Július 9.

 Nehéz a mai napról írni. Egy olyan napról, amikor csak léteztünk. Öt intenzív nap után egyszerűen csak levegőt akartunk venni. Ebben segítségünkre volt az időjárás is, mert reggel annyira szakadt az eső, hogy kocsival vitte apa és nagyapa a lurkókat az oviba. Aztán csak nem akarta abbahagyni. És mit lehet csinálni ilyen időben. Szundikálni. (Aludni, mint a kő a moha alatt) Déltájban elállt az eső, a fiúk pizzát hoztak, de az álomkór csak nem akart múlni, hol jobbra dőltem, hol balra, még a hőn áhított paprikás csirkét is Pinky segítségével raktam oda, aki lelkesen aprította a hagymát, paprikát, paradicsomot. Amíg az étel pöfögött, megint csak kókadoztam, az első életjelet akkor adtam, amikor már a gyerekekért kellett menni. Nem mondom, hogy top formában értünk az ovihoz, a gyerekek is kevertek-kavartak, de szerencsére Levi egyik kis csoportársának a papája felajánlotta, hogy hazadob minket is. Drága Kevin, fogalma sincs, mekkora jót tett ezzel ma. Elkészítettem még a nokedlit, aztán kisebb nagyobb veszekedések után a menyem végre asztalhoz terelte az unokákat. Én nem veszekszem. Régebben megtettem és nem jöttem ki belőle jól. Most már csak vigasztalok, a lelkére beszélek annak, aki hagyja és csendben meghúzom magam a sarokban. Vacsora után volt még egy kis játék, ez a csocsó nagy kedvenc lett. Már nem is dicsekszem vele, hogy az én ötletem volt, megkértem a fiamat, hogy itt rendelje meg karácsony előtt. Ő utálta a gondolatát, mint mindennek, amit nem lehet a játékszoba mélyére űzni, ez meg elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen. De mostanság kénytelen elismerni, hogy nem volt ez egy halva született ötlet. Levi és a nagypapa akárhány csatát meg bírnak vívni rajta. Ma Sharon volt a soros altató és mivel a veszekedés közte és Levi között zajlott, kicsit "megérdemeltnek" is éreztem, hogy ő zárja le az estét. Fiunk céges rendezvényen, de azért meghagyta, hogy a paprikás csirkéből neki is maradjon. Maradt. És most alszom,mert a sok pihenéstől úgy érzem, mintha egész nap követ törtem volna. Uff!

Július 8, kedd

A reggeli ébredés sosem könnyű. Otthon Jamie szabja meg a menetrendet, itt a gyerekek. Éjjel menetrendszerűen ébredek, aztán elalszom és már nyílik is az ajtó, puha gyerektappancsok óvakodnak az ágy felé. Feltelepednek és a magukkal hozott mesekönyvből Levi mesélni (olvasni) kezd. Csak csendben jegyzem meg, szeptemberben lesz hat éves! Kínaiul... olvassa a jeleket, én pedig próbálom megemészteni, hogy ez a tökmag máris három nyelven boldogulna a nagyvilágban. Sóhajtva mondom neki, hogy ez szép volt csak éppen nem értettem, miről szólt a mese, erre visszalapoz és a jeleket követve angolul is elmondja ugyanazt. Gondolom. Sokkal többet ebből sem értek, de azért mégis valamit. Kicsit szívbe markoló, hogy a legkevésbé a magyar a sajátjuk, pedig mindent értenek, de nem beszélik. Leia már régebben is bebizonyította ezt, pedig még csak most múlt négy éves, hogy előtte óvatosan kell magyarul kibeszélni a családot 😜, mert fogja magát és angolul elpletykálja apának vagy anyának. Levi láthatóan túltette magát a tegnapi kis baleseten, már a közelgő, csütörtöki kirándulás lázában ég. Betolja a szobába a hatalmas bőröndöt, amibe az egynapi kempingezős cuccát pakolták be. A bőröndbe még ő is beleférne. Gyorsan kipakolom a kis kézipoggyász méretű bőröndünket, kisfiam pedig kivételesen vitatkozás nélkül átgondolja, hogy az talán mégis alkalmasabb lenne. 

Az otthoni híreket lesem. A hatalmas viharról, károkról. Kicsit összeszorult torokkal gondolok a lapostető beázására. A ház még nem csináltatta meg, nyilván a nappali plafonján tovább terebélyesedik majd a folt. A Balatonnál végig száguldó zivatarra gondolva számba veszem, miket hagytunk kint a kertben az elemek tombolásának kitéve. Áh, inkább bele sem gondolok. Írok a barátoknak, ismerősöknek, apró vigasztaló visszajelzésekre várok, de ott még éjszaka van, várnom kell. Abban bízom, hogy ha maguktól a történet idején nem jelentkeztek, akkor talán nincs nagy gond. Jamieről kaptunk egy-két képet az elmúlt napokban, de komolyabb beszámolót is el tudnék viselni, persze, nekem könnyű, annak, aki vigyáz rá, nyilván kisebb gondja is nagyobb a levelezésnél. Itt egy kicsit lóg az eső lába, tétovázunk, hogy nekivágjunk-e a kirándulásnak. Nem mintha nem lehetne menetközben könnyedén módosítani a terveinken.

A piknik napja, amit én már nagyon vártam. Irány a Fort Canning Hillen lévő Park. Ez a "hill" nem egészen 50 méter magas, de hát akinek ez kevés, hordjon ide földet. Megmászni nekünk éppen elég. Az a fantasztikus benne, hogy tulajdonképpen a város üzleti negyedében található a hatalmas park. Nevét Charles John Canning vikomtról, India első alkirályáról kapta. A malájok a dombot ősidők óta Bukit Larangannak vagyis Tiltott dombnak nevezték, mert úgy tartották, hogy ez az a hely, ahol az ókori Szingapúr királyait temették el, és hogy azóta is kísértetek járják. Kormányzati dombként vált ismertté, amikor Sir Stamford Raffles itt építette fel a rezidenciáját, amíg 1861-ben egy katonai erődöt nem építettek az itteni palota helyére. Raffles egyébként itt terveztette meg az első botanikus kertet is, amelyben kísérleti növénytermesztéssel akart foglalkozni, de a kísérlet kudarcot vallott, a terveket pedig szépen elnyelték a fiókok. Amikor az itt található víztározót építették, 14. századi üveg- és aranyműves tárgyakat találtak. A domb nyugati oldalán régen egy forrás fakadt, amit pancur larangannak neveztek, azaz tiltott forrásnak, ahol az uralkodó háztartásának asszonyai fürödtek állítólag. Idővel a forrás kiapadt, mivel a domb körül kutakat ástak. Egy keresztény temető néhány sírkővel, téglafal, gótikus kapu és két klasszikus emlékmű maradt a múltból. A 19. században épült erőd sem volt jó döntés, mert védelmi célokra gyenge volt, a tenger felöl érkező támadásokat nem tudta volna visszaverni, viszont elriasztotta az üzleti közösséget. 1907-ben lebontották, csak a kapuja és két ágyúja maradt meg. Ekkor épült az a bunker, amely a brit hadsereg főhadiszállásaként működött egészen a II. világháború ázsiai-csendes-óceáni átterjedéséig. 1942-től a japánok használták katonai célokra, míg a brit hadsereg vissza nem szerezte az irányítást. 1966-tól a szingapúri fegyveres erőké. 1992-ben újra megnyitották és Harci Láda néven turisztikai látványosság.

Na, hát ez volt a hivatalos rövidített verzió a helyről. Mi már vagy háromszor futottunk neki, mindig más útvonalon, de azon, amit ma jártunk be, még egyszer sem jártunk. Lényegében láttuk a fűszer-galériát, a Fort Canning Centrumot, ami teljes mértékben a brit kolonizáció idejét idézi, a temetőkertet és a parknak egy igen jelentős méretű területét, amely botanikus kertként is megállná a helyét. A fiamtól megtudtam, hogy havonta egyszer a Centrum előtt felállítanak egy vetítővásznat és szabadtéri moziként látogat el oda a város apraja-nagyja. Senki nem sikolt fel mérgesen, hogy a "Fűre lépni tilos", hiszen azért van, hogy lépj rá és rezd magad jól. Valamint nem kell otthon hagynod hű ebedet sem, mert pórázon itt is is végig sétálhatsz vele. Ami meglepő volt, hogy az árnyat adó fák egyben enyhet adó fák is voltak, mert legalább 5-10 fokkal kevesebbet éreztünk ott üldögélve a padon. És mivel mégis csak hill-ről beszélünk, szellő járta be a sétányokat. Rengeteg olyan látnivalót láttunk, aminek előbb utána kellene keresnem, de szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a lépcsősor egyik fázisánál az a méretes dombormű a város történelméből citált részleteket kőbe faragva, de roppant aprólékosan. 

Ha már ott jöttünk le a hegyről, ahol a folyópart húzódik, hát megragadtuk az alkalmat és beültünk egy könnyű ebéd-uzsonnára. Őszinte leszek... az 'every hour happy hour" tábla volt a fő csábítási trükk, de a tacos sem volt rossz. Az enyém marhahússal, Tibié apró rákokkal. Csípett persze, mert ha itt nem csípősen kéred, akkor csak kicsit csípősen kapod. De sörök jótékony hatása hamar megmutatkozott, szerintem egy idő után észre sem vettük, hogy az ínyünk lángolni kezdett. 

Fáradtan, jóllakottan, talán kicsit spiccesen is (tényleg csak nagyon picit) vettük hazafelé az irányt. Hazatérve már nem sok időnk maradt, a gyerekekért mentünk, amit a szokásos rutin, fürdetés, kis játék, vacsora, kis játék, fogmosás, mese és alvás követtek. Amennyire féltem a buszon, hogyan fogjuk lezavarni az estét a szülők nélkül, olyan könnyedén ment minden, gyorsan telt az idő, a két lurkó pedig kivételesen imádta a kicsit átírt palacsintás király mesémet is. Mert a szülőknek ma nagy napjuk van, vacsorázni mentek valami elegáns helyre, mert már a nyolcadik háztassági évfordulójukat ünneplik. Így a 43. magasságából talán nem tűnik olyan soknak, de tudva, hogy az első évek, a kisgyerekek érkezése miatt is, sokszor erőt próbálóak, úgyhogy igazán rájuk fért egy röpke pihenés. Még sok-sok boldog évet nekik!

Július 7. hétfő

 Az előző három intenzív nap szinte sokkolóan hatott. Meg a felismerés is, hogy mivel az itteni nagyszülők egészsége megrendült, mi valahogy jobban reflektorfénybe kerültünk a távolságunk ellenére. Persze a telefonos beszélgetések alatt mindig is kis lükék voltak, akik csak egy köszönés erejéig voltak hajlandóak a kamera elé állni, aztán folytatták bokros teendőiket. De a személyes találkozás első másodpercében úgy szaladtak hozzánk, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne. A kicsik persze azt látják az óvodában, hogy papa, mama és nagyszülők... náluk ez az utóbbi pedig az utóbbi hónapokban erőteljesen fakulni kezdett. De megjöttünk mi, Levi jó szokása szerint nagyjából mindenkinek elújságolja, aki hajlandó meghallgatni (meg annak is, aki nem), hogy a nagymama és a nagypapa megérkeztek hozzájuk, Leia meg... hát, ő Leia. Az első nap kb 250x mondta, hogy nagymama (és nem azért, mert az elsőre nem kaptam fel a fejem), de minden percben igényt tartott rám. Aztán persze az újdonság varázsa kicsit kopni kezdett, most már nyaggatja újra az apját, anyját. Levi pedig a papát sajátítja ki, mert az olyan férfias dolgokat csinál, focizik, megszereli a kisautót, megcsinálja a kerti csap tömítését... Fura dolog, mert kétfiús anyaként, de gyakorlatlan kislányos nagymamaként kicsit zavarban vagyok, mivel lehet lekötni egy négyéves leányzót. Az biztos, hogy a két kezemen különböző színű gyereklakk virít az első nap óta és örülhetek, hogy a hajamba még nem rakott rózsaszín pillangós kis masnikat. Mert aztán persze elvárja, hogy ezekben pompázzak, bármerre járjak. 

Nyilván minden egyes évvel változik a velük való kapcsolat. Néhány éve még Levi cipeltette magát mindenhova és ha mi vállaltuk, nem volt vele baja, csak ne a saját lábacskái kopjanak. Most szaladgál és szerencsére reagál rá, ha megakasztjuk a nagy önmegvalósításban. Mint például amikor az állatkerti óriási parkolóban ész nélkül futna ki két álló kocsi közül, de a figyelmeztetésre megáll, körülnéz. 

Leia, hát, ő más. Őt cipelni kiváltság, és ebben leginkább törékeny anyukáját vagy imádott apukáját részesíti. A nagypapa hiába kuncsorog az udvari szállító címért, rendre elhajtja a kis hercegnő. Aztán majd hazamegyünk és a leányzó messengeren üzeni majd, hogy legközelebb hagyja a nagypapának, hogy ő cipelje. Kis boszorkány. Tipikus nő, 110-es méretben. Ha az van, amit ő akar, tündérkirálylány, ha valaki ellent mer mondani, úgy szikráznak a szemei, hogy ha itt is az otthoni szárazság lenne, már egész Szingapúr lángokban állna. A másodperc tört része alatt tud nevetésből visítós sírásba csapni és még ott fénylenek a könnycseppek az arácn, de már újra kacag, ha a dolgok közben a javára rendeződtek. Rettenet manipulatív, imádja ugyan az apját, de cserébe folyamatosan megdolgoztatja azért, hogy a papa küzdjön meg az imádatáért. És nem adja olcsón, szegény fiam néha vért izzad ennek a kis maffiózónak egy öleléséért. Azt már nem is mondom, milyen játszi könnyedséggel játssza ki egymás ellen a szüleit, hogy amikor rossz fát tett a tűzre, nemhogy szorulna, de a család végül a kegyeit keresve bocsát meg neki. Eszem megáll, ha ezt látom és hálát adok az égnek a két fiamért, akikkel ilyen játszmákat nem kellett játszanom annak idején. Bele sem merek gondolni, milyen kamaszlány lesz belőle. Hozzá képest Levi sokkal meggyőzhetőbb, bár neki is vannak kiborulós pillanatai, de már egyre ritkábban és egyre jobban kezeli ő maga a húga zsarnokoskodását. Tegnap az állatkertben kissé kajánul figyeltem, ahogy végre Leia keresi a három fiú kegyeit, folyamatosan bizonygatva a vagányságát, hogy eszükbe se jusson kihagyni őt a játékaikból. Szerintem pár év és átveszi majd a hatalmat, mint ahogy kilenc évvel idősebb unokabátyját is játszva tekeri az ujjacskája köré. 

Levinek ma vizes foglalkozás lesz az oviban, Leiának pénteken volt. Ennek megfelelően a hétfői nagy rakás csomagnál még többet hurcolászunk, de erre való a húzós kiskocsi a nagymamának. A többiek vidáman biciklivel, nagypapa meg fut a karaván után. Csoda, ha reggel 9-re olyanok vagyunk, mint akinek már lefőtt a kávé, többször is? Pinky érdeklődik a mosnivaló után, ehhez még hozzácsapjuk a reggel felkapott göncöket. Ezt képtelenség megszokni, hogy nem csak úgy egy kicsit megizzadsz, amit otthon apró kellemetlenségként élsz meg, itt kb mintha a zuhany alól másztál volna ki ruhában. Ehhez társul a minden zárt térben teljes erővel működő klíma, amit jegesbarlangnak érzel és kifejezetten sokkoló az első pár másodpercben. Még átfut a fejeden, hogy tüdőgyulladás pipa, aztán már csak örülni tudsz neki, hogy nem pusztulsz meg a melegtől. Amíg ki nem lépsz a való világba, ami megint olyan, mintha leöntöttek volna egy vödör melegvízzel. Nem is csoda, hogy annak ellenére, hogy finomakat eszünk, mindig fogyunk pár kilót. Az igazsághoz tartozik, hogy otthon ilyenkorra már betoltam két kiflit meg egy nagyobb kefírt, itt még csak a yuzu dzsúszt hörpöltem gyors egymásutánban, mert olyan frissítően hideg. Még az oly nagyon szeretett reggeli tejeskávém sem esik igazán jól. Ha már tej, akkor csak hidegen, jéghidegen. A Balin vett kánikularuha önmagában kicsit frivol, egy (fekete) pólóval az  igazán hordható így 65 felett, de tulajdonképpen így meg hordhatatlan. Jó vétel volt. 😉 

Hazafelé a kisboltban megvettük a hagymát és paradicsomot a lecsóhoz. Hát, a paradicsommal nem nyernének versenyt semmiféle versenyben. Hűtőházi, színtelen, szagtalan, kicsit éretlen, inkább egy halványpiros burokba kényszerített vízgombóc az egész, kemény, mint egy teniszlabda. De a hagyma... az valami csodás. Pont az a méret, amit otthon is szeretek pucolni, a retegek nem csúszkálnak el egymáson és bár talán vizesebb ez is az otthoninál, de az azért elég gyorsan elfő belőle és jó szaftot képes produkálni. Veszek még egy kisebb csomag tisztálkodó kendőt, ez nem árt, ha állandóan a táskában van. Nem feltétlenül a kézmosást helyettesíti, mint inkább a nyaktájon, hónaljban, dekoltázsban ad egy kis frissítést, miközben járod a várost. Gyerek egy kis esernyővel is megtámogat, mert az eget kémlelve Aigner Szilárdi meggyőződéssel mondja, hogy bekaphatunk még egy kis esőt is. De ha mégsem, a nap ellen is kiválóan véd. A kis hátizsákba megy még a vizes palack, szemüvegek, sapkák és persze a bérlet, és már nem is csodálkozol, hogy megint egy izzasztó csomaggal kelsz útra, mintha túlélő túrára mennél, pedig csak a Belvárosba indulsz egy kis klimatizált nézelődésre. Igazából itt csak ezért járod a boltokat, mert ott legalább kapsz levegőt. A kilométer is megvan, jól esik majd egy párás hűvös sör, esetleg pár falatka étel, aztán már itt is a délután. Na, azért igazság szerint nagyfiúnak keresünk valami bohókás fellépő inget, magamnak esetleg egy kis csecsebecsét, értsd bizsut, mert amiket hoztam, valamilyen érhetetlen okból kifolyólag itt nem hordhatóak, vagy szétmentek a nesszeszerben. De komolyan, a kedvenc nyakláncom még az otthoni 34 fokban is rendben volt. Itt a folyamatos nyirkosságtól már első nap elkezdte csípni a nyakamat. Nyilván a fém és a sós nyirok léptek valamiféle kellemetlen kölcsönhatásba, fizikából, kémiából száz évvel ezelőtt sem lehetett volna rám fogni, hogy Mme Curie lennék, így aztán csak az érzésről tudok beszámolni, az okáról nem. 

Na, hát a barangolásunk nem indult zökkenőmentesen. Az ember mindent lecsekkol még itt a szoba hűvösében, aztán csak egy dolog nem volt meg, bár már tényleg minden lehetetlen helyen is megnéztem, a bérletem. Amikor megkaptam, beraktam a szokott helyére, a kis hátizsákomba, aminek van egy rekesze, ami direkt erre  célra szolgál már nem is tudom hány éve. Azóta még csak nem is használtam, tehát a józan logika szerint ott kellett volna lennie, de nem volt. Feltúrtam a holminkat, sehol. Úgyhogy azzal kezdhettük, hogy vettem egy új kártyát és fel is tölthettük izibe. Ami csak azért szépséghiba, mert a régit is két napja töltötték fel a fiúk. Oké, kb 3 ezer forint szállt el, plusz ezeröt az új kártyáért, de na... ilyen malőr még nem esett meg velem. Itt legalábbis. Mindenesetre az új kártya sokkal menőbb, úgyhogy talán nem is volt véletlen, ami történt 😉

Innentől azonban a program zajlott simán. Bementünk a Chinatownba, ami kicsit vicces itt, ahol ugyebár szinte mindenki kínai, de ott tényleg tele van autentikus kis boltokkal és etetőkkel. Meg persze ott a Buddha Szeme templom is, amit most kivételesen csak kívülről csodáltunk meg újra. Bentről kihallattszott a folyamatos kántálás, ami nagyon érdekes, hogy mennyire magával tudja ragadni az embert. Ha pár percig hallgatod, Te magad is elkezdesz mozogni a zümmögés ütemére, talán még a kántálást is próbálod utánozni. Egyszerűen nem tudod figyelmen kívül hagyni, visz magával. Helyette jószerivel az első boltban megvettük nagyfiamnak a következő fellépésekhez a bulis ingét az egyik indiai üzletben, mert persze kínai negyed ide vagy oda, de az indiaiak is itt vannak a szomszéd utcában, naná, hogy a piacon is megjelennek. Még jöttünk-mentünk az árusok között, aztán azon kaptam magam, hogy két szellős ruhadarabbal én is a pénztár felé szambázok. El is menekültünk az egyébként nem túl nagy kísértést jelentő helyről egyenesen egy autentikus etető hodályba. Nem mondom, hogy egy elegáns hely volt, nem mondom, hogy patyolat tiszta, sőt, azt sem mondom, nem szívtam egy kicsit a fogam, amikor a grillcsirkének látszó állatról nem igazán derült ki, hogy sütötték vagy főzték, meg egyáltalán, hogy rendesen átsütötték-e. Kemények vagyunk, mint a vídia (ez mostanra kiderült, mert ha gond lett volna az állattal, már ketten a két klotyón ülnénk), bevállaltuk, mert amúgy finom volt a kenyérrel és uborkával fogyasztva. Ittunk hozzá egy helyi sört meg egy fantát is, ha már az is kiderült evés közben, hogy a vizes palackom is otthon maradt, pedig az is tuti a zsákomban volt, csak persze a nagy keresésben kiraktam és nem került vissza. 

Kisebb mosakodást követően egy nagyáruház hűvösébe húzódtunk a közelben, ahol főleg férfiaknak árultak sportos és elegánsabb dolgokat. Nem akartunk mi semmit venni, végül mégis apa is kapott három új pólót, a gyerek meg még egy bulis inget, ki tudja, mikor vehetünk neki újra. Na, itt már végképp éreztük, hogy ideje lesz a mai nap ámokfutásának véget vetni és felültünk kedvenc "városnéző" emeletes buszunkra, a 190-esre, ami egyenesen hazáig repít minket a városnak szinte bármely pontjáról. Bár odafelé metróval mentünk, így mégis csak többet lát az ember. Rögtön el is terveztük, hogy holnap piknikezni megyünk Fort Canning Hillre. 

De a holnap még messze van, addig egy lecsót is el kell készíteni, meg sokat kell az oviból hazatérőkkel foglalkozni, este meg még izgalmas teniszmeccsekre is van kilátás. Aztán meghallgatni most már a "végleges" terveket, hogy mikor mit főzzek nekik. És lebeszélni őket a vásárlásról, mert csodaszép húsokat vesznek, csak a büdös életben nem fog megpuhulni (tavaly már jártam úgy, hogy az otthoni másfél óra helyett három óra alatt sem lett puha a marha az irigylésre méltó vaslábosukban, igaz, az is gyönyörű volt). Én meg otthonról igazán jó elképzelésekkel érkeztem, semmi kedvem kudarcot vallani, amikor 35 fokban aprítom a hozzávalókat és állok a tűzhely mellett kint a szabadtéri konyhában, ahol még klíma sincs. Uff!

Na, hát az oviban történt egy kis malőr. A szokásos bejárat lezárvva, a főbejáratnál a lift lezárva, ballaghatunk a régi lifthez, de végre elindulunk haza. Két gyerek persze eszik útközben. Azt hittem, ebéd óta nem kaptak egy falatot sem, de kiderült, hogy igenis van uzsonna is, valamiért mégis bevezették ezt a hazafelé eszegetünk marhaságot. Szerintem. Ugyanis hazaérve fürödni kell és vacsorázni. Miután éppen betolt a ded egy Donut fánkot marshmelonnal? Normális, Margit??? És ez csak egy a sok morogni valóm közül, amiket mára már nem teszek szóvá. Ha így, hát így. De attól még nem értek egyet a dologgal. Szóval, a gyerekek keze tele a Donuttal, persze a szemük is azon, hiszen le ne essen egy falatka édesség, aztán Levi persze el is zúg rendesen. Kezdene üvölteni, de győzködöm, hogy nincs baj, ez előfordul, lám még a fánk se esett ki a zacskójából. A térde persze fáj, ezt nem is vitatja senki, de ez még nem a világ vége. Kap rá puszit, otthon fürdünk és el is felejtjük az egészet. Hát, nem. Hazáig tartotta magát hősiesen, de otthon apa már vár minket, őt meglátva eltörik a mécses. Apa meg aggodalmaskodik, lekezeli a sebet, nem engedi fürdeni a gyereket, mert " vérzik a lába". Na, hát annyira azért nem, de nyelek, nem okoskodom, mert elviszi a kicsit a szülői fürdőbe és ott mosogatja le óvatosan, mint egy törékeny kis porcelánt. De ha meg nem ilyen napja van, akkor jön a "ne légy már ilyen anyámasszony katonája". Most éppen én vagyok érzéketlen. Szerinte. Levi előkerül, két kis ragtapasszal a térdén, frissel kiglancolva, vacsora után pedig a két térdén térdelve csocsózik a nagypapával. Hát, az ilyeneket nehéz megélni, főleg, ha én magam azt kaptam meg ettől az apukától néhány évvel ezelőtt, hogy túlságosan burokban neveltük őket. Hagyjuk is, tavaly eltökéltem, nem szólok bele, nyelek, aztán majd legfeljebb bőgök is kicsit egy félreeső helyen. Hiszen ha Levinek a térde fáj, akkor nekem is fájhat kicsit a szívem. 

Leia sem túl együttérző a bátyja problémáját látva, őt alig tudom kiszedni a kiskádból, viszont hagyja frissen mosott kis kusza haját kifésülni és egyetlen szikrázó szempillantást sem kaptam érte. Ma este megint én vagyok az áldozat, akinek szépségszalonba kell mennie. Most mindenféle csillogó köveket ragaszt rám, kirúzsoz, hajpántot nyom a fejemre, gyerekkézre való körkötővel szorítja el a csuklóim, a bal kisujjamra gyűrűt húz, miután a jobbon levő apró kis szemölcs láttán a szemöldökét ráncolja. Azt nem is hajlandó kidíszíteni. Amikor végez, fintorogva állapítom meg magyarul: Ez nekem biztos jó sokba fog kerülni. Mire ő: az biztos! Ezen azért mindannyian jót nevetünk. A kis boszorka mindent ért és riposztozni is képes, ha olyan hangulatban van. 

A lecsó remek lett, egy kevés maradt holnapra ebédre is a fiataloknak, aztán kötelező teniszdrukkolás következett, amihez mi "öregek" már úgy támasztottuk ki a szemünket, de a gyerekünk ragaszkodik a közös szurkoláshoz. Djoko meg pont ma nincs lehengerlő formában, szerintem még  éjfélkor is itt fogunk szenvedni 😄

Július 6. vasárnap

 A tegnapi nap történése volt még Levi hajvágása. Egyik unokám sem örökölte anyjuk erősszálú, sötét haját, ellenben mindkettő szőkébe hajló világosbarna és csak úgy repked az arcuk körül a szösszenet. Levié talán egyenesebb, de neki sosem növesztik meg annyira, hogy ez a repdesés kiderülhessen, apja rendszeresen nyírja a kis barikáját. Nem mondom, hogy a gyerek szereti a procedúrát, de békésen viseli. Régebben fodrászhoz jártak, egyszer mi is elkísértük és láttuk, hogy igazán gyerekekre van tervezve az egész, tablet az orruk előtt, a legnépszerűbb mesék mennek, a kicsi észre sem veszi, már meg is kopasztották, pedig akkurátusan nyírnak még egy ilyen kis golyót is, nem a nullásgéppel. A megkopasztás talán apa pénztárcájára inkább igaz volt, ezért is próbálta ki, hogy az ő szakáll nyírója alkalmas-e a nemes feladatra és lőn... Van ehhez spéci fodrászlebernyeg (természetesen gyerek mintával, Levié azt hiszem a Verdákat idézi), kisszék és a zuhanyozón kívül a wc tetejére aplikált laptop. Meg persze Leia, aki nem akar lemaradni az extra mesenézési lehetőségről, még ha az ő valóban örökké repkedő tincsibe apa nem is mer belevágni. Most ráadásként a nagyi is letelepedett a fürdőszoba ajtóba, úgyhogy az edzésről hazatérő mamának várnia kellett, amíg a népes karaván felkerekedett és végre visszaadták a birodalmát. 

Imádom a fürdőszobájukat. A padlón az extra nagy, talán 80x80-as betonra emlékeztető matt kövek (ilyen van egyébként az egész házban, kivéve a hálószobákat), a falon ugyanez, csak sötétebb tónusban. Egyszerű, mint a faék és roppant hatásos. Ráadásul két helyiségből áll. A külsőben vannak a mosdók és szekrénykék, szép nagy ablak, hogy világosság is legyen, ne is érezd a zártságot, és onnan nyílik a belső helyiség, ahol a wc és az extra nagy zuhanyozó van. A kövezetbe talán azért vagyok beleesve, mert a várbeli lakásban sok-sok évvel ezelőtt én magam is ilyen követ rakattam le, csak 30x30-as méretben. De mivel ott az egész lakás 43 nm, így nyilván más méreteket kellett használni. Anyósomnak persze nem tetszett, de hát rám bízta, így járt, újra rakatni azért ő sem akarhatta. A falon nálunk világosabb kő van, amibe belerakattam egy római fürdőző domborműves lapját. Nagyon elegáns volt az egész, amíg apa meg nem fúrta egy helyen, pont ott, ahol alatta ment a vízvezeték. Tartalék csempe addigra már nem volt, a bolt is megszűnt, ahol vettem, maradt a kreatív megoldás, színben nagyjából passzoló kavics (az ötletért ezúton is hála Alessiának). Ezek a kavicsok kb. 30x30-as hálóra voltak felragasztva és még apa is képes volt egy függőleges sávot felragasztani belőle. Hát, nem olyan, mint újkorában, azt sem mondanám, hogy jobb, de annyira azért oké, hogy nem verném szét miatta a helyiséget. De ez most nem is tudom, miért jutott eszembe. Talán azért, mert a nagyfiamék is szélnek eredtek, ott a kis lakás és felmerült a gondolat, mi lenne, ha ... aztán ott el is akadtunk, mert mostanában tényleg nem fér bele a tervezgetésbe semmi nem egészen kiforrott gondolat. De ha van abban a kis lakásban egy békén hagyható rész, akkor a fürdőszoba az. 

Na, de térjünk vissza a tettek színhelyére... Reggel megint elaludtam. Nem tudom, hogy ez még a jetleg hatása lenne, vagy mi, de az esti tévézésnél lecsukódott a szemem, a hálószobában kinyílt, alig tudtam elaludni. Aztán itteni idő szerint 2-kor megint felébredtem és kikapcsoltam a légkondit, mert már lefagyott a fenekem, aztán fél óra múltán visszakapcsoltam, mert a mennyezeti ventilátor kevés volt a boldogsághoz. Ez egyébként otthon kb. olyan délután hat óra, szerintem az otthoni fejemmel még nem láttam elérkezettnek az időt az alvásra. De végül sikerült, akkor meg nyolc óra lett az ébredésből. Addigra Levi elment a kínai iskolába. Mi Leiával elmentünk egy hangulatos és népszerű kávézóba reggelizni, onnan Leviért, majd az egész brancsot elvittük a rajztanfolyamra. Bár, Leia tanára éppen szabadságon van, de azért bevették a tesója csoportjába, úgyhogy volt egy szabad óránk az üzletekben nézelődni. Onnan elmentünk Sharonért az edzésére, majd beültünk egy vietnámi étterembe a közelben. Ettem pár dolgot, amiről fogalmam sincs, mi volt és egy isteni pho levest marhahússal. Úgy készült, hogy a szépséges nagy tálba csinosan lerakták a tésztát és kétféle marhahúst nyersen, de hajszálvékonyra szeletelve, aztán ráönthettük a forró alaplevet és beleboríthattunk egy kis kosárnyi mindenféle nyers zöldséget (újhagymát, lilahagymát, csírát, ilyesmit). A forró létől nyomban "megfőtt" a hús is. Kis tálkában szóját és chilit adtak hozzá, én ezeket kihagytam, meg például a bazsalikomot is, ami nekem az olaszos kajákhoz rendben van, de egy pho-ban ne legyen. Menyem nevetett is rajtam, amikor mondtam, hogy a fahéj nekem karácsony és forralt bor, a bazsalikom  meg pizza és bruscetta. 

Hazaugrottunk egy röpke időre, épp csak felfrissülni és picit tölteni a telefonon, ami itt a melegben valahogy gyorsabban is merül. Na, meg mert állandóan lövésre kész. Közben megérkezett Levi keresztapja a fiaival és az egész csapat elautózott az állatkertbe. Hát, ezt nem lehet megunni. Volt zsiráf- és elefánt-etetés meg kisvonat, meg már kifelé menet sushi-étterem. Én nem vagyok nagy sushista, de nem matradtam éhes. Kb olyan rendszerrel működött, mint anno otthon a Wasabi láncban, csak ott fix összegért ültél a futószalag mellé, itt meg egy nagy kivetítő volt minden asztal mellett, a sushik képeivel, aztán nyolcas csoportokban berendelhetted, azaz egyszerre nyolc különbözőt. A futószalag ment körbe és amikor a te rendelésed érkezett, akkor egy kis kar melletted mellékvágányra terelte a tányérkákat. Közben mutatta azt is, hogy anyagilag mennyire mentél már tönkre. Kifelé menet az asztalszámod vonalkódját beolvastad és már kaptad is a számlát, amit kártyával fizethettél. Hát, ez azért már egy más vendéglátás, mint amiben mi szocializálódtunk. Sötét este volt már mire kikeveredtünk az étteremből, mentünk is haza,mert holnap már hétfő, mindenkinek kell a fizetés. A gyerekekben még erősen benne volt a bugi, de azért szüleik rá tudták venni őket a lefekvésre és most lassan mi is megyünk elájulni. Holnap tehát hétfő, az első "szabadnapunk", terveink vannak, de azokat itt sosem szabad nagyon komolyan venni 😄 Egy biztos, a vacsorát én csinálom, a magunkkal hozott paprikából lecsó készül majd ipari mennyiségben.

Július 5.

 A nap, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy előző nap elterveztük. Mármint ahogy kisfiam eltervezte. Róla tudni kell, hogy megátalkodott szervező, de olyan szinten, hogy élénken él bennem annak a szilveszternek az emléke, amikor úgy 12 évesen meghívta néhány barátját és órára pontosan eltervezte, mi legyen a program. Természetesen meg is volt sértődve, amikor a többiek a Nagy Tervekre fittyet hányva inkább trambulinnak használták a franciaágyat és remekül szórakoztak. 

Hogy én készítsem a palacsintát, fel sem merült, hiszen nyolc órakor halk kis koppintásokra ébredtem, Levi érkezett, hogy felhívja a figyelmem: palacsinta-time van. Hogy vékonyka unokám miattam haljon kora reggel éhen, úgy felébresztett, mint egy erős kávé, de hiába futottam le a lépcsőn, kisfiam már forgatta odalent a palacsinta sütőket és épp csak az utolsókat tudtam volna kivenni a kezéből. Nem tettem. Profikkal ne is akarjon versenyezni az ember. Azt már végképp nem mertem volna megkockáztatni, hogy dobáljam a palacsintákat, amit ő mesterien csinál két pár tágranyílt gyerekszem előtt. Neki is kell egy kis extra elismerés. 

Nos, most kitalálta, hogy sétáljunk el megnézni kicsilány jövendő óvodáját. A régit ugyanis (erről tavaly már szomorúan tudósítottam) bezárják, elbontják, felszántják a helyét és sóval behintik, hogy kis túlzással éljek. Ez a jövőkép még nekem is fáj, de meglepő módon a gyerekeknek is, akik eddigi rövidke életük jelentős részét ebben a csodás épületben élték és rengeteg szép emlékük kötődik hozzá. Az "új" épület meg mi tagadás momentán öregnek és leharcoltnak tűnik, ami egy nagymama esetében bocsánatos bűn, de jövendő mindennapjaik helyszínének elég lehangoló. Persze, nyilván a következő évben felújítják majd, hogy jövő augusztusban már egy hívogató épület fogadja a kicsiket, de ez most még nem látszik rajta, így aztán nem is vonzó. Szóval, kitalálta, de mégsem megyünk, mert miért is nézegetnénk valamit, ami csak elveszi a kedvét Leiának, hogy oda járjon. Szerencsére épp cpár lépéssel van messzebb a jelenleginél, el lehet sétálni oda is, bár, ezek az apróságok "motorizálva vannak" és mindenhova rollerrel vagy bringán közleednek. 

A menyemet elvitték a tornájára, apa és fia meg eltűntek valamit vásárolni, amiről talán jobb is, ha nem tudom, mi az, nyilván valami férfias szerelős dolog, másban nem nagyon kérné ki apa véleményét. A kicsik a szomszédban játszanak, én meg ügyeletben. Az előbb hozott egy futár egy kis dobozt, reggel már volt itt egy másik egy kis tasakkal, tegnap is egy másik. Itt a futárok úgy jönnek-mennek, mint otthon a postás, mert mindenféle apróságot hamarabb rendelnek be, minthogy beutazzanak a városba megvenni. Közben kicsit beborult, már-már hűvös fuvallat szaladt át a lakáson és Pinky már futott is, hogy fedél alá húzza a teregetőt, mert szerinte pillanatokon belül leszakad az ég és egyúttal kitolja a család egyetlen zöld növényét a szabad ég alá az ajtó mellől. Amikor beköltöztek a házba, tőlünk kapták az első hasonló növényt, ami meg is élt vagy két évet, aztán állítólag a túllocsolás miatt kimúlt. A következő cirka két hónapot bírt ki, akkor úgy gondolták, nem is kínlódnak vele, mert amúgy is éppen elég zöld veszi körül őket, de megérkeztünk és a szép kaspó üresen árválkodott. Bennünk meg felbuzogott a vágy, hogy valami kis gondot csináljunk nekik. Na nem, de olyan jól mutatott régen a bejárat mellett az a kis zöld, hívogatóvá tette az amúgy steril környezetet. Vettünk is hosszas válogatás után egyet, a vidám és kaotikus vásárlásról tavaly írtam. Nos, ez a zöldség nagyon élvezi a gondoskodást, amit mára kitanultak. Áll a tető alatt, de ha jön egy kis eső, kitolják, had fürödjön, aztán a napon nyújtózkodhat egy kicsit és mehet vissza a védett zugba. Gyönyörű is minden porcikája. 

Pinky rendületlenül takarít és pakol, én meg csendben azon elmélkedem, mostanra a fél karomat odaadnám ilyen segítségért, bár, azt nyilván nem élvezném annyira, hogy a segítő velünk lakjon. Egyszerűbb szó lenne a leírására a cseléd, de az elég degradálóan hangzik, még ha valósan is írja le a helyzetet. Tegnap például kocsit takarított (előttem felsejlett a kutya okán is leharcolt autónk, amiből lapátszám lehetne kétnaponta kiönteni a lehullott szirmokat, ragacsos gesztenyevirágot, a parkoló apró kavicsainak százait és nem utolsó sorban Jamie elhullajtott szőrzetének jelentős mennyiségét) Ez nálam férfi feladatként van beakadva, hiszen az édesapámnak kedvenc hétvégi foglalatossága volt a családi harci szekeret, jelesül az öreg Ladát, lemosni és kitakarítani, holott egész héten tömegközlekedtek a munkahelyre  és maximum a mosásnak volt létjogosultsága, mert a madarak igencsak kedvelték a meggypiros járgányt. Az én kicsi fiam is így tett volna még vagy nyolc évvel ezelőtt, amikor ide költözött (és még nem volt autója), de mostanra már nem érzi szükségét, hogy ezzel a tevékenységgel rövidítse meg az amúgy is kevésnek tetsző szabadidőt. Levi sem látja már ezt a példát és így lehet szépen generációról generációra "belelustulni" a hétköznapokba, mástól várni a megoldásokat ilyen jelentéktelennek tűnő feladatokra. Ez nem helyes szerintem, bár, én sem kapkodtam a slag után, pedig a telken nyilván lett volna időm többet foglalkozni szegény autónkkal, de maximum a mosóig jutottam el vele. Egyedül a lakókocsit takarítottam ki alaposan, de ha a barátnőm nem látogatott volna meg (ő megrögzött lakókocsi-imádó), szerintem az otthoni forróságban ezt is kihagytam volna. Mondjuk tavasszal, amikor a fenekünk befagyott, nem igazán volt mentségem az egészséges testmozgás ilyetén formájának elmulasztására, de arra már ki emlékszik? 

Na, a mai napban még szinte semmi sem történt, aztán máris mennyi mindenről locsogtam, így jár, aki errefelé olvasgat, de azért ígérem, ha lesz valami érdekesebb, akkor arról is beszámolok. Közben eleredt az eső, ahogy Pinky meg is jósolta, előbb csak finoman, mint amikor a szökőkút vizét hordja feléd a szél, aztán egyre jobban felerősödve, hogy a végére igazi özönvíz zúduljon alá. Ezt elég üzembiztosan tudja hozni errefelé a Jósiten. Aki kíváncsi, meg is érdemli. Kimentem pár percre az előkertbe nézni az esőt, két percen belül úgy folyt rólam is a víz, mint kiálltam volna a szabad ég alá, na, ilyen itt a páratartalom. Ezt egészen képtelenség megszokni.

Ennek az útnak sok más, zsigerileg ezerszer fontosabb élménye mellett az sem megvetendő hozadéka, hogy nem szembesülök az otthoni mocskos állapotokkal. Hogy nem látom úton útfélen az óriásplakátokat (én a magam részéről be is tiltanám magát a fogalmat is, mert szerintem azon túl, hogy elrondítják a környezetet, sem politikai, sem gazdasági hasznuk nincs), a gyerekesen lebutított tartalmú politikai hirdetéseket, a habzó szájú monológokat egy ember, egy közösség, nagyrészt most már az ország lakossága ellen, ha ezt még sokan (fájóan sokan, ha hinni lehet a sok harcos kommentelőnek) nem is látják át. Ehhez nyilván kellene némi inteligencia, iskolai végzettség és beszámítható elmeállapot, talán még korhatár is, nemcsak lefelé, de felfelé is. De most nem is akarok erre gondolni, épp elég lesz hazatérve szembesülni az elkeserítő valósággal. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, teljesen ki tudom hagyni az életemből erre a három hétre az otthoni valóságot, de legalább nem jön szembe lépten-nyomon, csak ha elülök a gép elé, amire viszonylag ritkán van lehetőségem. Üdítő! Jut eszembe, valamit innom kell! Nyugi, csak vizet! Itt az is elég a jókedvhez. 

Elvittük a gyerekeket úszni. Hazudok. A fiam vitt el mindannyiunkat. A pálmafákkal körülvett 90 és 120 centis medencében szinte termálvíz melegségű a víz és kb úgy hesszelünk szélén, mint vénasszonyok az igali fürdőben, miközben a két gyerek, mint két kis Unicum reklám, feszt a víz alatt produkálja magát. Ezer faktor ránk kenve, mert még az árnyékban is le lehet égni, a két kölyök bokáig érő úszódresszben. A közös játék alatt remek a hangulat, majd Levi elmegy a másik végére az edzőhjöz és kitartóan rója a hosszakat mellben, gyorsban és hátúszásban. Meglepően ügyes, amit eddig csak videón láttunk. Tavaly novemberben még a kismedencében úsztak, zárt térben és azt nemes egyszerűséggel át lehetett volna köpni. Talán a tágasság érzése miatt még a munkát is komolyabban veszi, tempózik, a lábmunka is alakul, még nézni is fárasztó, de csinálja és nem győzök ezen csodálkozni, mert amúgy hajlamos a rinyálásra. Az edzője nem egy galamblelkű ember, de láthatóan a gyerekek szeretik, figyelnek rá és igyekeznek teljesíteni az utasításait. Amikor végez, azt gondolom, most azonnal elájul, ehelyett azonban újult lelkesedéssel veti magát megint játékba, amíg a húga is elmegy letudni a maga óráját. Leia maga a megtestesült rinya-királynő, de olyan együttműködően teszi a dolgát, hogyha épp nem kapaszkodtam volna ki a medence szélére, tuti ittam volna a vízből a tátott szájú csodálkozásom okán. Fotózgatok, az úszómester(nő) figyel engem, de láthatja, hogy csak a saját porontyokat fotózom, aztán visszacsobbanok a vízbe. Az óráját teljesítő kis hercegnő pedig játékkal akarja folytatni a délután, holott a felnőttek legszívesebben elájulnának. Azért egyetlen kérés elég, hogy kimásszanak és zuhanyozzanak, aztán összepakolunk és elindulunk haza. 

Otthon gyermeki közkívánatra én nyerem meg a zuhanyozást, amit bonyolít kissé az előtte megivott két pohár jéghideg rozé. Fiam kissé aggódva jön utánunk, amikor Levi menetközben lerúgott sortját nemes egyszerűséggel rúgom be a fürdőszobába (góóól!), a gyerek vissza és máris parázs focimeccs alakul ki köztünk szűk két négyzetméteren a jobb sorsra érdemes ruhadarabbal. Leia vihogva szórja a töméntelen játékot a kis kádba, amiben még bébiként fürödtek, szerencsére eszében sincs csatlakozni hozzánk, így aztán hamarosan konszolidálódik a helyzet és már a haját mosom a két lurkónak. A fürdés után vacsora és máris látszik, hogy mindenkit kicsit másképpen, de alaposan megcsapott a medencei délután. Nagypapa balra el, amíg a többiek egy családi mozizást terveznek, amibe szép lassan alszik bele gyerek és felnőtt, úgyhogy még feléig sem láttuk a történetet, de poroszkálunk a szobáink felé. Rozézás közben a gyerekek fagyiztak és tátott szájjal figyeltük a fejünk felett a nemzeti napra gyakorlatozó légierő 7+5-ös egységeinek mutatványait. Érdekes belegondolni, hol és hogyan szálltak fel és majd le ezek a gépek, amik néhány másodperc alatt a teljes légteret átszelik, mégis szükségét érzik a bemutatkozásnak és felkészültségük bizonygatásának. 

Újabb sűrű napot tudhatunk magunk mögött és a holnap sem ígérkezik könnyebbnek. Egyrészt a gyerekekre várnak a szokásos programok, kínai iskola és rajztanfolyam, délután pedig megyünk az állatkertbe, ami itt gyereknek és felnőttnek egyaránt nagyszerű program, mi sem hagynánk ki egyik évben sem. Jó éjszakát! - mormolom és remélem, a gépet kikapcsolom, nemcsak leejtem az ágy mellé. 

Július 4.

 Otthon már megszoktam, hogy reggel 6 órakor verőfényes napsütésben megyek a kutyával sétálni. Itt pedig az óra mindjárt hetet mutat, de még nyomokban sem látni a napot. Helyette szürkeség, 27 fok, aminek a hőérzete inkább 30 és (na, ez amit baromi nehéz megszokni) 86 százalékos páratartalom. A szobában természetesen pörög a mennyezeti ventilátor, éjjel a klíma is segített, de már előre félek kimenni a valóságba. 

Ehhez képest kicsi fiam nem félős és olyan programlavinát indított el reggeli után, hogy csak győzzük teljesíteni. Először is a kötelgő diplomaátadóra kell egy talár és kalpag, ezekért pedig el kell menni. Na, ez otthon úgy működött, hogy X diáknak rendeltek, a helyszínen mindenki felvette, amit a kezébe nyomtak, aztán állt is rajtuk, mint tökön a gyűszű. Itt ennek kicsit jobban megadják a módját. Eleve regisztrálni kell személyenként és nem mindegy melyik egyetem, milyen szakán, milyen szintű végzettséggel fogod magadra kapni a cuccot. Ugyanis mindenkinek más szín dukál, sőt, a mesterképzéseseknek a sálja hátul valami kis batyut képez, nem tudom kideríteni, miért, de tényleg eltér az alapdiplomásoktól. Aztán méretet vesznek, hogy a 190 centis kisfiam ne térdig érőben tündököljön és persze a kalpag mérete is fontos. Az is igaz, itt általában meg is veszik a diákok, jól jön majd, ha az unokáknak sztoriznak, hogy a nagypapának ilyen is volt. Ha addig el nem porlad ebben a fránya klímában egy doboz mélyén, amire más holmik esetében volt már példa. Mire a roppant udvarias procedúrán túl esel, szinte biztos, hogy rávettek egy kis fotózásra is, amiben természetesen mindenféle csomagok vannak. És ezek aztán nem kis himi-humi, albumba való képek lesznek, hanem már-már festmények. Szülőkkel, gyerekekkel, de lehet akár a kutyáddal is. Persze mindenki az alkalomhoz illő abszolút elegáns ruhákban feszít, mindenki fogpaszta reklám, aztán fel is kerül a szülőknél a nappali falára. Sharonról és Kelvinről is ott van, mostantól majd az én kicsi fiam is ott lesz. 

A diplomaosztón ugyan itt leszünk, de a fotózásra majd csak hetekkel később kerül sor, amikor a család összes tagja kikeni-feni magát a nagy alkalomra. A kedves ázsiai fiú lelkesen ecseteli, hogy a sminkest és fodrászt is meg lehet rendelni a kép elkészítéséhez. Ezt halva egy kicsit örülök, hogy engem nem örökítenek meg az utókornak ilyen formában. Utoljára a gyerek esküvőjén voltam kifestve, mert ez is benne volt a menyasszony kidekorálásában. Hát, az örömapa (a férjem) meg sem akart ismerni engem. 

Miután itt végeztünk, megvettük Sharon szüleinek a menetrendszerinti ajándékot, fűszeres sertés jerkyt. Szerintem már nem is értenék, ha egy évben ezt kihagynánk, de hát mit lehet hozni valakinek, akinek mindene megvan és a magyar népművészet remekei nem sokat mondanak a számára. Kaptak már persze Zsolnay porcelánt is, de igazság szerint a nappali vitrinjében olyan eklektikus válogatás van mindenféléből, köztük a menyem diákkori szépségkirálynős koronái is, hogy nem hordunk már több vizet a tengerbe, a jerky meg elfogy. Örülnek neki, amikor kapják, amikor megeszik és amikor végre elfogy 😉

Innen elmentünk a Bugisba, ami egy hatalmas (itt ezt a jelzőt lépten-nyomon használni kell) bevásárlóközpont. Egy könnyű ebéd után, aminek utolsó fejezete egész délutánra ott hagyta ízlelő bimbóinkon a nyomát, olyan csípős volt, kisebb bevásárlást intéztünk az esti vacsorához. Majd ott lehetett átvenni előzetes regisztráció és szerencsés "sorsolás" után ma és holnap az augusztusi nemzeti napjukra szervezett program főpróbájának jegyeit is. A mostani kivételes lesz, hiszen a hatvanadik évfordulót ünneplik, ami nekünk ezeréves államiságunk tudatában viccesnek hathat, de itt a hatvan is fantasztikus szám. 1965-ös függetlenedése óta Szingapúr rohamos fejlődésnek indult. Ezt nagyrészt előnyös gyarmati múltjának köszönheti, ami furcsán hathat a függetlenség emlegetése kapcsán, de tény. Szingapúr volt ugyanis a környék brit gyarmati központja. Stratégiai jelentőségű kikötője hamarosan a világ egyik legfejlettebb államává tette a várost. Ma jelentős pénzügyi és logisztikai központ, a világ egyik leggazdagabb országa. Igaz, ugyanakkor az egyik legmagasabb megélhetési költségű városaként tartják számon. Gyakran Ázsia Svájcának nevezik. A büszkeség tehát mindenképpen megérdemelt. Egyik barátunk szülei az ún. "átkosban" nagyköveti szinten járták Ázsiát és az akkori fotóik meg a jelen képe között az eltérés, a nyilvánvaló fejlődés mértéke szinte leírhatatlan. Szóval, ahogy augusztus 20-a nekünk az egyik, ha nem a legjelentősebb nemzeti ünnepünk, államalapításunk mérföldköve, nekik augusztus 9-e jelenti ugyanazt. Mindig hatalmas (bocsánat!) a felhajtás, fantasztikus műsor, színes (és ezt értsd szó szerint is, mert ahány alakulat, annyiféle uniformis, zászlók...) katonai bemutatók, kulturális műsorok tarkítják a fesztivál szerű ünnepséget. És természtesen tüzijáték az öbölben, ami önmagában olyan hátteret ad a műsornak, hogy már csak ezért is érdemes megnézni. Már nekünk is volt alkalmunk rá, sajnos csak a tv-n keresztül, de az is lehengerlő volt. (Akkor a karanténban az ágyban heverészve voltunk részesei az ünnepnek). Na, hát ez az ünnep se csak úgy zajlik augusztus 9-én, hanem 6-án egy legalább ennyire nagyszabású főpróba előzi meg és az interneten erre lehetett regisztrálni jegyekért. Azok a szerencsések pedig (jelen esetben a fiam és a teljes család a nagyszülőkkel), akik részesülnek a nagy lehetőségben, rendszerint igen jelentős összegeket hagynak ott például a póló árusoknál, akik a nagy alkalomra már el is készítették a különböző, mégis az ünnepi összképet erősítő ruhákat. Fehérben és pirosban, amik az állami zászló színei, rajtuk az oroszlánnal, mint nemzeti jelképükkel. Az állam ugyanis a nevét a szanszkrit simha, vagyis oroszlán és pura, azaz város szavakból kapta. Nos, erre az ünnepségre vettük át a jegyeket, s ha már ott voltunk fotózkodhattunk is Simhával. 

A jövő héten a fiatalok már a nyolcadik házassági évfordulójukat ünneplik. Errefelé erre az alkalomra bronz vagy kerámia apróságokkal illik meglepni a társunkat. Nem jártam utána, hogy miért éppen ezek a megfelelő dolgok, de hazatérve talán majd levadászom az infókat erről is. Ha már, akkor már... az én kicsi fiam hihetetlen dolgokat fedezett már fel ebben a városban (mondjuk, ideje is volt rá). Ilyen ez a Tan boon liat nevű hatalmas (😜) épület, ami távolról olyan, mint sok más lakótelepi mása. De ez annyiban különleges, hogy itt nem lakások vannak, hanem minden emeleten kis (többnyire kézműves termékeket árusító) boltok. Természetesen kis kerámia bolt is volt, elég vaskos árakkal, de valóban egyedi darabokkal. A kerámia mellé mmajd egy elegáns vacsora is tátrsul és persze egy nagy virágcsokor, de hát ez az ő ünnepük, erről többet nem is nagyon árulok el. Talán csak annyit, hogy aznap este mi fogjuk lefektetni a gyerekeket. Mint ahogy ma is, de ez egy külön történet. 

Onnan elruccantunk apósékhoz, átadtuk az ajándékainkat, aztán siettünk is az óvodába (amit itt következetesen pre-schoolnak hívnak), hogy megleshessük Levi teniszóráját. A legutóbbi alkalommal egyetlen edzést sem sikerült megnéznünk, mert állandóan pont akkor szakadt le az ég. Ma szerencsések voltunk, mert csak az utolsó öt percben. A gyerek egyébként meglepően tehetséges (jó, hát nem egy Rafa Nadal vagy Roger Federer, hogy apuci kedvencéről is szó essék), a fonákja különösen, úgyhogy nem kidobott pénz, amit erre fordítanak. Már csak azért sem, mert egy nagyszerű edzőjük van, remek animátor és a gyerekek láthatóan nagyon élvezik vele a játékos munkát. Ma például a vonalakat azokról az országokról nevezték el, ahonnan a gyerekek jöttek: Hungary, India, Malaysia, China és Singapore. Az alapvonalról indultak és addig a vonalig kellett futni, amelyiket az edző kiáltotta. Ha valaki elrontotta kiesett. Később viccessé vált a dolog, amikor olyan országokat is kiáltott, ami nem is szerepelt, s persze aki elindult, az kiesett. Vagy két országot is mondott és az egyik érintésével például vissza kellett szaladni a másikhoz. Ebben a játékban az én cingár kis mindjárt hatévesem lett a győztes, piszkosul tud koncentrálni, ha akar és fürgék a kis virgácsai. Később a teniszben is jeleskedett, úgyhogy számára ez egy igazán klassz nap volt, hogy a nagypapa és nagymama előtt ilyen sikeresen bemutatkozhatott. 

Leiát is összeszedtük és a leszakadó esőben kocsival mentünk haza, ahol a fürdetés közkívánatra az én kiváltságom lett. Addig apuci a vacsorát készítette. Jó kis spagettit készített sok baconnal és parmezánnal, tojással, al dente és egyszálbélű unokáim igazán jó étvággyal falatoztak. Még volt egy kis játékra is idő, Levi a nagypapát vette rá egy kis Mário brotherezésre, bár, a papának erről már halvány emlékei sem voltak. Leia pedig engem igazított el, hogy rajzoljak köröket, amiket ő akkurátusan körbe is vágott. Most sem tudom, minek, mert aztán elpakolta az egészet a millió papírdarabkája közé, de hihetetelen koncentrálással dolgozott és az mindig jó. Nagypapa pedig megpróbálkozott az unokái átcsábításával a sötét oldalra. Vitt ugyanis nekik egy csomó Walt Disney bélyeget (mert ezeket a mseéket már ismerik) és egy-egy füzetbe ezeket ragasztgatták be, ami már azért is jó móka volt, mert a nagymama a fürdéshez használt szivacsokat adta oda nekik a bélyegek nyálazása helyett. 

A lefektetést megnyertük és először a mesekönyvekből próbáltam mesélni, de ehhez egyrészt látni akarták a rajzokat, másrészt a magyarral azért nincsenek olyan jó viszonyban, hogy értsék is Prescott és Findusz palacsintatortájának történetét, úgyhogy lámpa lekapcs és nagymama (aki ma többet hallotta a "nevét", mint az eltelt években összesen) Jamieről kezdett mesélni. Na, ez bevált, Jamiet szeretik, már várják is vele a találkozást, úgyhogy az ő történetei mindig érdekesek. Egyébként a pici lány meglepően sok emléket őriz a tavalyi látogatásukról és mivel szeptemberben újra jönnek, megígértette velem, hogy lesz majd fagyizást, meg homokozás a játszótéren, marshmelon sütés a tűznél, meg a fene se tudja, mi mindent ígértetett meg velem, mert nagy részét én sem értettem. Holnap reggel mindenesetre palacsintát kell sütnöm, bár az álomba merülés előtt még zajlott a vita, hogy sima nutellás palacsinta legyen, vagy almás tésztájú, esetleg gofri (az is kétféle variációban). Máris rettegek 😄

Unokázós világjárás

 Sose tudom, hogy az első írást hogyan nevezzem, mert első nap ugyan, de mégse... mert... a Flydubai gépe este 22.40-kor indul hivatalosan Ferihegyről (nekem juszt is az). Mire valóságosan is összejön, már majdnem második napról beszélünk, ami még mindig nem lesz az első se... Világos, nem? Mondjuk úgy: július 2-a szerda.

Szóval, Flydubai... még sosem repültünk velük, mint ahogy Dubaiban sem szálltunk még át, de hát eljött az ideje annak is, hogy 65 évesen indulok dubajozni 😉 Dubai biztosan érdekes és szép, az interneten én is láttam épületeket, amiket szívesen megnéznék egyszer, de ez az út nem erről szól. A repülőgépről a hajnali órákban nem mutat valami sokat a város, annál többet a reptér. Néha már úgy érezzük, innentől a földön és nem a levegőben fogunk utazni, mert félórát is eltekereg a gép a kifutórengetegben. Végül megáll, pestiesen szólva a préri közepén, két busz áll be mellé és újabb húszperces tekergés a betonon, amíg végre megállunk egy épület mellett, ami természetesen hatalmas, mint itt minden. Jó, talán a gépünk nem volt az, csak a rövidtávú 2x3 üléses, Airbus 330-as. 

Amit mindenképpen meg kell említsek... én úgy készültem, hogy az Emirates légitársasággal megyünk, az meg a világ negyedik legjobb légitársasága, jó lesz! Na, a Flydubai csak papíron az, még a stewartok ruhája sem olyan, mint a nagytestvéré. A kiszolgálás meg még annyira sem. Ez mégis csak egy jó öt órás út volt Budapesttől Dubajig, amire kaptunk egy igazán finom vacsorát és 2 dl vizet. Slussz! Ugyanis a hosszú távú gépeken rendületlenül itatni szoktak, és most nem megyek bele ennek a fiziológiai szükségességébe, csak fogadjátok el, hogy így van és ennek hiánya most nagyon szembetűnő volt. 

Dubai két órával előrébb jár, mint mi, tehát a 6:15-ös érkezés otthon még csak 4:15 lenne. A csatlakozásunk 10:05-kor megy tovább, tehát időnk, mint a tenger. Ez a ritka alkalmak egyike, mert többnyire csak futunk, mint a bolondok, hogy elérjük a másik gépet; a bőröndjeink pedig nem mindig ilyen szerencsések. Most azonban van időnk, úgyhogy leülünk reggelizni. Hát, az árak magasak, ezen nincs mit szépíteni. A Roots nevű etetőben két gazdag szendvics, egy víz és egy tea konkréten 15.600 forintnak megfelelő összeg. Amikor végzünk, megkeressük a kaput, ahol majd újra gépre szállhatunk. A végeláthatatlan futószalagon csak megyünk, megyünk előre, mire végre felbukkan a C11-es tábla. 

Itt pár sorban megemlékeznék a magam hülyeségéről, amikor egy feladott bőrönd súlyával vetekedő kézipoggyásszal utazom. Ezzel a válladon persze, hogy semmi kedved csak úgy lézengeni, nézelődni, bár, igazság szerint engem az üzletek nem igazán érdekelnek. Úgyhogy leroskadunk a kapu előtt és várjuk, hogy megkezdődjön a beszállítás. 

Na, ez a gép már tényleg Emirates gép! Hatalmas, emeletes bálna, négy motorral, a leírás szerint Airbus 380-800-as. Az emeleten persze az első osztályú utasok elképzelhetetlen kényelme rejtőzik, még csak pillanatást sem vethet rájuk az egyszerű utazó, de a bálna hasában is kényelem vár (már ha elég gyakorlott vagy egy kissé megdöntött ülésben való alvással kapcsolatban). Viszonylag széles ülések, hosszú lábúakat sem gyötrő üléstávolságok, soronként tíz üléssel. Mi a 72.-ben. És rengeteg csinos stewardess, ami reménykeltő, hogy itt jobban gondoskodnak majd rólunk a kb. 6-7 órás út során.

Tehát 10:05 az indulás várhat ideje. A beszállítás rendben lezajlik, majd 100 !!! perces késős ücsörgés után végre a hatalmas gépet kitolják a kifutóra, onnan pedig csigalassúsággal besorol a felszállásra várakozók sorába. Az ülések hátoldalán levő monitorokon a gép külső kamerái pontosan mutatják, micsoda élénk forgalomban araszolunk. A Hegyalja úti dugó kismiska ehhez képest. Amikor végre felbődülnek a motorok és a gép lomhán nekirugaszkodik, látjuk, ahogy egymás után emelkednek előttünk is a magasba a világ számtalan tája felé az utazók. Hogy ezt az irdatlan késést minek köszönhettük, nem tudtuk meg, és a végére azért kb. negyven percet sikerült is lefaragnia a pilótának, hogy "csak" jó órás késéssel landuljunk Szingapúrban. Csomagjaink épségben megérkeztek és a késői óra okán csak nyakigláb fiamat látom a kijáratnál. Ez persze az örömből jottányit sem vesz el, sőt... olyan jó ezt a laklit zavartalanul a keblemre ölelni. Kicsit el is csuklik a hangom, mert olyan jó, hogy ilyenkor egy picit visszakapom. 

Amúgy az Emirates szolgáltatása most tényleg kiérdemelte a csillagos ötöst. Az étel finom, a stewardessek figyelmesek és az egész út során rendületlenül jönnek és kínálnak. Persze az utolsó falat feketeborsos mártásban cuppogó marhakockával lecsöppentem magam. A hófehér vászonnadrág látványos foltot kapott. Nem sokáig, mert nemsokára egy kisebb turbulencia okán magamra öntöm a pohár fehérbort és az tisztességesen kiszedi a foltot. Hát, ilyen kisebb malőrök nélkül nálunk amúgy sem képzelhető el utazás. Leszállás után meglepő módon nem látszik a malackodás nyoma. Fiam már előre online kitöltötte a beléptetéshez szükséges nyomtatványokat, így aztán perceken belül át is haladhatunk a régről még elég macerásnak ismert beléptetésen. Az arcfelismerős rendszer talán már régi ismerősként "üdvözöl" bennünket (régen még ujjlenyomatolvasó is volt), de a kettős kapun simán átléphetek és egy mosolygós egyenruhás mutatja az utat a csomagfelvétel felé (amit amúgy már túlságosan is jól ismerünk). 

Megérkeztünk! Egy kis autózás, pár mondatnyi beszélgetés (itt már éjfél van), az otthonról hozott "hazai" bepakolása a hűtőbe és irány a zuhany. Az egésznapos utazás és a nem kötelező elemként beiktatott malackodás nyomai már lemosva, a szennyes a kosárban, már csak aludni kéne, de az még nem megy. A repülőn olvasni sem tudtam, mert állandóan lecsukódott a szemem, most bezzeg pislogok, mint a szemafor, de az igazi első napra (ami már július 4-e, péntek) egy kicsit rá kéne pihenni, mert az unokák korán kelők 😄

Jut eszembe...

 Jut eszembe, mindjárt indulunk! Megyünk unokázni és egyszerre várom repeső szívvel az utazást, meg beszorult rizsszemmel azon a bizányos nem hivatalos bejáraton. Évek óta szinte magától alakult úgy, hogy a hosszú repülőút előtt szembe jött az Airport sorozat valamelyik része. Kellett az a kis katasztrófa fíling a becsekkolás előtt, na. Hát, az idén a nagy büdös valóság jött szembe, szerencsétlen Air India katasztrófája. Már régebben is hallottam valakitől, hogy a repülésnek az egyik legveszélyesebb része a start és az azt követő néhány perc, az illető konkrétan öt percről beszélt. Mert akkorra már magasan jársz, az üzemanyagtartály fullon, ha történik valami, tűzgolyóként fejezed be földi pályafutásod. Bár igyekszem ilyesmire a hosszú repülőút alatt nem gondolni, azért az Indiai óceán fölött néha elmélázok rajta, hogy innen pottyanva maradna-e még valami a cápáknak, meg más hasonló őrült képzelgések. Hosszú az út nagyon, marad idő marhaságokon rágódásra is, mert a turista osztály pont annyira kényelmetlen, hogy ne tudj öntudatlan álomba merülni és kivédeni ezeket a kéretlenül érkező gondolatokat. Most, ha ennyi még nem lett volna elég, itt ez a háborúskodás Irán és környékén. A légitársaságok nyilván kerülik a légteret, a mienkről még nem tudom, hogyan, merre, de abban tulajdonképpen biztos vagyok (akarok lenni), hogy nem egy eltévedt lövedék visz földre közel kétszáz embert. Az Airport aktuális része után után megkönnyebbülve néztem, ahogy Alain Delon utánozhatatlan mosolyával húzza a hóna alá Sylvia Kristelt vagy Jack Lemmon Brenda Vaccarót. Minden elképzelhetetlen nehézség legyőzve, az utasok biztonságban, hamisítatlan hollywoodi happy end. Valami hasonlóban reménykedem én is. Leginkább valami biztonságos unalomban.

Csak múlnak a napok...

 Fiatalasszonyként sok-sok nyarat töltöttem a gyerekekkel a nyaralóban. A közelben nyaralt egy német házaspár. Amolyan kitántorgott magyarok, ahol a férfi komoly pozícióban dolgozott, a felesége háztartásbeliként nevelgette a három gyereküket. Bár, a szüleink korabeliek voltak, mégis idővel egy közvetlenebb kapcsolat, már-már barátság alakult ki köztünk. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert akkor, huszas éveim végén, úgy gondoltam, hogy ez az életforma lehetne követendő akár nekünk is, és majd valahogy így kellene nekünk is "megöregedni". A szabadságuk idején utazgattak és amikor Lali nyugdíjba vonult, egyik kúráról mentek a másikra, bicikliztek, kirándultak, élvezték a masszázst, a gyógyfürdőt és a jó ételeket. Sokszor itt Magyarországon, de többnyire otthon, Németország különböző tájain. 

Persze, sokban eltért az élethelyzetünk. A gyerekeik - még alig befejezve a középiskolát - a maguk lábára álltak, hétvégi munkával kerestek annyit, hogy önálló lakást béreljenek eleinte a testvéreikkel, majd a barátaikkal. Közben továbbtanultak, de mindezt a szülői házon kívül. Korán elszakadtak, de a közösen töltött idők bebizonyították, hogy csak fizikailag szakadtak el, érzelmileg összetartó család maradtak. Laliéknak nem voltak gondozásra szoruló szüleik, a gyerekeik úgy alapítottak családot az ország más részeibe költözve, hogy az unokákkal is csak ritkán találkoztak. Szabadon oszthatták be az idejüket és egészen Lali megbetegedéséig, aktívan élték az életüket, színház, utazgatás, vacsorák barátokkal. Ott egy kicsit megtört a lendület, de aztán visszatért, mert a minőségi ellátásnak hála, még az Alzheimer sem győzhette le őket, az élni akarásukat. 

Talán nem szép dolog, hogy nekem ők voltak az etalon, nem a saját szüleim, akik viszonylag fiatalon (ötvenes éveik közepén) már nyugdíjasok voltak. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy amíg anyu 46 éves volt az első unokája születésekor, én már 59, nagyon nem ugyanaz a kororsztály. Apám kezdte és nem is nagyon tudott mit kezdeni az otthonüléssel, így aztán egy maszekhoz ment el dolgozni. Anyám pedig inkább nyugdíjaztatta magát, hogy vele lehessen otthon és tényleg otthon, nem holmi munkával töltött mellékesben. Ők voltak a nagyszülők legcsodásabb mintái, akik minden szabad percükben mozgósíthatóak voltak az unokák mellé. Szülőkről már nekik sem kellett gondoskodniuk, így az unokák voltak a prioritás. 

Hálátlannak tűnhetek, amiért nem az ő csodás példájuk lebeg a szemem előtt így 65 évesen és "szabadságra" vágyom. Nem arra, hogy 88 éves édesanyámat nézzem a reggeliző asztalnál, ahol hiába teszek eléje finom falatokat, ő mégis a legszárazabb zsemlét veszi ki a kenyereskosárból, mártogatja a tejbe, kanállal meregeti a szétázott falatokat, miközben az asztalon és alatta is több morzsa van, mint amennyi a gyomrába juthatott; és amikor megkérdezem, mit hozzak neki, amit szívesen enne, visszakérdez: Mit csinálsz? Az unokáim pedig... Imádon őket innen a távolból, büszke örömmel figyelem a növekedésüket, okosodásukat, de őszintén szólva szinte félek a közvetlen találkozásoktól, mert idegen anyanyelvűként elképzelni sem tudom azt a közvetlen kapcsolatot velük, amit a szüleim élhettek meg a fiaimmal. Az idei évben olyan szerencsések vagyunk, hogy kétszer is találkozhatunk. Összesen majdnem két hónapot tölthetünk együtt. A szívem egyfelől repes az örömtől és a várakozástól, másfelől egy zabszemet is nehezen lehetne bedugni ott hátul, annyira rettegek, hogyan, mivel tudom áthidalni a nyelvi nehézségeket, lekötni az energiáikat, érdekes programokat és megfelelő állóképességet produkálva ennyi időn át. 

Mégis, ez az időszak lesz az évben az, amikor majd történik valami, nemcsak a múló időt lesem a faliórán, mint amúgy az év összes többi hónapjában, hetében és napján. Félek, ezek az utolsó éveim, amikor még fizikai és mentális erőm maradékával élményeket gyűjthetnék, hogy a barátokkal ne csak a nyűgökről beszélgethessünk, hogy a napjaim ne csak arról a néhány órányi "szabadságról" szóljanak, amikor - mint egy ősasszony - hazahurcolom az ételt, hogy majd kiszolgálhassam a körülöttem levőket. Ez a mindennapos röghöz kötöttség szinte megőrjít és tudom, hogy sok más mellett ez is oka azoknak a fizikai tüneteknek, amikkel orvoshoz kell(ene) fordulnom. A minap megtettem, de a megkönnyebbülés helyett csak keserűséget hozott ez is. 

Az áprilisi influenza után a jobb fülemre megsüketültem. Nincs ezen mit szépíteni, olyan szinten zavar ez a fogyatékosság, hogy kénytelen voltam orvoshoz fordulni, mert magától nem oldódott meg ennyi idő alatt. Az a borzalmas orrhang és rekedtség, ami kíséri a dolgot, láthatóan nem zavarta az orvost. Belenézett a bal fülembe: ez rendben! Belenézett a jobba: Na, itt van a kutyuska elásva. Egy alapos fülzuhany és egy csipesz mindent rendbe fog tenni. Amikor jeleztem, hogy még mindig nem hallok, csak annyit válaszolt: Majd ha megszárad a fülem, visszajön a hallásom. Nos, nem jött. A felvetésemtől, hogy a dolog összefügghet-e a betegségemmel, legyintett. Nincs összefüggés. Hogy a valamikori orrpolip esetleg visszanőtt-e, azért ez a rettenetes orrhang, nem érdekelte. A rekedtségre már néhány hónappal ezelőtt is "megállapította", hogy nincs szervi oka. Úgyhogy egy fülmosással letudva az egészet, itt állok félig süketen. Közben intézem a szemészetet, anyámnak a különböző vizsgálatait az ideiglenes otthonban való elhelyezéshez. Orvostól orvosig, miközben igazán senkit nem érdekel, milyen állapotban vagyunk. 

Nem ilyen évekről álmodoztam annak idején. Nem ezzel kellene teljenek a napok, hanem utazgatással, nagy sétákkal, egy pohár borral egy tihanyi vendéglő teraszán, hajókázással a tavon, ahogy valamikor régen, egy messzi-messzi galaxisban. Közben olvasok egy könyvet: Sarah Lotz: Mert boldogan éltek, amíg... ? Még nagyon az elején tartok, de így kellene lennie, nem? Boldogan éltek, amíg ... És igen, én is tudom, hogy ez a történetünk összes szereplőjének a kívánsága, nemcsak az enyém. 

Anyák és lányok...

 Nehéz erről írni, mert az persze alapvetés, hogy az ember lánya szereti az édesanyját. De sokféle szeretet létezik. Mi sosem voltunk barátnők, ahogyan sokan emlékeznek az anya-lánya kapcsolatukra. Ő amolyan tigrisanya volt, aki bármikor kiállt értem, de gyerekfejjel fel sem fogtam, hogy ilyenkor talán inkább magáért, a véleményéért és akaratáért állt ki olyan vehemensen. A tekintélyét velem szemben sosem hagyta megkérdőjelezni. A minap írtam a majomanyáról, aki voltam. Hát, az én anyum nem ilyen volt. Viszont megtévesztésig hasonlított ahhoz, ahogyan kontrollált. Mindig és mindenben. De ez inkább amolyan harc volt kettőnk között. Mert egy lánygyerekre vigyázni kell! Mert ha ő nem vigyáz, én biztos rossz útra térek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején jártunk, már nagykorú voltam, már meghoztam a magam döntéseit, de a szemében még mindig gyerek voltam, aki csak rosszul dönthet, mert mit tudok én az Életről. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha ellenem drukkolna, holott nyilván értem tette, féltett, csak éppen nem bízott bennem. Így éreztem, és ez akaratlanul is eltávolított tőle.

Ahogy férjhez mentem, nyilvánvaló volt, hogy egy hegynyi aggodalom szakadt le a lelkéről, nem maradok szégyenben vagy még inkább nem hozom őt szégyenbe. Én biztos voltam a választásomban, ő naívnak tartott. Ma sem tudom, milyen alapon, milyen saját tapasztalatok alapján folyt ellenem, ellenünk az aknamunka, de néha már arra gondoltam, bármi is lesz a vége, én lelépek otthonról, mert ezt már nem lehet elviselni. Ez a folyamatos nyomás tehát akár rossz döntésre is sarkallhatott volna. Csak a szerencsén múlt? Vagy azért mégis csak volt bennem egy adag jó emberismeret, hogy végül nem vallottam kudarcot? Ő hatvan évet élt le az édesapámmal és élete főnyereményének tartotta őt. Miért nem hitt benne, hogy én is megtalálom a magam emberét? Az esküvő napján talán élete legboldogabb fotója készült róla, s nyilvánvalóan nem is gondolt bele, hogy a lányának, a menyasszonynak mennyire nem volt segítségére az elmúlt hónapokban. Apróságok... Ruhaválasztás? Ugyanmár, menj a barátnőiddel! Akikről pontosan tudta, hogy nincsenek. Oké, ebben én is hibás voltam, mert ahogy a párkapcsolatom erősödött, úgy gyengültek meg a külső kapcsolataim. Ahogy én, a többiek is azzal voltak elfoglalva, hogy a szerelemnek éljenek. Kevéske szabadidőnkbe ennyi fért akkoriban. De az ő támogatása sokat ért volna. Sokat elmond, hogy a vőlegénnyel és a leendő anyóssal mentem. 

Amikor az unokák megszülettek, egy egészen új, mégis, régről ismerős arcát mutatta. Ahogy mellettem is kiállt kisgyerekként, úgy az unokái (és rajtuk keresztül én magam is) sem kérhettek olyat, amit ne teljesített volna. A segítőkészség szobrát mindig is róla mintázták, csak éppen az érzelmek kimutatása esett nehezére, kivéve a neheztelést. Így aztán, ha otthon összerezzentek a tányérok (melyik házasságban nem?), akkor persze rágtam magamban a gittet, hiszen vele végképp nem osztottam volna meg a gondjaimat, nem hiányzott az "én megmondtam" és más hasonló okosság. A diplomácia, amin az anyósok között folyamatosan dolgoznom kellett, őt aztán nem hatotta meg. Konok sváb fejjel mondta a magáét és elérte, hogy a rég bejáratott (és apukám kedvére való) balatoni együttlétek szép lassan kikopjanak az életünkből. Egyetlen pillanatig sem volt hajlandó elgondolkodni az érveimen, már megint gyerek voltam, aki mit se tud ezekről a dolgokról, csak ő látja jól. És a legszebb: ő már elég öreg hozzá, hogy ne alkalmazkodjon senkihez. Aham, na, hát pontosan ez jutott eszembe manapság, aztán mégis, hogyan tehetném ezt meg vele? 

Most, hogy már mindkettőnk fölött elszálltak az évek, egyedül maradt és rám szorul. Ez nem várt fordulat mind a kettőnk számára. Egy ilyen szoros együttélés oly sok év után, nem mentes a feszültségtől. Részemről legalábbis, mert ő mintha fel sem tudná mérni az életünkben beállt változást. Vágyakozik az otthona után, ugyanakkor teljesen rám hagyatkozik, meg sem próbálja elhitetni, hogy képes lenne még önállóan boldogulni. "Igazán nem sok vizet zavarok" - mondja, miközben totálisan átalakította az életünket, s ebből is nyilvánvaló, hogy nem látja vagy csak nem akarja látni, hogy a csendes terror is terror. Oh, ez igazán drámai megfogalmazás, hiszen nem terrorizál ő, pusztán az együttélés korlátoz bennünket, s a tudat, hogy a kényszerű megoldást nem lesz hajlandó elfogadni. Keserű, életunt és ezt olyan szinten képes sugározni magából, mint a Széchenyi hegyi tv-torony. Mindig azt mondják, hogy az idősektől mennyi szép történetet hallhatunk, amit érdemes lenne generációról generációra tovább örökíteni. Hát, nem pont az ő történeteit. Mintha egész életében csak sérelmek érték volna, folyton csak ezeket eleveníti fel, ismerősökkel, családtagokkal, számomra ismeretlenekkel a főszerepben. Talán csak az apu az, aki még nem ingott meg a piedesztálon, ahol - szerintem is - jogosan áll. 

Mi sem vagyunk már fiatalok és az életünk úgy alakult, hogy a gyerekeink és az unokáink távol élnek. Nyilván szeretnénk látni őket, de a mamát már nem lehet magára hagyni. A felügyeletét megoldani pedig korántsem egyszerű. Fizikailag bizonytalan, önellátásra alkalmatlan, mentálisan változó. Nem demens. Papíron. De néha olyan kiszólásai vannak, amikről tudom, hogy fel sem kellene vennem, de azért szúrnak. Pontosan úgy, ahogy annak idején, amikor ökölbe szorított kézzel ültem a szobámban és a szabadulást vártam. Máskor brillírozik, minket is meglepve. De a korlátai, süketsége és rossz látása nem olyan együttélésre adnak alkalmat, mint a filmekben vagy tv-reklámokban. Lenne rá megoldás, persze, de "erre a kis időre" már nem hajlandó sem költeni, se a szükséges vizsgálatokra elmenni. 

Az egészsége az alapbetegségével együtt is remek. Néha elnézem és azt érzem, száz évig fog élni. És mire elbúcsúzunk, mi már nem mozdulhatunk. Majd mi költözünk be abba az otthonba, ahova ő nem hajlandó mindenféle mondvacsinált kifogással. Pillanatnyilag a neheztelés versenyt fut bennem a szeretettel, mert a gyorsan fogyó időmből, időnkből emészti fel az utolsó még kihasználható perceket. Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen irreális érzés, sokak szemében visszatetsző, ugyanakkor őszinte. 

Hat évvel ezelőtt, amikor drága apám itt hagyott bennünket, anyu még azt mondta, ha eljön az idő, keressünk egy otthont, ahol én biztonságban vagyok, ti meg nyugodtak lehettek miattam. Szerintetek? Ahogy múltak az évek, úgy feledkezett meg erről az akkor még racionális tervről, a sajátjáról. Abban a biztos tudatban írta alá a jelentkezési lapot, hogy ha eljön az idő, úgysem lesz szívünk meglépni, hogy összepakoljuk és beköltöztetjük. Már rég nem számít, mi lenne jó nekünk. Már csak a maga érzései számítanak és igazából az a rémisztő, hogy az ember ebből is sejtheti, ő maga is ilyen lesz, ha megéri ezt a kort. Nincs jó megoldás számunkra, mert ha nem megy be, mi megyünk rá, ha bemegy, akkor meg a lelkiismeret furdalás teszi a dolgát. 

A barátnőm - aki hasonló, vagy talán még rosszabb cipőben jár - azt mondja, ír egy levelet a jövőbeli önmagának, amiben X évesen figyelmezteti majd saját magát, hogy eljött az idő, gondoskodnia kell a maga biztonságáról, a gyerekei nyugalmáról. Hogy még véletlenül se éreztesse a gyerekeivel, hogy az "útjukban áll", megnehezíti az amúgy sem könnyű mindennapjaikat. Hogy emlékezzen rá, egyszer még tiszta fejjel átgondolva is ezt a megoldást látta a legésszerűbbnek. Hogy nincs értelme tiltakozni valami ellen, ami tényleg a saját biztonságáról szól, amivel megadhatja a gyerekeinek is a "felmentést", amiért nem tudnak vállalni valamit, ami túlmutat az erejükön és lehetőségeiken. Ez lenne a megoldás? Vagy csak a hit a saját véredben, hogy nem akar neked rosszat és ezzel a megoldással egyszerre véd téged és önmagát is? Ha szereted, tudnod, érezned kell, hogy ő is szeret. És a szeretetnek sokféle arca van, ezek egyike a gondoskodás. Akár így is. 

Viszonyom a telekkel...

 Amikor megismertem a férjemet, még épp csak elkészült a balatoni nyaralójuk (iker, a maga ezernyi problémájával, de most erre véletlenül sem akarok kitérni, szerintem már panaszkodtam, de most egészen más miatt nyúltam a klaviatúra után). Olyannyira, hogy az utolsó simításokat, már együtt csináltuk, például az emeletre vezető falépcsőre a szőnyeg kiszabása vagy a kert végében a Pa-Sa Lak elkészítése raklapokból, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy apró sufni a kerti szerszámoknak és a fűnyírónak. Teltek az évek, meglettek a gyerkőcök és mi mindig, de tényleg mindig, csak a telekre mentünk, ahogy kisütött a nap, és ezzel nekem egy idő után amúgy pestiesen szólva, tele lett a hócipőm. Persze, értettem én, hogy a srácoknak (és idővel a kutyáknak is) ott sokkal jobb, még ha otthon is nagy kert vette körbe a társasházat. De utáltam a dupla háztartást, a dupla háztartási munkát és igen, nem szégyellem bevallani, hogy sokszor a családból is elegem volt, ugyanis ezeken a hétvégéken, nyári heteken, néha hónapokon keresztül együtt volt az egész klán. Nem tudom, ezt már ki próbálta, de olyan élénk diplomáciai munkát a kormányban nem végeznek, mint nekem kellett akkoriban, hogy a nagyszülők között óhatatlanul szárbaszökő feszültséget elsimítsam. 

Ahogy az lenni szokott, múltak az évek, fogytak a nagyszülők, elkerültek a gyerkőcök messzire, maradtak a kutyák és a telek lassan kezdett kedvessé válni. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy én sem vagyok az a kalandozni vágyó fiatalasszony, már jó nekem a csendes hajnali vagy éppen esti séta a tóparton az aktuális soklábúval. És egészen biztosan segített az is, hogy a nagymama által kőbe vésett berendezést sikerült végre valamennyire a magam ízlésére alakítani (még ha a férjem részéről túl nagy engedmények nem is születtek). Összenőttünk, egymáshoz öregedtünk a házzal, a kerttel, a településsel. Ma már sokan rám köszönnek az utcán, hiányolják Colint, érdeklődnek a gyerekekről. Kellett ehhez cirka negyven év, igaz, de már itthon érzem magam. Egyre inkább azon kapom magam, hogy a korábban néha (legyünk már őszinték!) tehernek érzett séták a kutyával mostanra élvezetes programokká szelidültek (igaz, ez a kis majom se húz már annyira, mint egy atomtengeralattjáró). Van idő leülni a parton, bámulni a napkeltét vagy éppen a naplementét, esetleg a kettő közt bármelyik napszakban fodrozódó vizet, a távolban a tihanyi félszigetet vagy éppen a túlparton Füredet. Számolgatni a vitorlásokat, megborzongani a tavaszi vízben szél szárnyára kapó szörfösök látványától. Persze, az előszezon és az utószezon a legkedvesebb, amikor az élet pont úgy lassul le, ahogy én magam lassulok évről évre. Már nem csinálok kabinetkérdést a takarításból, ha úgy adódik, a pókokkal is jó barátságban vagyok. A madárcsicsergés sok mindenért kárpótolja az embert. Esténként egy pohár bor a tűzrakó tál mellett léleksimogató. Még akkor is, ha fél éjszaka szimatolok a hajamból áradó füstszagban. Ez is hozzátartozik az itteni életünkhöz. Odahaza nincs tűztál, a terasz élhetetlenül forró és apró, a kertbe lemenni önmagában egy program, s még véletlenül sem kapjuk meg a kinti-benti létnek ezt a varázsát. Otthon erős a késztetés arra, hogy a "városba menjek", itthon eszembe sem jut, még a siófoki vásárcsarnok gondolata is csak annyira vonz, hogy ha elkerülhetetlen, beautózzunk oda. 

Egyre inkább hiányzik a négy évszakosság, mert hiába a hűtő-fűtő klíma, télre azért téliesíteni kell a házat. Így aztán lemaradunk róla, milyen lehet, amikor hó lepi a hatalmas örökzöld sövényt és a tűztálban ropogó hasábok nemcsak a hangulat, de a melegedés kellékei is. Imádnék itt tölteni egy karácsonyt! 

Nem nagy ház, de megvan benne minden kényelem, ami a hétköznapokhoz kellhet. Kivéve ezt a fránya fűtést. Még ahhoz is elég, hogy a hazalátogató gyerekekkel, unokákkal megosszuk. Tudjátok, sok jó ember kis helyen is elfér. Vagy éppenségekkel barátokkal, akikből ugyan egyre kevesebb van, de azok igazán szívbéli kedves emberek. A tópart, a csendes utcák, a nádasban fészkelő kócsagok és kacsák, a Tihany fölött lebukó nap mostanra mind a barátaim. Néhány évtized kellett ugyan a felismeréshez, de mostanra "szeretem hely" lett ez is. Ha a fülembe cseng némely régi lázadozásom, miszerint soha nem fogom ezt a helyet annyira szeretni, mint a férjem, csak azt tudom mondani: "soha ne mondd, hogy SOHA!" Jó hely ez! Egyre kedvesebb.

Majomanya

 Bár, szűkebb körben néha elhangzik a Nagy Magyar Anya kifejezés, de igazság szerint ezt inkább kissé pejoratív értelemben szoktuk használni arra, aki tökéletesre fejleszti a gyermeke(i) iránti ragaszkodást, sőt, túl is tolja azt. Én vállalom a majomanyaságom.

Az egész gondolatsor arról jutott eszembe, hogy tegnap 42 éves lett a nagyfiam. Még leírni is rettenet, hiszen az a szöszke kisfiú aligha érhette már el ezt a középkorúságot. Nem olyan régen még járni, úszni, biciklizni, síelni tanítottuk, az öccse helyett ment vissza a vívóterembe az ott felejtett diákigazolványért, kőkemény elhatározással döntött iskolaváltás mellett, hozta a hírt holtsápadtan, hogy a hamarosan leadandó diplomamunkájához felkért cég visszatáncolt az interjúk elől, hogy szerelmes, hogy csalódott. Túl egy váláson, új házasságban, totális élethelyzet váltással a közelmúltban és mindezt egy olyan szakmában, amivel megbarátkozni nekünk sem volt könnyű, pedig az elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes mellszélességgel védelmezd, ha kell. De kezdjem az elején...

Amikor negyvenkét évvel ezelőtt megszületett, a mai szemlélet szerint az édesanyja még jóformán gyerek volt a huszonhárom évével. Mégis... meglett és hiszem, hogy felnőttünk a feladathoz. Olyannyira, hogy két és fél év múlva világra jött az öcsikéje is. Ha belegondolok, hogy ő huszonöt évesen nősült, most összeteszem a két kezem, hogy nem kapkodták el a gyerekvállalást a későbbi válás fényében. De azért mostanra már alakulhatna az a kis család, hiszen nyilvánvaló, hogy vágynak rá, a menyem csodás anya lenne, a fiam pedig kifejezetten ügyes nagybácsi már most, ha az öccse gyerekeivel találkozik. De már megint elkalandoztam.

Amikor közelgett az idő, hogy visszamenjek dolgozni a gyesről, kicsit féltettük őket és mivel megtehettük, próbáltam részmunkaidőben elhelyezkedni. A cég nem értékelte az ötletet, így aztán megszületett a döntés, hogy maradjak otthon velük még néhány évig, segítsem őket az óvodában, az általános iskolában, hiszen ebből többet profitálhatnának, mintha este öt után fáradtan összegyűjtöm őket és türelmetlenül lezavarjuk az esti rutint. Az elképzelés működött is, csak az ideiglenességével akadtak gondok, hiszen már régen főiskolára jártak, amikor még mindig otthon vártam őket meleg étellel és tárt karokkal. Az iskolai évek alatt jobban örültem, ha a barátaikkal nálunk tanyáztak, mert akkor tudtam őket biztos helyen, s nem volt ezért nagy ár egy kisebb hadsereg etetése vagy a nappaliban zajló pingpongverseny sem. Egy idő után már szóvá is tette, hogy nem biztos benne, hogy a barátai miatta, vagy a palacsintáim, muffinjaim miatt járnak-e fel hozzá. Ha szeretett volna kipróbálni egy sportot, megteremtettük a lehetőségét. Az igényei sosem voltak elrugaszkodottak, de azért egyre költségesebbek lettek. Matektanár, zongora óra (kis pianínó otthonra, elektromos orgona a nyaralás idejére), autóvezetés... De mindig úgy éreztük, mint a jövőbe tett befektetést. Az ő jövőjébe, természetesen. Az állandó "nyomonkövetés": hova mész, kivel és mikor jössz... (reményeim szerint) nem volt kínos, zavaró, és a hátország mindig ott várta, ha gondja volt vagy az örömét osztotta meg. 

Aztán ahogy az évek teltek, jöttek a "sokkoló" távolodások. A nyaralás alatti látványos elvágyódás, a következő évben a barátokkal való utazás és onnantól sokkal több nélkülünk, nélkülem tett lépés a saját kis életében. Két és fél év pedig nem nagy különbség, hamarosan ugyanezt az utat jártuk be az öcsivel is. Majomanyaként rettentő nehéz rászokni a hiányukra. A tudatra, hogy már nincs szükségük rád. A hátország persze maradhat, de már csak inkább a tudat, mint a tényleges segítség miatt.

Amikor a vakbélműtétem alatt a kórházban büszkén újságolták az eljegyzés hírét és a következő évben hétországra szóló lagzit csaptak, még nem aggódtunk. Volt egy helyes kislány, a fiunknak egy ígéretes állás, így indul egy átlagos élet. És az átlagos életet élők szülő mi mást is kívánhatna magzatának? Persze, amikor elköltözött otthonról, az üres "gyerekszobában" ott bőgtem a csupasz padlón, mint aki valami nagyon fontos kapaszkodót veszített el az életében. Nehéz fiús anyának lenni, ugyanakkor végtelenül könnyű. Azt a valaha volt babát imádod, amikor már kopaszodni kezd, a verítékét, amivel a saját útját járja, egyszerre igyekszel továbbra is a támasza lenni, ugyanakkor elfogadni a tényt, hogy a sorban hátrébb sorolódtál. Mert jó esetben innentől a párja az, aki a legfontosabb lesz az életében. Aztán majd a gyerekei, s csak utána következel te. Veszteségként éled meg? Naná. Már azt a napot is, amikor a saját lakása ajtaja csukódik be mögötte és nem a szobájáé, ahova a minap még hajnali háromkor berontottál, hogy most már aztán kapcsolja le azt az átkozott gépet, mert levered a villanyórát. De ugyanakkor büszke is vagy rá, hogy volt igénye és lehetősége megkezdeni a saját felnőtt életét. Aztán persze dőlt, borult minden, s mi, a szülei, talán még rosszabbul éltük meg, mint ő maga, hiszen ezt az akadályt neki kell megugrania, már nem kínálhattunk neki mi megoldásokat. Egy párkapcsolatban? Végképp kizárt. Pályamódosítás? Pont a zeneipar felé? Szüleiként csak a buktatókat láttuk, de felé próbáltuk a támogatásunkat mutatni és megadni. Amikor a válás után a válladon sírja el magát, annál szörnyűbbet anya ritkán érez. Hallgatod az önelemzését, amikor a hibáit sorolja, s félve kérdezed önmagad, mit rontottál el, hogy így alakult. Pedig nyilván nem sok közöd volt hozzá, ez az ő életének egyik tanulási folyamata, csak talán kissé késve érkezett. Aztán persze újra kisüt a nap, vele örülsz, de már félve, mert ki tudja, mit hoznak még az évek. Nem is a magadé miatt aggódsz, érte. 

Látod, mennyire más utat járnak be a fiaid, akiket régen szinte mindig ugyanaz érdekelt, akikhez könnyű volt alkalmazkodni, kijelölni nekik az irányt. Szerencsés voltál, mert hagyták. Most meg nem is különbözhetnének jobban. És önállóak, ha kérdik is a véleményed, csak udvariasságból teszik, a döntés immár az övék. Fiús anyaként sosem élted bele magad abba a gondolatba, hogy a múló évekkel mindig ott lesznek neked, ez valahogy a lányok kiváltsága. Még emlékszel, te magad is mennyire a családodnak éltél, mennyire igyekeztél magadnak egyben tartani a fészeklakókat. Most más nők veszik ki a kezedből a gyeplőt. Ha szerencsés lelki alkat vagy, meg tudod tenni, hogy átadod és nem is neheztelsz érte. Bízol benne, hogy a nevelésed eredményeként a fiad jól választott, az a leányzó érdemes rá, hogy a legnagyobb kincseddel gazdagodjon. Hiszem, hogy én ilyen vagyok, mert abban bízom, hogy ezeknek a lányoknak lesznek mostantól olyan fontosak az én fiacskáim, mint nekem. 

Nos, majomanyaként még ma is minden napom velük kel és nyugszik. Gondolatban, mert csak csendben a partvonalról gyűjtöm a híreket, nem várom, hogy naponta keressenek, hiszen megvan a maguk élete, s annál értékesebbek azok a percek, amikor hallom a hangjukat vagy láthatom őket. A Sors úgy hozta, hogy messze élnek tőlem, de talán éppen ezért minden eddiginél közelebb. Ami nem szűnik, az az aggódás és a hit, hogy meg tudnak birkózni az életük kihívásaival. A hátország, amíg élek, élünk, működik. 

De az akkor sem járja, hogy már negyvenkét éves legyen! Mikor rohant el így felettünk az idő?