A reggel jól indul, Leia nővér érkezik gyógyszerosztásra, aztán egy kis mese és én megszököm palacsintát sütni. Rossz ötlet volt. Időközben megjelenik apa és leánykája. Utóbbi megsértődik, hogy nem a papa csinálja a palacsintát, az apja meg beledumál, mintha most sütnék életemben először palacsintát. Sikeresen beletojnak a reggelembe, de keep smiling, nem mutatjuk, hogy a nagyi szíve vérzik. Menyem edzésre megy, mi a gyerekekkel a városba cipőt próbálni. Levinek fekete cipő kell, a fiam látott is megfelelőt, de fel akarja próbáltatni vele, mielőtt megrendeli a neten sokkal olcsóbban. Délután úszó edzés lesz, megint pancsolni fogunk mi is, minő rettenet 😄Egyébként tényleg az, mert én ettől úgy elfáradok, mintha követ törtem volna egy bányában. Délután a gyerekek buliba mennek, áldassék a szülinapozósok szentje. Nagypapa meg egy bélyegggyűjtőnek megy értékelni a gyűjteményét. Egy ovistárs papája a gyűjtő, aranyos pofa, mi is ismerjük, bár eddig nem tudtuk róla, hogy a sötét oldal magába szippantotta ezen a párás helyen.
A délelőtt némi ámokfutással telik. Levinek kell fekete cipőt próbálni. Az ötlet nem dobja fel, visítva tiltakozik az indulás ellen. Leia a családi négykerekűt akarja, miközben látja, hogy a mama azzal ment el. Nekem őszül a hajfestékem ebben a hangzavarban, a fiamnak meg szerintem novemberben nem a negyvenedik, hanem az ötvenedik születésnapja lesz. Aztán elindulunk és mindenki boldogan nézelődik a buszon. Letudjuk a cipőt, elmerülünk egy hatalmas bevásárlóközpont alagsorában, ahol megszámlálhatatlan költekezési hely vár. A gyerekek megint szusit akarnak, most a nagypapa is csatlakozik, én csak békére vágyom. Egy kávézóban iszunk egy csodás flat-white-ot, a gyerekek nyakig csokisak lesznek, aztán lassan végre hazafelé vesszük az irányt. Otthon ebéd, aztán pihengetés - már csak azért is, mert a két gyerek átmegy a szomszédba játszani. Nem volt visításmentes idáig eljutni, mert Levi rendszeresen visz át játékokat, amiket aztán elfelejt hazahozni és akkor itthon áll a balhé, mert pont azokat keresi ő vagy a húga. Most nem engedik átvinni az újabb játékokat, erre visítás a válasz, de egy idő után konszenzus születik. Végre csend!
Ekkor azonban új ötlet születik, most a szülők részéről. Mennyi hely van a csomagban, mert ők küldenének haza ezt-azt? Nem ám ruhákat vagy ilyesmit, felesleges is lenne, hanem ételeket, ami szerintem szintén felesleges, mert azért otthon is elég sok mindent meg tudok venni, amihez a két gyerek hozzá van szokva. És szerintem nem lenne baj, ha hozzászoknának más ízekhez is. De apuci hajthatatlan, már annak is örülök, hogy 5 kiló jázmin rizsről le tudom beszélni. Így aztán lőttek a tervemnek, hogy hazafelé kevesebb csomaggal utazunk, visszük az éléskamrát. Amikor voltak már nálunk, szívesen ettek olyasmit (itt elsősorban snack-ekről van ám szó), amit ott vettünk, de jaj, most egy hónapig ott lesznek. Szerintem ennyi idő alatt még könnyebben megszoknák, de apuci hajthatatlan. Kicsit elröhögcsélünk rajta, hogy Leia lelkesen visz át az összekészített csomagból a szomszéd gyerekeknek. Ha ilyen ütemben folytatja, a gondjaim megoldódnak.
Nemsokára indulunk az úszóedzésre, most egy kicsit a pokolba kívánom a vizes holmikat, mert a csomagjaink már kezdenek összeállni, ezekre majd figyelni kell holnap, a szárítón ne felejtsem.
Oh, mit képzeltem, holnapra még programok vannak. A bőrönd nagyjából bepakolva, hagytam helyet a csomagoknak is, a még kint levő lábbeliknek, a még száradó cuccoknak és persze annak a ruhának, amit holnap még jól összeizzadunk. Hétfőn 8-kor startolunk, ami már csak azért is érdekes lesz, mert a gyerekek tuti kiakadnak, hogy miért nem jöhetnek a reptérre. Check in megvolt, most egy - elvileg - nyugis este, aztán az utolsó napon még egy kirándulás a dino-parkba (természetesen a kínai és a rajzórák után). Nem lesz egyszerű! Fejünk felett - nagyon alacsonyan - éppen a nemzeti napra gyakorlatozik a légierő. Ezek egyre többen és egyre alacsonyabban jönnek. Az utcában éppen sétáltatják a környékbeli négylábúakat. Nem boldogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése