Csak múlnak a napok...

 Fiatalasszonyként sok-sok nyarat töltöttem a gyerekekkel a nyaralóban. A közelben nyaralt egy német házaspár. Amolyan kitántorgott magyarok, ahol a férfi komoly pozícióban dolgozott, a felesége háztartásbeliként nevelgette a három gyereküket. Bár, a szüleink korabeliek voltak, mégis idővel egy közvetlenebb kapcsolat, már-már barátság alakult ki köztünk. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert akkor, huszas éveim végén, úgy gondoltam, hogy ez az életforma lehetne követendő akár nekünk is, és majd valahogy így kellene nekünk is "megöregedni". A szabadságuk idején utazgattak és amikor Lali nyugdíjba vonult, egyik kúráról mentek a másikra, bicikliztek, kirándultak, élvezték a masszázst, a gyógyfürdőt és a jó ételeket. Sokszor itt Magyarországon, de többnyire otthon, Németország különböző tájain. 

Persze, sokban eltért az élethelyzetünk. A gyerekeik - még alig befejezve a középiskolát - a maguk lábára álltak, hétvégi munkával kerestek annyit, hogy önálló lakást béreljenek eleinte a testvéreikkel, majd a barátaikkal. Közben továbbtanultak, de mindezt a szülői házon kívül. Korán elszakadtak, de a közösen töltött idők bebizonyították, hogy csak fizikailag szakadtak el, érzelmileg összetartó család maradtak. Laliéknak nem voltak gondozásra szoruló szüleik, a gyerekeik úgy alapítottak családot az ország más részeibe költözve, hogy az unokákkal is csak ritkán találkoztak. Szabadon oszthatták be az idejüket és egészen Lali megbetegedéséig, aktívan élték az életüket, színház, utazgatás, vacsorák barátokkal. Ott egy kicsit megtört a lendület, de aztán visszatért, mert a minőségi ellátásnak hála, még az Alzheimer sem győzhette le őket, az élni akarásukat. 

Talán nem szép dolog, hogy nekem ők voltak az etalon, nem a saját szüleim, akik viszonylag fiatalon (ötvenes éveik közepén) már nyugdíjasok voltak. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy amíg anyu 46 éves volt az első unokája születésekor, én már 59, nagyon nem ugyanaz a kororsztály. Apám kezdte és nem is nagyon tudott mit kezdeni az otthonüléssel, így aztán egy maszekhoz ment el dolgozni. Anyám pedig inkább nyugdíjaztatta magát, hogy vele lehessen otthon és tényleg otthon, nem holmi munkával töltött mellékesben. Ők voltak a nagyszülők legcsodásabb mintái, akik minden szabad percükben mozgósíthatóak voltak az unokák mellé. Szülőkről már nekik sem kellett gondoskodniuk, így az unokák voltak a prioritás. 

Hálátlannak tűnhetek, amiért nem az ő csodás példájuk lebeg a szemem előtt így 65 évesen és "szabadságra" vágyom. Nem arra, hogy 88 éves édesanyámat nézzem a reggeliző asztalnál, ahol hiába teszek eléje finom falatokat, ő mégis a legszárazabb zsemlét veszi ki a kenyereskosárból, mártogatja a tejbe, kanállal meregeti a szétázott falatokat, miközben az asztalon és alatta is több morzsa van, mint amennyi a gyomrába juthatott; és amikor megkérdezem, mit hozzak neki, amit szívesen enne, visszakérdez: Mit csinálsz? Az unokáim pedig... Imádon őket innen a távolból, büszke örömmel figyelem a növekedésüket, okosodásukat, de őszintén szólva szinte félek a közvetlen találkozásoktól, mert idegen anyanyelvűként elképzelni sem tudom azt a közvetlen kapcsolatot velük, amit a szüleim élhettek meg a fiaimmal. Az idei évben olyan szerencsések vagyunk, hogy kétszer is találkozhatunk. Összesen majdnem két hónapot tölthetünk együtt. A szívem egyfelől repes az örömtől és a várakozástól, másfelől egy zabszemet is nehezen lehetne bedugni ott hátul, annyira rettegek, hogyan, mivel tudom áthidalni a nyelvi nehézségeket, lekötni az energiáikat, érdekes programokat és megfelelő állóképességet produkálva ennyi időn át. 

Mégis, ez az időszak lesz az évben az, amikor majd történik valami, nemcsak a múló időt lesem a faliórán, mint amúgy az év összes többi hónapjában, hetében és napján. Félek, ezek az utolsó éveim, amikor még fizikai és mentális erőm maradékával élményeket gyűjthetnék, hogy a barátokkal ne csak a nyűgökről beszélgethessünk, hogy a napjaim ne csak arról a néhány órányi "szabadságról" szóljanak, amikor - mint egy ősasszony - hazahurcolom az ételt, hogy majd kiszolgálhassam a körülöttem levőket. Ez a mindennapos röghöz kötöttség szinte megőrjít és tudom, hogy sok más mellett ez is oka azoknak a fizikai tüneteknek, amikkel orvoshoz kell(ene) fordulnom. A minap megtettem, de a megkönnyebbülés helyett csak keserűséget hozott ez is. 

Az áprilisi influenza után a jobb fülemre megsüketültem. Nincs ezen mit szépíteni, olyan szinten zavar ez a fogyatékosság, hogy kénytelen voltam orvoshoz fordulni, mert magától nem oldódott meg ennyi idő alatt. Az a borzalmas orrhang és rekedtség, ami kíséri a dolgot, láthatóan nem zavarta az orvost. Belenézett a bal fülembe: ez rendben! Belenézett a jobba: Na, itt van a kutyuska elásva. Egy alapos fülzuhany és egy csipesz mindent rendbe fog tenni. Amikor jeleztem, hogy még mindig nem hallok, csak annyit válaszolt: Majd ha megszárad a fülem, visszajön a hallásom. Nos, nem jött. A felvetésemtől, hogy a dolog összefügghet-e a betegségemmel, legyintett. Nincs összefüggés. Hogy a valamikori orrpolip esetleg visszanőtt-e, azért ez a rettenetes orrhang, nem érdekelte. A rekedtségre már néhány hónappal ezelőtt is "megállapította", hogy nincs szervi oka. Úgyhogy egy fülmosással letudva az egészet, itt állok félig süketen. Közben intézem a szemészetet, anyámnak a különböző vizsgálatait az ideiglenes otthonban való elhelyezéshez. Orvostól orvosig, miközben igazán senkit nem érdekel, milyen állapotban vagyunk. 

Nem ilyen évekről álmodoztam annak idején. Nem ezzel kellene teljenek a napok, hanem utazgatással, nagy sétákkal, egy pohár borral egy tihanyi vendéglő teraszán, hajókázással a tavon, ahogy valamikor régen, egy messzi-messzi galaxisban. Közben olvasok egy könyvet: Sarah Lotz: Mert boldogan éltek, amíg... ? Még nagyon az elején tartok, de így kellene lennie, nem? Boldogan éltek, amíg ... És igen, én is tudom, hogy ez a történetünk összes szereplőjének a kívánsága, nemcsak az enyém. 

Anyák és lányok...

 Nehéz erről írni, mert az persze alapvetés, hogy az ember lánya szereti az édesanyját. De sokféle szeretet létezik. Mi sosem voltunk barátnők, ahogyan sokan emlékeznek az anya-lánya kapcsolatukra. Ő amolyan tigrisanya volt, aki bármikor kiállt értem, de gyerekfejjel fel sem fogtam, hogy ilyenkor talán inkább magáért, a véleményéért és akaratáért állt ki olyan vehemensen. A tekintélyét velem szemben sosem hagyta megkérdőjelezni. A minap írtam a majomanyáról, aki voltam. Hát, az én anyum nem ilyen volt. Viszont megtévesztésig hasonlított ahhoz, ahogyan kontrollált. Mindig és mindenben. De ez inkább amolyan harc volt kettőnk között. Mert egy lánygyerekre vigyázni kell! Mert ha ő nem vigyáz, én biztos rossz útra térek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején jártunk, már nagykorú voltam, már meghoztam a magam döntéseit, de a szemében még mindig gyerek voltam, aki csak rosszul dönthet, mert mit tudok én az Életről. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha ellenem drukkolna, holott nyilván értem tette, féltett, csak éppen nem bízott bennem. Így éreztem, és ez akaratlanul is eltávolított tőle.

Ahogy férjhez mentem, nyilvánvaló volt, hogy egy hegynyi aggodalom szakadt le a lelkéről, nem maradok szégyenben vagy még inkább nem hozom őt szégyenbe. Én biztos voltam a választásomban, ő naívnak tartott. Ma sem tudom, milyen alapon, milyen saját tapasztalatok alapján folyt ellenem, ellenünk az aknamunka, de néha már arra gondoltam, bármi is lesz a vége, én lelépek otthonról, mert ezt már nem lehet elviselni. Ez a folyamatos nyomás tehát akár rossz döntésre is sarkallhatott volna. Csak a szerencsén múlt? Vagy azért mégis csak volt bennem egy adag jó emberismeret, hogy végül nem vallottam kudarcot? Ő hatvan évet élt le az édesapámmal és élete főnyereményének tartotta őt. Miért nem hitt benne, hogy én is megtalálom a magam emberét? Az esküvő napján talán élete legboldogabb fotója készült róla, s nyilvánvalóan nem is gondolt bele, hogy a lányának, a menyasszonynak mennyire nem volt segítségére az elmúlt hónapokban. Apróságok... Ruhaválasztás? Ugyanmár, menj a barátnőiddel! Akikről pontosan tudta, hogy nincsenek. Oké, ebben én is hibás voltam, mert ahogy a párkapcsolatom erősödött, úgy gyengültek meg a külső kapcsolataim. Ahogy én, a többiek is azzal voltak elfoglalva, hogy a szerelemnek éljenek. Kevéske szabadidőnkbe ennyi fért akkoriban. De az ő támogatása sokat ért volna. Sokat elmond, hogy a vőlegénnyel és a leendő anyóssal mentem. 

Amikor az unokák megszülettek, egy egészen új, mégis, régről ismerős arcát mutatta. Ahogy mellettem is kiállt kisgyerekként, úgy az unokái (és rajtuk keresztül én magam is) sem kérhettek olyat, amit ne teljesített volna. A segítőkészség szobrát mindig is róla mintázták, csak éppen az érzelmek kimutatása esett nehezére, kivéve a neheztelést. Így aztán, ha otthon összerezzentek a tányérok (melyik házasságban nem?), akkor persze rágtam magamban a gittet, hiszen vele végképp nem osztottam volna meg a gondjaimat, nem hiányzott az "én megmondtam" és más hasonló okosság. A diplomácia, amin az anyósok között folyamatosan dolgoznom kellett, őt aztán nem hatotta meg. Konok sváb fejjel mondta a magáét és elérte, hogy a rég bejáratott (és apukám kedvére való) balatoni együttlétek szép lassan kikopjanak az életünkből. Egyetlen pillanatig sem volt hajlandó elgondolkodni az érveimen, már megint gyerek voltam, aki mit se tud ezekről a dolgokról, csak ő látja jól. És a legszebb: ő már elég öreg hozzá, hogy ne alkalmazkodjon senkihez. Aham, na, hát pontosan ez jutott eszembe manapság, aztán mégis, hogyan tehetném ezt meg vele? 

Most, hogy már mindkettőnk fölött elszálltak az évek, egyedül maradt és rám szorul. Ez nem várt fordulat mind a kettőnk számára. Egy ilyen szoros együttélés oly sok év után, nem mentes a feszültségtől. Részemről legalábbis, mert ő mintha fel sem tudná mérni az életünkben beállt változást. Vágyakozik az otthona után, ugyanakkor teljesen rám hagyatkozik, meg sem próbálja elhitetni, hogy képes lenne még önállóan boldogulni. "Igazán nem sok vizet zavarok" - mondja, miközben totálisan átalakította az életünket, s ebből is nyilvánvaló, hogy nem látja vagy csak nem akarja látni, hogy a csendes terror is terror. Oh, ez igazán drámai megfogalmazás, hiszen nem terrorizál ő, pusztán az együttélés korlátoz bennünket, s a tudat, hogy a kényszerű megoldást nem lesz hajlandó elfogadni. Keserű, életunt és ezt olyan szinten képes sugározni magából, mint a Széchenyi hegyi tv-torony. Mindig azt mondják, hogy az idősektől mennyi szép történetet hallhatunk, amit érdemes lenne generációról generációra tovább örökíteni. Hát, nem pont az ő történeteit. Mintha egész életében csak sérelmek érték volna, folyton csak ezeket eleveníti fel, ismerősökkel, családtagokkal, számomra ismeretlenekkel a főszerepben. Talán csak az apu az, aki még nem ingott meg a piedesztálon, ahol - szerintem is - jogosan áll. 

Mi sem vagyunk már fiatalok és az életünk úgy alakult, hogy a gyerekeink és az unokáink távol élnek. Nyilván szeretnénk látni őket, de a mamát már nem lehet magára hagyni. A felügyeletét megoldani pedig korántsem egyszerű. Fizikailag bizonytalan, önellátásra alkalmatlan, mentálisan változó. Nem demens. Papíron. De néha olyan kiszólásai vannak, amikről tudom, hogy fel sem kellene vennem, de azért szúrnak. Pontosan úgy, ahogy annak idején, amikor ökölbe szorított kézzel ültem a szobámban és a szabadulást vártam. Máskor brillírozik, minket is meglepve. De a korlátai, süketsége és rossz látása nem olyan együttélésre adnak alkalmat, mint a filmekben vagy tv-reklámokban. Lenne rá megoldás, persze, de "erre a kis időre" már nem hajlandó sem költeni, se a szükséges vizsgálatokra elmenni. 

Az egészsége az alapbetegségével együtt is remek. Néha elnézem és azt érzem, száz évig fog élni. És mire elbúcsúzunk, mi már nem mozdulhatunk. Majd mi költözünk be abba az otthonba, ahova ő nem hajlandó mindenféle mondvacsinált kifogással. Pillanatnyilag a neheztelés versenyt fut bennem a szeretettel, mert a gyorsan fogyó időmből, időnkből emészti fel az utolsó még kihasználható perceket. Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen irreális érzés, sokak szemében visszatetsző, ugyanakkor őszinte. 

Hat évvel ezelőtt, amikor drága apám itt hagyott bennünket, anyu még azt mondta, ha eljön az idő, keressünk egy otthont, ahol én biztonságban vagyok, ti meg nyugodtak lehettek miattam. Szerintetek? Ahogy múltak az évek, úgy feledkezett meg erről az akkor még racionális tervről, a sajátjáról. Abban a biztos tudatban írta alá a jelentkezési lapot, hogy ha eljön az idő, úgysem lesz szívünk meglépni, hogy összepakoljuk és beköltöztetjük. Már rég nem számít, mi lenne jó nekünk. Már csak a maga érzései számítanak és igazából az a rémisztő, hogy az ember ebből is sejtheti, ő maga is ilyen lesz, ha megéri ezt a kort. Nincs jó megoldás számunkra, mert ha nem megy be, mi megyünk rá, ha bemegy, akkor meg a lelkiismeret furdalás teszi a dolgát. 

A barátnőm - aki hasonló, vagy talán még rosszabb cipőben jár - azt mondja, ír egy levelet a jövőbeli önmagának, amiben X évesen figyelmezteti majd saját magát, hogy eljött az idő, gondoskodnia kell a maga biztonságáról, a gyerekei nyugalmáról. Hogy még véletlenül se éreztesse a gyerekeivel, hogy az "útjukban áll", megnehezíti az amúgy sem könnyű mindennapjaikat. Hogy emlékezzen rá, egyszer még tiszta fejjel átgondolva is ezt a megoldást látta a legésszerűbbnek. Hogy nincs értelme tiltakozni valami ellen, ami tényleg a saját biztonságáról szól, amivel megadhatja a gyerekeinek is a "felmentést", amiért nem tudnak vállalni valamit, ami túlmutat az erejükön és lehetőségeiken. Ez lenne a megoldás? Vagy csak a hit a saját véredben, hogy nem akar neked rosszat és ezzel a megoldással egyszerre véd téged és önmagát is? Ha szereted, tudnod, érezned kell, hogy ő is szeret. És a szeretetnek sokféle arca van, ezek egyike a gondoskodás. Akár így is. 

Viszonyom a telekkel...

 Amikor megismertem a férjemet, még épp csak elkészült a balatoni nyaralójuk (iker, a maga ezernyi problémájával, de most erre véletlenül sem akarok kitérni, szerintem már panaszkodtam, de most egészen más miatt nyúltam a klaviatúra után). Olyannyira, hogy az utolsó simításokat, már együtt csináltuk, például az emeletre vezető falépcsőre a szőnyeg kiszabása vagy a kert végében a Pa-Sa Lak elkészítése raklapokból, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy apró sufni a kerti szerszámoknak és a fűnyírónak. Teltek az évek, meglettek a gyerkőcök és mi mindig, de tényleg mindig, csak a telekre mentünk, ahogy kisütött a nap, és ezzel nekem egy idő után amúgy pestiesen szólva, tele lett a hócipőm. Persze, értettem én, hogy a srácoknak (és idővel a kutyáknak is) ott sokkal jobb, még ha otthon is nagy kert vette körbe a társasházat. De utáltam a dupla háztartást, a dupla háztartási munkát és igen, nem szégyellem bevallani, hogy sokszor a családból is elegem volt, ugyanis ezeken a hétvégéken, nyári heteken, néha hónapokon keresztül együtt volt az egész klán. Nem tudom, ezt már ki próbálta, de olyan élénk diplomáciai munkát a kormányban nem végeznek, mint nekem kellett akkoriban, hogy a nagyszülők között óhatatlanul szárbaszökő feszültséget elsimítsam. 

Ahogy az lenni szokott, múltak az évek, fogytak a nagyszülők, elkerültek a gyerkőcök messzire, maradtak a kutyák és a telek lassan kezdett kedvessé válni. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy én sem vagyok az a kalandozni vágyó fiatalasszony, már jó nekem a csendes hajnali vagy éppen esti séta a tóparton az aktuális soklábúval. És egészen biztosan segített az is, hogy a nagymama által kőbe vésett berendezést sikerült végre valamennyire a magam ízlésére alakítani (még ha a férjem részéről túl nagy engedmények nem is születtek). Összenőttünk, egymáshoz öregedtünk a házzal, a kerttel, a településsel. Ma már sokan rám köszönnek az utcán, hiányolják Colint, érdeklődnek a gyerekekről. Kellett ehhez cirka negyven év, igaz, de már itthon érzem magam. Egyre inkább azon kapom magam, hogy a korábban néha (legyünk már őszinték!) tehernek érzett séták a kutyával mostanra élvezetes programokká szelidültek (igaz, ez a kis majom se húz már annyira, mint egy atomtengeralattjáró). Van idő leülni a parton, bámulni a napkeltét vagy éppen a naplementét, esetleg a kettő közt bármelyik napszakban fodrozódó vizet, a távolban a tihanyi félszigetet vagy éppen a túlparton Füredet. Számolgatni a vitorlásokat, megborzongani a tavaszi vízben szél szárnyára kapó szörfösök látványától. Persze, az előszezon és az utószezon a legkedvesebb, amikor az élet pont úgy lassul le, ahogy én magam lassulok évről évre. Már nem csinálok kabinetkérdést a takarításból, ha úgy adódik, a pókokkal is jó barátságban vagyok. A madárcsicsergés sok mindenért kárpótolja az embert. Esténként egy pohár bor a tűzrakó tál mellett léleksimogató. Még akkor is, ha fél éjszaka szimatolok a hajamból áradó füstszagban. Ez is hozzátartozik az itteni életünkhöz. Odahaza nincs tűztál, a terasz élhetetlenül forró és apró, a kertbe lemenni önmagában egy program, s még véletlenül sem kapjuk meg a kinti-benti létnek ezt a varázsát. Otthon erős a késztetés arra, hogy a "városba menjek", itthon eszembe sem jut, még a siófoki vásárcsarnok gondolata is csak annyira vonz, hogy ha elkerülhetetlen, beautózzunk oda. 

Egyre inkább hiányzik a négy évszakosság, mert hiába a hűtő-fűtő klíma, télre azért téliesíteni kell a házat. Így aztán lemaradunk róla, milyen lehet, amikor hó lepi a hatalmas örökzöld sövényt és a tűztálban ropogó hasábok nemcsak a hangulat, de a melegedés kellékei is. Imádnék itt tölteni egy karácsonyt! 

Nem nagy ház, de megvan benne minden kényelem, ami a hétköznapokhoz kellhet. Kivéve ezt a fránya fűtést. Még ahhoz is elég, hogy a hazalátogató gyerekekkel, unokákkal megosszuk. Tudjátok, sok jó ember kis helyen is elfér. Vagy éppenségekkel barátokkal, akikből ugyan egyre kevesebb van, de azok igazán szívbéli kedves emberek. A tópart, a csendes utcák, a nádasban fészkelő kócsagok és kacsák, a Tihany fölött lebukó nap mostanra mind a barátaim. Néhány évtized kellett ugyan a felismeréshez, de mostanra "szeretem hely" lett ez is. Ha a fülembe cseng némely régi lázadozásom, miszerint soha nem fogom ezt a helyet annyira szeretni, mint a férjem, csak azt tudom mondani: "soha ne mondd, hogy SOHA!" Jó hely ez! Egyre kedvesebb.

Majomanya

 Bár, szűkebb körben néha elhangzik a Nagy Magyar Anya kifejezés, de igazság szerint ezt inkább kissé pejoratív értelemben szoktuk használni arra, aki tökéletesre fejleszti a gyermeke(i) iránti ragaszkodást, sőt, túl is tolja azt. Én vállalom a majomanyaságom.

Az egész gondolatsor arról jutott eszembe, hogy tegnap 42 éves lett a nagyfiam. Még leírni is rettenet, hiszen az a szöszke kisfiú aligha érhette már el ezt a középkorúságot. Nem olyan régen még járni, úszni, biciklizni, síelni tanítottuk, az öccse helyett ment vissza a vívóterembe az ott felejtett diákigazolványért, kőkemény elhatározással döntött iskolaváltás mellett, hozta a hírt holtsápadtan, hogy a hamarosan leadandó diplomamunkájához felkért cég visszatáncolt az interjúk elől, hogy szerelmes, hogy csalódott. Túl egy váláson, új házasságban, totális élethelyzet váltással a közelmúltban és mindezt egy olyan szakmában, amivel megbarátkozni nekünk sem volt könnyű, pedig az elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes mellszélességgel védelmezd, ha kell. De kezdjem az elején...

Amikor negyvenkét évvel ezelőtt megszületett, a mai szemlélet szerint az édesanyja még jóformán gyerek volt a huszonhárom évével. Mégis... meglett és hiszem, hogy felnőttünk a feladathoz. Olyannyira, hogy két és fél év múlva világra jött az öcsikéje is. Ha belegondolok, hogy ő huszonöt évesen nősült, most összeteszem a két kezem, hogy nem kapkodták el a gyerekvállalást a későbbi válás fényében. De azért mostanra már alakulhatna az a kis család, hiszen nyilvánvaló, hogy vágynak rá, a menyem csodás anya lenne, a fiam pedig kifejezetten ügyes nagybácsi már most, ha az öccse gyerekeivel találkozik. De már megint elkalandoztam.

Amikor közelgett az idő, hogy visszamenjek dolgozni a gyesről, kicsit féltettük őket és mivel megtehettük, próbáltam részmunkaidőben elhelyezkedni. A cég nem értékelte az ötletet, így aztán megszületett a döntés, hogy maradjak otthon velük még néhány évig, segítsem őket az óvodában, az általános iskolában, hiszen ebből többet profitálhatnának, mintha este öt után fáradtan összegyűjtöm őket és türelmetlenül lezavarjuk az esti rutint. Az elképzelés működött is, csak az ideiglenességével akadtak gondok, hiszen már régen főiskolára jártak, amikor még mindig otthon vártam őket meleg étellel és tárt karokkal. Az iskolai évek alatt jobban örültem, ha a barátaikkal nálunk tanyáztak, mert akkor tudtam őket biztos helyen, s nem volt ezért nagy ár egy kisebb hadsereg etetése vagy a nappaliban zajló pingpongverseny sem. Egy idő után már szóvá is tette, hogy nem biztos benne, hogy a barátai miatta, vagy a palacsintáim, muffinjaim miatt járnak-e fel hozzá. Ha szeretett volna kipróbálni egy sportot, megteremtettük a lehetőségét. Az igényei sosem voltak elrugaszkodottak, de azért egyre költségesebbek lettek. Matektanár, zongora óra (kis pianínó otthonra, elektromos orgona a nyaralás idejére), autóvezetés... De mindig úgy éreztük, mint a jövőbe tett befektetést. Az ő jövőjébe, természetesen. Az állandó "nyomonkövetés": hova mész, kivel és mikor jössz... (reményeim szerint) nem volt kínos, zavaró, és a hátország mindig ott várta, ha gondja volt vagy az örömét osztotta meg. 

Aztán ahogy az évek teltek, jöttek a "sokkoló" távolodások. A nyaralás alatti látványos elvágyódás, a következő évben a barátokkal való utazás és onnantól sokkal több nélkülünk, nélkülem tett lépés a saját kis életében. Két és fél év pedig nem nagy különbség, hamarosan ugyanezt az utat jártuk be az öcsivel is. Majomanyaként rettentő nehéz rászokni a hiányukra. A tudatra, hogy már nincs szükségük rád. A hátország persze maradhat, de már csak inkább a tudat, mint a tényleges segítség miatt.

Amikor a vakbélműtétem alatt a kórházban büszkén újságolták az eljegyzés hírét és a következő évben hétországra szóló lagzit csaptak, még nem aggódtunk. Volt egy helyes kislány, a fiunknak egy ígéretes állás, így indul egy átlagos élet. És az átlagos életet élők szülő mi mást is kívánhatna magzatának? Persze, amikor elköltözött otthonról, az üres "gyerekszobában" ott bőgtem a csupasz padlón, mint aki valami nagyon fontos kapaszkodót veszített el az életében. Nehéz fiús anyának lenni, ugyanakkor végtelenül könnyű. Azt a valaha volt babát imádod, amikor már kopaszodni kezd, a verítékét, amivel a saját útját járja, egyszerre igyekszel továbbra is a támasza lenni, ugyanakkor elfogadni a tényt, hogy a sorban hátrébb sorolódtál. Mert jó esetben innentől a párja az, aki a legfontosabb lesz az életében. Aztán majd a gyerekei, s csak utána következel te. Veszteségként éled meg? Naná. Már azt a napot is, amikor a saját lakása ajtaja csukódik be mögötte és nem a szobájáé, ahova a minap még hajnali háromkor berontottál, hogy most már aztán kapcsolja le azt az átkozott gépet, mert levered a villanyórát. De ugyanakkor büszke is vagy rá, hogy volt igénye és lehetősége megkezdeni a saját felnőtt életét. Aztán persze dőlt, borult minden, s mi, a szülei, talán még rosszabbul éltük meg, mint ő maga, hiszen ezt az akadályt neki kell megugrania, már nem kínálhattunk neki mi megoldásokat. Egy párkapcsolatban? Végképp kizárt. Pályamódosítás? Pont a zeneipar felé? Szüleiként csak a buktatókat láttuk, de felé próbáltuk a támogatásunkat mutatni és megadni. Amikor a válás után a válladon sírja el magát, annál szörnyűbbet anya ritkán érez. Hallgatod az önelemzését, amikor a hibáit sorolja, s félve kérdezed önmagad, mit rontottál el, hogy így alakult. Pedig nyilván nem sok közöd volt hozzá, ez az ő életének egyik tanulási folyamata, csak talán kissé késve érkezett. Aztán persze újra kisüt a nap, vele örülsz, de már félve, mert ki tudja, mit hoznak még az évek. Nem is a magadé miatt aggódsz, érte. 

Látod, mennyire más utat járnak be a fiaid, akiket régen szinte mindig ugyanaz érdekelt, akikhez könnyű volt alkalmazkodni, kijelölni nekik az irányt. Szerencsés voltál, mert hagyták. Most meg nem is különbözhetnének jobban. És önállóak, ha kérdik is a véleményed, csak udvariasságból teszik, a döntés immár az övék. Fiús anyaként sosem élted bele magad abba a gondolatba, hogy a múló évekkel mindig ott lesznek neked, ez valahogy a lányok kiváltsága. Még emlékszel, te magad is mennyire a családodnak éltél, mennyire igyekeztél magadnak egyben tartani a fészeklakókat. Most más nők veszik ki a kezedből a gyeplőt. Ha szerencsés lelki alkat vagy, meg tudod tenni, hogy átadod és nem is neheztelsz érte. Bízol benne, hogy a nevelésed eredményeként a fiad jól választott, az a leányzó érdemes rá, hogy a legnagyobb kincseddel gazdagodjon. Hiszem, hogy én ilyen vagyok, mert abban bízom, hogy ezeknek a lányoknak lesznek mostantól olyan fontosak az én fiacskáim, mint nekem. 

Nos, majomanyaként még ma is minden napom velük kel és nyugszik. Gondolatban, mert csak csendben a partvonalról gyűjtöm a híreket, nem várom, hogy naponta keressenek, hiszen megvan a maguk élete, s annál értékesebbek azok a percek, amikor hallom a hangjukat vagy láthatom őket. A Sors úgy hozta, hogy messze élnek tőlem, de talán éppen ezért minden eddiginél közelebb. Ami nem szűnik, az az aggódás és a hit, hogy meg tudnak birkózni az életük kihívásaival. A hátország, amíg élek, élünk, működik. 

De az akkor sem járja, hogy már negyvenkét éves legyen! Mikor rohant el így felettünk az idő?

Hétvége

 Vasárnap délelőtt írni róla már szinte biztosan érdemes "befejezett" módban. Ujjam keresztben, hogy ez igaz is legyen. 

Szóval, hogy Ádámnál és Évánál kezdjem. Van nekünk egy tacskónk, aki nem igazán érti az osztatlan közös telek fogalmát. Szerinte a kapun bejőve itt minden az övé, és aki nem tartozik a családhoz vagy a szigorúan vett baráti körhöz, az mind betolakodó, akiktől ezt a darabka földet őrizni, védeni kell. Ebben ő nem ismer pardont, ezért néhány éve amolyan kis tyúkháló került kihelyezésre, lekerítve az előttünk és mellettünk levő telekdarabot. Oké, tudom, hogy az osztatlan közösnél ez nem feltétlenül helyes, de aki nem akarja, hogy a bokája körül csattogjon egy kis fogsor, az nem emel szót a dolog ellen. A tyúkhálónál picit komolyabb megoldás kellett, ahogy az ebgyerek megnőtt és tizenhat kilós súlyával és teljes elszántsággal vetette neki magát az akadálynak. 

Ami már őt is megfogta, az minket is megfogott, ezért kezdtem már régen erőteljes kampányba egy kiskapu érdekében, ami azonban valahogy sosem akart megszületni. Én ugyanis még csak átléptem a "kerítést", de a férjem például már unta a tornamutatványt és pont annyira könnyítette meg magának az átjutást, hogy az már Jamienek se okozzon gondot. Innentől egy beálló autó is már veszélyforrás volt, hiszen nem számíthattak a ház sarkánál váratlanul felbukkanó házőrzőre. Az idén megnyertem a csatát, apa rendelt egy komoly kerítést a neten. A rajz alapján gyerekjáték a felállítása. Nos, nem az! A hirdetés szerint nem kell neki betonalap, a valóságban anélkül reménytelen vállalkozás az egész. Szerintem alapvetően egy konstrukcióhibás elképzelés az egész. Két napig küzdöttünk vele, aztán már ott tartottunk, maradjon a kiskapu és visszaszerkesztjük mellé a régi kis drótkerítést, amikor a barkácsboltban összefutottunk egy vállalkozóval, aki a telefonos fotót látva elnevette magát. 

Magában nyilván megállapította, hogy na, itt egy újabb megvezetett nyaraló, akire sikerült rásózni azt a kalap fekáliát nem érő csicsás kerítést. Mivel vállalkozó (bár, mostanában ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vállalkozni is akar holmi himihumi kis munkára), meglepő módon lecsapott ránk és a lehetőségre, hogy életet lehel ebbe a reménytelennek tűnő projektbe. Aznap délutánra ígérte a szemlét, persze nem jött. Lennének gondolataim ezt az eljárást illetően, mert én értem, hogy az eső is esett (picit), a másik munkája is elnyúlhatott, de azért a telefont szerintem négy körül is felemelhette volna, hogy ide szóljon, nem kellett volna megvárni az este nyolc órát. Mi ugyanis tűkön ülve vártunk rá. De legalább jelentkezett és mára is ígérte magát. Most megjött!

Megnézte, kicsit gúnyosan legyintett rá, majd egy ötvenezres munkadíjat kipattintott a buksijából a látványt látva és lazán kéthetes várakozási időre kárhoztatott minket. Mert neki momentán nincs ideje, aztán meg nyaralni megy, ha eddig kibírtuk, két hét már ne legyen akadály. Nyilván nem lesz és már csak abban bízom, hogy amikor ő áll neki, aki szerint ez egy laza csuklómozdulat, akkor majd működni is fog ez a nyomorult dróthalmaz. Addig pedig megszületett az ideiglenes megoldás... a kapu végülis működik, a kerítés másik vége áll, a kettő között pedig kifeszítjük megint a régi dróthálót és hogy ne legyen végtelenül nevetséges, csak ronda, nekitámasztjuk a másik kerítésdarabot. 

Zárójelben csak annyit jegyeznék meg, a nyaraló a hétközbeni stressz levezetésére, pihenésre és kikapcsolódásra való. Szerintem. Ezzel szemben az idén már annyit stresszeltünk miatta, hogy hazajárunk megnyugodni. 

Jobb későn, mint soha

 2023. november 17-én a kisebbik fiamékkal Ausztráliában, Sydney-ben jártunk. Persze gondoltunk az itthon maradottakra és útnak eresztettünk néhány képeslapot. NMár régen itthon voltunk, amikor a lapok még sehol, így aztán egy idő után el is könyveltük, hogy a három lapból három nem ért célba, tehát vagy mi vétettünk valami végzetes hibát a feladásukkor, vagy az ausztrál posta sincs a helyzet magaslatán, esetleg a lapok útközben egy "gyűjtővel" találkoztak, aki koalára, kengurura, esetleg az Operaház épületére vadászik a napjainkban kevésszámú küldemény között. 

Ma egy váratlan üzenet érkezett az egyik címzettől, a barátnőm lányától, aki valóban gyűjtő. Igen, megkapta a lapot. Jót nevettünk, aztán hazaérve kinyitottam a saját postaládánkat, amiben ott lapult a nagyobbik fiaméknak és az édesanyámnak címzett képeslap. Bő másfél évvel a feladásuk után megérkeztek. Mindannyian kíváncsian találgatjuk, miért tartott ilyen sokáig az útjuk, milyen utat járhattak be, aminek a soránn még bélyegzők sem kerültek rájuk. Talán egy jószándékú ausztrál postás hozta magával Magyarországra turistaként és dobta be őket az első még nyilvános postaládába, hogy onnan kézbesítésre kerüljenek? Abszurd elképzelés, tudom, mint ahogy abszurd az egész történet. A bérmentesítés rendben volt, legalábbis a másfél évvel korábbi tarifa szerint. Mindenesetre a címzettek ma is nagyon örültek nekik. 

Hajnali merengős

 Ha kutyás vagy, sűrűn alkalmad nyílik hasonló hajnali merengős sétálgatásra. Otthon a parkban, itthon a Balaton partján. Ugyanis a kutya - ha az igazi kutya és nem kanapéplüss - menni akar, ha fúj, ha nem, ha esik, ha nem, ha ünnepnap van vagy hétvége, amikor még a barátaidat se hívhatod fel délelőtt 10 előtt, ha a gazdinak befagy a feneke, ő akkor is ragaszkodik a rutinjához és menni akar. Nincs is ezzel baj, az ember tulajdonképpen könnyen rászoktatható, hogy átvegye a kutyája igényeihez való alkalmazkodást. Tulajdonképpen ezek a séták amolyan ajándékok tőle neked. Ugyanis ilyenkor sokkal kevesebb négylábú ólálkodik odakint (ez nem hátrán, ha az utóbbi időben szíved szerint amúgy is kerülnéd őket), kevesebb a büdös négykerekű és kevesebb a figyelmetlen kétkerekű is. Meglátod a napkeltét, az ébredő természet ezer csodáját, tisztán hallod a madarak énekét, a tó halk csobbanását. Mondom, ajándék. Olyan arcát ismered meg a településnek, ahol éppen vagy, amit viszonylag ritkábban láthatsz. És olyan arcát ismerheted meg a kutyádnak is, amit napközben egészen másként látsz. Jók ezek a séták, rá lehet csodálkozni természetre, épített környezetre, te magad is befogadóbbá válsz, mint amikor csak rutinból talpalsz az ebed mellett (loholsz utána). 

A Balatonon ezek a hajnali séták engedik látni szárnyas kedvenceinket, a fehér kócsagokat a kikötői nádasban, és sokszor csak úgy a szabadstrand hosszú partjának valamelyik pontján. Nem rebbennek el az első mozgásra, kivárják, hogy egészen közelről is megcsodálhasd őket, aztán egy elegáns mozgulattal leírnak egy kört és letelepednek egy picit távolabb. Hálás vagyok ezekért a percekért. Nem árulok el titkot, mert nyilván érezni ezekből a sorokból is, hogy én a kihalt reggeleket imádom, a szezon beindultával már megritkulnak ezek az értékes pillanatok. Ugyanakkor a sok elhagyatott nyaraló látványa valahol mégis elszomorító. A környékünkön gombamód nőttek ki az elmúlt években a kacsalábon forgó paloták, a hatalmas elegáns appartman-komplexumok, amik nemcsak a szezon előtt, de a szezon kellős közepén is magányosan árválkodnak. 

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, a nyaraló amolyan második otthonunként állandó úticélunk volt, pedig otthon is kert veszi körül a társasházat. Mégis, jöttünk, mert itt szabadabbnak érezte magát gyerek és felnőtt egyaránt. A nagyszülők is itt voltak velünk, a család igazi fogalmát leginkább itt élték meg a gyerekeink. Ma mintha erre nem lenne igény. Egész nyáron alig látni nagyszülőket unokákkal, de még a szülőket is ritkán, pedig a minden kényelemmel felszerelt "vityilók" itt várják őket. A ritkán kinyíló garázsajtók mögött kosárlabdapalánk, biciklik, rollerek, a ház mögött medence várja a gazdákat, akik talán inkább a horvát tengerpatra mennek, nem ide. Nekem igazából nem hiányoznak, mégis valamiért igen. Nem természetes, hogy ezek a hatalmas ingatlanok, de sok régi meghitt kis nyaraló is egész évben üresen áll. Néha elmerengek azon, vajon otthon hogyan élnek? Panelben, hasonló csodapalotában? Miért nem vonzza őket a maguk teremtette kis éden? A legtöbb helyen kertészek tartják rendben a növényeket. Már, ha van mit rendben tartani, mert a társas nyaralóknál szinte mindent kiírtanak, nem marad árnyat adó fa sem a telken, mindent lebetonoznak, térköveznek. A nyári hőségben mennek a légkondik, a kertben műfű adja a zöldet. Értem én, hogy befektetés, egy kihasználatlan nyaraló is többet érhet évek múltán, mint a bankban őrizgetett forintok. Bár, nyilván ezt is meg lehetne cáfolni, de az már egy másik posztot érne. 

Beszélgettünk erről a barátnőmmel is, aki mindig reálisan látja maga körül a világot. Ő is rámutatott arra, amit persze magamtól is tudok. A fiatalok most sokkal később vállalnak családot, a nagyszülők alkalmasint sokkal idősebbek már, mint annak idején, se erejük, se egészségi állapotuk nem engedi, hogy az unokákkal való nyaralás felelősségét magukra merjék venni. Kinyílt a világ, a lehetőségek tárháza végtelen, ha pénzed van, hamarabb nézed meg a Dominicai Köztársaság strandjait, mint a balatoniakat. Már, ha anyagilag megengedheted magadnak. De ha ilyen csodapalotákat megengedhetsz, akkor nyilván azt is. De ahogy Ábel kérdezné: Miéééért? Mármint miért építed ezeket a gondoskodásra szoruló második otthonokat, ha eszedben sincs használni őket? Ha meg szerényebb anyagi körülmények között élsz, idős vagy? Miért nem használod a meglevőket? Az utazás - vonaton - már nem vág földhöz, bár nyilván korlátozza a cipelni vágyott holmik mennyiségét, az élet itt se sokkal drágább, mint otthon, ráadásul vannak költségek, amiket akkor is állnod kell, ha a kulcsot a zárba sem dugod. 

Na, mindegy is... mi itt vagyunk, a kócsag is itt van, a gyönyörű reggelek, a hangulatos esték, a játékos nappalok a mieink. És ha szerencsém lesz, néhány napot, hetet akár még az unokáimmal is megoszthatok az idén is. 

Jamie hat éves lett

Még leírni is fura... 6 év telt el azóta, hogy egy késő tavaszi napon megszülettem. A Zöld nevet kaptam, mert zöld színű nyakörvecském volt. Békés gondtalanságban teltek a napok és a hetek, míg egy meleg nyári napon vendégek toppantak be, akik feltűnően érdeklődtek irántam és a tesóim iránt. Leginkább irántam, mert ezt a Zöld nevet többször is hallottam, miközben alkalmi fürdést végeztem abban a nagy tál itatóban, amit a vendégek kutyájának raktak ki. Mert hoztak magukkal egy nagy szöszkét is, apám és anyám majd szétszedték odabent az ajtót, amikor megérezték a szagát. Nem igazán  tudtam, minek idegeskedkednek, mert a jövevény csendben üldögélt, már-már unottan figyelte az emberek beszélgetését, velem meg nem is nagyon foglalkozott, pedig nyilván látta, hogy kiborítottam a vizét. Közben a kétlábúak mindenféle papírokat csereberéltek, s végül egyikük felkapott és az ölébe véve cirógatni kezdett. Mondott mindenféle sületlenséget is, aminek a felét se értettem, de annyit azért azonnal levettem, hogy nincsenek ellenséges szándékai irányomban. Kicsit szomorkás volt az öröme, amit nem értettem, mert egy ilyen nagyszerű legénykét kényeztetni – szerintem – viharos örömködés kellene kísérjen. Végül búcsúzkodni kezdtek és engem már le sem raktak, épp csak egy orrpuszira volt lehetőségem a régi gazdikáim felé. Beültünk egy nagy dobozba, ahol a szöszi ott volt egészen mellettem, úgyhogy úgy döntöttem, a bundája puhaságában majd kényelmesen elhelyezkedek, mert az máris világos volt, hogy nem a szomszéd utcába ruccanunk át. De az új mamám nem adott ki a kezéből, folyamatosan cirógatott, duruzsolt, úgyhogy szépen álomba is merültem. Arra ébredtem, hogy a szöszi nyilván megirigyelte a kivételezett helyzetemet, mert ő is oda hajtotta a nagy fejét (kb. akkora volt, mint én mindenestül), így aztán nem is nagyon izgattam magam az úticélunk miatt. Megyünk, ahova megyünk, ha így együtt maradunk, biztos nem lesz az olyan rossz.

Hát, és nem igazam lett? Dehogynem! Kaptam egy saját ágyat, amin nem kellett osztoznom senkivel, még ez a nagy szőkeség se akart belefeküdni, de az az igazság, hogy én igenis élveztem volna, ha odafekszik és hozzá bújhatok. A gazdiék kitalálták, hogy az első éjszakán nem hagynak magamra, ott ágyaztak meg maguknak a konyhakövön mellettem. Úgyhogy hol aludtam? Naná, a gazdihoz bújva. Másnap reggel viccesen nehezen mozgott a kétlábú asszonyság, úgyhogy este a férfi gazdi vállalta a kő nyújtotta kényelmet. Nekem mindegy is volt, mert akkor mellette hajtottam álomra a fejem. Kicsit le is túrtam a takarójáról, úgyhogy az ő mozgása se lett sokkal sikkesebb reggelre. A harmadik éjszakára sikerült is őket betörnöm, mert valami isteni puha és illatos nagy vacokba bújtak el aludni és egy kis sirdogálás után engem is felpakoltak oda. A szöszi is ott horpasztott, miért éppen én maradtam volna ki a jóból. Azonnal meg is találtam a nekem leginkább megfelelő helyet, kettőjük között a párnán. A többi – mondhatni – már történelem, de azt örömmel jelentem, hogy a mai napig ott alszom, akár otthon vagyunk, akár itthon (értsd ezalatt a balatoni nyaralót).

Ma reggelre a gazdiék nagy sóhajtozások közepette számtalanszor elismételték, így aztán én is megjegyeztem, hogy már hat éves lettem. Amikor legutóbb írt rólam gazdianyu, akkor az első szülinapomat ünnepeltük, hát, az már olyan régen volt, tán igaz sem volt. Ha belegondolok, mennyi minden történt velem ezek alatt az évek alatt, hát, nincs akkora tárhely a Facen, hogy azt mind leírhassam. Ezért csak címszavakban reflektálok az akkori írásra. Hogy a szomorúbbakkal kezdjem, tele vagyok veszteségekkel. Elment Colin, a nagy szöszke, aki a világ legjobb bébiszittere volt, az én tanító mesterem. Itt hagyott Carlos is, bár neki szerencséje semmi baja, de elköltözött messzire, úgyhogy fogalmam sincs, játszhatunk-e még valaha. És elment Gizmo is az örök vadászmezőkre. Szerencsére a parkban – bár ott is elment néhány barátom – jöttek időközben újak is, mint például Huba, aki szálkás, mint én és bár sokkal fürgébb nálam, de jó vele együtt szimatolni. Colin már megette a kenyere, vagy inkább tápja javát, így aztán várható volt, hogy itt hagy minket. Igazság szerint az utolsó időkben már nagyon különbözött az energia-szintünk, így nekem egy kicsit megkönnyebbülés volt, hogy nélküle sétálhatok; de itthon azért még sokáig hiányzott, mert mellette soha nem voltam egyedül, amióta csak ebben a családban lettem családtag. Idővel lett egy kétlábú társam a mindennapoknak a magányos óráira, mert a nagyi hozzánk költözött. Vele nem sok mindent lehet csinálni, de nem vagyok egyedül, úgyhogy már ezért is jó dolog. Meg persze ő a leggyengébb láncszem a csapatban, mindig elhiszi, hogy éhen akarok halni.

A családi törpékkel – van egy - mostanra - négy és egy hatéves aprólék – tavaly már minden probléma nélkül töltöttem el az időt. Hagytam, hogy randalírozzanak a birtokomon, mellettem aludjanak a családi vacokban, adjanak a palacsintájukból és ott hangoskodjanak, ahol eddig csak én szoktam. De ez azért nem jelenti azt, hogy minden méreten alulival békességben vagyok. Ők mások, érzem rajtuk az „alomszagot”, az idegeneknek továbbra is beszólogatok, bár ezt a gazdiék nem igazán értékelik. Most éppen egy nagyobb kiadásba kergettem őket, mert a telken egy komolyabb kerítést terveznek csinálni. Miattam. Mert az ikertelken hajlamos vagyok a családhoz nem tartozókat kitessékelni. Ebben már soha nem fogunk közös nevezőre jutni, úgyhogy akkor csináljanak kerítést. Én meg majd jól kitalálom a magam megoldását, de ezt nekik nem kell még tudni, hiszen az élet úgy szép, ha meglepetések tarkítják.

Beírattak egy kutyanapközibe, ami fura hely, mert rengeteg kutya van, ki-ki vérmérséklete szerint tölti a napot, mindenesetre annyit nem lehet szundikálni, mint otthon, így aztán amikor megérkezik a gazdi, akkor boldog loholás van hazafelé, éjjel pedig ájult alvás. Volt olyan is, hogy gazdiék ott felejtettek. Az első este ijesztő volt. A többieket hazavitték – igaz, volt aki ott maradt – és az én gazdikám nem jött értem. Mi történhetett? De másnapra már elfogadtam a helyzetet, vártam türelmesen és egyszercsak megint ott állt a gazdi a kapunál, úgyhogy mehettünk is vidáman haza. Azt mondják, mi kutyák nem igazán érezzük az idő hosszát. Ha egy órát van távol a gazdi, az majdnem olyan, mintha két hetet. Hát, nem tudom. Az biztos, hogy bár szeretem Lacit meg a lányokat, de azért akkor lett kerek a világ, amikor összepakoltuk az ágyamat, a tálkáimat és gazdianyuval újra loholhattunk hazáig. Régebben is volt, hogy eltűntek egy kis időre, de olyankor kisgazdival voltam meg Carlosszal, a családi vacokban, az mégiscsak könnyebb helyzet volt. De most kisgazdi is messze van, Carlos is, marad a napközi meg a fogyókúra, mert ott azért nem hullanak úgy a jutifalatok, mint otthon.

Az évek során rengeteg élményt gyűjtögettem. Szerencsére a családom tudja, hogy imádok kirándulni és jó alattvalókhoz illően visznek is, ha módjuk van rá. A családi harci szekérrel megyünk legtöbbször, de az idei évben feltűnően sokat buszoztunk és villamosoztunk. Gazdianyunak már nem kell a kis papírdarab az utazáshoz, amit kíváncsi néniknek szokott mutogatni, és mivel felette elszálltak az évek, már nekem sem kell. Nem mondom, hogy odavagyok ezekért az utazásokért, mert ilyenkor mindig a fejemre húznak egy ilyen rácsos izét, amit eleinte nem győztem lekotorni, de már beletörődtem, hogy vannak ilyen fura elvárásaik a kétlábúaknak, azt a kis időt kibírom benne. Meg aztán igazság szerint a célban jó dolog a szabadulás, néha még jutifalat is jár hozzá, már ezért megéri. 

Aztán nemrégiben sikerült a frászt hoznom a családomra, mert egy reggel kidobtam a taccsot, pedig amúgy eddig – ahogy mondani szokás – a vasszöget is vidáman elropogtattam. Aztán még sokszor hánykolódtam. Én csak rosszul éreztem magam, már csak azért is, mert tudom, hogy a lakásban nem illik ilyesmit csinálni, de a kétlábúak valósággal pánikba estek. Újra felemlegették Bezzegjacket, és talán éppen miatta gyorsan el is vittek a legközelebbi állatkórházba. Ahol aztán secc-perc kés alá kerültem. Bélelzáródással műtöttek, pedig le se nyeltem semmit, csak egy vírust, ami nem tudom, mi lehetett, de elég nagy ribilliót okozott odabent. Nem mondom, hogy nem viselt meg a dolog, két nap alatt le is dobtam vagy másfél kilót, de aztán hazaengedtek és onnantól rohamlépésekkel gyógyultam, csak vissza ne kerüljek abba a betegség szagú házba. Itthon meg gazdiék felváltva áradoztak rólam, amiért ilyen nagyszerűen átvészeltem a bajt, meg egy csomó ismeretlen kétlábúról, akik mellettük álltak a bajban. Ha őszinte akarok lenni, éreztem én, hogy a gazdiék nagyon megijedtek. Kicsit sértő is volt, hogy ennyire nem bíztak bennem, hogy nekem egy ilyen ügy meg se kottyan. Hiszen tacskó vagyok, az élniakarás az egyik erősségem, nem véletlenül vadászok le mindenféle leeső falatot, nehogymár az éhenhalás vigyen el. Mondjuk, amikor a gyógyszert akarta jóanyám beadni, akkor azért volt erre esély, mert olyan pankrációba kezdtünk ott kettesben, hogy Hulk Hogan is megirigyelte volna. A gyógyszer végül is elkallódott valahol a nagy igyekezetben, cserébe viszont a nyálam borította a konyhát kb. pult magasságig... és igazság szerint gazdit is. De tanult belőle, többet nem erőszakoskodott. Az igazsághoz tartozik, hogy egy sima fájdalomcsillapítótóról volt szó, úgyhogy lehet, jobban jártam volna, ha engedek az erőszaknak, mert így csak magammal szúrtam ki, de már fedje a feledés édes homálya az esetet.

A szülinapom alkalmából gazdiék nagyobb bevásárlásba kezdtek – na jó, egyébként is vettek volna tápot, de így jobban hangzott. Ezt a tápot legutóbb még Colinom idejében vették, szarvas, lazac és kacsa van benne. Emlékszem, hogy nekem is ízlett. Erre mi van a hatalmas zsákra írva: senior-oknak készült. Oké, Colin a 14 évével tényleg az volt, de én csak 6 éves vagyok és már ezt kell ennem? A pénztárosnő ráadásul megnyugtatta őket, hogy egy hatéves kutya – ha nem munkakutya – akkor már éppen megkezdi senior éveit. És mindezt aznap mondják, amikor két 19 éves tacskóról is hallottam. Ez azért, na ... Most dumáljam ki anyámat, akinek már nem kell buszbérletet vennie? Akkor ő is emberi senior tápot fogyaszt? De állítólag jó lesz ez nekem, mert a hétköznapjaim nem igazán pörgősek és a könnyű koszttól talán néhány dekát is ledobok. (majd ha Te is 😉 ) Kaptam egy zacskó szárított vadlazacot is, ami fantasztikus ropi, erre máris rászoktam, bár mondogatják, hogy olcsóbb lenne, ha magam kapdosnám ki a folyóból, mint a barnamedve, akihez általában hasonlítani szoktak törékeny alkatom folytán. 

Na, nem is szaporítom tovább a szót... hatéves lettem, ez úgyszólván kölyökkor, ha engem kérdezel. Hiszen még a labdázás a kedvenc időtöltésem, ami kifejezetten gyerekjáték, nem? A vírusokat a jövőben igyekszem kerülni, az ugrabugrálás meg ... nos, még egyelőre nem tervezek lemondani a zergeéletmódomról. Pedig az idén januárban már erre is kaptam néhány fejcsóválást egy ortopéd dokitól, de hát az élet csupa kihívás. Nekem is, neki is. Meg anyáméknak is. Most igyekszem úszással megfelelő kondiban tartani magam, minden másra ott a Mastercard. Ez a tv-ben jól hangzik, de gazdiék már figyelmeztettek, hogy a minden más alatt nem feltétlenül az orvosi költségeimet kell érteni. Azért láttátok volna, milyen szemrebbenés nélkül írták alá a műtét előtti beleegyező nyilatkozatot a kórházban. Szerintem egy bankrablást is bevállaltak volna, csak velem minden rendben legyen. De hát így van ez. Amikor hat évvel ezelőtt hajlandó voltam velük menni, az jár némi felelősséggel a részükről is. Eddig nem lehetett rájuk panaszom, remélem, a következő tizenvalahány évben sem lesz  😉 Pacsi, Jamie

Sokszor gondolok rá...

 Sokszor gondolok rá, hogy tíz évvel ezelőtt mennyi minden történt. A férjem sztrókot kapott, ami sokkolta az egész családot, pedig - így utólag visszatekintve - egy viszonylag enyhe formáját szenvedte el. A beszédzavara már a kórházba érésig elmúlt, a szívritmuszavarára is viszonylag hamar rájöttek, elég célirányosan kezelték, ő is akarta a gyógyulást és egy héttel azután, hogy kiengedték, már röppentünk is a kicsi fiunkhoz Angolhonba. Persze az "élmény" nyomot hagyott, mindenféle elsőre meggondolatlanságnak tűnő pótcselekvésbe kezdtünk. Kezdtem. Hiába is próbálnám másra kenni, az értelmi szerző én voltam.

 Ezek egyike volt, hogy lecsaptam egy cuki szálkás tacskó fiúcskára. Goldenre akartam, a férjem meg egy tacskóig volt kompromisszumkész. Persze, ahogy várható volt, szerelem lett első látásra. Minden pillanatunkat kitöltötte a kis szőrmók, akiről akkor még nem tudhattuk, hogy milyen rövidre szabott a közös utunk. Ez a két dolog már éppen elég is lett volna az egész évre, de igazából volt még valami, amibe belevágtam. 

Az addig elkészült és átdolgozott romantikus regényeim kiadásába. Felemás próbálkozás volt, hiszen a magánkiadás, a korlátozott anyagiak nem olyanná formálták ezt az egészet, ahogy eleinte elképzeltem. Nem voltam kész a könyvkiadással kapcsolatos marketing menedzselésére sem. Írni szerettem, az eladás nem igazán érdekelt. Ha a könyveim nem kaptak esélyt az üzletek polcain való megjelenésre, csak az online rendelésre, ez valahogy a kedvemet szegte, még ha igyekeztem nem is gondolni rá. De még írtam rendületlenül, rengeteget dolgoztam a korábbi és a frissen íródott írásaimon. A hangsúly a "még"-en van. 2019-ig tartott ki a lendület, az akkori történések - költői csúsztatással - egy jól induló karriert törtek derékba. Mindenesetre egymás után szembesültem az élet törékenységével és ez sajnos nálam visszafelé sült el. Nem sarkallt még nagyobb lendületre, sőt, ahogy egy gyereknek mondanám, "elvitte a cica a nyelvemet". Többé nem tudtam annyira összeszedni a gondolataimat, hogy egy történet A-ból B-be juttatásának állomásait élvezetes kis morzsákkal gazdagítsam. 

Ennek immár hetedik éve és nem érzem, hogy a gát, amit oly sikeresen építgettem magamban, még ha akaratomon kívül is, olyan áradást tartson vissza, ami képes áttörni ezen a betonnál is keményebb akadályon. Hiányzik! Rettenetesen hiányzik, hogy élményeket szerezzek, beleszőjem őket egy újabb történetbe. Hogy szórakoztassam magam az írással, és ha visszaolvasva nem tagadom meg a soraimat, akkor másokat is szórakoztassak újra. És igazából valósággal megőrjít a tudat, hogy ennek mostanában nem sok esélye van. 

Anyu nyári elhelyezésével kapcsolatban egy reménysugár tör át a felhőkön. Egy kedves barátunk vállalná őt és Jamiet is ugyanabban a "csomagban", akivel nagy barátságban vannak. Én pedig most ettől a lehetőségtől vagyok padlón, mert tisztában vagyok vele, hogy ekkora szívesség mindenféle baráti kapcsolaton túlmutat. Szívem szerint visszautasítanám, mert ez egészen egyszerűen túl sok. Mondhatjátok, hogy nekem semmi se jó... nyilván ebben is van igazság, de nem tudok átlépni a tényen, hogy a segítséget nem onnan kapom, ahonnan várom, hanem onnan, ahonnan az elfogadás is óriási kihívás. 

Nos, csapongok... de úgy érzem, tíz évvel ezelőtt ráléptünk egy lejtőre, ahol néha gyorsabb, néha lassabb tempóval lefelé haladunk. Félek, hogy még nem vagyunk a gödör alján, de ennyi minden után már elképzelni sem merem, mi lehet odalent. 

Már megint egy hosszú hétvége

 Ennek nyilván a legtöbben örülnek, de most, amikor nálunk annyi a megoldandó feladat, ezek csak hátráltatnak és ettől még feszültebb leszek, holott már eddig is berezzentem mindenre, mint egy túlhúzott ideg. Már nem tudom, magamról legutóbb mi mindent siránkoztam, de a köhögésem lassacskán alábbhagy, cserébe a fél fülemre süket vagyok és nem amolyan himihumi módon, hanem nagyon zavaróan. Nem is azért, mert ha a párom mond valamit a másik szobában, akkor hallom, hogy beszél, de azt nem, hogy mit. Ennél idegesítőbb, amikor a kocsit vezetve zúg a fülem és az a kényszerképzetem, hogy majd jól nem hallok valami közlekedési gondot és összetöröm magam vagy mást. Na, ez a része elég kiborító. Meg az, amikor tök süket édesanyám azt mondja nekem, hogy Te is süket vagy? Igen, már én is az vagyok. Más kérdés, hogy a doki szerint ez csak részben lehet a korábbi takonykórtól és köhögéstől, de akár a szervezetem így jelezheti azt is, hogy elég volt a stresszből. Mondjuk, a herpesz is jelzett már, ez a süketség már úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés. 

A nyaralóban - már nem is számolom hanyadszor - a hűtőgépszerelő mára, délutánra ígérte magát. Ha ma sem jön, én megkeresem, de azt nem akarná, hogy meg is találjam, mert akkor benne leszek az esti híradóban. Cserébe viszont a kiskocsink is úgy döntött, hogy nem szeret itt a telken magányosan ránk várni (őszintén nem tudom, a férjem mi a fenének hozta le) és produkált egy olyan hibaüzenetet, hogy már azon töröm a fejem, roncsként meghatározva vajon mennyit adnának érte. Apának szívügye élete első Volkswagenje (ezt az tudja, aki még látta anno az ilyen témájú reklámot) és képtelen elengedni a régen nagykorú négykerekűt. Néhány éve sikerült alaposan összetörnöm, amikor is menetközben leállt a motorja és beállt a szervokormány, viszont jött a kanyar. Az utcánktól kb. 50 méternyire. Egy vagyon volt (bár, a szerelő lazán legyintett, hogy ez csak látványos, de nagy baj nem esett... a pénztárcának elég nagy baja lett). Oké, akkor elfogadtam, hogy még megtartjuk, ha már ennyit költött rá a ház ura az én heves tiltakozásom ellenére. De nagyon kiszerettem belőle. Mert ismeritek az érzést, ha egyszer cserben hagyott a technika, tuti megteszi majd máskor is, nem jó ilyenkor nosztalgiázni az együtt töltött éveken. Szóval, a kocsi maradt, én meg nem tudom, mi az a lélektani határ, amikor végre a gazdája is azt mondja, ennyi volt, nem tovább. Én már többször éreztem így, de én csak oldalági használója vagyok. Nos, most megint nyögdécsel, apa rohan vele a helyi szerelőhöz, én meg csak reménykedem, hogy nem adott szabadkezet a javítás közben felmerülő költségekben. A klímaszerelő sem ért még ide, bár írt egy levelet a múlt héten, hogy az alkatrész (ami vagy jó vagy nem) megérkezett. Annak jobban örültem volna, ha arról ír, ő mikor érkezik. 

Anyu nyári elhelyezése se akar megoldódni. A már ismert helyen nem biztatnak, az általuk ajánlott helyen nem is értik, hogy kerültek szóba. A kórházi hotelszolgálat csak hétfő és szombat között működik. Nem értem!!! A kerületi szoc. gondoskodás hétfő és péntek között. Létezik otthon ápoló szolgáltatás, de nem napi több alkalommal néznek rá, hanem egy hosszabb időt töltenek ott. Hogy minek, ha a bevásárlást például nem intézik? De akkor odaadják a reggeli és déli gyógyszert, meg ezen két alkalommal elé teszik az ételt is, amit rendeljek meg. És tegyek fel kulcs-széfet, mert ők nem rohangálhatnak egy táskányi kulccsal. Hogy a megrendelt étel hogy kerül a lakásba, ha nem hallja a csengőt? A kérdőjel marad a levegőben. Mindezt napi 30 ezer forintért. Oh, ne legyek igazságtalan, van hely, ahol tárt karokkal várják akár holnaptól is. Napi 55 ezerért. Ki sem számolom, ez három hétre mennyi. Senki nem akar bajlódni a papírmunkával három hét miatt, amikor a végleges elhelyezésnél is ugyanezeket a papírokat kell kitölteni, feldoglozni, orvosi vizsgálatokat elvégezni. A végleges elhelyezésre pedig végképp nincs esély július 1-ig. Kínomban már vidéki otthonoknál érdeklődöm, barátokat, rokonokat próbálok egy háromhetes balatoni nyaralás lehetőségével rávenni a segítségre. Kicsi fiam meg nem érti, hogy miért nem vagyok képes elintézni egy ilyen "egyszerű dolgot". Jó, hát már jó ideje nincs szerencséje a hazai viszonyokhoz, panaszkodni se enged minket, így aztán maradok én a hibás. 

A sok próbálékozás közben majdnem megfeledkezte, a családi ebről, akit szintén el kell sütni erre az időszakra, mert ha olyan csoda esne meg, hogy valaki az anyut vállalja, a kutyát biztosan nem. A napköziben is hónapokkal korábban kell jelezni, ha ilyen terveid vannak, én szabadkozva írtam tegnap, mire kedves hangú levélben válaszoltak, az csak természetes, hogy Jamie mehet. Miért nem működik ez a kétlábúak között? 

Na, hogy a magam kis körein végre túllendüljek... barátnőm végre elutazott néhány napra. Nem volt idegeskedéstől mentes a szervezés ideje, módosított is rajta rendesen, mert momentán  a térdével nem volt nagy esélye egy kellemes városnézésnek, így maradt a pihenés, a tengerillat és a sós pára meg persze a finom falatok és italok. Nem rossz program ez sem. Amikor is az indulás előtti nap a hírek másról sem szólnak, mint az adott helyen az országos áramszünet részeként teljesen bizonytalan minden. Komolyan, már csak röhögni tudtunk ezen a siralomhalmazon, de aztán minden jó, ha a vége jó, a gép egy órás csúszással, de csak nekilódult, meg is érkeztek, a szálló csodás, az idő remek, a környék pedig lélegzetelállító. Már csak a hazautazás legyen zökkenőmentes, minden másra ott a mastercard, ahogy a reklám mondja. 

Ezen poénkodva leérünk a telekre, ahol viszonylag korán nyugovóra térünk. Éjjel hallom, anyu kattogtatja a szomszéd szobában az éjjeli lámpát, de fény nem szűrődik ki az ajtó alatt; a férjem is bóklászik a sötétben, a telefonnal világítva, majd közli a nyilvánvalót, áramszünet van. Röhögök, hogy Spanyolhontól idáig gyűrűzik a probléma, de órákkal később már nem őszinte a mosolyom, amikor még mindig sötét van. Hajnalban végre sikerül élő emberrel beszélnem a telefonvonal másik végén, igen, már mások is jelezték a problémát, majd délelőtt jönnek a szakemberek és orvosolják a bajt. Remek. A még működő másik hűtőben meg sem nézem, mennyire olvadt ki az a pár mirelit étel, amivel a hosszú hétvégére készültünk. Reggel a zöldségesnél kórusban szídják a közeli giga építkezést, hogy azok miatt megy már napok óta ez a kálvária. Én meg elmerengek, hogy még hány háztartási gépünk megy gajra az állandó áramszünetek miatt. Mert hogy használni nem használ nekik, az is biztos. 

Múlnak a ...

 Múlnak a gyermekévek... ja nem, ez csak egy dalszöveg, viszont múlnak a napok, mit múlnak, rohannak. A minap még Húsvét volt, amikor egyrészt szívbe markolt a hír, hogy Ferenc pápa elment. Magam nem vagyok hívő katolikus, úgy, ahogy egy megkeresztelt embernek talán illenék, nem tartom az egyházi ünnepeket, nem járok misékre, bár, ha részt veszek egy esküvőn vagy temetésen, együtt tudom mormolni az imákat az öreg nénikékkel, mert az emberi elme már csak ilyen, a gyerekkori memoriterek élénkebben élnek, mint a múlt héten sulykolt angol igeidők. Ennél fogva igen csak szivárványos emlékezetem van, az imáktól a mozgalmi dalokon át a hatvanas évek táncdalfesztiváljainak a szövegein túl mindenféle megragadt benne. Ehhez persze kellett életemnek az a szakasza, amikor túl a romantikus agymosó regényeken, kész voltam befogadni mindenféle tudományos értekezést vagy klasszikus szépirodalmat is. Ezért is volt tegnap este nagy élmény a Géniusz adása, ahol a két - amúgy zseni - férfiember egyike sem tudta a választ, én meg igen. Jó, hát egy csomó más dologban persze ők voltak az okosok, de azért ez egy igazi - hogy is mondják ezt mostanában? - flow élmény volt, hogy na, még nem hülyültem el teljesen, pedig az utóbbi időben ehhez minden adott volt (és még mindig az). 

Szóval, még a minap itt néztük a váltakozva, hol csöpörgő esőben, hol ragyogó napfényben buján zöldellő kertet, amiből rohadtul hiányoztak az unokák. Felemlegettük a covidos karantén időszakát, amikor az egész nyarat itt töltöttük a nagyobbik fiamékkal és ennél szebb nyaram csak akkor lett volna, ha a kicsi is itt lett volna a családjával. Érdekes, hogy adott helyzetben miben látja az agy a nyereséget. Nem voltunk betegek, együtt voltunk és imádtuk ezt az időszakot. Ez maradt meg róla. Meg persze a "hála", hogy pont ebben a pár hónapban nem voltunk padlón anyagilag és megtehettük, hogy örülünk a kényszerpihenőnek. 

Na... de odahaza tele vagyok feladattal, a nyári unokázásra készülés jegyében, anyu elhelyezése, kisfiam kedvenc túrabakancsának talpalása, napi feladatok, orvososdi és nem utolsósorban legjobb barátnő születésnapja. Február 1-én anyut felvették az otthonba... és lemondtuk, mert az egy erdőben van, az erdőben egerek, amik majd bejönnek a szobájába. Megadtam magam. Tudom, én vagyok a hülye. Ha magamtól nem tudnám, azóta már többen megsimogatták a buksimat, köztük gondozónők is, hogy talán nem volt ez egy eléggé átgondolt lépés. Nyilván, ha az embernek nem két hete van a beköltözés előtti feladatok lebonyolítására, a mama meggyőzésére, saját lelkiismerettel való csatározásra és más effélékre, ha akkor mondanak olyan okosságokat, amiket csak most utólag, akkor nem hozom meg ezt a mára totális hibának minősülő lépést. De ezzel a várólistás dologgal is az van, hogy amolyan derült égből villámcsapásként érkezik az értesítés. Nem havonta, kéthavonta egy levéllel, amiben tájékoztatnak az éppen aktuális helyezésről a sorban, hanem csak amikor már lépni is kell. És ez mellbeverő tud lenni, bármennyire várod. Most meg verem a falba a fejem, mert esély sincs a végleges elhelyezésre júliusig, viszont gondoskodni kellene róla, hogy amíg én az unokákkal futkorászok, ő biztonságban legyen. Eddig mindig ősszel léptünk, most kényszerhelyzetben vagyunk, hogy júliusban menjünk és persze ez az időszak, amikor mindenki szeretné a szerettét lepasszolni néhány hétre legalább. Röviden, eddig csak falakba ütköztem a keresgéléssel. Ez megrémiszt, mert az egész egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ne lehessek a távolba szakadt gyerekemmel élete egyik nagy pillanatában. De a megoldásnak eddig még az esélyét sem látom a távolban. És múlnak a napok, gyors egymásutánban, lopva az esélyből.

Az ünnepek alatt sikerült elkapnom a család többi tagjától a köhögést, ami jó szokás szerint engem csinál ki a legjobban, nyilván azért, mert még mentálisan is én vagyok a legvédtelenebb a tengernyi agyzsibbasztó gondolat közepette. A fájdalom már múlóban, a maroknyi Lizinnek köszönhetően még a herpesz sem olyan gáz, mint máskor, az éjszakák is egyre csendesebbek, de cserébe olyan füzúgásom van, hogy szinte belesüketülök. Ami már egy fokkal jobb, bár, idegesítőbb, mint amikor teljesen süket voltam a jobb fülemre. Persze, orvoshoz kéne menni ezzel is, de kihez, mikor, aki érdemben segíteni is tudna? Keresem a megoldást, elvileg nem kell beutaló, reggel 8-tól van rendelés a Kútvölgyiben. Valószínűleg ott kezdem majd a hetet. 

A hűtőszekrénnyel a kedves hangú szerelő eddig csak kétszer vert át. Múlt héten azt mondta, nem baj, mikor érünk le csütörtökön, majd hív és jön. Nos, nem hívott, nem jött, elérhetetlen volt. Pénteken reggel rajtaütésszerűen felhívtam, nem számított rá, felvette 😉, szabadkozott, hogy nem akart későn zavarni, de majd aznap hív és jön. Szerintetek? Nem baj, ha nem tud vagy akar jönni, csak mondja meg, mert ennél ótvarabb dolog, mint reménykedve várni, kevés van. A klímaszerelő dettó. Úgyhogy innen üzenem, ha valakinek még továbbtanulás előtt álló gyerkőcei vannak, ne jogásznak, doktornak, egyebeknek taníttassa, hanem szakmát adjon a kezébe, attól lesz király. Vagy ha nem is, legalább az otthoni dolgaikkal nem lesznek kiszolgáltatott helyzetben. 

Tegnap amúgy is a zabszem a fenekünkbe szorult, mert a kutya megint hányni kezdett, ami legutóbb is 450 ezerbe került. De aztán jobban belegondolva csak a barátoktól kapott kacsa-töpörtyű lehetett a ludas, hiszen a műtét után is zsírmentes diétán volt, mi meg merő szeretetből megmérgeztük egy kis tömény zsírral. Mondom, hogy nem vagyunk normálisak. Mára a helyzet normalizálódott, mi igyekszünk erősek maradni a könyörgő kiskutyaszemek láttán, bár, nem könnyű. 

Ma ajándékot "bontogatunk" majd délután. A napközitől, ahova a négylábú kutyagyerek jár, karácsonyi ajándékként egy fotózást kaptunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem az a klasszikus drága program ez, amikor családi fotózás zajlik műtermi körülmények között. Nem. Kb. tízperces időközönként kerülnek a delikvensek a fotóslány elé, aki leginkább mozgásban "lövi" őket, bár, lehet pózolós képeket is kérni. Kíváncsi leszek az eredményre, hiszen mi magunk is elég sok és elég jó képet gyártottunk már a családi kedvencről, de emlékszem, hogy a kutyaiskolában is készült róla pár kép amolyan profi ágyúcsővel és azok azért még a nagy teljesítményű telefonos képnél is nagyobbat szóltak. 

Szóval, előttem két-három nap az intézkedésre, aztán megint négynapos hétvége. Szívem szerint már itt maradnék a telken, de amíg nincs megnyugtató hírem anyu elhelyezéséről, addig minden hétvégén újra és újra össze kell pakolni a házat és bezárni (okulva a lakókocsit ért inzultusból, ugyebár). A takarítást meg ne is mondjam, mert a távol töltött pár nap alatt olyan pókháló képes megjelenni a sarkokban, mint egy kísértetkastélyban. De addig, amíg legalább két hetet nem töltünk itt helyben, egész egyszerűen nem vagyok hajlandó megszakadni a pucoválásban. Mert a múló évek bizony ezt is magukkal hozták. Régen egy ilyen alaposabb takarítást két óra alatt letudtam, utána ittam egy koktélt és élveztem a jól végzett munka örömét és fáradtságát. Most ennyi idő alatt csak azok a helyek kerülnek sorra, ahol "a papok táncolnak" és bár a fáradtságot most is érzem, az elégedettséget már kevésbé. Még szerencse, hogy ebből amúgy a családban senki nem csinál problémát. Az illető tudja, hogy akkor a kezébe nyomom a porrongyot és lehet csinálni. 

Az idei évnek egyébként lenne egy régóta esedékes és igencsak fejünkre növő munkája. Ki se találnád, egy villanyszerelő kellene hozzá, aki az egész házat gatyába rázná a hetevenes évek után a mai kor szellemével járó kihívásoknak megfelelően. Röviden: kevesebb hosszabbító és több földelt konnektor. A munka nem egyszerű, nyilván a számla is húsba vágó lesz, de vannak dolgok, amik elsőként a biztonság, másrészt a kényelem okán már nem halogathatóak. Jelöltem már van, csak az illető még nem tud róla, mert ahhoz azért előbb tucatnyi más dolgot kellene már kipipálni. 

Na, mai szómenésemet itt alkalmasint megakasztom. Egyrészt elfelejtettem, miről is akartam írni a hajnali derengésben, másrészt lassan itt az ideje, hogy az ebéddel kezdjek bíbelődni. Szép vasárnap délutánt mindannyiunknak! Itt végre a nap is kisütött már reggel. Világos, ha haza kell menni, azonnal megjön a jóidő is. 

Nagypéntek...

 Már erősen hangolódni kellene az ünnepre. Ehelyett köhögök, bepisilek, orrom, fújom, bogyókat kapkodok be ötletszerűen, hátha használ alapon, mert nemcsak a hangom ment el, de a torkom is fáj, literszám iszom a teát, röviden, ez nem éppen az ünnepi hangolódás időszaka. Az egészben az a tegnapi másfél óra volt remek, amikor a tacskós csoportból két gazditárs három kutyával ide látogatott és találkoztunk lent a strandon egy közös sétára. Három szálkás manó plusz Jamie... ha szépet álmodok, az összes az enyém. De persze ennek mindenféle józan megfontolásból esélye sincs, de azért álomnak kifejezetten a szebbek közül való. A társaságban volt egy tüzelésen nemrég átesett kis szuka is, Jamie pedig az első bő egy órában teljesen érdektelenül viselkedett vele. De aztán leesett neki, mit leesett, lezuhant, hogy neki megvannak a golyói, a lányka is partiképes, mi lenne, ha... Nos, hogy mi lenne, az már nem derült ki, de azon jókat vigyorogtunk, hogy őkelmének azért kellett ehhez a felismeréshez egy jó óra. 

Velem kapcsolatban mára sem lett jobb a helyzet, viszont a lányoktól, akik tulajdonképpen szegediek, megtudtam, hogy a mögöttünk levő szomszéddal pont szemben ma nyílik az új cukrászda. Tavaly már mondták, hogy az építkezés után az nyílik itt, de igazából nem nagyon érdekelt, mert van egy a mi utcánkban is, meg kettővel odébb több is, Gyula bácsi megszámolta, a nem túl távoli környezetünkben vagy tizenöt ilyen vállalkozás próbál szerencsét. Az idén már Sound sem lesz, meg amúgy is eléggé visszafogott az érdeklődés még a legnagyobb főszezonban is az ilyen helyek iránt, szóval, nem tudom, mire alapozták az üzletpolitikájukat. Évekkel ezelőtt Siófokon volt üzletük, aztán egy hosszabb szünet után itt nyitottak, szerintem kicsit meggondolatlanul. Ahogy az lenni szokott, ha csak beszélünk ilyesmiről a telefon közelében, már érkeznek is a reklámok, jelesül erről a helyről is. Azt írták, a megnyitó és a Húsvét okán soft opening lesz, jelentsen ez bármit itt Zamárdiban. Az olyan naívák, mint én, azt gondolhatták, hogy valami egetverő nagy akciózás lesz, egységárak vagy vendégül látnak valamire, mittudomén... Támogassuk a helyi vállalkozásokat, ünnep is van, vegyünk három szelet tortát a soft opening alkalmából. Lett is egy túrótorta kis málnaréteggel a tetején, egy répatorta, ha már Húsvét van és egy csokitorta, akarom mondani Hattyúláb. Én bírom a fantázineveket, de hogy ez miért lett éppen az, még nem derült ki számomra. Lehet, hogy lúdláb torta, csak a strandon úszkáló tollások iránti lelkesedésből kapta ezt a nevet. Láttam én a kiírt árakat, persze, csak gondoltam, a soft openingnél majd a kasszánál derül ki a vége. Kiderült, teljes áron ment minden, a három szelet 4870,-Ft lett. Még nem tudom, milyen az íze, mert nemcsak én vagyok rottyon, de az anyu is és nem nagyon akaródzik senkinek nassolni. Most, hogy ezt leírtam, már tudnék is kóstolni belőle. 

Röviden, az ünnepi hangulat eléggé a béka feneke alatt. Az egyedüli, aki élvezi, hogy az egész család itt kavarog körülötte, az persze Jamie. A mai sétánál szent meggyőződése volt, hogy ahol tegnap csajozhatott, ott most is várja egy szőrös leányzó. De azért nem volt túl csalódott, amikor csak úszni tudott. A boldogságban is, de leginkább a lassan melegedő tóban. 

Holnap vendégek jönnek. Remélem, az időjárásfelelős is kegyes lesz hozzánk!

Update: A teljes igazsághoz tartozik, hogy a torták nem voltak rosszak. Megengedem, jók voltak. Ha nem lettem volna ennyire ramaty állapotban, nyilván másként állok az élvezkedéshez is, így azért kicsit édesnek éreztem némelyiket, a túrótortát is hamarabb ki kellett volna venni a sütőből, legalábbis ebben a műfajban ettem könnyedebbet is. 

Tulajdonképpen nem értem

 Adott egy munka, amihez szakembert keresek. Még olyan oldalak is vannak, akik/amik összegyűjtik a szakembereket és a munkát ajánlók megírják, mi a feladat, ők meg lecsaphatnak a nekik megfelelőkre. A meghirdetett munkára egyelőre nincs jelentkező nemhogy helyben, de még a megyében sem. Az interneten is hirdetnek sokan; "háztartási gép-szerelő", mondá az úr. Ja, hogy hűtőszekrény, hát, momentán  az nála nem játszik. És ilyenből rögtön háromba is belefutottam. De aki kifejezetten hűtőszekrény-szerelőnek hirdeti magát, a telefonban az is helyesbít, hogy ő ipari gépekkel foglalkozik, meg inkább mégse hűtőszekrény-szerelő. Komolyan nem értem. Helyzetünkben adott egy gép, ami kb. hároméves, hogy a márkát "népszerűsítsem": Samsung, fogalmam sincs, mi baja lehet, tegnap reggel még minden oké volt, délutánra a sötétség honolt benne és érezhetően kezdett felmelegedni. Amíg tartott a hűvös, reménykedtem, hogy csak a lámpa ment ki, amit egyébként ki se tudok szerelni, olyan szerencsétlen kis bizbasz műanyag fedése van, félek, eltöröm. A villanyórát is csekkoltam, nem vágta le. A konnektorba másik gépet dugtam, az működött, tehát nem a fali vezeték. Ennyit tudok én, innentől kellene egy szaki, aki nem most lát először ilyen háztartási gépet és lenne ötlete, mi lehet a baj. Pillanatnyilag mission impossiblenek tűnik. Lehet, hogy egy profán kis hiba, emiatt vegyek új gépet, mert nincs ember a honban, aki megvizsgálná? Ennyire azért már ne legyünk "fogyasztói társadalom"!

Nem tudom, milyen rúd jár ránk mostanában

 De komolyan... Januárban kezdtem én a fogászattal, februárban kutyagyerek az életmentő műtéttel, márciusban a kocsik hülyéskedtek, egy új akkumulátor is kellett a tavaly megvett helyett, áprilisban a telken a lakókocsi feltörés, a klíma bedöglés után most itt a fiatalka hűtőszekrény bekrepálása. Mikor máskor, mint Húsvétkor, amikor a szerelők is ünnepelnek, mi meg vendégeket várunk, akik nyilván hozzák otthonról a fél hűtőszekrényt, miközben itt is tele. A hűtő meg nem működik, viszony nyárias meleg van. Annyira elegem van már ebből az évből, hogy azt elmondani sem tudom. És még csak egy negyedév telt el. Most már elég!

Biztosítáááás...

 Ma volt a napja, hogy tettem egy próbát a nyaraló biztosítójánál, vajon a lakókocsit ért inzultus után jár-e valamennyi kártérítés, ha már sok-sok éve tetemes összeget fizetünk anélkül, hogy valamire fizettek volna. Naív vagyok? Én is tudom. Ugyan volt egy olyan tétel a szerződésünkben, hogy a "szabadban tárolt vagyontárgyak kára és vandalizmus", de persze a lakókocsira ez PONT NEM vonatkozik, hiszen arra lehet kiegészítő biztosítást kötni. De ha jobban belegondol, mereng el az ifjú hölgy a vonal másik végén, csak akkor, ha a lakókocsi az állandóan bejelentett lakcímemen tartózkodik. Hát, nem, ez egy olyan tárgy, amit egyrészt a szabadban tárolok, másrészt lakhatnék a nyóckerben és ott végképp nem tudnám hova tenni, de nyilván egy társasház kertjében sem örülnének a lakótársak, ha ott ácsorogna egész évben, csak néhány hétre rángatnám le a Balatonra (ha már messzebbre nem is mennénk vele). Ráadásul éppen az ilyen "kihasználatlansága" miatt vonattuk ki a forgalomból, úgyhogy akkor se húzkodhatnám, ha akarnám, akkor sem, ha amúgy műszakilag erre alkalmas is. Tehát a telken álló szabadban tárolt vagyontárgy rongálása fedezetlen, ha azt lakókocsinak hívják. 

Mellesleg régi fájdalmam, hogy ha a biciklit a kertben a falnak támasztva tárolom, és egy éjjel ellopják, akkor bejelenthetem. Ha viszont a sufniban volt, aminek nincs kiegészítő biztosítása és nincs rajta biztonsági zár, csak egy lakat, akkor ... széttárt kezek a vonal túlsó végén. Agyam eldobom, de tényleg. 

Tulajdonképpen magamat utálom, amiért újra és újra beleesek a biztosítók csapdájába, akik a megkötéskor a csillagos eget is megígérik, aztán az apróbetűs részre hivatkozva később csak sajnálkozva csóválják a fejüket. De ember legyen a talpán, akinek minden rajzszög eszébe jut, amikor egy szerződést megújít vagy megköt velük. Otthon a nagyszoba fölötti 8 négyzetméternyi plafonra nincs kiegészítő biztosításom, ahol a ház tetejének egy lapostetős része van. Naná, hogy ott áztunk be. Szerintetek? Kiegészítő biztosítás kellett volna lapostetőre is. Lapostetűre esetleg nem? 

Na jó, nem morgok, igazából csak beteljesült a várakozásom. Csak az bánt, hogy amíg ez a rossz szomszédság itt telken belül érint, addig kényszerhelyzetben vagyok, hogy a biztosítónak fizessek, mint a köles, mert az ördög és a szomszéd nem alszik. 

Végre a szabadban!

 A balatoni teleknek három szomszédja van (apró szépséghiba, hogy telken belül is van szomszéd, erre most inkább nem térek ki, ez is megérne egy önálló posztot, de ha csak rágondolok, elönt az epe, úgyhogy hagyjuk). Az egyik ki tudja miért vette meg a hatalmas házat, mert évente 1-2 hetet tölt itt, szorgos munkával és reménnyel telve, hogy kiadja, de aztán semmi mozgolódás nincs a továbbiakban. A hátsó szomszéd helyi lakos, ezeréves ismeretség, még a szülők laktak itt régebben, bár a "gyerekek" is korunkbeliek mostanra. Az ő tyúkjaikat írtotta az első tacskónk, amíg rá nem jöttek, hogy jobban járnak, ha megnyesik a tollasok szárnyát, mert tyúkhúr ide vagy oda, ami minálunk bőven terem a szezon elején, a tacskó ügyes vadász és bár mindig visszaszolgáltattuk a jószágokat egy üveg bor kíséretében, de ők se ehetnek minden hétvégén tyúkhúslevest. A szomszéd ezen kívül még postagalambokat is tenyészt, akikkel versenyezni szokott (bár, ez lehet, hogy már múltidő, de a galambok még megvannak) és olyankor nekünk takarodó volt be a házba kutyástól, gyerekestől, mert a galambok ne féljenek hazaröppenni. 

A harmadik szomszéd az érdekes, mert a szomszédos Ausztriában élő korunkbeli magyar hölgy az utóbbi években igencsak lerobbant, ennek ellenére feszt német juhászkutyát tartott, amit szó szerint kell érteni, mert magától jó távol tartotta, kint a kertben és ha szegénynek játszani támadt kedve a kerítés mentén a mieinkkel, akkor rendre kisüvöltött a házból, hogy KUSS! Ezt mellesleg a kerten belüli szomszéd is gyakran megteszi, úgyhogy nem győzzük meghúzni magunkat, mert itt még örülni is csak visszafogottan szabad. Nekünk. Mert amúgy a többiek hangoskodnak, ahogy a csövön kifér. Jelen esetben ez az említett hölgy kertésze, aki órákig képes a kertben zajongani a mindenféle szerszámaival. Hogy min, azt nem igazán tudom, mert a nagy fenyőktől nem sok minden marad meg a talajon, leginkább tűlevél, de hogy minek brummog fűnyíróval, szegélynyíróval és lombfújóval vagy két órán át, azt a büdös életben nem fogom megérteni. Ugyanakkor a sövénysor, amit annak idején úgy telepített, hogy mi már télesítettük a házat, aztán tavasszal az a látvány fogadott, hogy a kerítés vagy félméterrel beljebb került a telkünkre és a régi helyén ott áll az új tuja-sor. Mamlaszok voltunk, nem reklamáltunk (és a hármasiker-házból egyik tulajdonos sem), így gondolom, az eltulajdonlás az évek múlásával törvényesre változott. Nos, nevezzük őt Ilikének, azóta is uralja a hangulatot. Ha nincs jó passzban, és gyakran nincs, akkor válogatott káromkodásától zeng a környék. Hogy ez a mi fűnyírásunknak szól vagy a saját kutyájának, vagy csak annak, hogy kiesett a kezéből a botja, ritkán derül ki. Néha napokra, hetekre eltűnik, aktuális kutyája egyedül rója a köröket a kertben. Ismerősök jönnek etetni, nagy ritkán megsétáltatni. A szememben ez kimeríti az állatkínzás fogalmát, de még sosem tettem szóvá, mert egészen biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt érkezne a riposzt, főleg a tacskónk kapcsán, aki néha igazán szereti kiereszteni a hangját, amikor idegen kutyások sétálnak a kerítés előtt. Az idén még (hál Istennek) nem láttuk Őnagyságát, sőt a kutyáját sem, pedig vele igazán jóban vagyunk. Valamiért ezek a németjuhászok csípik a tacskókat, régi tapasztalat ez, mert Jackkel és Jamievel is nagy volt a haverság a régi és az új juhász esetében is. Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni (és néha annyira szeretnék!), ez az új kutya is olyan furcsán érkezett tavaly. A réginek ugyanis még októberben semmi baja nem volt, fiatalabb is volt Colinunknál jóval, úgyhogy tavasszal vártuk a vele való találkozást, de aztán meglepetésünkre az akkori kertgondozó elmesélte, hogy új kutya van már, csak féléves koráig iskolában van, majd csak utána hozzák ide a telekre. És egy hét múlva már itt is volt, tehát a félév letelt (én meg utána számoltam, hogy október és március között hány hónap is telt el, nem beszélve az iskolakezdésig eltelő hónapokról)... valahogy nem jött ki a matek. Ez a kis csibész is aranyos, de Brúnót nagyon szerettük és nem szabadulok a gondolattól, hogy a gazdája nem annyira. Nem mintha az új jövevényt jobban kedvelné, még két kedves mondatot nem hallottam odaátról tavaly, csak a "kusst és a qva anyádat". Ez utóbbit most a kertésztől is gyakran, mert a gépei hangosak voltak ugyan, de valamiért állandóan elakadtak. 

Na, hát a tegnapi eső miatt beszorultunk a lakásba, ami fűtés híján kicsit kellemetlen volt, de ma újra süt a nap, élvezhetjük a melengető sugarakat meg persze a szomszédból érkező hangzavart. Én nem értem, hogy kéziszerszámok már nem játszanak mostanában csak ezek a dübörgő masinák? Nekünk például még van gereblyénk (többféle is) és csendben guruló fűnyírónk is, amihez nem kell áram, pedig itt aztán van dolog, meg szegélynyíró ollónk, és egyes helyeken elég az is. Azt meg már nem is emlegetem fel, miért kell a fűnek 5 centisnek lenni, miért nem nyílhatnak a kutyatejek, százszorszépek és más tavaszi virágok? De nyilván az én készülékemben van a hiba, hiszen a közelben eladó újépítésű lakokhoz is a kertkapcsolat egy szőnyegnyi műfüvet jelent. Minden másra ott a lekövezett, betonozott pár négyzetméter. De azért kiszabadultunk végre a természetbe... Hát, ja... Mindenesetre most hallgatom kicsit a madarak megkönnyebbült csivitelését, amíg a mester újra erőre nem kap. 

Múlnak a gyermekévek

 Mármint a mieink. És már nem is annyira gyermekévek ezek. Ami egészen bizonyos, hogy nem is múlnak, szép lassan, megfontoltan, ahogy a mi korunkban az illene, hanem repülnek. Mostanában már a szerencsésebbek is éreznek itt-ott egy kis sajgást reggelente, meg úgy általában minden mozdulatnál, de még örülünk is neki, hiszen ezek nem számítanak, csak nagyobb bajok ne jöjjenek, csak kórházba ne kerüljün k, vagy ahogy Hadházy Laci mondja: dehogy megyek orvoshoz, megvizsgál, talál valamit és a végén még elkapom. Ma a barátnőm orvoshoz ment, nem egészen önszántából, inkább csak vigyáz magára, ami a mások iránti elköteleződéseit tekintve elengedhetetlen, mert majd az öt ujjam is kéne hozzá, hogy a rászorulókat felsoroljam. De a lényeg, hogy a vizsgálatot végző doktornő feltett egy kérdést: Nem szed valami gyógynövényt huzamosabb ideje? És a kérdésnek volt némi felhangja. 

Na, itt állt meg benne és így utólag bennem is a kanál. Merthogy más sem ömlik ránk a tv-ből, a világhálóról, hogy az örökélet záloga a gyógynövény, vedd, szedd és a balta se fog. Már régebben is morogtam a gyógyszer és a táplálékkiegészítő lobby okán, mert rohadtul veszélyesnek érzem, hogy kontrollálatlanul beszélnek rá mindenféle szerre, hogy majd attól milyen jó lesz. Nekik. Mert már az ára is eleve egy rablás, de hogy kivizsgálás nélkül szuggerálják beléd, hogy szedjél zöldkagylót ipari mennyiségben, meg kollagént, meg ilyen vitamint, meg olyan valamit. De hogy ezek esetleg egymáshoz és az alapbetegségekre felírt gyógyszerekhez hogyan is viszonyulnak, mennyi ideig tanácsos szedni (van, aki holtodiglan esküszik rá), kinek nem javallott és más hasonló kérdések fel sem merülnek az enyhülésre vágyó páciens fejében. Igen, az őseink is sok gyógynövényt ismertek, alkalmaztak. A hangsúly az "ismertek"-en van. Mi csak a reklámokból ismerjük őket, de hát adtak ott el már nagyobb disznóságokat is. Igazából még az interneten való kutakodás sem adja meg a tudás hatalmát. Visszatérve az őseinkre, egészen biztos vagyok benne, hogy nem szedtek ilyen szereket hónapokon, netán éveken keresztül, csak akkor, ha a szervezetüknek szüksége volt rá. 

A magam részéről a másik véglet vagyok. Aki még azt sem szedi be szívesen, amit orvos ír fel és konkrét bajra előírt készítmény. Ez sem jó, tudom. Néha magam is elcsábulok, hogy tőzegáfonya teát igyak napokon keresztül, vagy a herpesz közeledtét érezve bekapkodjam a Lizin C-t, de még egy stroke-előszobás, hivatalos nevén iszkémiás attack után sem vagyok képes bízni az örökéletre szedett ASA protektben. Nézem a férjemet, aki maroknyi bogyót szed be minden reggel, ismét Hadházyt idézve: szívre, érre, vérre, cerkára... az ő döntése. Volt már olyan gyógyszere, amire a felíró orvos javasolta, hogy csináltasson meg inkább egy műtétet, hogy azt a bizonyos bogyót ne kelljen huzamosabb ideig szednie, mert az adott problémára nagyon jó, de közben hazavág a szervezetben egy csomó mást. 

Nem is tudom, hova akarok kilyukadni ezzel a szócsépléssel. De igazából csak oda, hogy óvatosan ezzel a sok gyógynövénnyel és egyebekkel. Senki ne szedjen csak azért, mert ebben a korban már "illik". Különben is milyen korban? Hiszen még épp csak múlnak a gyermekévek.