2025. júl. 20.

Július 20. vasárnap

 Sok mindentől megőrülök itt, ezek egyike, hogy nem használnak kést. Ha egyáltalán a pálcikán kívül más is kerül az asztalra, akkor az a kanál leginkább, jobb esetben egy villa is. A kanállal kell vágni is, ha túl nagy a falat. De van az a helyes kis kínai kanál, az és a pálcika mindenre alkalmas. Már, ha tudod használni a végeérhetetlen pastákhoz például. Nyilván gyakorlat teszi a mestert, de én őszintén elmondhatom, nem vagyok képes a zabálásra, ahhoz azért sokkal ügyesebbnek kell lennem. Úgy vagyok vele, mint az angol nyelvvel, ha már egy komolyabb mondatot megértettem, addig ünneplem magam - magamban persze -, amíg ki nem hagyok másik tíz legalább olyan fontos mondatot. Na, a kajálásnál is jelképesen vállon veregetem magam minden számba juttatott falat után, de szerencsére itt nem gyorsaságra megy a vacsora. 

Sűrű nap... Levi reggel a kínai órán kezd, onnan mind a ketten mennek rajzra. Eleinte azt gondoltam, csak ők hajtják a gyerekeket, de nem, itt nagyon népszerűek a vasárnapi iskolák. Angol nyelv, karate, balett... amit csak akarsz. Egész plázák vannak tele ilyen foglalkoztatókkal. És még marad energia a délutánra, amikor is elballagunk a Garden by the Bayre, egyrészt a Jurassic Parkba a Cloud Forestben, utána a rózsakiállításra, aminek adtak egy kis angol hátteret várkastéllyal, harci páncéllal, angol busszal, telefonfülkével, Csipkerózsikával (ez picit kiütött a nagy összképből), Artúr kerekasztalával és rengeteg rózsával. 

A sűrű napot megkoronázta a magyar-horvát vízilabda meccs, aminek az első félidejét a kicsik is végig drukkolták. Már csak azért is, mert a papát lehetett látni a lelátón és ez önmagában óriási élmény volt nekik. Félidőben felmentünk, mese és alvás. Nem tudom, hogy holnap reggel lesz-e még időnk elbúcsúzni, mert legkésőbb nyolckor el kell induljunk itthonról. Nem lesz könnyű. 

Min dig ez van. Aztán majd jön a futás, meg a sikítás 😄








2025. júl. 19.

Július 19. szombat

 A reggel jól indul, Leia nővér érkezik gyógyszerosztásra, aztán egy kis mese és én megszököm palacsintát sütni. Rossz ötlet volt. Időközben megjelenik apa és leánykája. Utóbbi megsértődik, hogy nem a papa csinálja a palacsintát, az apja meg beledumál, mintha most sütnék életemben először palacsintát. Sikeresen beletojnak a reggelembe, de keep smiling, nem mutatjuk, hogy a nagyi szíve vérzik. Menyem edzésre megy, mi a gyerekekkel a városba cipőt próbálni. Levinek fekete cipő kell, a fiam látott is megfelelőt, de fel akarja próbáltatni vele, mielőtt megrendeli a neten sokkal olcsóbban. Délután úszó edzés lesz, megint pancsolni fogunk mi is, minő rettenet 😄Egyébként tényleg az, mert én ettől úgy elfáradok, mintha követ törtem volna egy bányában. Délután a gyerekek buliba mennek, áldassék a szülinapozósok szentje. Nagypapa meg egy bélyegggyűjtőnek megy értékelni a gyűjteményét. Egy ovistárs papája a gyűjtő, aranyos pofa, mi is ismerjük, bár eddig nem tudtuk róla, hogy a sötét oldal magába szippantotta ezen a párás helyen. 

A délelőtt némi ámokfutással telik. Levinek kell fekete cipőt próbálni. Az ötlet nem dobja fel, visítva tiltakozik az indulás ellen. Leia a családi négykerekűt akarja, miközben látja, hogy a mama azzal ment el. Nekem őszül a hajfestékem ebben a hangzavarban, a fiamnak meg szerintem novemberben nem a negyvenedik, hanem az ötvenedik születésnapja lesz. Aztán elindulunk és mindenki boldogan nézelődik a buszon. Letudjuk a cipőt, elmerülünk egy hatalmas bevásárlóközpont alagsorában, ahol megszámlálhatatlan költekezési hely vár. A gyerekek megint szusit akarnak, most a nagypapa is csatlakozik, én csak békére vágyom. Egy kávézóban iszunk egy csodás flat-white-ot, a gyerekek nyakig csokisak lesznek, aztán lassan végre hazafelé vesszük az irányt. Otthon ebéd, aztán pihengetés - már csak azért is, mert a két gyerek átmegy a szomszédba játszani. Nem volt visításmentes idáig eljutni, mert Levi rendszeresen visz át játékokat, amiket aztán elfelejt hazahozni és akkor itthon áll a balhé, mert pont azokat keresi ő vagy a húga. Most nem engedik átvinni az újabb játékokat, erre visítás a válasz, de egy idő után konszenzus születik. Végre csend! 

Ekkor azonban új ötlet születik, most a szülők részéről. Mennyi hely van a csomagban, mert ők küldenének haza ezt-azt? Nem ám ruhákat vagy ilyesmit, felesleges is lenne, hanem ételeket, ami szerintem szintén felesleges, mert azért otthon is elég sok mindent meg tudok venni, amihez a két gyerek hozzá van szokva. És szerintem nem lenne baj, ha hozzászoknának más ízekhez is. De apuci hajthatatlan, már annak is örülök, hogy 5 kiló jázmin rizsről le tudom beszélni. Így aztán lőttek a tervemnek, hogy hazafelé kevesebb csomaggal utazunk, visszük az éléskamrát. Amikor voltak már nálunk, szívesen ettek olyasmit (itt elsősorban snack-ekről van ám szó), amit ott vettünk, de jaj, most egy hónapig ott lesznek. Szerintem ennyi idő alatt még könnyebben megszoknák, de apuci hajthatatlan. Kicsit elröhögcsélünk rajta, hogy Leia lelkesen visz át az összekészített csomagból a szomszéd gyerekeknek. Ha ilyen ütemben folytatja, a gondjaim megoldódnak. 

Nemsokára indulunk az úszóedzésre, most egy kicsit a pokolba kívánom a vizes holmikat, mert a csomagjaink már kezdenek összeállni, ezekre majd figyelni kell holnap, a szárítón ne felejtsem. 

Oh, mit képzeltem, holnapra még programok vannak. A bőrönd nagyjából bepakolva, hagytam helyet a csomagoknak is, a még kint levő lábbeliknek, a még száradó cuccoknak és persze annak a ruhának, amit holnap még jól összeizzadunk. Hétfőn 8-kor startolunk, ami már csak azért is érdekes lesz, mert a gyerekek tuti kiakadnak, hogy miért nem jöhetnek a reptérre. Check in megvolt, most egy - elvileg - nyugis este, aztán az utolsó napon még egy kirándulás a dino-parkba (természetesen a kínai és a rajzórák után). Nem lesz egyszerű! Fejünk felett - nagyon alacsonyan - éppen a nemzeti napra gyakorlatozik a légierő. Ezek egyre többen és egyre alacsonyabban jönnek. Az utcában éppen sétáltatják a környékbeli négylábúakat. Nem boldogok. 



Július 17-18. csütörtök-péntek

 A nap, amikor tényleg nem sok minden történt. Gyerekek az oviban, én kókadozok, mert az elmúlt hétnyi futkosós kórság alaposan mélyre vitte az energiaszintemet.  Apa meg hirtelen indokolatlan késztetést érez, hogy most álljon neki a két férfiember által kiagyalt munkának. Történt ugyanis, hogy három éve, amikor elkészült a ház felújítása, az eredetileg rozsdamentes anyagból készült korlátelemeket lefestették matt szürkére. Újonnan pofásan festett, de egy idő után felhólyagosodott és foltokban kezdett leperegni. Na, a fiúk azt találták ki, hogy ezt bizony le kell vakarni. Vettek is hozzá keskeny kis spatulát, aztán a gondolat kicsit elhalt, ahogy az ember kiteszi a lábát a durva melegbe, mert olyankor kis túlzással még az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a fizikai munkától. Na, apa tegnap váratlanul rákívánkozott a munkára. Csinálta is délelőtt tíztől délután négyig megállás nélkül. El is készült a teljes munka kb. ötödével. A levakart festéktől egy idő után úgy festett, mint egy bádogember és elég kérdéses volt, hogy a műfűről hogy a fenébe fogjuk felszedni a sok apró lemezkét. Én közben annyira voltam képes, hogy megcsináljam a marhapörit, kicsit felturbózva, mert volt benne répa, krumpli és apró kis gomba is. Az eredmény tökéletes lett, mert nyugodtan dolgozhattam, Pinky sem állt lesben mellettem, hogy mit segíthet. 

Közben megjött a fiunk, hazahoztuk a kicsiket, akik a papával közösen feltették a közelgő ünnepre való tekintettel a nemzeti zászlókat; és innentől az este viszonylag nyugodtan telt. Jó nézni, ahogy a fiam és a menyem jó étvággyal tüntetik el a főztömet. Viccesen megjegyeztem, hogy otthon ezt savanyú uborkával vagy más savanyúsággal szoktuk enni, gondolván, hogy itt bizony ilyesmit úgysem lehet kapni, erre Sharon előkotort a hűtő mélyéről egy üveg uborkát. Német csemege uborka volt, de ropogós, finom, egészen meglepett vele. Végre felvágtuk a csokitortát, ami tulajdonképpen a bécsi Sacher torta pontos mása volt és azt kell mondjam, nagyon finom volt még így is, hogy hétfőn vettük. Utána - szó szerint - eldurrantottunk egy pezsgőt, még egyszer felköszöntve a ballagót, aztán lassan alusni tért a csapat. Estére megint közfelkiáltással nagymama nyerte a mesélést, de a bestiák annyi mindent kérdezgettek közben, hogy így is majdnem tíz óra lett, mire csendben szuszogtak.


Ma reggel itthon maradt a gyerek, a mi gyerekünk. Tervek ezerrel, hogy aztán megint minden másképp legyen. A két pasi most éppen a feljárati lépcső korlátját vakarássza, pedig a Kínai Park látogatásáról volt szó, de ez már a következő látogatásra marad. Ebéd után megint medence és pancsolás, hacsak az időjárás-felelős közbe nem szól és nem éppen akkor szakad le az ég. 

Olvasom, hogy a vízes vb-n a magyar versenyzők (meg még nyilván sokan) panaszkodnak a hőség és a meleg tengervíz miatt. Nos, szerintem senkit nem érhetett meglepetésként, hiszen itt egész évben erre lehet számítani. A minap én is írtam, hogy Sentosán konkrétan pisimeleg a víz, most megtudtam, harminc fok felett van kicsivel. Hát, ezt előre lehetett tudni. Nem tudom, hogy a Marina öbölben jobb-e a vízminőség, vagy picit hűvösebb-e, de az is egy opció lehetett volna az úszásra. Az biztos, hogy amikor a Balck Penny teraszáról bambultam a vizet, jókora halak tátogtak az éltető levegőért ott is. A vízminőség meg? Ilyen meleg vízben azért kicsit bonyolultabb a kívánatos értéket elérni, ezért a várost hibáztatni dőreség, a szervezésnél kell ilyesmire gondolni és legfeljebb nem ide szervezni az eseményt. 

Amúgy már napok óta akartam írni erről, most talán összejön: a szingapúriak se nem szebbek, se nem okosabbak, még csak nem is elegánsabbak, mint mi, egész egyszerűen csak szerencsésebb csillagzat alatt születtek, mások a lehetőségeik. Az eleganciáról annyit, hogy a turkálós szettjeim és a temus mezítlábas cípőm itt már kifejezetten jólöltözöttnek számít. Vannak csodás üzleteik, de nyilván a köz nem ott vásárol, hanem az olcsó kínai és indiai üzletekben. Ami érthetetlen, hogy rengetegen járnak mindenféle hernyótalpas zárt edzőcipőben, ami néha egészen nevetségesen fest az amúgy 40 kilós gyereklány testeken. Egy viszont tagadhatatlan... amíg én egy reggeli óvodai kör után úgy festek, mint a lefőtt kávé, addig nekik még véletlenül sem jelenik meg a halántékukon izzadtságcsepp. Az európai férfiak inge bizony izzadtságtól nedves, ahogy a jéghideg metrón utaznak a munkahelyük felé, a helyiek meg mintha külön hűtőjük lenne, fel sem veszik ezt a baromi páratartalmat. Amíg én egy egyszerű bizsut sem bírok elviselni magamon, ők sminkelnek, ékszereket hordanak és persze mindenkinek ott a kezében az átokverte mobiltelefon, amit még menetközben is képesek lesni. Néha beleles az ember a mellette ülő felnőttébe és mit lát, valami agyatlan manga rajzfilm vagy tizenéves korban népszerű verekedős játék megy rajta, komolyan, mint a fiaim tízéves korukban, csak ők a számítógép előtt a Doommal vagy más hasonló rettenettel. A többiek meg csak pörgetnek megállás nélkül reels videókat. Roppant gyerekes. És ha már gyerekek... most nem Leviéket veszem alapul, ahol azért némi európai mércével is találkoznak, magánoviba járnak és már előre tanulnak az iskolára, összességében elég figyelmetlen és udvariatlan társaság. Ha látod a japánok már-már túlzó udvariasságát, azt hinnéd, Ázsiában ilyenek a gyerekek és a felnőttek is. Hát, nem. Simán átgyalagolnak rajtad, ha nem húzódsz félre, mert ugye a telefonról fel nem emelné a szemét. Hangosak is és ebben sajnos az én unokáim se jobbak. Más kérdés, hogy ez láthatóan csak nekem probléma, itt egy étteremben senkinek a szeme se rebben olyasmitől, amitől én otthon simán kiraknám az egész családot. Komolyabb rendre utasítást se látsz és ez bizony egy feszültségpont otthon is, mert ha Tibinél elszakad a cérna, Sharon bősz anyatigrisként kel védelmére a porontyainak, akik egyébként baromira nem érdemlik meg ezt a védelmet abban a pillanatban, sőt... Szóval, nehéz ezt kívülről nézni és nem beleszólni, nyilván ebben is van némi kulturális különbség, nem muszáj azonnal a liberalizmus kárára felróni. 

Az azért érdekes volt, hogy a minap történt incidensről, amikor Levivel bezárkóztam a fürdőszobába, a menyemmel nem beszéltünk és igazából a fiam se akarta tudni, mi volt. De ebben meg én nem ismertem pardont és igenis elmeséltem, hogy ez is egy megoldás lehet, hogy nem a gyereket zárom be, hanem kettőnket és akkor nem ellenségekként keveredünk elő, hanem sorstársakként. 

A menyemet amúgy nem sokat látom a gyerekek körül, de egy valamiben kőkemény és ez a tanulás, ez máris látszik. Levinek rendszeresen vannak apróbb házifeladatai, szavak leírása diktálás után, hol angolul, hol kínaiul, néha egy-egy kerek mondat. Ezeket rendszeresen számonkéri és soha nem engedi anélkül az oviba a srácot, hogy az adott néhány szó ne lenne benne a gyakorló füzetben. A helyesírást máris gyakorolják, meg amiket angol-amerikai filmekből ismerünk, hogy egy szót hangosan betűzni kell. És még nincs hatéves. A minap a társasjátéknál összefüggően olvasta fel a kártyákra írt utasításokat. Más kérdés, hogy némelyiket nemcsak ő, de mi, sőt az apja se értette. Ezeken lazán túlléptünk. 

Na, a fiúk lassan végeznek a vakarós munkával. Kicsit kárörvendve állapítom meg, hogy a tízre ígérkezett villanyszerelő még a kanyarban sincs, pedig már lassan fél tizenkettő. Tisztára, mint otthon.

Elugrottunk kocsival a nagyobbik Cold Storageba. Nyolc perc alatt kell végezni, hogy ingyen parkolj, ehhez képest a sült kacsamellett kiszolgáló pasi nem volt hajlandó tudomást venni rólunk, akik ott sorba álltunk többen is. Ő csak pakolta a nyers csirkéket a nyársakra. A helyi nők már többször szóltak neki, de szerintem ettől csak még jobban lelassult. Na, végre én is megkaptam, ami kellett, de sajnos bő egy perccel átléptük a határt, úgyhogy onnantól már irreálisan sokat kérnek egy percért. Mindegy is, hajtunk kifelé a mélygarázsból, zebra... és a zebránál egy gyönyörű színes kakas áll, majd amikor látja, hogy megállunk, méltóságteljesen átsétál a zebrán. Behaltam. Itt senki nem tart állatokat, de azért a botanikus kertben meg kint a szabadban elő-előfordul néhány kakas vagy éppen csinos tyúkocska. Nálunk is hallani a kukorékolást időnként. Az uszodában, ahova a gyerekekkel járunk, szintén ott csipeget egy mindig a medence végénél. De hogy ilyen szabályosan használja egyikük a zebrát, az teljesen ledöbbentett. 

Kisfiam készíti a salátát - gondolom, ebben közrejátszik az is, hogy a minap megjegyeztük, hogy kevés zöldséget esznek natúran, mindent csak az ételeikben. De egyébként tényleg. A két gyereknek ismeretlen fogalom egy szendvics paradicsommal vagy paprikával, fintorognak is, ha valami ilyesmit kínálunk nekik. A szendvicset rágcsálják magában és nem hiszik el, hogy a friss zöldségtől csak még jobb lenne. 

A délután megint a d'Leedon-ban töltjük a medencéknél. Isteni jakuzzi kényeztet(ne), de olyan forrón tűz a nap, hogy visszamenekülünk az addigra már árnyékos nagy medencébe. Amikor már teljesen szétáztunk, irány haza és a gyerekekért. Levi teniszórája a tűző napon, csodálom, hogy bírják a kicsik, mert nevetve rohangálnak és hajtják végre az edző utasításait. Én az árnyékban halódom. Pinky csinálta a vacsorát, mindenféle helyi fogások, a hallevest kihagytam, mert túlságosan erősen kötődöm a halászlénkhez, ez pedig még nyomokban sem hasonlít hozzá. Altatásra megint megnyerem a törpéket, Jamie mesét kérnek és kapnak is. Úgy tűnik ez a legjobb altató 😄

2025. júl. 16.

Július 16. szerda

 Tegnap este volt némi csetepaté. Senki nem tudja, hogyan kezdődött, mert az oviból még jó hangulatban értünk haza. Sharon és Levi között borult a domino és unokámnak meglehetősen elgurult a bogyója. Egy idő után meguntam, hogy nem szólhatok bele, a fiam sincs itthon, fogtam a gyereket és bevittem a fürdőszobába, amit magunkra is zártam. A visítás nem állt le, de nekem időm és - éppen - türelmem is volt a bulihoz. A bent töltött idő alatt kaptam hideget-meleget a sráctól, például ki is küldött volna, de lehet, hogy egészen hazáig, a nagy virnyákolás közben ezt nem igazán értettem, de csak ültem a kisszéken és magamat is meglepve nyugodtan mondtam neki, hogy innen csak ketten megyünk ki. Ő, ha megnyugodott és én vele együtt. Láss csodát, nem ment könnyen a kitartás, szerencsére az egyik fülemre éppen úgyis süket vagyok, de egy idő után belefáradt a visításba. Nem barátokként mentünk ki, de nem is ellenségekként. Mert tudnak ám nagyon kemények is lenni. Kivételesen Leia sem szolidarított üvöltő testvérével, pedig ez igen rossz szokása, bár, rendre ő kavarja a kakit, amiből az üvöltés indul. 

Menyem meg se merte kérdezni, mi történt odabent, mert időnként nyilván fura hangok hallatszódtak ki, például én is visítottam egyet, amikor már reménytelennek láttam a dolgot (szerencsére bejött, a gyerek is elcsodálkozott rajta), de látta, hogy a fia lehiggadt, nincs agyoncsapva, nem is akarta feltépni a még friss sebet. A két gyerek vacsorája innentől nyugalomban zajlott, a végén Levi egy lendkerekes kisautóval játszott, ami érdekes módon a zsebkendős doboznál mindig megtorpant, az ivós üvegénél viszont felrepült a levegőbe és csinált egy szaltót. Elvégeztem neki/vele egy kísérletet, mi történik, ha felállítom a zsebkendős dobozt és láss csodát, az autó szaltózott. A hangulat itt már alakulni kezdett, de aztán megint leszálló ágba került, akkor azt javasoltam, vegyük elő a tavalyi nagy kedvenc Szuper Marios társasjátékot, amiben állandóan rommá vert. Az este hátralevő részében ezzel játszottunk, majd amikor a mamájuk le akarta őket fektetni, engem követeltek. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy a mi ágyunkban meséljek először, de nagypapa kihasználta az alkalmat és azonnal levetített nekik két kis rövid magyar mesét (angolul, amiért a fiam nyilván megnyúzná a nagypapát, úgyhogy nem meséljük el neki), utána visszamentünk a szobájukba és a lámpa lecsavarása mellett Jamie-s történeteket meséltem. Levi majdnem elsírta magát, amikor Jamie lába megsérült, de gyorsan megvigasztaltam, hogy a doktorbácsi szerint már nem fáj neki. Leia hamar elaludt, Levi még bírta volna, de hát minden mesének vége van egyszer és tudomásul is vette. Kapott egy puszit, még lerúgta a kis takaróját (én mániákusan takargatom őket, mert egy jégveremben alszanak), aztán kijöhettem, a hátralevő időre már csönd volt. 

Az óvodával azért megvicceltek, mert nanáhogy, hol jut eszébe a gyereknek, hogy ma szerda van és szerdán vinni kell egy angol nyelvű gyerekkönyvet? Már az öltözőben. Tehát nagymama séta haza, könyv felkap és séta vissza. Kb úgy hiányzott ez a plusz kör, mint üveges tótnak a hanyattesés. Pihegtem vagy egy órát, mire képesnek éreztem magam, hogy elinduljunk otthonról. Apa itt is szakmázik, minden évben felkeressük a Fullerton szálló aljában levő philatélia boltot, hogy néhány újdonságot beszerezzünk. Jó napunk van, mire odaérünk, pedig még csak fél tizenkettő, az eladó diszkréten bezárta a boltot és a hűvösben pálcikázza az ebédjét. Nyitás majd egy óra múlva. Na, addig mégis mi a fenét csináljunk itt a közleben, amihez nem kell a tűző napon lődörögni. Első körben üldögéltünk egy kicsit a szálló aranyhalas medencéje partján, aztán én úgy döntöttem, elmegyek és megkeresem a kétbetűst, ami itt persze Restroom. És akkor olyan történt velem, ami még soha, videóra vettem egy nyilvános női wc-ben tett körutazásomat. Ennyi márvány, arany és tükör egy mellékhelyiségben, egészen elképesztő volt. Mivel az idő még fiatalka volt, nekivágtunk a folyóparti sétának, erősen eltökélve, hogy ma a Black Penny sörözőben iszunk valamit. Már sokszor fotóztunk a jellegzetes angol sörözőt, de ma jó napja volt. Olyan szomjas voltam, hogy konkrétan porzott a szájpadlásom, úgyhogy ellentmondást nem tűrően tettem le a sejhajom az egyik asztalnál. Párom megadóan követett. Nem, hazudok. Nagyon is lelkes volt. Kért egy Quinesst és egy világost az asszonynak, a jólelkű alkalmazott meg megfűzte, hogy az asszony igyon inkább cidert, milyen jó lesz neki. Még a márka is ugyanaz volt, mint itthon. Akkor legyen úgy. Hát, nagy csalódás volt, ráadásul rögtön félliteres mennyiségben, igaz, jéghidegen. Az ám, de a Strongbow cider itthon édes, ez meg olyan savanyú volt, hogy még a fenekem is ijedten rezzent össze az első pár korty után. Meg lehetett inni, nem azzal volt a baj, csak nem azt vártam, amit kaptam, ráadásul, hiába ittam, valahogy csak egyre szomjasabbnak éreztem magam. Pedig a minap a közelben elfogyasztott Tiger sörrel nem jártam így. Na, mindegy is... a cider lassan fogyott, apa türelmetlen volt, kifizette a számlát és visszament a bélyegshopba, hogy én kortyolgassam csak nyugodtan, majd jön. Ezzel egyet tudtam érteni, mert mindig veszett sok időt kell szteppelni mellette, mire az udvarias és lassú kezű alkalmazottal a dolgok végére járnak. De egy idő után már csak elfogyott az itóka, hát fogtam magam és felálltam, elmentem utána. Az időközben mellettünk letelepedő amerikai család nézett is értelmesen utánam, hogy innen csak így fizetés nélkül meglehet pattanni?  

Őszintén szólva nem sok kedvem volt még bolyongani a forró városban, úgyhogy a legközelebbi buszra akartunk felszállni. Ehelyett csak mentünk és mentünk, és amikor végre ott voltunk a kérdéses megállóban, ahol jól láthatóan épp előttünk ment el a nekünk jó busz, besétáltunk a metróba, hogy akkor azzal megyünk. Basszus, ezek kilométereket tudnak gyalogoltatni a föld alatt, ráadásul ez a rész egy átszállós vonal. Szerintem a következő busz is már régen otthon volt, mire mi végre kikeveredtünk a föld alól. Hazafelé vettünk tejet és fagyit. Utóbbit úgy ettem otthon, mint aki az életéért eszi. De végre lehűltem belülről is, most aztán zuhany. Amúgy a napot azzal kezdtem, hogy megnéztem a kiszáradás tüneteit és az enyhe változatnak elég jól hozom pár tünetét, például ezt az állandó szájszárazságot is, meg azt, hogy kb egy lepkefinggal érzem magam egy súlycsoportban. Úgyhogy inni kell, de ez azért nem olyan egyszerű. Nekem. Aki otthon is úgy erőszalkolja meg magát. Másrészt a víz, amit cipelgetek magammal, valahogy olyan ízetlen, hogy tényleg csak akkor kapok rá a kulacsra, ha már szédelgek. 

Ma még el kell hozni a srácokat az oviból, aztán pattanunk itthonról, megyünk a gyerek munkahelyére és onnan együtt a vízilabda meccsre, hogy talpig temus magyar mezben drukkoljunk a fiúkért. Hoztam mindenkinek, még a gyerekeknek is, bár ők nem tarthatnak velünk. Szorítsatok Ti is, mi a helyszínen mindent megteszünk a győzelemért. ... Nem sikerült! Kár azért a negyedik negyedért 😓, de azért mindannyian rekedtre kiabáltuk magunkat.



2025. júl. 15.

Július 15. kedd

 A mai nap Róla szólt. A kisebbik fiamról, aki mögött két kemény év állt, amikor munka és család mellett elvégezte egy idegen ország, idegen - és igen magasan jegyzett - egyetemének mesterkurzusát. Igazából tavaly végzett, de már az ünnepségek után, úgyhogy az idei csapatba kerültek. Nagy felhajtás övezte a diolomaosztót. Már eleve, itt a talárokat és kalapokat megveszik a diákok. Meg a fotóst. De ez most mindegy is. Kísérőként kicsit bajban voltunk, mit is illik felvenni a nagy eseményre, de itt - ahogy otthon is az első diploma átvételekor - nem volt szigorú dress code a hozzátartozóknak. Ne sortban, kb ennyi az elvárás a férfiaknál. 

Reggel menyem rendezte a kicsiket, mi addig felöltöztünk, az ünnepelt pedig korán elment. Indulás után még eszünkbe jutott, hogy egy virágcsokorral is megnehezítjük a fiatalember életét, aki ilyet talán utoljára a ballagásán kapott. Apa próbálkozott először. A virágos persze zárva, de sebaj, mert ott a nagy Cold Storage, ott is árulnak kész csokrokat. Ezek után érkezett egy csokor krizantémmal, mert ha már napraforgót nem kapott, akkor szerinte ez hasonlított hozzá a legjobban. Csokor a csomagtartóba, én kiszállok, futok befelé, menyem rója a köröket az épületegyüttes körül. Nincs nagy választék, csak liliom meg rózsa, az utóbbi mellett döntök, abból is a nagyobb csokor mellett, ugrás a kocsiba. A NUS kulturális centrumban már javában gyülekezik a tömeg, de találunk még parkolóhelyet. Fiunk már izgatottan vár a bejáratnál. Gyors fotó az egyetem 120. évét, az ország 60. évét és a végzett diákokat egyaránt ünneplő zászlók előtt, aztán már megyünk is mindannyian elfoglalni a helyünket. Itt nem lehet számolatlan rokonsággal ünnepeltetni magad, szigorúan két jegyet kap mindenki, aztán némi szerencsével lehet még további jegyekhez jutni, így sikerült Sharonnak is velünk tartania. A virágot persze le kell adni, de gondoltak erre, vizes tartályok, sorszámozott kártyák várják a csokrokat a hűtött helyiségben. Az ünnepség után, mint nálunk a télikabát a színházban, műsor után átvehető. 

Remek helyünk van, pont középen. Ugyan az emeleten, de legalább jól rálátunk az eseményekre. Lassan elcsendesedik a nézőtér, ahogy az iskola igazgatója lelkesen üdvözli a graduálókat és szüleiket, barátaikat. A további előadókról, titulusaikról nem sokat tudok elmondani, az biztos, az első maga is az egyetem volt diákja, most professzora és nem akar kifogyni a régi és új emlékekből egyaránt. De csak eljutunk a diplomák kiosztásáig is. Nem tudom, mire számatottam, de ennyi diákra, biztosan nem. Név szerint szólítják őket, mindenki kap lehetőséget egy igazi emlék-fotó elkészítésére is, és csak jönnek végeérhetetlen sorokban. Mi csak nyújtogatjuk a nyakunkat, kicsi fiunk mikor kerül sorra. Elég sokáig kell várni, de egyszercsak megjelenik ő is a lépcső aljában, még kedvesen igazítanak a ruhája redőin, ahogy szinte mindenkinek és már lépdel is fel a dicsőséget jelentő deszkákra. Tibor Zoltán Pados - tisztán és érthetően olvassák fel a nevét, ahogy egyébként minden diáknak, legyen amerikai, kínai, indiai vagy éppenséggel arab. Volt egy arab fiú, akinek a hosszú nevénél óhatatlanul is egy arab herceg képe sejlett fel előttem, talán az is volt, olyan elegánsan vonult végig a tanári kar előtt és vette át a diplomáját. És jött a hórihorgas kisfiam, kisgyerekkorától megszokott pírral az arcán, hogy átvegye azt a papírt, ami mindenféle értelemben sokba került neki. A tandíj sem volt piti, de az a rengeteg idő, amit a munka és gyereknevelés mellett belefektetett, na, az volt a kemény. A nehéz napok után éjszakákba nyúlóan hajnalig tanulni, vizsgákra készülni... valahányszor találkoztunk, vagy csak beszéltünk a messengeren, aggódva néztem a mély árkokat a szeme alatt. Amióta visszatért a hétköznapi életébe, szerencsére visszatért a korábbi jó formája is.


Az utolsó diákot viccesen nagy ováció kísérte, mert a hosszúra nyúlt ünnepség végén jó volt már végre csak a magunk ünnepeltjével foglalkozni. Még eldurrantak a tűzijátékot imitáli aranyszálak petárdái, lehullottak a lufik százai a mennyezetről, önfeledt játékosságot hozva magukkal. Még fotózások az aulában, az osztályok és a szülők, barátok pózolnak az évfolyamot hirdető feliratok előtt, aztán szép lassan mindenki hazafelé indul. 

Mi nem (ahogy nyilván még nagyon sokan nem), hanem Sharon ajándékaként a Marina Bay Sand tetőteraszán levő Spago étterembe. Ez az 57. emeleten található és páratlan a panorámája, mégha kelt is némi irigységet a néhány méterre fürdőzők látványa. Ez csak nagyon keveseknek a kiváltsága, azoknak, akik eltöltenek a szállodában egy ejszakát. A legeldugodtabb szoba is 700 dollárnál indul, a jobbak persze ezerbe vagy még többe is kerülnek éjszakánként, de nyilván egy életre szóló élmény. Amikor Tibi 2016-ban megérkezett, a barátaik egy ilyen lehetőséggel lepték meg őket, az akkor készült fotókról jól látszik, milyen érzés az, ha a medencében állsz és szinte lecsurogsz a végtelen mélységbe. Na, de az ebéd...

Voltak választható ételsorok és lehetett csak önálló fogásokat is választani. Mi az ételsoroknál ragadtunk le, mindannyian onnan választottunk. Én például a következőket.

Előtétel: Burrata with Tomatoes and grilled Courgettes (Herb Vinaigrette, Pine Nuts, Serrano Ham, Rocket,Old balsamic) - ehhez sok hozzátennivaló nincs, lásd a fotót.


Főétel: Miso Broiled Ora King Salmon (japanese pickles, Hijiki seawed rice, Ikura) - egy növény levelén tálalják, a rizs nagyon finoman fűszerezett, apró és színes zöldségek szegélyezik, tetején hasal a lazacszelet, gazdagon megszórva fűszerekkel. A másik oldalon pedig nem is olyan apró vörös színű gömböcskék. Kaviár persze, de ekkorát szerintem még nem láttam. A falatnyi ételre pakolva pár szemet, királyi érzés, ahogy a gömbök szétpattannak, szinte felrobbannak a szádban. Tökéletes!

Dessert: kihagytam a Panna cottát, ami talán kár volt, mert nem úgy készült, mint mifelénk, hogy nagy ízetlen pannacotta, rajta kevéske édes szirup, hanem rengeteg barackkal és csak jelképes pannacottával. Mindegy, a kávé, amit választottam helyette egy ízorgia volt. Eleve egy nagyon finom, krémes kávé, mellette kistányéron valami fura, de mutatós... kávészemeken egy barna lapocska, rajta marchmelon és apró csokigömbök. Ez a karamell-lapocskát a kávéba kell mártogatni, utána elolvad a szádban, fantasztikus. 


Fehérbort ittunk hozzá, miközben az alattunk nyüzsgésének zajától megfosztott várost néztük. Megint egy olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amit az ember egy életre elraktároz magában. Gondolom, Sharontól tudták, milyen alkalomból foglaltuk az asztalt, így a végén egy kis falatnyi meglepetés csokitorta is érkezik, Congratulation felirattal és egy kis boríték az alkalmazottak jókívánságaival. Én kis naíva azt hittem, valamiféle voucher lapul a borítékban, de azért így is kedves gesztus volt. 

Hazatérve senkinek nincs ereje semmihez, nézegettjük a jobban vagy kevésbé jól sikerült fotókat, aztán fiacskánk indul vissza a Marina Bay Sandhoz, mert ott lesz a vacsora az osztállyal. Meglepne, ha tudna enni. Mi lassan elporoszkálunk a gyerekekért, lassan pedig vége lesz a napnak, ami megint úgy telt el, mint egy pillanat. 


2025. júl. 14.

Július 14. hétfő

 A reggel balhéval indult és mostanra lemállott rólam a mindent elnéző nagymama álarca és kifejezetten rossz néven vettem az unokáim viselkedését. Sok mindent nem tehettem, így fogtam a kiskocsit és a motyójukat elvittem az ovihoz, de bemenni nem voltam hajlandó velük és délután sem terveztem értük menni. Ez végül így is alakult, pedig addigra talán már múlt belőlem a dac. Fiús anya lévén a fiú unokámat védem körmömszakadtáig, de ma vele is- hogy pestiesen mondjam - tele volt a hócipőm. Leia egy külön fejezet. Nekem eddig fogalmam sem volt róla, hogy egy lánnyal ilyen nehéz lehet. És még csak négy éves. Éppen ezért tele volt az a hócipő a kisfiammal is, aki minden hisztire tud egy mentséget és el nem ismerné, hogy hagyták ezt a két kis manipulatív vakarcsot a fejükre nőni. Rossz ezt látni és még rosszabb, hogy nem tehetek ellene. De mögöttük már becsukódott az ovi kapuja, hagyjuk is...

Délelőtt terveztünk indulni, de csúsztunk, mint majom a jégen és legalább fél 11 volt, mire nekivágtunk, hogy Sentosára menjünk. Mire kiértünk A Vivo Expresszhez, az egysínű kisvonathoz, már erősen beborult, nem sok jóra számatottunk. A 2025-ös World Aquatics Championship Singapore egyik helyszíne is kint van Sentosán. Erre nem számítottunk, hogy a kisvasútról leszállva egy elkerített strandszakaszt találunk. De szerencsére a tavalyi strand még üres volt, ott viszont büszkén lengett a piros zászló, ami azt jelzi, hogy tilos a fürdés. Tébláboltunk, próbáltuk kitalálni, mi legyen a megoldás, hogy a mai nap ne fulladjon teljes kudarcba, végül a közeli spanyol étterem felé vettük az irányt. Tavaly voltunk ott fiunk születésnapján és remek napot töltöttünk el, finom falatokkal és az étterem medencéjében csobbanással. Nem fogjátok kitalálni, zárva volt. Igaz, 12-re ígérték a nyitást, de addig nem sok ötletünk volt, hogy ezen a szakaszon mivel üssük el az időt. Szerencsére időközben bevonták a piros zászlót, úgyhogy azonnal nekivetkőztünk és irány a pisimeleg tengervíz. Lebegtünk, úszkáltunk jó félórát, aztán kicsit leszáradtunk, elballagtunk zuhanyozni, átöltözni. Szívesen maradtunk volna még, de az idő sem volt igazán jó, az eső is csepergett alig érezhetően, ráadásul pedig oda kellett tenni a gulyáslevest, amit mára rendelt a család. Hazafelé a nagy napra vettünk tortát és pezsgőt, aztán birtokba vettem a külső konyhát. 

Az eredmény remek lett. Az elmúlt napok kínlódásai ellenére képes lettem volna a fél fazék gulyást kikanalazni, de persze mértéktartásban is jó vagyok, ha arra gondolok, holnap (vagy inkább holnapután) hogy fog örülni a gyerek a kevéske maradéknak. Az unokák persze nem ették (az igazsághoz tartozik, Levi megkóstolta és nem köpte ki) , ők a szusi vacsorának örültek rettenetesen, amit az apjuk hozott nekik. Én nem cseréltem volna el egy tányérnyi gulyással, az biztos. 

Egy kis esti játék, szülők lefektetési besült próbálkozása, de végre csend borult a házra. Kisfiammal még befejeztük a minap a tenisz miatt megszakított Paddington Peruban c. filmet. Kifejezetten aranyos kis film. Aztán mindannyian elbújtunk a szobáinkban. Holnap lesz a diplomaosztó ünnepség, szépnek és kipihentnek kell(ene) lennie mindenkinek! 😉







2025. júl. 13.

Július 13. vasárnap

 Egy lazának ígérkező nap...

Leia nővérke besurrant, vitte nagypapának a gyógyszeres dobozt, megvárta, amíg beszedi, tőlem vizet rendelt, majd a dobozt vitte vissza a helyére és azzal a lendülettel el is tűnt. Mire lejöttünk egyikük sem volt itthon. Levit a kínai óra várta, Leia és Sharon a másik nagyszülőkkel volt, utána pedig elvitte a gyerekeket egy babazsúrra. Leia legjobb barátjának a zsúrja volt, lakáskímélő közösségi játszóházban való megrendezéssel. Imádták. 

Mi itthon belevágtunk egy kisebb munkába, amit fiacskám régen tervezett, csak egyedül kevés volt hozzá. Ugyanis az előkertben és a hátsóban is van egy nagy dobozszerű szekrény. Az egyikben a grillező és millió más kacat, a másikban az aprónép különböző járgányai vannak. Unalmas lenne részletezni, miért, de a két ládát ki kellett cserélni és új helyre tenni. Az eredmény a növekvő gyerekbringák számára tágasabb tér, az előkertben egy felszabaduló hely, a hátsó kertben még nagyobb felszabaduló hely, konkrétan a teraszon, és egyúttal egy megejtett lomtalanítás is. Elégedettek voltunk. És csöpögött rólunk a víz. 

Később bementünk a városba ebédelni, amit én nehéz szívvel próbáltam minimálra venni, mert az éjszakám nem volt egy fáklyás menet, a gyomrom továbbra sem akarja a tutit, mondhatnám úgy is, hogy a finom BBQ vacsora kárba veszett. Ha már bent voltunk a Great Worldben, vettünk is pár apróságot. Hasznos apróságokat, mint például a terasz-székek lábaira kis "cipellőket", meg a nagypapának pár hasznos dolgot, ha már annyira ragaszkodik egy kis ház körüli teszek-veszekhez. És nem utolsósorban egy nagy doboz széntablattát, mert úgy tűnik, az idén ezzel fogok huzamosabb ideig élni. 

Taxival mentünk a találkahelyre, onnan együtt haza. Felfújtuk Elzát, a Jégvarázsos úszómedencét és játékkal töltöttük az időt, hogy elindulhassunk a Marina Barrage-hoz, aminek a tetején piknikezni és sárkányt eregetni fogunk. Utolsó ilyetén emlékem a fiúkkal úgy harminc évvel ezelőtti, úgyhogy kíváncsian vártam, mi lesz. Ugyanis még élénken emlékszem, hogy Tibit alig, Gyuri inkább érdekelte a dolog, de mindketten idősebbek voltak, mint ezek a picik. Nos, Tibi fiam felnőtt az érdeklődéshez, nagyon jól elszórakozott (a nagypapával együtt), a kicsiket annyira nem kötötte le, mivel nem kevés ügyességet is figyelmet követel a dolog, ezekkel meg még nem igazán rendelkeznek. Főleg a türelemmel. Hogy színesedjen az este, miközben csodálatos naplemente készülődött a Marina Bay Sand fölött, Leia húzóra megivott egy nagy pohár vizet, ami apró gyomrát alaposan meg is forgatta és azonnal hatállyal kidobta a taccsot. Ettől persze megijedt és úgy visított, hogy malacot csendesebben ölnek mifelénk. Anyja elvitte kimosdatni és hiába ajánlottam a blúzomat, a menyem Tibi pólóját húzta rá. Úgy szaladgált ott, mint egy kis lelenc, amíg oda nem hívtam, hogy nem akarja-e mégis inkább a csipkeblúzomat. Nőből van, naná, hogy akarta. Ügyesen meg is csomóztam a hátán, igazán jól festett benne. Itthon aztán gyors fürdés és fekvés, holnap ovi. 

Mi még ingadozunk, hogy a teniszdöntőig ébren tudunk-e maradni. A fiam nagyon eltökélt,a menyemnek szerintem hamarabb ragad le a szeme, mint a gyerekeknek, Tiborom a zuhany alól szerintem már be is mászott az ágyba, én meg verem itt a billentyűket, aztán futok én is fürödni. Szerintem utána már bennem sem lesz sok lelkesedés drukkolni. Alcaraznak kéne, mégiscsak ő a spanyol Rafa után, de a szívem mélyén nem csípem a srácot. Meg nem tudnám magyarázni, miért. Úgyhogy Sinnernek szurkolok. De lehet, majd álmomban. 

Fontos hír, hogy Jamie ma már labdázott, úgyhogy talán magunk mögött hagyhatjuk a toklász-balhét, a holnapi kontrollon kiderül, és akkor nyugodtan lemehetnek a Balatonra is. Yess!










2025. júl. 12.

Július 12. szombat

 Nyolcig aludtunk! Ehhez persze az is kellett, hogy Levi a táborban, Leia a szülői ágyban aludt. Levinek a folyamatosan érkező képek és videók alapján nyilvánvalóan tetszik a kaland, hugának meg szerintem már kezd problémássá válni, hogy lemaradt valamiről. Közben Levi beiskolázásáról is szó esett. Július 21-én (elutazásunk napján) kell online leadni a jelentkezéseket és egy hét múlva kapnak választ. Roppant sokrétű szempontok alapján történik az esélyesnek ígérkező iskolák kiválasztása. Eleve a lakóhely 1 km-es körzetében, másodjára két kilométeresben és remélhetőleg nem kell tovább szélesíteni a kört. Van olyan, ahova csak olyanoknak van esélyük bekerülni, ahova a szülők is jártak, vannak a katolikus iskolák (többnyire nem koedukáltak), ahova Levinek is esélye van bejutni (esetünkben a Szt. József fiúiskola), vannak olyanok, ahol előnyt jelent, ha a testvér már odajár ... ezek az állami iskolák, amik alapvetően sokkal-sokkal olcsóbbak lennének a mostani magánóvodai helynél. Persze ott nyilván jönnek majd hozzá mindenféle különórák, amikre azért lehet majd költeni. És van a nemzetközi iskola, ami kőkemény kiadás, idővel kettővel beszorozva. Ez most nem tűnik járható útnak. De ismerve a helyi iskolarendszer hatékonyságát, az állami iskola nem jelent minőségi leértékeltséget. Az állami egyetem (NUS) a világ 8. legjobb egyeteme. Itt veszi át mesterdiplomáját a kicsi fiam a jövő héten.

Leiának két év múlva esedékes a procedúra. Ő szerencsésebb helyzetben van, mert az első számú kiszemelt pont szemben van a mostani óvodával, a kínai lányiskola. Nagyon modern, nagyon szép, állítólag nagyon jó is. Ezt Kevintől Levi egyik csoportársának apukájától tudjuk, aki Skyler lánykáját oda igyekszik éppen bejuttatni. Az oktatás mindenhol angol nyelven zajlik, de persze vannak kínai órák is.

11-re elmentünk Leviért a táborhoz, ami tulajdonképpen az Állatkert egyik részlege, a River Zoo területén található. Mit mondjak, viharosabb örömködésre számítottam, de láthatóan olyan fáradt, mint aki egész éjjel nem aludt, pedig este még jó hangulatban kívánt videóüzenetben jó éjszakát mindannyiunknak. Onnan egy golf klubhoz mentünk, ahova apóstársnak van tagságija, bár leginkább ebédekre, vacsorákra veszik csak igénybe, nem golfozik. A golfpálya gyönyörű, hatalmas, az embernek kedve lenne bebarangolni, az épület elegáns és kissé régimódi, pont olyan, csak nagyobb kivitelben, mint a Raffles Town Club, ahol az óvoda is van. Egy részében éppen egy indiai esküvő zajlott, a megkapó környezetben fotózták épp a vőlegényt, aki tradicionális ruházatban feszített. Az étterem a szokásos elegáns éttermek egyike, szolgálatkész és csendes személyzettel. De... amit nem értettem... az étterem előtt egy fedett terasz húzódik, úgyhogy minek a lazára engedett redőny, a napfény nem fogja besütni a helyiséget. És minek a plafontól földig érő sűrű függöny? Ugyanis az ablakon túl a zöldellő lankákat látnád, a sportolókat, akik sétálnak labdáik nyomában, esetleg az elektromos kis golfkocsikat. Csodás látvány a gondosan, kisollóval nyírtnak tűnő gyep. A barlangszerű (hogy mondják a hatalmas barlangot? grotta?) érzésnél felszabadítóbb lenne ezeknek a látványa. Azt ételekről nem sokat tudok elmondani, fogalmam sincs miket ettem és miket hagytam ki. Leginkább a teát fogyasztottam, amit folyamatosan újra töltöttek, valahogy megnyugtatta a gyomromat. Én jázminnak gondoltam, de valami más virág volt. A család kedveli a mindenféle töltött kis batyukat, igazából az, amelyikben még leves is van, az nekem is nagyon bejön. Volt húsgolyó a Mr.Beansmártásokra hajazó édes-savanyú szószban rizzsel. Azt a gyerekek kétpofára ették, úgyhogy gyorsan fel is vettem az otthoni menülapra, ha jönnek. Elég bajban leszek a gyümölcsökkel, mert eddig bármivel próbálkoztam az itt is és otthon is fellelhetők közül, mind keménynek, éretlennek és savanyúnak bizonyult az itteniekhez képest. Ezeket az egzotikusokat ismerik és szeretik, az európaiakat meg nem igazán. 

És a lényeg... lépdelünk kifelé, a szülők a lifthez mennek, mi a lépcsőt választjuk. A lépcső melletti bárban megy a tv. Biciklis versenyt közvetítenek. Milyen ismerős épület, csak nem? De igen, Magyarország, az Esztergomi bazilika előtti tér volt a cél. Hogy Tour de micsoda, azt sajnos már fel sem fogtam, hogy az országom így szembe jött velem 😄

Nemsokára a szokásos úszóedzésre megyünk. A két gyerek nyilván nem örül majd a hírnek, megint egy adag hiszti kíséri az indulást, hogy ott aztán felszabadultan élvezzék a hűs vizet. A múlt alkalommal is így volt és a fiam szerint ez szinte minden alkalommal így van. Nehezíti a helyzetet, hogy az ébrenlétért éppen mesét nézhetnek, azt meg mindig szinkron visítás mellett hagyják csak ott. 

És láss csodát, nem volt hiszti. Volt viszont felhőtlen lubickolás. Otthon azt mondanám, mint két kis uniqumos üveg, de Leián egy lehetetlen úszósapka van, mindkettőn úszószemüveg, úgyhogy nyomokan sem emlékeztetnek a vidám figurára. Vagy csak másképpen... lásd nagyanyai elfogultság. Levi magabiztosan úszott a versenymedencében, Leia a számára mélyvíznek számító 1,20-asban, és ez az, ami a legfontosabb.

Vacsorára BBQ volt fiam módra. Semmi extra fűszerezés (a gyerekek miatt), kis bárányborda, kis steak, kis kolbászkák és sok-sok zöldség, cukkini, paprika, koreai gomba (jó nagy), spárga... és minden előzetes pácolás, olajozás nélkül is remek volt. Megint tanultam valamit, apa meg beleszeretett a gomba alakú faszenes sütőbe, pedig otthon nem faszeneztünk (nem véletlenül) már vagy öt éve. Igaz, a húsokat vajjal kenegették, volt is némi lángolás, mégsem égett meg semmi. Három napnyi koplalás után úgy ettem, mint egy földműves egy nehéz nap után. 






2025. júl. 11.

Július 11. péntek

 Az ébredés határozottan jobb volt, mint tegnap. Drága párom még azt a kijelentést is megengedte magának, hogy mennyire kisimult lettem a jó tizenkét órás alvásnak köszönhetően. Mondjuk, én a tükörben ezt nem látom, a kisimulásomhoz szerintem kétheti alvás is kevés lenne már, de tény, hogy klasszisokkal jobban érzem magam. Bár, a reggeli tejeskávé mindenképpen egy elkapkodott pillanat volt, ez már bebizonyosodott, de a továbbiakban csak a coca cola jótékony csatornatisztító hatására bízom magam. Ez a mosogatómnál is bevált. 

A gyerekek cuki módon érkeznek ébreszteni, Levi hozza a nagypapa gyógyszeres dobozát, hogy figyelmeztesse a reggeli rutinra, aztán az egész csapat lezúdul a nappaliba reggelizni. Levi ma egyéjszakás ottalvós táborba megy, kisbőröndünk hivatott elnyelni a hálózsákot és matracot, meg ami egy ekkora gyereknek két nap alatt kellhet. A kedélye elronthatatlan, vidáman várja az indulást. Leiáek vizes programja azonban ugrik, mert hol csöpög, hol csak az eső lába lóg. Utólag kiderül, mehetett volna fürdőruhában is, de a tanárok - bölcsen - elnapolták a mókát. 

Na, hát egy érdekes tapasztalat. Bár a gyerekek tele vannak mindenféle mesekönyvekkel, jórészt nekünk köszönhetően, azért néha a gyerekkönyvtárból is hoznak - főleg kínai nyelvű könyveket -, amiket a nap bármely pillanatában vissza lehet vinni, ugyanis van a könyvtár oldalában egy automata, ahol egyesével berakod a könyvet, az lecsippantja, majd küld egy visszaigazoló e-mailt, hogy a következő könyveket adtak le ezen a napon, ebben az időpontban. Ember nem látja, nem érinti, csak amikor a helyére rakja. Te pedig akár az éjszaka közepén is rendezheted a dolgot. 

Elmentünk húst venni, ami itt nem egy hétköznapi feladat, ha nem hétköznapi alkalomra veszed. A kacsát Huebernél vesszük, a marhát egy kimondhatatlan nevű helyen, már ha steakről beszélünk nem holmi combkockákról. De az üzlet 11-kor nyit, mi már félórával előtte ott vagyunk. Mit lehet ilyenkor tenni, mint beülni Marcelhez egy kis svájci sajtra és sonkára, a fiúknak frissen facsart narancslére, nekem egy teára. Olyan bagettet kapunk, hogy még forrón ropog. 

Zsákmányainkkal hazaugrunk, aztán irány a régi lakópark, ahol laktak és ahol hűsítő medencék várják a lakókat. Valami turpisság árán még mindig behajthatunk és élvezhetjük a szinte üres medencét. A nap ugyan bujkál, de ezt igazán nem rójuk fel neki, mert amikor kisüt, mintha grillen lennénk. Hazatérve indulás Leiáért, aki ma az egész család osztatlan figyelmét élvezi, amíg a bátyja a táborban. Vacsora után pedig közösségi tenisz-nézés, bár az én szemem konkrétan leragad. Djokovicsra egészen biztosan nem fogok várni, apa és fia éppen elég nézőközönség. 




 

Július 10. csütörtök

 Na, ha a tegnapi nap a puszta létezésé volt, akkor a mairól nem is tudom, mit írhatnék. A tegnapi hasmenéses kínlódás mára tetőzött, de úgy tűnt, hogy a széntabletták és némi banán segítenek, úgyhogy elindultunk a városba. A buszról leszállva aztán tulajdonképpen egy program létezett, a nyilvános klotyók feltérképezése. Vannak ismerőseim, barátaim, akik eleve így indulnak neki minden hosszabb útjuknak, hogy az illemhelyek pontos ismerete ad nekik biztonságot. Ma megértettem őket. 

Az Orchard roadon tulajdonképpen egymást érik a bevásárlóközpontok, mindegyikben ott a biztonságot adó mellékhelyiség. Szerintem én mindegyiket felkerestem. Amikor azt hittem, már egy hétre visszamenőleg túladtam mindenen, legjobb meggyőződésem ellenére leültünk Mrs.Pho levesezőjébe. Ma sem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e vagy az egyik legrosszabb döntés, amit tehettünk. Csak amíg az ételre vártunk, kétszer futottam el a közeli mellékhelyiségbe. Aztán megérkezett a pho és elmerültem az illatfelhőben, a kellemes ízekben, kb. az ötödik kanálig. Akkor éreztem, hogy ez a baj már nem az a baj, ami eddig kínzott. Futás. A mellékhelyiséget éppen akkor zárták le (nem miattam), az indiai fiúk sajnálkozva tárták szét a kezüket, én meg lesápadva csak annyit tudtam kinyögni, mint annak idején az Apollo 13 legénysége, bár én nem Houstonnak címeztem: I have a problem... és a kezemet a számhoz emelve nem is nagyon kellett imitálnom, hogy azonnal kidobom a taccsot. Úgyhogy azonnal be is engedtek a mozgássérültek külön helyiségébe. A megkönnyebbülés és némi takartítás után visszabotorkáltam az amúgy kellemes kis etetőbe, ahol már take a way várt a levesem, Tiborom nyilván érzékelte, hogy ezt a nagy tál levest nem most és nem itt fogom elfogyasztani. Nem is sokat teketóriáztunk, felültünk az első buszra, irány haza, zuhany és innentől meg némi képszakadás, mert a nap hátravelő részét nagyjából ájult alvással töltöttem. Ma reggel nem mondom, hogy újjászülettem, de fényévekkel jobban vagyok. Ehhez persze kellett a coca cola rendszertisztító hatása is. 

Nos, sikerült a diarrheámról a kívánatosnál talán több szót ejtenem. Mentségemül szolgáljon, hogy már sokadszor járunk itt, de először történt meg velem és most sem tudom, miért. Ugyanazt ettem, mint mindenki más, akiknek szerencsére semmi bajuk. Így jártam. De nagyon remélem, ma már csak egy rossz emlék lesz és újra élvezni tudom itt létünk minden percét. 



2025. júl. 9.

Július 9.

 Nehéz a mai napról írni. Egy olyan napról, amikor csak léteztünk. Öt intenzív nap után egyszerűen csak levegőt akartunk venni. Ebben segítségünkre volt az időjárás is, mert reggel annyira szakadt az eső, hogy kocsival vitte apa és nagyapa a lurkókat az oviba. Aztán csak nem akarta abbahagyni. És mit lehet csinálni ilyen időben. Szundikálni. (Aludni, mint a kő a moha alatt) Déltájban elállt az eső, a fiúk pizzát hoztak, de az álomkór csak nem akart múlni, hol jobbra dőltem, hol balra, még a hőn áhított paprikás csirkét is Pinky segítségével raktam oda, aki lelkesen aprította a hagymát, paprikát, paradicsomot. Amíg az étel pöfögött, megint csak kókadoztam, az első életjelet akkor adtam, amikor már a gyerekekért kellett menni. Nem mondom, hogy top formában értünk az ovihoz, a gyerekek is kevertek-kavartak, de szerencsére Levi egyik kis csoportársának a papája felajánlotta, hogy hazadob minket is. Drága Kevin, fogalma sincs, mekkora jót tett ezzel ma. Elkészítettem még a nokedlit, aztán kisebb nagyobb veszekedések után a menyem végre asztalhoz terelte az unokákat. Én nem veszekszem. Régebben megtettem és nem jöttem ki belőle jól. Most már csak vigasztalok, a lelkére beszélek annak, aki hagyja és csendben meghúzom magam a sarokban. Vacsora után volt még egy kis játék, ez a csocsó nagy kedvenc lett. Már nem is dicsekszem vele, hogy az én ötletem volt, megkértem a fiamat, hogy itt rendelje meg karácsony előtt. Ő utálta a gondolatát, mint mindennek, amit nem lehet a játékszoba mélyére űzni, ez meg elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen. De mostanság kénytelen elismerni, hogy nem volt ez egy halva született ötlet. Levi és a nagypapa akárhány csatát meg bírnak vívni rajta. Ma Sharon volt a soros altató és mivel a veszekedés közte és Levi között zajlott, kicsit "megérdemeltnek" is éreztem, hogy ő zárja le az estét. Fiunk céges rendezvényen, de azért meghagyta, hogy a paprikás csirkéből neki is maradjon. Maradt. És most alszom,mert a sok pihenéstől úgy érzem, mintha egész nap követ törtem volna. Uff!




2025. júl. 8.

Július 8, kedd

A reggeli ébredés sosem könnyű. Otthon Jamie szabja meg a menetrendet, itt a gyerekek. Éjjel menetrendszerűen ébredek, aztán elalszom és már nyílik is az ajtó, puha gyerektappancsok óvakodnak az ágy felé. Feltelepednek és a magukkal hozott mesekönyvből Levi mesélni (olvasni) kezd. Csak csendben jegyzem meg, szeptemberben lesz hat éves! Kínaiul... olvassa a jeleket, én pedig próbálom megemészteni, hogy ez a tökmag máris három nyelven boldogulna a nagyvilágban. Sóhajtva mondom neki, hogy ez szép volt csak éppen nem értettem, miről szólt a mese, erre visszalapoz és a jeleket követve angolul is elmondja ugyanazt. Gondolom. Sokkal többet ebből sem értek, de azért mégis valamit. Kicsit szívbe markoló, hogy a legkevésbé a magyar a sajátjuk, pedig mindent értenek, de nem beszélik. Leia már régebben is bebizonyította ezt, pedig még csak most múlt négy éves, hogy előtte óvatosan kell magyarul kibeszélni a családot 😜, mert fogja magát és angolul elpletykálja apának vagy anyának. Levi láthatóan túltette magát a tegnapi kis baleseten, már a közelgő, csütörtöki kirándulás lázában ég. Betolja a szobába a hatalmas bőröndöt, amibe az egynapi kempingezős cuccát pakolták be. A bőröndbe még ő is beleférne. Gyorsan kipakolom a kis kézipoggyász méretű bőröndünket, kisfiam pedig kivételesen vitatkozás nélkül átgondolja, hogy az talán mégis alkalmasabb lenne. 

Az otthoni híreket lesem. A hatalmas viharról, károkról. Kicsit összeszorult torokkal gondolok a lapostető beázására. A ház még nem csináltatta meg, nyilván a nappali plafonján tovább terebélyesedik majd a folt. A Balatonnál végig száguldó zivatarra gondolva számba veszem, miket hagytunk kint a kertben az elemek tombolásának kitéve. Áh, inkább bele sem gondolok. Írok a barátoknak, ismerősöknek, apró vigasztaló visszajelzésekre várok, de ott még éjszaka van, várnom kell. Abban bízom, hogy ha maguktól a történet idején nem jelentkeztek, akkor talán nincs nagy gond. Jamieről kaptunk egy-két képet az elmúlt napokban, de komolyabb beszámolót is el tudnék viselni, persze, nekem könnyű, annak, aki vigyáz rá, nyilván kisebb gondja is nagyobb a levelezésnél. Itt egy kicsit lóg az eső lába, tétovázunk, hogy nekivágjunk-e a kirándulásnak. Nem mintha nem lehetne menetközben könnyedén módosítani a terveinken.

A piknik napja, amit én már nagyon vártam. Irány a Fort Canning Hillen lévő Park. Ez a "hill" nem egészen 50 méter magas, de hát akinek ez kevés, hordjon ide földet. Megmászni nekünk éppen elég. Az a fantasztikus benne, hogy tulajdonképpen a város üzleti negyedében található a hatalmas park. Nevét Charles John Canning vikomtról, India első alkirályáról kapta. A malájok a dombot ősidők óta Bukit Larangannak vagyis Tiltott dombnak nevezték, mert úgy tartották, hogy ez az a hely, ahol az ókori Szingapúr királyait temették el, és hogy azóta is kísértetek járják. Kormányzati dombként vált ismertté, amikor Sir Stamford Raffles itt építette fel a rezidenciáját, amíg 1861-ben egy katonai erődöt nem építettek az itteni palota helyére. Raffles egyébként itt terveztette meg az első botanikus kertet is, amelyben kísérleti növénytermesztéssel akart foglalkozni, de a kísérlet kudarcot vallott, a terveket pedig szépen elnyelték a fiókok. Amikor az itt található víztározót építették, 14. századi üveg- és aranyműves tárgyakat találtak. A domb nyugati oldalán régen egy forrás fakadt, amit pancur larangannak neveztek, azaz tiltott forrásnak, ahol az uralkodó háztartásának asszonyai fürödtek állítólag. Idővel a forrás kiapadt, mivel a domb körül kutakat ástak. Egy keresztény temető néhány sírkővel, téglafal, gótikus kapu és két klasszikus emlékmű maradt a múltból. A 19. században épült erőd sem volt jó döntés, mert védelmi célokra gyenge volt, a tenger felöl érkező támadásokat nem tudta volna visszaverni, viszont elriasztotta az üzleti közösséget. 1907-ben lebontották, csak a kapuja és két ágyúja maradt meg. Ekkor épült az a bunker, amely a brit hadsereg főhadiszállásaként működött egészen a II. világháború ázsiai-csendes-óceáni átterjedéséig. 1942-től a japánok használták katonai célokra, míg a brit hadsereg vissza nem szerezte az irányítást. 1966-tól a szingapúri fegyveres erőké. 1992-ben újra megnyitották és Harci Láda néven turisztikai látványosság.

Na, hát ez volt a hivatalos rövidített verzió a helyről. Mi már vagy háromszor futottunk neki, mindig más útvonalon, de azon, amit ma jártunk be, még egyszer sem jártunk. Lényegében láttuk a fűszer-galériát, a Fort Canning Centrumot, ami teljes mértékben a brit kolonizáció idejét idézi, a temetőkertet és a parknak egy igen jelentős méretű területét, amely botanikus kertként is megállná a helyét. A fiamtól megtudtam, hogy havonta egyszer a Centrum előtt felállítanak egy vetítővásznat és szabadtéri moziként látogat el oda a város apraja-nagyja. Senki nem sikolt fel mérgesen, hogy a "Fűre lépni tilos", hiszen azért van, hogy lépj rá és rezd magad jól. Valamint nem kell otthon hagynod hű ebedet sem, mert pórázon itt is is végig sétálhatsz vele. Ami meglepő volt, hogy az árnyat adó fák egyben enyhet adó fák is voltak, mert legalább 5-10 fokkal kevesebbet éreztünk ott üldögélve a padon. És mivel mégis csak hill-ről beszélünk, szellő járta be a sétányokat. Rengeteg olyan látnivalót láttunk, aminek előbb utána kellene keresnem, de szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a lépcsősor egyik fázisánál az a méretes dombormű a város történelméből citált részleteket kőbe faragva, de roppant aprólékosan. 

Ha már ott jöttünk le a hegyről, ahol a folyópart húzódik, hát megragadtuk az alkalmat és beültünk egy könnyű ebéd-uzsonnára. Őszinte leszek... az 'every hour happy hour" tábla volt a fő csábítási trükk, de a tacos sem volt rossz. Az enyém marhahússal, Tibié apró rákokkal. Csípett persze, mert ha itt nem csípősen kéred, akkor csak kicsit csípősen kapod. De sörök jótékony hatása hamar megmutatkozott, szerintem egy idő után észre sem vettük, hogy az ínyünk lángolni kezdett. 

Fáradtan, jóllakottan, talán kicsit spiccesen is (tényleg csak nagyon picit) vettük hazafelé az irányt. Hazatérve már nem sok időnk maradt, a gyerekekért mentünk, amit a szokásos rutin, fürdetés, kis játék, vacsora, kis játék, fogmosás, mese és alvás követtek. Amennyire féltem a buszon, hogyan fogjuk lezavarni az estét a szülők nélkül, olyan könnyedén ment minden, gyorsan telt az idő, a két lurkó pedig kivételesen imádta a kicsit átírt palacsintás király mesémet is. Mert a szülőknek ma nagy napjuk van, vacsorázni mentek valami elegáns helyre, mert már a nyolcadik háztassági évfordulójukat ünneplik. Így a 43. magasságából talán nem tűnik olyan soknak, de tudva, hogy az első évek, a kisgyerekek érkezése miatt is, sokszor erőt próbálóak, úgyhogy igazán rájuk fért egy röpke pihenés. Még sok-sok boldog évet nekik!












2025. júl. 7.

Július 7. hétfő

 Az előző három intenzív nap szinte sokkolóan hatott. Meg a felismerés is, hogy mivel az itteni nagyszülők egészsége megrendült, mi valahogy jobban reflektorfénybe kerültünk a távolságunk ellenére. Persze a telefonos beszélgetések alatt mindig is kis lükék voltak, akik csak egy köszönés erejéig voltak hajlandóak a kamera elé állni, aztán folytatták bokros teendőiket. De a személyes találkozás első másodpercében úgy szaladtak hozzánk, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne. A kicsik persze azt látják az óvodában, hogy papa, mama és nagyszülők... náluk ez az utóbbi pedig az utóbbi hónapokban erőteljesen fakulni kezdett. De megjöttünk mi, Levi jó szokása szerint nagyjából mindenkinek elújságolja, aki hajlandó meghallgatni (meg annak is, aki nem), hogy a nagymama és a nagypapa megérkeztek hozzájuk, Leia meg... hát, ő Leia. Az első nap kb 250x mondta, hogy nagymama (és nem azért, mert az elsőre nem kaptam fel a fejem), de minden percben igényt tartott rám. Aztán persze az újdonság varázsa kicsit kopni kezdett, most már nyaggatja újra az apját, anyját. Levi pedig a papát sajátítja ki, mert az olyan férfias dolgokat csinál, focizik, megszereli a kisautót, megcsinálja a kerti csap tömítését... Fura dolog, mert kétfiús anyaként, de gyakorlatlan kislányos nagymamaként kicsit zavarban vagyok, mivel lehet lekötni egy négyéves leányzót. Az biztos, hogy a két kezemen különböző színű gyereklakk virít az első nap óta és örülhetek, hogy a hajamba még nem rakott rózsaszín pillangós kis masnikat. Mert aztán persze elvárja, hogy ezekben pompázzak, bármerre járjak. 

Nyilván minden egyes évvel változik a velük való kapcsolat. Néhány éve még Levi cipeltette magát mindenhova és ha mi vállaltuk, nem volt vele baja, csak ne a saját lábacskái kopjanak. Most szaladgál és szerencsére reagál rá, ha megakasztjuk a nagy önmegvalósításban. Mint például amikor az állatkerti óriási parkolóban ész nélkül futna ki két álló kocsi közül, de a figyelmeztetésre megáll, körülnéz. 

Leia, hát, ő más. Őt cipelni kiváltság, és ebben leginkább törékeny anyukáját vagy imádott apukáját részesíti. A nagypapa hiába kuncsorog az udvari szállító címért, rendre elhajtja a kis hercegnő. Aztán majd hazamegyünk és a leányzó messengeren üzeni majd, hogy legközelebb hagyja a nagypapának, hogy ő cipelje. Kis boszorkány. Tipikus nő, 110-es méretben. Ha az van, amit ő akar, tündérkirálylány, ha valaki ellent mer mondani, úgy szikráznak a szemei, hogy ha itt is az otthoni szárazság lenne, már egész Szingapúr lángokban állna. A másodperc tört része alatt tud nevetésből visítós sírásba csapni és még ott fénylenek a könnycseppek az arácn, de már újra kacag, ha a dolgok közben a javára rendeződtek. Rettenet manipulatív, imádja ugyan az apját, de cserébe folyamatosan megdolgoztatja azért, hogy a papa küzdjön meg az imádatáért. És nem adja olcsón, szegény fiam néha vért izzad ennek a kis maffiózónak egy öleléséért. Azt már nem is mondom, milyen játszi könnyedséggel játssza ki egymás ellen a szüleit, hogy amikor rossz fát tett a tűzre, nemhogy szorulna, de a család végül a kegyeit keresve bocsát meg neki. Eszem megáll, ha ezt látom és hálát adok az égnek a két fiamért, akikkel ilyen játszmákat nem kellett játszanom annak idején. Bele sem merek gondolni, milyen kamaszlány lesz belőle. Hozzá képest Levi sokkal meggyőzhetőbb, bár neki is vannak kiborulós pillanatai, de már egyre ritkábban és egyre jobban kezeli ő maga a húga zsarnokoskodását. Tegnap az állatkertben kissé kajánul figyeltem, ahogy végre Leia keresi a három fiú kegyeit, folyamatosan bizonygatva a vagányságát, hogy eszükbe se jusson kihagyni őt a játékaikból. Szerintem pár év és átveszi majd a hatalmat, mint ahogy kilenc évvel idősebb unokabátyját is játszva tekeri az ujjacskája köré. 

Levinek ma vizes foglalkozás lesz az oviban, Leiának pénteken volt. Ennek megfelelően a hétfői nagy rakás csomagnál még többet hurcolászunk, de erre való a húzós kiskocsi a nagymamának. A többiek vidáman biciklivel, nagypapa meg fut a karaván után. Csoda, ha reggel 9-re olyanok vagyunk, mint akinek már lefőtt a kávé, többször is? Pinky érdeklődik a mosnivaló után, ehhez még hozzácsapjuk a reggel felkapott göncöket. Ezt képtelenség megszokni, hogy nem csak úgy egy kicsit megizzadsz, amit otthon apró kellemetlenségként élsz meg, itt kb mintha a zuhany alól másztál volna ki ruhában. Ehhez társul a minden zárt térben teljes erővel működő klíma, amit jegesbarlangnak érzel és kifejezetten sokkoló az első pár másodpercben. Még átfut a fejeden, hogy tüdőgyulladás pipa, aztán már csak örülni tudsz neki, hogy nem pusztulsz meg a melegtől. Amíg ki nem lépsz a való világba, ami megint olyan, mintha leöntöttek volna egy vödör melegvízzel. Nem is csoda, hogy annak ellenére, hogy finomakat eszünk, mindig fogyunk pár kilót. Az igazsághoz tartozik, hogy otthon ilyenkorra már betoltam két kiflit meg egy nagyobb kefírt, itt még csak a yuzu dzsúszt hörpöltem gyors egymásutánban, mert olyan frissítően hideg. Még az oly nagyon szeretett reggeli tejeskávém sem esik igazán jól. Ha már tej, akkor csak hidegen, jéghidegen. A Balin vett kánikularuha önmagában kicsit frivol, egy (fekete) pólóval az  igazán hordható így 65 felett, de tulajdonképpen így meg hordhatatlan. Jó vétel volt. 😉 

Hazafelé a kisboltban megvettük a hagymát és paradicsomot a lecsóhoz. Hát, a paradicsommal nem nyernének versenyt semmiféle versenyben. Hűtőházi, színtelen, szagtalan, kicsit éretlen, inkább egy halványpiros burokba kényszerített vízgombóc az egész, kemény, mint egy teniszlabda. De a hagyma... az valami csodás. Pont az a méret, amit otthon is szeretek pucolni, a retegek nem csúszkálnak el egymáson és bár talán vizesebb ez is az otthoninál, de az azért elég gyorsan elfő belőle és jó szaftot képes produkálni. Veszek még egy kisebb csomag tisztálkodó kendőt, ez nem árt, ha állandóan a táskában van. Nem feltétlenül a kézmosást helyettesíti, mint inkább a nyaktájon, hónaljban, dekoltázsban ad egy kis frissítést, miközben járod a várost. Gyerek egy kis esernyővel is megtámogat, mert az eget kémlelve Aigner Szilárdi meggyőződéssel mondja, hogy bekaphatunk még egy kis esőt is. De ha mégsem, a nap ellen is kiválóan véd. A kis hátizsákba megy még a vizes palack, szemüvegek, sapkák és persze a bérlet, és már nem is csodálkozol, hogy megint egy izzasztó csomaggal kelsz útra, mintha túlélő túrára mennél, pedig csak a Belvárosba indulsz egy kis klimatizált nézelődésre. Igazából itt csak ezért járod a boltokat, mert ott legalább kapsz levegőt. A kilométer is megvan, jól esik majd egy párás hűvös sör, esetleg pár falatka étel, aztán már itt is a délután. Na, azért igazság szerint nagyfiúnak keresünk valami bohókás fellépő inget, magamnak esetleg egy kis csecsebecsét, értsd bizsut, mert amiket hoztam, valamilyen érhetetlen okból kifolyólag itt nem hordhatóak, vagy szétmentek a nesszeszerben. De komolyan, a kedvenc nyakláncom még az otthoni 34 fokban is rendben volt. Itt a folyamatos nyirkosságtól már első nap elkezdte csípni a nyakamat. Nyilván a fém és a sós nyirok léptek valamiféle kellemetlen kölcsönhatásba, fizikából, kémiából száz évvel ezelőtt sem lehetett volna rám fogni, hogy Mme Curie lennék, így aztán csak az érzésről tudok beszámolni, az okáról nem. 

Na, hát a barangolásunk nem indult zökkenőmentesen. Az ember mindent lecsekkol még itt a szoba hűvösében, aztán csak egy dolog nem volt meg, bár már tényleg minden lehetetlen helyen is megnéztem, a bérletem. Amikor megkaptam, beraktam a szokott helyére, a kis hátizsákomba, aminek van egy rekesze, ami direkt erre  célra szolgál már nem is tudom hány éve. Azóta még csak nem is használtam, tehát a józan logika szerint ott kellett volna lennie, de nem volt. Feltúrtam a holminkat, sehol. Úgyhogy azzal kezdhettük, hogy vettem egy új kártyát és fel is tölthettük izibe. Ami csak azért szépséghiba, mert a régit is két napja töltötték fel a fiúk. Oké, kb 3 ezer forint szállt el, plusz ezeröt az új kártyáért, de na... ilyen malőr még nem esett meg velem. Itt legalábbis. Mindenesetre az új kártya sokkal menőbb, úgyhogy talán nem is volt véletlen, ami történt 😉


Innentől azonban a program zajlott simán. Bementünk a Chinatownba, ami kicsit vicces itt, ahol ugyebár szinte mindenki kínai, de ott tényleg tele van autentikus kis boltokkal és etetőkkel. Meg persze ott a Buddha Szeme templom is, amit most kivételesen csak kívülről csodáltunk meg újra. Bentről kihallattszott a folyamatos kántálás, ami nagyon érdekes, hogy mennyire magával tudja ragadni az embert. Ha pár percig hallgatod, Te magad is elkezdesz mozogni a zümmögés ütemére, talán még a kántálást is próbálod utánozni. Egyszerűen nem tudod figyelmen kívül hagyni, visz magával. Helyette jószerivel az első boltban megvettük nagyfiamnak a következő fellépésekhez a bulis ingét az egyik indiai üzletben, mert persze kínai negyed ide vagy oda, de az indiaiak is itt vannak a szomszéd utcában, naná, hogy a piacon is megjelennek. Még jöttünk-mentünk az árusok között, aztán azon kaptam magam, hogy két szellős ruhadarabbal én is a pénztár felé szambázok. El is menekültünk az egyébként nem túl nagy kísértést jelentő helyről egyenesen egy autentikus etető hodályba. Nem mondom, hogy egy elegáns hely volt, nem mondom, hogy patyolat tiszta, sőt, azt sem mondom, nem szívtam egy kicsit a fogam, amikor a grillcsirkének látszó állatról nem igazán derült ki, hogy sütötték vagy főzték, meg egyáltalán, hogy rendesen átsütötték-e. Kemények vagyunk, mint a vídia (ez mostanra kiderült, mert ha gond lett volna az állattal, már ketten a két klotyón ülnénk), bevállaltuk, mert amúgy finom volt a kenyérrel és uborkával fogyasztva. Ittunk hozzá egy helyi sört meg egy fantát is, ha már az is kiderült evés közben, hogy a vizes palackom is otthon maradt, pedig az is tuti a zsákomban volt, csak persze a nagy keresésben kiraktam és nem került vissza. 

Kisebb mosakodást követően egy nagyáruház hűvösébe húzódtunk a közelben, ahol főleg férfiaknak árultak sportos és elegánsabb dolgokat. Nem akartunk mi semmit venni, végül mégis apa is kapott három új pólót, a gyerek meg még egy bulis inget, ki tudja, mikor vehetünk neki újra. Na, itt már végképp éreztük, hogy ideje lesz a mai nap ámokfutásának véget vetni és felültünk kedvenc "városnéző" emeletes buszunkra, a 190-esre, ami egyenesen hazáig repít minket a városnak szinte bármely pontjáról. Bár odafelé metróval mentünk, így mégis csak többet lát az ember. Rögtön el is terveztük, hogy holnap piknikezni megyünk Fort Canning Hillre. 

De a holnap még messze van, addig egy lecsót is el kell készíteni, meg sokat kell az oviból hazatérőkkel foglalkozni, este meg még izgalmas teniszmeccsekre is van kilátás. Aztán meghallgatni most már a "végleges" terveket, hogy mikor mit főzzek nekik. És lebeszélni őket a vásárlásról, mert csodaszép húsokat vesznek, csak a büdös életben nem fog megpuhulni (tavaly már jártam úgy, hogy az otthoni másfél óra helyett három óra alatt sem lett puha a marha az irigylésre méltó vaslábosukban, igaz, az is gyönyörű volt). Én meg otthonról igazán jó elképzelésekkel érkeztem, semmi kedvem kudarcot vallani, amikor 35 fokban aprítom a hozzávalókat és állok a tűzhely mellett kint a szabadtéri konyhában, ahol még klíma sincs. Uff!

Na, hát az oviban történt egy kis malőr. A szokásos bejárat lezárvva, a főbejáratnál a lift lezárva, ballaghatunk a régi lifthez, de végre elindulunk haza. Két gyerek persze eszik útközben. Azt hittem, ebéd óta nem kaptak egy falatot sem, de kiderült, hogy igenis van uzsonna is, valamiért mégis bevezették ezt a hazafelé eszegetünk marhaságot. Szerintem. Ugyanis hazaérve fürödni kell és vacsorázni. Miután éppen betolt a ded egy Donut fánkot marshmelonnal? Normális, Margit??? És ez csak egy a sok morogni valóm közül, amiket mára már nem teszek szóvá. Ha így, hát így. De attól még nem értek egyet a dologgal. Szóval, a gyerekek keze tele a Donuttal, persze a szemük is azon, hiszen le ne essen egy falatka édesség, aztán Levi persze el is zúg rendesen. Kezdene üvölteni, de győzködöm, hogy nincs baj, ez előfordul, lám még a fánk se esett ki a zacskójából. A térde persze fáj, ezt nem is vitatja senki, de ez még nem a világ vége. Kap rá puszit, otthon fürdünk és el is felejtjük az egészet. Hát, nem. Hazáig tartotta magát hősiesen, de otthon apa már vár minket, őt meglátva eltörik a mécses. Apa meg aggodalmaskodik, lekezeli a sebet, nem engedi fürdeni a gyereket, mert " vérzik a lába". Na, hát annyira azért nem, de nyelek, nem okoskodom, mert elviszi a kicsit a szülői fürdőbe és ott mosogatja le óvatosan, mint egy törékeny kis porcelánt. De ha meg nem ilyen napja van, akkor jön a "ne légy már ilyen anyámasszony katonája". Most éppen én vagyok érzéketlen. Szerinte. Levi előkerül, két kis ragtapasszal a térdén, frissel kiglancolva, vacsora után pedig a két térdén térdelve csocsózik a nagypapával. Hát, az ilyeneket nehéz megélni, főleg, ha én magam azt kaptam meg ettől az apukától néhány évvel ezelőtt, hogy túlságosan burokban neveltük őket. Hagyjuk is, tavaly eltökéltem, nem szólok bele, nyelek, aztán majd legfeljebb bőgök is kicsit egy félreeső helyen. Hiszen ha Levinek a térde fáj, akkor nekem is fájhat kicsit a szívem. 

Leia sem túl együttérző a bátyja problémáját látva, őt alig tudom kiszedni a kiskádból, viszont hagyja frissen mosott kis kusza haját kifésülni és egyetlen szikrázó szempillantást sem kaptam érte. Ma este megint én vagyok az áldozat, akinek szépségszalonba kell mennie. Most mindenféle csillogó köveket ragaszt rám, kirúzsoz, hajpántot nyom a fejemre, gyerekkézre való körkötővel szorítja el a csuklóim, a bal kisujjamra gyűrűt húz, miután a jobbon levő apró kis szemölcs láttán a szemöldökét ráncolja. Azt nem is hajlandó kidíszíteni. Amikor végez, fintorogva állapítom meg magyarul: Ez nekem biztos jó sokba fog kerülni. Mire ő: az biztos! Ezen azért mindannyian jót nevetünk. A kis boszorka mindent ért és riposztozni is képes, ha olyan hangulatban van. 

A lecsó remek lett, egy kevés maradt holnapra ebédre is a fiataloknak, aztán kötelező teniszdrukkolás következett, amihez mi "öregek" már úgy támasztottuk ki a szemünket, de a gyerekünk ragaszkodik a közös szurkoláshoz. Djoko meg pont ma nincs lehengerlő formában, szerintem még  éjfélkor is itt fogunk szenvedni 😄



2025. júl. 6.

Július 6. vasárnap

 A tegnapi nap történése volt még Levi hajvágása. Egyik unokám sem örökölte anyjuk erősszálú, sötét haját, ellenben mindkettő szőkébe hajló világosbarna és csak úgy repked az arcuk körül a szösszenet. Levié talán egyenesebb, de neki sosem növesztik meg annyira, hogy ez a repdesés kiderülhessen, apja rendszeresen nyírja a kis barikáját. Nem mondom, hogy a gyerek szereti a procedúrát, de békésen viseli. Régebben fodrászhoz jártak, egyszer mi is elkísértük és láttuk, hogy igazán gyerekekre van tervezve az egész, tablet az orruk előtt, a legnépszerűbb mesék mennek, a kicsi észre sem veszi, már meg is kopasztották, pedig akkurátusan nyírnak még egy ilyen kis golyót is, nem a nullásgéppel. A megkopasztás talán apa pénztárcájára inkább igaz volt, ezért is próbálta ki, hogy az ő szakáll nyírója alkalmas-e a nemes feladatra és lőn... Van ehhez spéci fodrászlebernyeg (természetesen gyerek mintával, Levié azt hiszem a Verdákat idézi), kisszék és a zuhanyozón kívül a wc tetejére aplikált laptop. Meg persze Leia, aki nem akar lemaradni az extra mesenézési lehetőségről, még ha az ő valóban örökké repkedő tincsibe apa nem is mer belevágni. Most ráadásként a nagyi is letelepedett a fürdőszoba ajtóba, úgyhogy az edzésről hazatérő mamának várnia kellett, amíg a népes karaván felkerekedett és végre visszaadták a birodalmát. 

Imádom a fürdőszobájukat. A padlón az extra nagy, talán 80x80-as betonra emlékeztető matt kövek (ilyen van egyébként az egész házban, kivéve a hálószobákat), a falon ugyanez, csak sötétebb tónusban. Egyszerű, mint a faék és roppant hatásos. Ráadásul két helyiségből áll. A külsőben vannak a mosdók és szekrénykék, szép nagy ablak, hogy világosság is legyen, ne is érezd a zártságot, és onnan nyílik a belső helyiség, ahol a wc és az extra nagy zuhanyozó van. A kövezetbe talán azért vagyok beleesve, mert a várbeli lakásban sok-sok évvel ezelőtt én magam is ilyen követ rakattam le, csak 30x30-as méretben. De mivel ott az egész lakás 43 nm, így nyilván más méreteket kellett használni. Anyósomnak persze nem tetszett, de hát rám bízta, így járt, újra rakatni azért ő sem akarhatta. A falon nálunk világosabb kő van, amibe belerakattam egy római fürdőző domborműves lapját. Nagyon elegáns volt az egész, amíg apa meg nem fúrta egy helyen, pont ott, ahol alatta ment a vízvezeték. Tartalék csempe addigra már nem volt, a bolt is megszűnt, ahol vettem, maradt a kreatív megoldás, színben nagyjából passzoló kavics (az ötletért ezúton is hála Alessiának). Ezek a kavicsok kb. 30x30-as hálóra voltak felragasztva és még apa is képes volt egy függőleges sávot felragasztani belőle. Hát, nem olyan, mint újkorában, azt sem mondanám, hogy jobb, de annyira azért oké, hogy nem verném szét miatta a helyiséget. De ez most nem is tudom, miért jutott eszembe. Talán azért, mert a nagyfiamék is szélnek eredtek, ott a kis lakás és felmerült a gondolat, mi lenne, ha ... aztán ott el is akadtunk, mert mostanában tényleg nem fér bele a tervezgetésbe semmi nem egészen kiforrott gondolat. De ha van abban a kis lakásban egy békén hagyható rész, akkor a fürdőszoba az. 

Na, de térjünk vissza a tettek színhelyére... Reggel megint elaludtam. Nem tudom, hogy ez még a jetleg hatása lenne, vagy mi, de az esti tévézésnél lecsukódott a szemem, a hálószobában kinyílt, alig tudtam elaludni. Aztán itteni idő szerint 2-kor megint felébredtem és kikapcsoltam a légkondit, mert már lefagyott a fenekem, aztán fél óra múltán visszakapcsoltam, mert a mennyezeti ventilátor kevés volt a boldogsághoz. Ez egyébként otthon kb. olyan délután hat óra, szerintem az otthoni fejemmel még nem láttam elérkezettnek az időt az alvásra. De végül sikerült, akkor meg nyolc óra lett az ébredésből. Addigra Levi elment a kínai iskolába. Mi Leiával elmentünk egy hangulatos és népszerű kávézóba reggelizni, onnan Leviért, majd az egész brancsot elvittük a rajztanfolyamra. Bár, Leia tanára éppen szabadságon van, de azért bevették a tesója csoportjába, úgyhogy volt egy szabad óránk az üzletekben nézelődni. Onnan elmentünk Sharonért az edzésére, majd beültünk egy vietnámi étterembe a közelben. Ettem pár dolgot, amiről fogalmam sincs, mi volt és egy isteni pho levest marhahússal. Úgy készült, hogy a szépséges nagy tálba csinosan lerakták a tésztát és kétféle marhahúst nyersen, de hajszálvékonyra szeletelve, aztán ráönthettük a forró alaplevet és beleboríthattunk egy kis kosárnyi mindenféle nyers zöldséget (újhagymát, lilahagymát, csírát, ilyesmit). A forró létől nyomban "megfőtt" a hús is. Kis tálkában szóját és chilit adtak hozzá, én ezeket kihagytam, meg például a bazsalikomot is, ami nekem az olaszos kajákhoz rendben van, de egy pho-ban ne legyen. Menyem nevetett is rajtam, amikor mondtam, hogy a fahéj nekem karácsony és forralt bor, a bazsalikom  meg pizza és bruscetta. 

Hazaugrottunk egy röpke időre, épp csak felfrissülni és picit tölteni a telefonon, ami itt a melegben valahogy gyorsabban is merül. Na, meg mert állandóan lövésre kész. Közben megérkezett Levi keresztapja a fiaival és az egész csapat elautózott az állatkertbe. Hát, ezt nem lehet megunni. Volt zsiráf- és elefánt-etetés meg kisvonat, meg már kifelé menet sushi-étterem. Én nem vagyok nagy sushista, de nem matradtam éhes. Kb olyan rendszerrel működött, mint anno otthon a Wasabi láncban, csak ott fix összegért ültél a futószalag mellé, itt meg egy nagy kivetítő volt minden asztal mellett, a sushik képeivel, aztán nyolcas csoportokban berendelhetted, azaz egyszerre nyolc különbözőt. A futószalag ment körbe és amikor a te rendelésed érkezett, akkor egy kis kar melletted mellékvágányra terelte a tányérkákat. Közben mutatta azt is, hogy anyagilag mennyire mentél már tönkre. Kifelé menet az asztalszámod vonalkódját beolvastad és már kaptad is a számlát, amit kártyával fizethettél. Hát, ez azért már egy más vendéglátás, mint amiben mi szocializálódtunk. Sötét este volt már mire kikeveredtünk az étteremből, mentünk is haza,mert holnap már hétfő, mindenkinek kell a fizetés. A gyerekekben még erősen benne volt a bugi, de azért szüleik rá tudták venni őket a lefekvésre és most lassan mi is megyünk elájulni. Holnap tehát hétfő, az első "szabadnapunk", terveink vannak, de azokat itt sosem szabad nagyon komolyan venni 😄 Egy biztos, a vacsorát én csinálom, a magunkkal hozott paprikából lecsó készül majd ipari mennyiségben.