Otthon már megszoktam, hogy reggel 6 órakor verőfényes napsütésben megyek a kutyával sétálni. Itt pedig az óra mindjárt hetet mutat, de még nyomokban sem látni a napot. Helyette szürkeség, 27 fok, aminek a hőérzete inkább 30 és (na, ez amit baromi nehéz megszokni) 86 százalékos páratartalom. A szobában természetesen pörög a mennyezeti ventilátor, éjjel a klíma is segített, de már előre félek kimenni a valóságba. 

Ehhez képest kicsi fiam nem félős és olyan programlavinát indított el reggeli után, hogy csak győzzük teljesíteni. Először is a kötelgő diplomaátadóra kell egy talár és kalpag, ezekért pedig el kell menni. Na, ez otthon úgy működött, hogy X diáknak rendeltek, a helyszínen mindenki felvette, amit a kezébe nyomtak, aztán állt is rajtuk, mint tökön a gyűszű. Itt ennek kicsit jobban megadják a módját. Eleve regisztrálni kell személyenként és nem mindegy melyik egyetem, milyen szakán, milyen szintű végzettséggel fogod magadra kapni a cuccot. Ugyanis mindenkinek más szín dukál, sőt, a mesterképzéseseknek a sálja hátul valami kis batyut képez, nem tudom kideríteni, miért, de tényleg eltér az alapdiplomásoktól. Aztán méretet vesznek, hogy a 190 centis kisfiam ne térdig érőben tündököljön és persze a kalpag mérete is fontos. Az is igaz, itt általában meg is veszik a diákok, jól jön majd, ha az unokáknak sztoriznak, hogy a nagypapának ilyen is volt. Ha addig el nem porlad ebben a fránya klímában egy doboz mélyén, amire más holmik esetében volt már példa. Mire a roppant udvarias procedúrán túl esel, szinte biztos, hogy rávettek egy kis fotózásra is, amiben természetesen mindenféle csomagok vannak. És ezek aztán nem kis himi-humi, albumba való képek lesznek, hanem már-már festmények. Szülőkkel, gyerekekkel, de lehet akár a kutyáddal is. Persze mindenki az alkalomhoz illő abszolút elegáns ruhákban feszít, mindenki fogpaszta reklám, aztán fel is kerül a szülőknél a nappali falára. Sharonról és Kelvinről is ott van, mostantól majd az én kicsi fiam is ott lesz. 

A diplomaosztón ugyan itt leszünk, de a fotózásra majd csak hetekkel később kerül sor, amikor a család összes tagja kikeni-feni magát a nagy alkalomra. A kedves ázsiai fiú lelkesen ecseteli, hogy a sminkest és fodrászt is meg lehet rendelni a kép elkészítéséhez. Ezt halva egy kicsit örülök, hogy engem nem örökítenek meg az utókornak ilyen formában. Utoljára a gyerek esküvőjén voltam kifestve, mert ez is benne volt a menyasszony kidekorálásában. Hát, az örömapa (a férjem) meg sem akart ismerni engem. 

Miután itt végeztünk, megvettük Sharon szüleinek a menetrendszerinti ajándékot, fűszeres sertés jerkyt. Szerintem már nem is értenék, ha egy évben ezt kihagynánk, de hát mit lehet hozni valakinek, akinek mindene megvan és a magyar népművészet remekei nem sokat mondanak a számára. Kaptak már persze Zsolnay porcelánt is, de igazság szerint a nappali vitrinjében olyan eklektikus válogatás van mindenféléből, köztük a menyem diákkori szépségkirálynős koronái is, hogy nem hordunk már több vizet a tengerbe, a jerky meg elfogy. Örülnek neki, amikor kapják, amikor megeszik és amikor végre elfogy 😉

Innen elmentünk a Bugisba, ami egy hatalmas (itt ezt a jelzőt lépten-nyomon használni kell) bevásárlóközpont. Egy könnyű ebéd után, aminek utolsó fejezete egész délutánra ott hagyta ízlelő bimbóinkon a nyomát, olyan csípős volt, kisebb bevásárlást intéztünk az esti vacsorához. Majd ott lehetett átvenni előzetes regisztráció és szerencsés "sorsolás" után ma és holnap az augusztusi nemzeti napjukra szervezett program főpróbájának jegyeit is. A mostani kivételes lesz, hiszen a hatvanadik évfordulót ünneplik, ami nekünk ezeréves államiságunk tudatában viccesnek hathat, de itt a hatvan is fantasztikus szám. 1965-ös függetlenedése óta Szingapúr rohamos fejlődésnek indult. Ezt nagyrészt előnyös gyarmati múltjának köszönheti, ami furcsán hathat a függetlenség emlegetése kapcsán, de tény. Szingapúr volt ugyanis a környék brit gyarmati központja. Stratégiai jelentőségű kikötője hamarosan a világ egyik legfejlettebb államává tette a várost. Ma jelentős pénzügyi és logisztikai központ, a világ egyik leggazdagabb országa. Igaz, ugyanakkor az egyik legmagasabb megélhetési költségű városaként tartják számon. Gyakran Ázsia Svájcának nevezik. A büszkeség tehát mindenképpen megérdemelt. Egyik barátunk szülei az ún. "átkosban" nagyköveti szinten járták Ázsiát és az akkori fotóik meg a jelen képe között az eltérés, a nyilvánvaló fejlődés mértéke szinte leírhatatlan. Szóval, ahogy augusztus 20-a nekünk az egyik, ha nem a legjelentősebb nemzeti ünnepünk, államalapításunk mérföldköve, nekik augusztus 9-e jelenti ugyanazt. Mindig hatalmas (bocsánat!) a felhajtás, fantasztikus műsor, színes (és ezt értsd szó szerint is, mert ahány alakulat, annyiféle uniformis, zászlók...) katonai bemutatók, kulturális műsorok tarkítják a fesztivál szerű ünnepséget. És természtesen tüzijáték az öbölben, ami önmagában olyan hátteret ad a műsornak, hogy már csak ezért is érdemes megnézni. Már nekünk is volt alkalmunk rá, sajnos csak a tv-n keresztül, de az is lehengerlő volt. (Akkor a karanténban az ágyban heverészve voltunk részesei az ünnepnek). Na, hát ez az ünnep se csak úgy zajlik augusztus 9-én, hanem 6-án egy legalább ennyire nagyszabású főpróba előzi meg és az interneten erre lehetett regisztrálni jegyekért. Azok a szerencsések pedig (jelen esetben a fiam és a teljes család a nagyszülőkkel), akik részesülnek a nagy lehetőségben, rendszerint igen jelentős összegeket hagynak ott például a póló árusoknál, akik a nagy alkalomra már el is készítették a különböző, mégis az ünnepi összképet erősítő ruhákat. Fehérben és pirosban, amik az állami zászló színei, rajtuk az oroszlánnal, mint nemzeti jelképükkel. Az állam ugyanis a nevét a szanszkrit simha, vagyis oroszlán és pura, azaz város szavakból kapta. Nos, erre az ünnepségre vettük át a jegyeket, s ha már ott voltunk fotózkodhattunk is Simhával. 

A jövő héten a fiatalok már a nyolcadik házassági évfordulójukat ünneplik. Errefelé erre az alkalomra bronz vagy kerámia apróságokkal illik meglepni a társunkat. Nem jártam utána, hogy miért éppen ezek a megfelelő dolgok, de hazatérve talán majd levadászom az infókat erről is. Ha már, akkor már... az én kicsi fiam hihetetlen dolgokat fedezett már fel ebben a városban (mondjuk, ideje is volt rá). Ilyen ez a Tan boon liat nevű hatalmas (😜) épület, ami távolról olyan, mint sok más lakótelepi mása. De ez annyiban különleges, hogy itt nem lakások vannak, hanem minden emeleten kis (többnyire kézműves termékeket árusító) boltok. Természetesen kis kerámia bolt is volt, elég vaskos árakkal, de valóban egyedi darabokkal. A kerámia mellé mmajd egy elegáns vacsora is tátrsul és persze egy nagy virágcsokor, de hát ez az ő ünnepük, erről többet nem is nagyon árulok el. Talán csak annyit, hogy aznap este mi fogjuk lefektetni a gyerekeket. Mint ahogy ma is, de ez egy külön történet. 

Onnan elruccantunk apósékhoz, átadtuk az ajándékainkat, aztán siettünk is az óvodába (amit itt következetesen pre-schoolnak hívnak), hogy megleshessük Levi teniszóráját. A legutóbbi alkalommal egyetlen edzést sem sikerült megnéznünk, mert állandóan pont akkor szakadt le az ég. Ma szerencsések voltunk, mert csak az utolsó öt percben. A gyerek egyébként meglepően tehetséges (jó, hát nem egy Rafa Nadal vagy Roger Federer, hogy apuci kedvencéről is szó essék), a fonákja különösen, úgyhogy nem kidobott pénz, amit erre fordítanak. Már csak azért sem, mert egy nagyszerű edzőjük van, remek animátor és a gyerekek láthatóan nagyon élvezik vele a játékos munkát. Ma például a vonalakat azokról az országokról nevezték el, ahonnan a gyerekek jöttek: Hungary, India, Malaysia, China és Singapore. Az alapvonalról indultak és addig a vonalig kellett futni, amelyiket az edző kiáltotta. Ha valaki elrontotta kiesett. Később viccessé vált a dolog, amikor olyan országokat is kiáltott, ami nem is szerepelt, s persze aki elindult, az kiesett. Vagy két országot is mondott és az egyik érintésével például vissza kellett szaladni a másikhoz. Ebben a játékban az én cingár kis mindjárt hatévesem lett a győztes, piszkosul tud koncentrálni, ha akar és fürgék a kis virgácsai. Később a teniszben is jeleskedett, úgyhogy számára ez egy igazán klassz nap volt, hogy a nagypapa és nagymama előtt ilyen sikeresen bemutatkozhatott. 

Leiát is összeszedtük és a leszakadó esőben kocsival mentünk haza, ahol a fürdetés közkívánatra az én kiváltságom lett. Addig apuci a vacsorát készítette. Jó kis spagettit készített sok baconnal és parmezánnal, tojással, al dente és egyszálbélű unokáim igazán jó étvággyal falatoztak. Még volt egy kis játékra is idő, Levi a nagypapát vette rá egy kis Mário brotherezésre, bár, a papának erről már halvány emlékei sem voltak. Leia pedig engem igazított el, hogy rajzoljak köröket, amiket ő akkurátusan körbe is vágott. Most sem tudom, minek, mert aztán elpakolta az egészet a millió papírdarabkája közé, de hihetetelen koncentrálással dolgozott és az mindig jó. Nagypapa pedig megpróbálkozott az unokái átcsábításával a sötét oldalra. Vitt ugyanis nekik egy csomó Walt Disney bélyeget (mert ezeket a mseéket már ismerik) és egy-egy füzetbe ezeket ragasztgatták be, ami már azért is jó móka volt, mert a nagymama a fürdéshez használt szivacsokat adta oda nekik a bélyegek nyálazása helyett. 

A lefektetést megnyertük és először a mesekönyvekből próbáltam mesélni, de ehhez egyrészt látni akarták a rajzokat, másrészt a magyarral azért nincsenek olyan jó viszonyban, hogy értsék is Prescott és Findusz palacsintatortájának történetét, úgyhogy lámpa lekapcs és nagymama (aki ma többet hallotta a "nevét", mint az eltelt években összesen) Jamieről kezdett mesélni. Na, ez bevált, Jamiet szeretik, már várják is vele a találkozást, úgyhogy az ő történetei mindig érdekesek. Egyébként a pici lány meglepően sok emléket őriz a tavalyi látogatásukról és mivel szeptemberben újra jönnek, megígértette velem, hogy lesz majd fagyizást, meg homokozás a játszótéren, marshmelon sütés a tűznél, meg a fene se tudja, mi mindent ígértetett meg velem, mert nagy részét én sem értettem. Holnap reggel mindenesetre palacsintát kell sütnöm, bár az álomba merülés előtt még zajlott a vita, hogy sima nutellás palacsinta legyen, vagy almás tésztájú, esetleg gofri (az is kétféle variációban). Máris rettegek 😄