Posta, te drága...

 Közeleg a Húsvét. Nagymamaként szeretnél egy apró meglepetés erejéig az unokákkal lenni. Ha már nem keresgélhettek együtt színes tojást a nyaraló kertjében, mint az apjukkal annak idején , legalább elküldenéd nekik Nyúl Péter húsvéti kalandjait. Azt most fel sem hozom, mi kerül egy keménylapos mesekönyvön közel 6 ezer forintba (és persze rögtön kettőt veszel, nehogy összevesszenek az ünnepen), mert a könyvárakat mindenki látja, a csillagos eget ostromolják. De hogy a 10 ezer forintos kis csomagot csak 23 ezerért tudod elküldeni postán, az azért elég gyomorszorító. Mintha saját repülőjeggyel utaznának, még csak nem is a turista osztályon, tekintve, hogy ketten együtt nem tesznek ki másfél kilót. Árnyalja a képet, ha prospektusokat küldenék, fele áron is elvinnék, a két mesekönyv már ajándék, ott lehet szívatni a feladót. Nyilván az ésszerűség dönt, a kicsik örülnek majd nyáron is az ajándéknak, csak a nagymamának lesz keserű a szájaíze, miközben a tv-ből ömlik majd a húsvéti hangulat. És mielőtt bárki azzal jönne, a Húsvétnak nem ez a lényege... nagymamaként igenis ez, látni az öröm felcsillanását a kicsik szemében. Úgyhogy KEHÜ Posta

Nemcsak karácsonykor van grincs

 Még csak március eleje van, de már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az ünnepek nem a barátaim az idén.

Szilveszter-Újévkor ugyebár volt az a rettenetes fogfájás, amit már az új év első munkanapján, azaz 2-án egy gyökérkezelés követett.

Februárban Valentin napra esett Jamie műtétje, ami nemcsak a kislegényt, de minket is alaposan megviselt.

Március pedig... a szülinapom, az a bizonyos mérföldkő, ami után  nyugdíjasnak vallhatom magam... nos, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam a családomtól egy kis ünneplést. Nem nagyot, nem olyat, mint a filmekben, még csak meglepetés partít sem vártam (na, annak a gondolatától is kiver a víz), de azért valami kis gesztust igenis. Ehhez képest még a reggeli ágyban kávém is elmaradt. Mire a kutyát elvittem a napközibe és hazasétáltam, a családtagok még a takaró alatt horpasztottak. Pedig titkon azt vártam, kivételesen ők várnak reggelivel. Hát, nem. Megetettem őket, akik vállon veregettek, hogy na, Te se lettél fiatalabb, aztán ment a nap a szokásos rutin szerint. Délben futás haza anyuhoz, mert hiába a keze ügyében az étel, ha nem rakom elé és nem terelem az asztalhoz, akkor nem eszik. Még így is erős kritikával, de ez más lapra tartozik. Amióta a Teletál ételeit kapja, már nem fáj, ha elhúzza a száját. Délután a kisfiam virágküldeményét vártam. 4-kor legyek otthon! Oké, akkor Jamiért ma a gazdi megy, nem én. Aztán megérkezett a kutya, megvacsoráztuk a tegnapról maradt adagokat és végül 6-kor befutott a futár is. Nem volt ünnepi vacsora? Hát, nem. Mostanra pont meguntam, hogy mindig én készítem az ünnepi ételt, bárki ünnepéről legyen szó, akár a magaméról is. Bevásárolok, főzök, tálalok, mosogatok. Az ünnepelt. Hát, egy nagy frászt! Nem vagyok valami nagy igényű, pont örömmel töltött volna el egy aldis torta, némelyiket jobbnak találom sok cukrászremeknél. Még gondoltam is rá, hazafelé jövet, hogy veszek egyet, meg egy törperózsát, aztán leintettem magam. Hát, én vagyok az ünnepelt, csak meglepnek vele. Nos, nem. Oké, a rózsával igen. Elég sokat elárul a Nagy Napról, hogy a legtöbb örömet a Nyugdíjfolyósító levele okozta, amikor tudatták velem, hogy 115 ezer forint nyugdíjelőleget állapítottak meg. Majd áprilisban újra számolják, addig is örüljek ennek. Örültem. 

Oké, igazságtalan vagyok. A fiaim a messzi távolból hívtak, írtak. A kisebbik még az ilyenkor "szokásos" tavaszi virágcsokrot is elküldette futárral, kisebbik unokámmal magyarul köszöntött fel, még ha meglehetősen nyelvtörőnek is bizonyult a boldog születésnapot, nagymama. A nagyobbik pedig erre a napra időzítette a hírt, miszerint választott új országában 5 hónap elteltével már érdemesnek tartották arra, hogy egy közkedvelt fesztivál fellépőlistája plakátjának előkelő középmezőnyében tüntessék fel a nevét, míg itthon erre bő 15 év is kevés volt. Igaz, ezért is ment el. Szóval, voltak azért boldog percek is a napban. Ezekből próbáltam erőt meríteni, miközben egyedül ültem a nappaliban este nyolckor. 

Nem tudom, hogy a csillagok állása vagy az a bizonyos egész évben morgolódó grincs tehet róla, de az ünnepek az idén messze nem azt nyújtották, amire számítottam. És még csak március van. 

Ez a nap is eljött...

1960. március 5-én, 65 évvel ezelőtt egy szombati éjszakán a szüleim bevonultak a Baross utcai klinikára. Aput hazaküldték, hogy ne virrasszon "feleslegesen", ezekből a fájásokból úgyis majd csak később, sokkal később, reggel előtt biztosan nem, lesz baba. Nem volt ez olyan egyszerű dolog, mert akkoriban Érdligeten laktak, onnan vitte be az anyut a mentő, amit hosszas gyaloglás után a pályaudvarról hívott az apu. Mire megtudta, hogy nem érdemes várnia, már nem volt mivel hazajutnia. De elindult. Gyalogolt egész éjjel, később felvette egy hazafelé tartó szódáskocsi, ami annál a bizonyos vasúti megállónál le is tette. Hullafáradtan esett be az ágyba, hogy két órányi alvás után az első hévvel, lelkesen rohanjon vissza a kórházba. Egy csinos kis csomagot mutattak neki. Engem. Állítólag nem érhetett még az utcasaroknál sokkal odébb, amikor már megindultam kifelé a nagyvilágba. 

Sose mondta, sosem éreztette, hogy egy fiúnak jobban örült volna. Ettől függetlenül kaptam én vasútmodellt, imádtam vele játszani, elemes kishajót, amit rettenetesen irigyeltek a kempingban a cseh fiúk, fociztunk és a kihalt Balaton parton vezetni is tanított a kis Fiat 600-ason, pedig még alig értem el a pedálokat. Anyu volt a családi őrmester, aki keményen fogott, ugyanakkor kiállt értem bárki ellen. Már az óvodában elkezdte. Ötéves koromig a nagyiékkal voltam hétközben, hétvégén a szüleimmel. De az iskola előtt az óvoda nagycsoportját el kellett végezni. Az iskolaérettség, ugyebár. Az igazgatónő lesajnálóan ingatta a fejét: Anyuka, ezek a gyerekek szinte születésük óta járnak ide, a lánya biztosan le van maradva egy csomó dologban. Anyu sosem szerette, ha valaki kétségbe vonja a családból bárkinek a képességeit. Éles hangon tette helyre az igazgatónőt is. Én pedig bizonyítottam, hogy az eltelt években nemcsak az udvar pora ragadt rám.

Jó volt a gyereküknek lenni! Jó volt a nagyszüleimnél tölteni a nyarakat. És remek dolog volt már felnőttként élvezni a szüleim segítségét az unokák körül. Szerencsés vagyok és hálás ezért a családért.

Valamikor, fele ennyi idősen, azt gondoltam, sosem jön el ez a nap. És tessék, már itt is van. Kicsit ijesztő a tempó így utólag 😊

Kon Tiki

 Az én korosztályomból nyilván sokan emlékeznek rá, a fiatalabbakkal pedig egy 2012-ben készült játékfilm hivatott megismertetni Thor Heyerdahl, norvég utazó nevét. 

Kon-Tiki expedíciójával lett híres, melynek során egy balsafából készült tutajjal 8 ezer kilométert vitorlázott Dél-Amerikából a Polinéz szigetvilágba, hogy megmutassa, technikailag nem volt lehetetlen átkelni a Csendes óceánon már a Kolumbusz előtti időkben sem. A tutajt Viracocha inka istenről nevezték el, akiről azt mondták, hogy a "Kon-Tiki" egy "Régi név". Az utazást magánkölcsönökből finanszírozták, valamint az Egyesült Államok Hadserege nyújtott hozzá technikai segítséget. Az utazás 1947. április 28-án kezdődött. Heyerdahl öt társával 101 napon át hajózott át a Csendes óceánon, míg végül augusztus 7-én a Polinéz szigetvilágot elérve zátonynak csapódtak. A legénység sikeresen partot ért.  Az erről szóló 1950-es dokumentumfilmet Oscar-díjjal jutalmazták. 2012-ben egy dramatizált játékfilm  is készült az expedícióról, amelyet a legjobb idegen nyelvű Oscarra jelöltek. 

Nos, éppen ez a film jött szembe ma reggel az RTL 3-as csatornán, innen bújtak elő az emlékek és egy könyv, ami ott lapul 1962-es megjelenése óta a könyvespolcon, még ha én csak jó tíz évvel később találkoztam is vele. (70 nyelvre fordították le) Meg is lett a program mára, hogy ha nem is újra olvassam, de legalább belelapozgassak, megnézzem a korabeli fotókat, még ha a jó öreg Heyerdahl nem is volt olyan helyes pasi, mint filmbeli megszemélyesítője. 

Ráadásul voltak még más dokumentált útjai is, mint a RA és RA 2., a Napistenről elnevezett expedíciói, amikor csádi papirusznádból font hajóval kelt át az óceánon. Az első kísérlet kudarcot vallott, másodjára viszont Marokkóból 1970. május 17-én indulva július 12-re elérte Barbadost. Valamiért imádtam ezeket az igazi "kalandfilmeket". 

De visszatérve a Kon-Tikire, az eredeti dokumentumfilm a youtube-on megtalálható: Kon-Tiki (1950)

A játékfilm pedig a Videa.hu-n ... ez itt csak a kedvcsináló: Trailer 2012.

Szem-pontok

 Néhány hónap várakozás után eljutottam végre a szemészetre. Már ezt leírni is elég fura, mert normális világban ez úgy működne, hogy van valami gondom, kérdésem, beülök a rendelésre, aztán még aznap megnyugodva és/vagy kezelést kapva folytatnám az életem, de ez önmagában megérne egy "misét", nem is ragozom tovább. 

Szóval, ott vagyok a rendelésen. Kicsit feszengve, mert néhány éve belekezdtem, aztán a Covid és az időközben kialakult itthoni ügyek miatt háttérbe szorult a dolog. Konkrétan három éve voltam utoljára és tudtam, hogy ezért baromira nem leszek megdicsérve. De igazság szerint a dokinő ki se akadt rajta, talán örült is, hogy legalább egy mókussal kevesebb nyavalygott neki. Szavam nem lehet, mert alaposan megvizsgáltak, hümmögtek egy sort, újra feltették a homlokráncolós kérdést, hogy "a családban volt-e valakinek zöldhályogja" és elengedték a kérdésem, hogy Miért?. És itt jött az rész, amit Hadházy László oly éruzékletesen adott elő: "Mondja már meg valaki, hogy a gyógyszerész, aki nem latin, az orvossal, aki nem latin, rólam, aki aztán főleg nem latin, miért latinul leveleznek?" Kaptam egy vizsgálati lapot, amit csak olvasgattam tanácstalanul, hogy ebből hol is derül ki, hogy "krónikus szembetegség" és az a valóságban mégis mit jelent? Annyi állt ott feketén-fehéren, hogy MGD ou, Presbyopia ou. Nesze nekem!

De internet a barátunk, aztán amellett, hogy találtam némi magyarázatot, még jót is röhögtem az új indián-nevemen: Öregszem. Ezt eddig is sejtettem, mert bár a lelkem még fiatal(os), a testem azért emlékeztet - sajnos egyre többször, bár, ennek lehetnek lelki okai is ... mondá szinte valamennyi szakorvos, akiknél megfordultam az utóbbi időkben -, hogy az egységes egész még működőképes, de az alkatrészek egy része már generálra szorul. Jelesül most éppen a szemem. Könnymirigy - ezt jelzi a három nagybetű, illetve ennek diszfunkcionalitását. Melegítő párnát kell alkalmazni rá és lipid tartalmú műkönnyet. Oké, az utóbbit értem, de mi az a melegítő párna? Nos, kapható ilyen a gyógyászati segédeszközboltban. Ha jól emlékszem, bio lenmaggal töltött kis párna csinos huzatban, gumipánttal. Mikróban megmelegíted és a szemedet enyhén nyomva várod, hogy kihűljön és utána majd jó lesz neked. Egyébként tényleg jó. Csak az a pillanat nem volt jó, amikor kiperkáltam érte a 10.520,-Ft-ot. 

A háromféle műkönnyről is próbáltam előre tájékozódni, melyiket válasszam, de a vásárlói visszajelzések lényegében azonos értékelést adtak mindre, egyiküknek a viszonylag nehézkes használatát megemlítve. Azon meg sem lepődöm, hogy a 10 ml-es kis flakon ára minden esetben veri az ötezer forintot. Ha nyafogsz, akkor ez a legjobb "gyógymód", kirabolni a patikában. Rögtön meggondolod, hogy van-e egyáltalán bármilyen problémád. A modern orvoslás ezt hozta magával. Igazából ez csak annak sokkoló, aki még emlékszik, hogy két forintért vett fájdalomcsillapítót (ami manapság már bőven kétezer felett van, ha nem három).

Na, hát egyelőre még nem szempont, hogy pont a szememen spóroljak, vettem Relaxem szemmaszkot és műkönnyet is. Használom is szorgosan, hogy egy hónap múlva a következő vizsgálatokon talán jobb eredményeket mutassak. A végső cél az lenne, hogy félórányi olvasás után ne tegyem le sóhajtva az aktuális olvasmányom, mert már nem bírja a szemem. Ez ugyanis többet rombolt az életminőségemen, mint hinné az ember. 

Mai keserű

 A barátnőm több igen értékes blogot és Facebook oldalakat is vezet. Remek dolog ez lekötni a szabadgyököket; megtalálni a témát, kutatni benne, lehetőség szerint saját - remek - fotóit mellékelve. Szíve csücske Velence és Olaszország, mostanában pedig mindannyiunk Budapestje is ad neki ihletet bőven, hogy értékes tartalommal töltsön meg néhány percet, amit a követői a közösségi hálón töltenek. A minap még meglepve, nagy örömmel újságolta, hogy a főváros titkaival, kiemelkedő látványosságaival és a csendben megbújó szépségeivel megtöltött oldalnak immár saját csoportja is született, a kedvelők száma pedig - nekünk - elképzelhetetlen - magasságokba szökött. Igenám, de szomorú sajátossága a közösségi hálónak, hogy a népszerűség hamar kitermeli a maga trolljait, akik a puszta bántásért képesek belegyalogolni mások lelkébe. Nem ismerve magát a szerzőt, de talán sokszor a tartalmat sem, a névtelenség vagy kamu profil mögé bújva nagymagyarbátor módon odaböfögik a maguk szennyes gondolatait. És tudjátok mit? Nem is ez az igazán bántó, őket az ember - ha nehezen és rossz érzéssel is - tudja a helyükön kezelni; hanem azok a lájkok, amiket az ilyen felböfögött rosszindulatú megjegyzések kapnak. Mert ez azt jelenti, sokan vannak azon a szinten, ahol a komment írója, csak ők még annyira sem akarják felvállalni magukat, hogy megfogalmazzák a nemtetszésüket vagy éppenséggel olyan sötétek, hogy fogalmuk sincs róla, a feltartott hüvelykujj mögött látszik a kifacsart lelkű háromgyerekes szülő, a nagypapa, az írni-olvasni-szöveget érteni kihívásokkal küzdő fiatal (vagy idős).

Még véletlenül sem gondolom, hogy a barátnőmnél lenne a Bölcsek köve, nincs kizárva, hogy valamely témában esetleg rossz forrást talált és hitt helyesnek, bár, azt kell mondjam, ennek - az alaposságát ismerve - elég kicsi a valószínűsége. De ilyen esetekben ott a lehetőség bárki számára, hogy más forrást említve vitát kezdeményezzen. De senkinek, még egyszer mondom, SENKINEK nincs joga a másik becsületébe gázolni, igaztalan vádakkal illetni, gúnyolódni rajta! Ha gondja van az illetőnek a mindennapokkal, akkor a frusztráltságát ne olyan valakin vezesse le, aki neki nem ártott! A mai napon - bár, ez nyilván nem rengeti meg alapjaiban a Facebook világát - a világháló szegényebb lett egy normális tartalmat gyártó oldallal. A világ megtaposott lakói pedig eggyel többen nyalogatják otthon a sebeiket. Ez pedig így rohadtul igazságtalan! Nem annak kellene elbujdosnia, akit igaztalanul gyaláztak, hanem annak, aki magából, emberségéből kifordulva képes csak jelen lenni. Mert ha ők lesznek többségben, Zuckerberg úrnak csak a tiszta mocsok marad (bármilyen képtelen szópárosítás is ez). Mi ugyanis még mindig dönthetünk úgy, mint a barátnőm. A Facen kívül is van élet. Sőt, az Élet attól igen távol létezik. 

A digitális detoxnak egyre inkább van létjogosultsága! És erről még csak nem is a megamogul tehet, hanem akik magukat felhasználónak hiszik.

Csodák márpedig vannak

 ezt a nagyívű megállapítást persze mi/ki más alapján tettem volna, mint Jamie kapcsán. Ma egy hete még az is kérdéses volt, rendben lesz-e valaha, tegnap meg varratokkal a pocakjában kimentünk a Szigetre, ahol szaladgált, szaglászott, megbocsátotta, hogy a szent labdát még mindig nem kapja meg, de egyértelműen elfáradt. (Nem kicsináltuk, csak kellemesen elfáradt, hogy egy órányi szunyókálás után ismét sétára jelentkezzen.) Persze, a vízhez még nem mentünk le. Bár, a minap a tv-ben látott riport alapján alapjaiban rengett meg a bizalmam a Szigetcsúcsnál lévő víz minőségével kapcsolatban, amit folyamatosan és nem tegnap óta szennyez az óbudai gázgyárnál beömlő mérgező anyagokkal teli szennyvíz. Na, de Jamienél tartottam. 

Egy hete itthon vagyok vele, ahogy mondani szokás 0-24-ben, nem mintha máskor egy délelőttnyi időnél hosszabb időre magára hagytuk volna. Mivel lemondtunk a gallérról és csak a műtét utáni ruhában bíztunk, figyelni kellett, nehogy önkéntes varratszedő akcióba kezdjen, mint anno drága Jack babám, de még Colin is. Nos, Jamie ebben is unikum, mert az eltelt egy hétben annyit nem foglalkozott a hasán húzódó és igencsak akkurátusan megvarrt bő 10 centis sebbel, mint a nix. Amióta újra hajlandó enni, cukin jön, ha sétából hazaérünk. Apró szépséghiba, hogy akár naponta négyszer is. De ez nyilván elmúlik, ha majd a normális rutin visszatér az életünkbe, amúgy is ilyenkor mindig keveset kap. Tulajdonképpen egész nap is kevesebbet, mint amennyit ehetne. Amikor a műtét előtt lemázsálták, 16,40-et mutatott a mérleg. Hazatérve 14,70-et. Ennyit jelentett az odabent töltött két nap. Ma pedig 18 kilót mutatott az itthoni mérleg, úgyhogy nyilván ki is dobom a francba, mert nem igaz, hiszen olyan karcsú még csórikám. De nem baj, majd holnap a varratszedésnél megint mázsálunk és akkor nagyjából reális értékről beszélhetünk. Nem magyarázkodásként mondom, de ennél az ostoba fürdőszobamérlegnél még az is számít, melyik kőkockára rakom, netán a parkettára, mert mindenhol más értéket mutat. De hagyjuk is az ilyen indiszkrét adatokat. 

Az egymás fenekében töltött egy hét az alábbi változásokkal járt: A parkban úgy elkolbászol, nem győzöm a távolból figyelni és bizony időnként szelektív hallással bír, pedig ebben eddig nem volt probléma, ha valaki, ő azonnal jött a hívó szóra. Itthon a kertben meg végképp elkanászodott. Ami pozitívum, hogy egészen beleszokott a saját ágyába, sokat heverészik benne, és ez akkor is igaz, ha momentán éppen a nagyi foteljében horpaszt. Csak melegen tartja az amúgy is mindig fagyhalállal küzdő nagyinak. Mondjuk, éjszaka továbbra is köztünk szuszog, de napközben kevesebbet a kanapén. Egyebekben nincs változás. Már meg is feledkezett arról, hogy ő a lépcsőn csak két karunk liftjében közlekedik. Így terveztük még egy ideig, de ember tervez, a tacskója végez. Odakint már a régi erővel rombol jobbra-balra a varjak és más képzelt ellenségek irányába. A kutyákkal nincs változás, ha nem támadják, ő szívesen ismerkedik, az se zavarja, ha a varrott pocakjához odaszagolnak a ruhán keresztül. Nem is tudom, hogy mondjam, nem érzi magát sérültnek és alárendeltnek, nem védekezik önkéntelenül. Igazából a múltkori kontrollon is simán besétált a rendelőbe, nem kellett bevonszolni. Hihetetlen erős önbizalma és bizalma van. Talán azt is tudja az okos kis fejével, hogy a fájdalomtól szabadította meg az ott töltött kellemetlen időszak. 

A csoda pedig? Szerencsére ritkán kerültem olyan helyzetbe, hogy a kutyáinkat műteni kellett, de azért kisebb -nagyobb ügyek előfordultak. A goldiknál idősebb korukban kényszerű ivartalanítás, Morgannál néhány verekedés miatti öltögetés, Jacknél köldöksérv és amikor az egyik golyó visszamászott a hasüregbe, Buksi meg annyiszor verekedett, hogy neki is kijárt néhány varrás, a legelsőre majdnem ráment, amikor egy dobberman szétszedte. Igazán emlékezhetnék, hogy milyen gyorsan összekapják magukat, mégis, most csodával határosnak érzem, hogy egy hete még az is kérdéses volt, rendbe jön-e, most meg olyan, mintha nem történt volna semmi. Hogy a gazdiék közben tíz évet öregedtek, az neki nem tétel, köszöni, nincs itt semmi, haladjunk tovább. Jutifalat van? Na, ha az nincs, az probléma, minden másra ott a gazdi mastercardja, ő nem aggódik miatta. 

Ja, hát, a lényeget meg nem is mondom... miután semmiféle extra falatkát nem kaphatott, csak ezt a fránya gyógytápot és most kivételesen komolyan is vettük az utasítást, egészen leszokott az asztalnál kunyerálásról. Mondom ezt úgy, hogy néhány napja eszik, mint egy kizsigerelt kőműves. De a családi vacsoránál, ebédnél, reggelinél fekszik az ágyában és csendben kivárja, hogy néhány szemet kapjon a mostanság szokásos kajájából. Ha eszébe is jut, éhező szomáliaiként körbejárni, nincs erőszakoskodás, csak csendes beletörődés. Édes, pici bogaram, csak tudd, ez nekünk legalább olyan nehéz, mint neked. Ha nem nmehezebb 😜

Holnap varratszedés, aztán jöjjön az ezerillatú tavasz, a melegedő Balaton, az ügyeskedéssel vegyes nagy séták és a labda. Az élet szép! Főleg egy ilyen kis tacskókobakkal. Nekünk meg ő teszi azzá (amikor éppen nem taszít kétségeesésbe). 

Morgós...

 Jamie után stílszerűen... Hányok! Sok dologtól, például a reklámoktól. Kirakják, hogy 12 éven aluliaknak nem ajánlott, aztán már nyomják is, hogy "megerőszakolta a nagyanyját, levágta a gyereke fejét, felgyújtotta a feleségét", inkább nem is folytatom. És ezeknek akkor is ki vagy téve, ha amúgy kerülni próbálnád az erőszakos cselekményeket, nem nézel híradót, etc. És minek is hirdetik? Hogy a TV2 rémhíradójában majd részletesen elmerülhess ebben a mocsokban. Úgy, hogy nem is azt a csatornát nézed éppen. Ja, igen, nem kell tv-t nézni. Hát, jelen esetben a tv szinte egész nap megy, hiszen többféle fogyatékkal élő édesanyám majdnem egyetlen szórakozása, még ha sokszor nem is igazán tudja összerakni a képernyőn zajló eseményeket. Tehát akaratlanul is szembesülök vele, hogy az amúgy ártatlan Hegyi doktor két jelenete között 17-20 !!! (megszámoltam) különböző reklám akassza meg egy idős ember koncentrációját, a negyven perces epizód alatt többször is. Agyrém! Engem simán "csak" idegesít, tőle elveszik az esélyét is annak, hogy felfogja, mit is néz. 

Egyébként maguk a reklámok... ennyi felesleges, ötlettelen, agyzsibbasztó, felháborító, gusztustalan, rosszul időzített fércművet... dolgozatot lehetne írni róluk is. Szerintem totális pénzkiadás a reklámozó részéről, valamint sok esetben konkrét csalás és veszélyeztetés, ha azokat vesszük, akik bedőlnek nekik.

A másik... szerencsések vagyunk, hogy itt a közelben van egy park, ahol jókat lehet sétálni. Ugyanakkor van itt egy kongresszi központ, szálloda, étterem, művelődési ház, bevásárló központ is, úgynevezett polgári környék, de egy-egy rendezvény után az "úri közönség" olyan mocskot és veszélyes hulladékot hagy maga után, hogy az már vérlázító. (Most a környéket megszálló varjú- és hajléktalancsapatokról nem is beszélek, az is megérne egy külön bejegyzést.) A szünetben elfogyasztott italok üvegei, poharai rendre összetörve napokig borítják be a járdát, de helyenként még a füvet is. Lehetne mondani, hogy a kutyások figyeljenek, kerülgessék, úgyis pórázon vezetik az ebeiket (khm), de ... itt gyerekek bicikliznek, szaladgálnak, esnek-kelnek, és őket nem pórázon vezetik el a veszélyes helyek mellett. Veszélyes! Ezen nincs mit bagatellizálni! A takarítás kérdésében - mint sok másban is - egymásra mutogat szálloda, kerület, főváros és a rendezvénynek helyet adó hely. Ma például egy unott fószer lombfújóval pásztázta - baromi hangosan persze - a sétány kongresszusi központ előtti részét. Repkedtek a cigaretta csikkek, de az üvegszilánkok maradtak ott, ahol addig is, a járókövek közötti résekben. Már magától az eljárástól is agybajt kapok, mert napjainkra látványosan elfelejtődtek a csendes és hatékony seprűk és gereblyék, helyettük itt ez a ... nem írom le, úgyis tudjátok. A sarkon, a bevásárló központban meg óriási plakátokon hirdetik a polgári életérzést, ami ezt a kerületet áthatja. Hát, ja. 

Ember tervez...

 Az idei évünk nagyjából január elsején borult. Ma még csak február 20 van, de már annyi rossz dolog történt velünk, ami egy egész évre is sok lett volna. Ugyanakkor volt valami a sok rossz között, azzal összefüggésben ugyan, de mégis szívmelengető. Tagja vagyok egy kutyás csoportnak, akik évekkel ezelőtt létrehoztak egy védőhálót az ilyen horribilis kiadásokkal járó kórházi esetekre. Mi is a befizetői között voltunk és soha nem is gondoltuk, hogy egyszer a kedvezményezettjei leszünk. Hát, eljött ez is. És azt kell mondjam, hogy az anyagi segítség tulajdonképpen másodlagos ebben a dologban. Az a fajta együttérzés és segíteni akarás, ami a csoport részéről megnyilvánult, teljesen zavarbaejtő és megható. Ezt az ember nem is gondolja, amikor néhány ezer forintot küld az éppen aktuális kis betegnek. De amikor a telefonod megállás nélkül pittyeg, jelezve, hogy ezek az összegek most éppen a te számládon landolnak, az még akkor is sírásra késztet, amikor éppen már kifelé tartasz a gödörből. 

Ha esetleg ismételtem magam ezen az oldalon, bocsánat, de az elmúlt napokban folyamatosan írtam a naplót, a napi apróbb és nagyobb fejlődések történetét és már keverednek bennem a felületek, ahol ezeket megosztottam. Érdekes, hogy a hosszú évek óta elakadt szavak mennyire könnyedén törnek ki az emberből, ha a kedvencéről és a kedvenc témájáról írhat. A szerelem úgy tűnik most nincs ezek között, mert a romantikus regényeim úgy leültek, mint az iszap. De a viccet félretéve... miről is írhatna az ember lánya? Politikáról? Kizárt, hiszen éppen ebben a témában ítéltem magam digitális detoxra, mert már nekem volt hányingerem a rendre felbukkanó cikkektől, szakértőktől. Utazásról? Harminc évvel ezelőttiről? Mert frissebb élményeim ugyebár nem nagyon vannak, kivéve az unokalátogatásokat, de azokat azon frissiben meg is örökítettem. Gasztronómiáról? Színházról, múzeumról, filmélményről? Friss élményeim onnan sincsenek. Még filmekről csak-csak, de őszintén szólva azokra meg nem nagyon érdemes még annyi energiát sem fordítani, amíg legépeli az ember. Könyvekről? Kinek van szabad agysejtje az elmélyült olvasásra? Már attól ideges leszek, hogy itt szemezek hét-hónapszámra az angol nyelvkönyvekkel - hogy az unokáimmal gördülékenyen menjen a társalgás -, de el is akadok a szemezés szintjén. Ettől persze rosszul érzem magam, de hát mostanában valahogy minden elakadásomért amúgy is önmagam hibáztatom. Anyuról? Valahányszor belegondolok, hogy valami könnyfakasztó történetet írok vele kapcsolatban, jönnek a napi történések és az ihlet velük együtt száll is tova. Álmokról, vágyakozásokról? Eléggé anyagias dolgok ezek. Kertes házikó, költözés, felújítás ... mondom, álmodozás, akkor minek ezeket még "papírra is vetni". Nincs ezen mit szépíteni, az életemben jelenleg az egyetlen ihletadó a négylábú vakarcs. Ha kirándulunk vele, azért, ha az életéért aggódunk, azért. Így aztán néhány rövidke perc alatt hosszú-hosszú posztok születnek mindenről, ami vele kapcsolatos. 

És hogy ember tervez? Na, igen. Bár, nem nagyon hiszek a horoszkópokban, de az idei évre például azt is "ígérték", hogy rég dédelgetett terveimet sikerül végre révbe juttatnom. Én persze azonnal a "fiókban" rekedt írásaim befejezésére, kiadó-keresésre gondoltam. Mert a vágy persze ott munkál bennem, hogy a pont tíz évvel ezelőtt kezdett kalandot folytassam, végre igazán sikerre is vigyem. De ilyen évkezdet után őszintén szólva nem is értem, miért éppen ezt vártam a jóslattól. Mindegy is, a kutyám szépen gyógyul, már-már a régi önmaga, most ennek örülünk, ebből igyekszünk erőt meríteni. Az ember tervezhet, de a rendező Sors amúgy is bármikor átírhatja a regényt.

Betegszabi

 Nos, csak félnapokra járkálok el itthonról apának segíteni az üzletben, meg az egyéb ügyeinket intézni, de most beteg van a háznál, tehát "betegápolási szabadságon" vagyok. Szerencsére nem sok dolgom van a kis beteggel, mert áldott jó gyerek. Mondom ezt így a műtét utáni ötödik napon, amikor már egészséges étvággyal tüntette el a reggelire kapott gyógytápot, amit napokig még megkóstolni se volt hajlandó. De amúgy tényleg. Lelkesen sétál, ügyesen kakkant (ami nagyon fontos!), nem piszkálja a sebét (még akkor sem, ha anya ügyetlenül köti be éjszakára és a forgolódásban lecsúszik a kis henger testéről) és sokat pihenget, gyűjti az erőt a következő idő "rosszalkodásaihoz". 

Az elmúlt napokban azért nem volt ez mindig így. A gyógyszerbevétel például a hétfői brutális és féleredményt felmutató pankráció után úgyszólván teljesen kimaradt az életünkből. Szerencsére a gyógyszerek ebben az esetben nem "életmentő" szerek, hanem fájdalomcsillapító, amire úgy tűnik,  nincs szüksége és savlekötő, amire viszont nem tudom, mennyire lenne szüksége, egyelőre nincs látható jele a hiányának. Nem volt még ilyen kutyám, akinek ennyire mission impossible beadni egy bogyót és egy kapszulát számára kedvenc "vivőfalatok" nélkül. Ugyanis most kizárólag a gyógytápot eheti, azt meg önmagában is utálta, nemhogy valami keserű cuccal megspékelve. Még egy spéci pill assistra is rávettem magam, hogy a savanyú cukorka méretű zacskóért kifizessek több, mint ötezer forintot. Az ötlet jó, de még üresen is kiköpte, nemhogy gyógyszerrel bélelve. Ami naponta lecsúszik, az egy ProVet nevű paszta, amolyan probiotikum. 

Aztán az elmúlt napokban ment a nyűg, hogy most éppen a konzervet hajlandó megenni, de abból is csak pár falatot, most meg inkább a száraz gyógytápot, de csak ha kézből adom három szemenként. Ezzel baromi jól el lehet szórakozni a napot. Tegnap este viszont kétszer is sorba állt a vacsoráért és két adag konzervkaját is megevett, ma reggel meg a maradékot. Mindezt úgy, hogy reggel az ágyban szokásos kávézós pikniknél nem a régi jól bevált Frolicot kapta, hanem a száraztápot. Úgyhogy az étvágya visszatérőben, már nem forgatja a szájában, mint aki nem tudja eldönteni, hogy lenyelje vagy kiköpje, pillanatok alatt tűnt el a tálból az étel. Kunyerálni is elkezdett, de abban most kegyetlen szigorítás van, az asztalról még morzsát sem kaphat. Annyira kis beletörődő a lelkem, inkább nekem fáj ez a szigorúság. 

Szerencsénk van ezzel a nagy hideggel, mert tacskó, a kis nyiszált pocakja nagyon földközelben van, nagyon nem lenne jó, ha latyakban, mocsokban felázna a műtéti ruhán keresztül. Viszont nem mozog olyan energikusan, mint eddig, úgyhogy kapott kis pulcsit is a ruhára, mert azért egy télikabátot kissé túlzásnak tartok még én is. Bár, ha holnap reggel is mínusz 9 körül lesz, lehet, hogy előszedem azt is. 

Még öt nap van a varratszedésig, erről meg eszembe jutott, hogy kb. 2 hét múlva van időpontunk a kozmetikushoz, trimmelésre. Fel is hívtam őket, hogy ez történt és hogy ez vajon befolyásolja-e az időpontot. Jól sejtettem. Elmondták, hogy ilyen nagy műtét után minimum négy hétig nem fogadják a delikvenst, úgyhogy új időpontot kaptunk március végére. Szegény kis kócos mackóm, bár, ha az előrejelzést nézem, még jó is, hogy a következő hetekben lesz rajta egy kis bunda, ami melegíti az első igazi tavaszi napsütésig. 

Újra itthon

 Reggel felhívtak, hogy még ultrahang, infúzió, de úgy tűnik, déltájban érte lehet menni. Ez nekem annyit jelentett, hogy akkor pontban délben már be is nyitok a kórház ajtaján. Nos, innentől még majdnem másfél óra telt el a távozásig, de nem baj. Ebben az esetben a cél számított, nem az odáig vezető út. Hazafelé persze kerestünk állateledelest, hogy a speciális tápból legyen otthon elég, patikát, hogy a gyógyszer is kéznél legyen, de aztán végre már majdnem otthon voltunk, amikor én kiszálltam vele egy rövidke sétára. Jó is volt, mert felszabadultan lépegetett, az infúziótól is megszabadult és két kis gombócot is lerakott, bizonyítva, hogy a rendszer végre működik. A ház előtt összefutottunk a Gazdival, aki már izgatottan várta, mennyire fáradt el a "gyerek" ennyi sétától. Jelentem, még húzni is képes volt. A kertben megnyugodva szimatolgatott, mint akiben most tudatosul, a rossz álomnak vége, újra otthon van. A lépcsőn persze egy ideig cipelgetés lesz és a kanapéra is csak szoros emberfogásban mehet fel (és le). A lakásban is bejárt minden helyiséget, a nyomunkban maradt, nehogy eltűnjünk és végre elfogadott egy kis ételt is, mert nem olyantól kapta, aki az egyik végén adott, a másikon szúrt. A műtét utáni ruha nem zavarja, most még a sebe sem, hiszen dolgozik benne a fájdalomcsillapító, amit egy ideig még kapni is fog. Holnap még vissza kell menni ultrahangra, egy hétig mindenféle fújgyógyszert kap, a diétás táppal itthon szerintem nem lesz gondja és holnap reggeltől megyünk újra a reggeli sétára. Talán rövidebbre, talán kontrolláltabbra, mint máskor, de már igazi séta lesz, szagok, pisilgetés és anyának ajándékcsomag (remélem). Tíz nap múlva pedig varratszedés lesz. Aztán majd gőzerővel igyekszünk elfelejteni a történteket. Szerintem neki könnyebben megy majd. Hogy a fertőzést hol szedtük össze, nyilván sosem fogjuk megtudni. Hogy miért éppen ő, amikor az immunrendszerével nem volt gond (legalábbis látványosan nem), erre sincs válasz. De már nem is érdekes, itthon van és rendbe fog jönni! Ez a lényeg! Eddig csak a tacskóbénulástól féltettem, most lett egy új mumus, de talán a mennykő se csap le kétszer ugyanoda. A lényeg, hogy itt szuszog mellettem, éjjel nyilván már a párnánkon és egyelőre még meg se utált, amiért ilyen tortúrának tettem ki. 

Kutyás vagyok...

 Amikor Buksi lett nekünk, még nem nagyon volt ez a fajta közösségi élet, mint ma. A digitális technika sem volt még sehol, viszonylag kevés, igaz, remek fotó van róla. Aztán meglett Morgan és a fotók száma akkor már erősen gyarapodni kezdett, de még mindig nem volt kiplakátolva a kutyás életünk a közösségi hálóra. Nem is tudom, talán csak az iwiw volt akkoriban. Buksi volt a "kényszerűségből" lett kutyánk, mivel anyósom köszönte, de nem kérte. Morgan viszont már a saját választás és részemről egy igaz barát és örök szerelem, a Kutya az életemben, akivel nagyon sok időt töltöttem el sportolással, okosodással. Egy goldennél ez pedig a legjobb belépő a viszonzott szeretetre. 

A halálakor és Colin érkeztekor - a kettő között szűk egy hét telt el - már boldog boldogtalant tudósítottam a veszteségről és a gyógykezelésről. A Facebookon, ahova pont akkoriban kerültem fel, kutyás fajtacsoportok alakultak, ahova belépni szinte magától értetődőnek tűnt. Tudom, sokaknak nem, de hát nem vagyunk egyformák. Szóval, beléptem a golden retrieveres csoportba és büszkén osztottam meg kutyás életünk epizódjait. Nemcsak fotókkal, hanem egyre többször írásokkal is. Ez nekem is örömet szerzett, és talán nem tévedek, ha azt gondolom, másoknak is, akik a fajta szerelmesei. Néha még olyanoktól is kaptam visszajelzéseket, akik maguk nem vágtak bele a kutyás kalandba, de szívesen követték ismerőseik mindennapjait. Colin ráadásul kivételes alkalmazkodó képességével (no, és tagadhatatlan kamaszkori csínyjeivel) remek modell volt az íráshoz, fotózáshoz. Merthogy természetesen fajtája büszkesége volt még küllemre is. Kutyásnak lenni jó! 

Persze, itt elsősorban azokra gondolok, akiknél a kutya családtag, nem a kert végébe láncon kikötött rabszolga. Őket nem is értem, minek tartanak állatot, ha csak a bosszankodásuk van vele. Mert egy ösztönlényt magadhoz szelidíteni nem egyszerű feladat. Rengeteg munka van benne, kitartást és türelmet igényel, sokszor pedig meglehetősen sok pénzt is. Ha mindezeket nem tudod, akarod ráfordítani, akkor jobb, ha bele sem kezdesz. De kezdek eltérni a tárgytól, ami nekem könnyen megy, de azért próbálok az eredeti nyomvonalon maradni.

Szóval, Colin kalandjaival indult, aztán meglett Jack is. Aki önmaga is hihetetlen karakter volt, de együtt egy egészen elképesztő, verhetetlen párost alkottak. Emberben is ritka az a fajta ragaszkodás, amivel élték az életüket. Olyannyira, hogy még egy mese is megihletődött általuk. A goldenes csoport mellett természetesen már tagja voltam tacskós csoportnak is, ahol a csöppség érkezésétől követhették a közös életünket. Voltak ebben vidám, néha keserű epizódok is. És hihetetlenül jó érzés volt ezeket az érzéseket egy közösséggel együtt megélni. Jack máig feldogozhatatlan, korai halála olyan együttérzés cunamit hozott a közösségi hálón, ami roppant nagy segítséget jelentett a túlélésben. És persze az expressz gyorsasággal érkező Jamienek is nagy szerepe volt ebben. 

Na, ő aztán tényleg érdekes figura a maga nemében, mert egyszerre volt egy égedelem, ugyanakkor egy bámulatosan alkalmazkodó, jógyerek típus. És nem utolsó sorban gyönyörű, amolyan babyface, fajtája díszpéldánya. Pedig nem valami híres tenyészetből jött, pedigréje ellenére a "futottak még" kategória, hiszen kiállítást még távolról sem látott soha. Igaz, a felmenői igen. Colin áldásos nevelése mellett kivételesen könnyű természetű tacskóvá vált. Ha Buksinál esküdöztem is, hogy "tacskót a büdös életben soha többé", hát most megszégyenülten hajtom le a fejem, hogy ugyan miért ne, hiszen a világ egyik legédesebb kutyája. És ez a kutya most beteg lett. Öt és félévesen azt hittem, elveszítem őt is, mint Jacket, és ettől olyan szorongás ül rajtam napok óta, ami már fizikai fájdalmat okoz. Azt mondtam, kutyásnak lenni jó? Hát, igen, néha tényleg maga az örömmámor, elég nézni, ahogy jön-megy, játszik, eszik, alszik és mosolyog nemcsak a szám, de a lelkem is. De sokszor rohadt nehéz kutyásnak lenni. Amikor tehetetlen vagy és csak reménykedni tudsz, hogy időben vitted orvoshoz és az orvosi tudás elég lesz hozzá, hogy haza is hozhasd újra egészségesen. Mint sok mindenben, ebben is az évek segítenek. Jacknél sem vártam sokat az orvoshoz menéssel, hiszen reggel lett rosszul, a délutáni rendelésre már mentünk is, de máig szorongat a kérdés, nem kellett volna hamarabb mennem? Máshoz? Nem orvoshoz, hanem kórházba? Erre már sosem kapok választ. Jamie is váratlanul lett rosszul péntek délelőtt, kora délután már ellátták, de nem javult, így azonnal kórház. Megdicsértek, hogy időben hoztam, nem nőtte ki magát a probléma valami még nagyobbá, esetleg végzetessé. És tudom, hogy húsz évvel korábban egy hányás, hasmenésre még legyintettem volna, hogy kis diéta, egy kis Bolus és majd túlleszünk rajta. Soha többé, pedig a számla rosszul fog esni. De egy családtagnál ki figyel a kassza csörgésére? Persze, mi mást tehettem volna, mint írtam róla a csoportban, a magam oldalán és itt a blogban is, és érkeztek is az együttérző, drukkoló kommentek. Akik írtak, talán nem is sejtik, micsoda erőt képesek néhány szóval közvetíteni. Örök hálám érte!

Ja, és a lényeg: a reggeli telefonban azt mondták: DÉLBEN MEHETEK ÉRTE!

Ez pedig egy kis kutyás történelem itten minálunk 😍

Morgan

Buksi és Morgan

Colin és Jack

Colin és Jack

Colin és Jamie

Jamie

Csalódás

 Igazság szerint nagyon beleéltük magunkat az éjszaka homályában, hogy reggel felcihelődünk és hozzuk haza a kincsünket. Aztán persze az élet megint jól pofán vágott, nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok.

Hívtak, hogy jól viselte az éjszakát, reggel hajlandó volt sétálni, kicsit már a farkát is csóválta. Kaka persze nem volt, csak pisi. De ennek is örülni kell. Annyi azért volt a fenekében, hogy azt kikotorják és vizsgálják, így aztán kiderült, hogy Corona vírusra határozottan pozitív lett. Ezt ugyan nem ők mondták, de a kutyás csoportban egy leányzó elmagyarázta, hogy a kutyák koronavírusa más, ezt tőlünk nem kaphatta el. A parvóhoz nagyon hasonló betegség, amire ugyebár oltva van, és általában enyhébb lefolyású, kicsikre és idősekre veszélyes. Hát, Jami még csak öt és fél éves. Szóval, nagy valószínűséggel ez okozta az egész bajt, begyulladt a gyomor és a belek, bénulást hozva. És ugyan éjjel még azt mondták szerencsére újra indult a bélmozgás, de igazság szerint még messze nem kielégítően, ezért aztán nem is adják ki, hanem még napközben kap erre serkentő injekciókat. Meg persze etetni is próbálják, hátha az is segít. És az utolsó mondat is ütött: HA nem változik negatív irányba a dolgok menete, akkor holnap reggel újra hívnak és megbeszéljük, hogy Esetleg hazahozhatjuk-e. Újabb agyalós nap és éjszaka következik, ez már biztos. 

még az is lehet, hogy ezzel az imádott labdával vittük be a kórságot? 

A szeretet fáj...

 Ezt tegnap tanultuk meg egy életre. Nem, nem igaz. Már régen tudjuk. Tudjuk a családtagok miatt, amikor a felnőtt gyerekeidet elengeded a nagyvilágba, mert tudod, hogy nekik jó lesz, még ha Te kicsit bele is pusztulsz. De a mostani nagyívű megállapítás apropója jelen esetben a négylábú családtag. 

Szerintem nincs az a kőszívű, józan gazdi, aki ellent tud állni a könyörgő kutyaszemeknek. Mert egy kutya mindig éhező afrikait alakít, akkor is, ha éppen az etetőtálból emelte ki a fejét és még nyalogatja a nedves táp szószát a bajuszáról. Ül melletted az asztalnál és olyan szemekkel néz rád, mint akinek az élete pont azon a falaton múlna, amit éppen a szádhoz akarsz emelni. És persze odaadod, mert Te magad is ilyen rosszul vagy bekötve. Hiszen szereted ezt a kis éhenkórászt és ugyan olvastál, hallgattál számtalan okosságot arról, hogy ezek a falatok neki nem tesznek jót, de hát az biztos marhaság, mert akkor nem könyörögne érte. De, könyörögne, mert ő viszont nem olvasta ezeket az írásokat. Csak az ösztönére hallgat, ami szerint jobb ma egy apró falat odabent az amúgy már telt pociban, mint a nagy büdös bizonytalanság, hogy a közeljövőben lesz-e része benne. Igen, Jamie kap az asztalról falatokat. Mi hibánk. És hiába imádja a hurkát (vagy most bármilyen kicsit is fűszeres ételt írhatnék, de ez nem gasztronómiai rovat, úgyhogy kihagyom), az nem.tesz.jót.neki - ezen a történtek fényében nincs vita. Szereted, tehát adsz neki, de ebben az esetben a szeretet következménye a fájdalom. Persze, lehet, hogy nincs is igazam, talán csak a parkban nyalt fel valamit, talán csak a másik kutya hátsójának szagolgatásakor kapott be valamit, ezt nem igazán lehet kideríteni, a tény attól még tény, a belei begyulladtak és erre nagyon rosszul reagált, leállt a működése gyomornak, beleknek. Csak hányt és hányt, hiába kapott ellene szurit a szimpatikus doktornénitől, a fájdalom nem múlt, mint ahogy a hányás sem, így aztán irány az állatkórház. 

Első kérdések egyike persze az, hogy kapott-e valami számára szokatlan ételt mostanában. Ha így nézem, nem, hiszen rendszeresen kap valami szokatlant. De ez nem jó! S bár eddig azt hittem, ő olyan belevaló fickó, aki a vasszöget is... hát, úgy tűnik, nem. 

Este műtötték, remélhetőleg megszabadítva a fájdalomtól (és teremtve egy újfajta fájdalmat a műtéttel), mi pedig a fél éjszakát fogadkozásokkal töltöttük, hogy a jövőben sokkal fegyelmezettebbek leszünk. Jah, hát, gondolom az első ijedtség és sokk okozta rémület múltával már nem leszünk annyira azok. De muszáj lesz, mert tényleg mindenünk ez a kis vakarcs és olyan nem fordulhat elő még egyszer, hogy a nagy büdös szeretetünkkel mi magunk okozzunk neki fájdalmat. 

Már feladtuk, meg sem próbálunk aludni, addig úgysem sikerül, amíg nem szuszog újra mellettünk békésen, fájdalommentes álmában tappancsait az ég felé meresztve. Csak a telefont lessük, hívnak-e már végre a róla szóló hírekkel. Mert a szeretet fáj. Most éppen nekünk, hogy ilyen drasztikusan kellett kezelni a kialakult helyzetet. Nekünk fáj, hogy neki fáj. Mert szeretjük és mert csak abban bízhatunk, hogy a történtek ellenére ő tudja ezt. 

Szótárral sétálni

 Minden beképzeltség nélkül merem állítani, hogy igyekszem tájékozódni a világ dolgaiban, mégpedig meglehetősen széles skálára engedve az érdeklődésemet. Mégis, mostanában egyre többször érzem úgy, hogy lassan szótárral a kezemben kell kimerészkednem az utcára, hogy ne érezzem teljesen hülyének magam.

A mai nap két találata:

"Ajándék perplexity (pro) - Aktiváld Telekomosként az alkalmazást március 23-ig"

ööö... perplexity??? A perplexity egy statisztikai mérőszám, amit elsősorban a gépi tanulás és nyelvmodellezés területén  használnak a modellek teljesítményének értékelésére.

őszintén? Ettől sem lettem sokkal okosabb. Csak félve kérdezem, ha a normális emberi kommunikáció anyanyelvi rejtelmeit használva hirdetnék ezt a bármit, akkor már nem lenne eladható? Vagy akkor lenne az? Mert ennélfogva ez egy elég besülős reklám, nem? 

*

A másik a bioklimatikus pergola... ez nyilván egy elterjedt elnevezés, mert rengeteg találatot találtam a témában (míg a perplexity-vel kapcsolatban leginkább csak angol nyelvűeket) és nyilván engem minősít, hogy még nem futottam össze vele, pedig Isten látja lelkem, állandóan a terasz árnyalása miatt rágom a férjem fülét. Nos, a bioklimatikus pergola alumínium vázas és lamellás szerkezetének köszönhetően ellenáll a magasabb hőmérsékletnek és a szeszélyes időjárási változásoknak. Esőzéskor, hóolvadáskor a csapadékot zárt vízelvezetőin  keresztül a lábakban elrejtve vezeti le. Tetőszerkezetében motorosan működtetett és szabályozható billenő lamellák találhatóak. Az időjárásnak megfelelő védelmi funkciókkal ellátott szenzorok is segítik a pergola alatti élettér megóvását. Így például hirtelen érkező zápor esetén akkor sem ázik el a kerti bútor, ha a család nincs otthon.

Na, hát ahogy Oscar, a jó útra tért exgengszter is tanult naponta egy új szót, jelesül az expeditívet, így én is bővítettem ma a magam és a Ti szókincseteket. Szívesen! 

Mindennap tanulok egy új szót - Oscar
 

1.  

Digitális detox

 Amikor a barátnőm fogadkozott, hogy önként vonul digitális elvonóra, kicsit megmosolyogtam a dolgot. Igazából nem is értem magam, miért reagáltam így, hiszen jómagam is rendszeresen belefutok hírekbe, posztokba, elemzőkbe, kommentekbe, amiktől az amúgy alacsony vérnyomásom úgy emelkedik, mint 1986-ban a Challenger űrrepülő. Tudjuk, mi lett a vége. Tragédia. Nos, én nem vágyom effajta bénító végkifejletre, így aztán a mai napon (nem véletlenül, persze) úgy döntöttem, hogy követem a példáját. Vége a napközben 50x előkapott telefon nézegetésének, alapvetően érdektelen oldalak pörgetésének. Reggel a személyes hírek csekkolása, aztán este még egy rövid kör. Közte pedig egy új élet. De a közösségi háló mellőzésével. Hiszen valamikor, a messzi messzi galaxisban is így éltünk. Aztán mégis itt vagyunk. Nem volt újévi fogadalmam, de ma  bepótolom. Szerintem csak nyerni fogok vele.

Innentől pedig következzen majd a terápiás billenytűverés. Egy egészen más fórumon. Magamért. 

Vagyogatok

 Elsőként is meg kell emlékezzek a Nyugdíjbiztosítóról... "természetesen" nem sikerült az Ügyfélkapu+-on keresztül beküldenem a Nyilatkozatot, pedig olyan kis ügyes vagyok, hogy még meg is találtam, de a rendszer állandóan kidobált, hogy nem jó formátumban írom be az iktatószámot, pedig pont úgy írtam, ahogy kérte. Amikor már vöröslött a fejem, felhívtam az ügyintézőt, akit szinte láttam magam előtt, ahogy legyint, "na igen, az Ügyfélkapu..." és hallottam a hangján, hogy nem az első panaszkodó vagyok, neki is tele a nemlétezője az egésszel, és ... itt jött a meglepetés, lediktálta a hivatalos e-mail címét, hogy oda írjam meg a magam keresetlen szavaival ezt a nyilatkozatot és azzal a dolog le is zárul. Így tettem. 

Az Ektorp kanapéhuzattal sem jártam jobban, mert rögtön lecsapott rá valaki, aki aztán roppant fondorlatos szervezkedésbe kezdett volna, de elég hamar leállítottam, mert korábbi rossz tapasztalatom alapján nem üzletelek olyanokkal, akiknek még egy rendes visszanézhető profiljuk sincs. Ráadásul ugyanazzal a képpel rögtön három néven is rámszállt, úgyhogy töröltem a hirdetést is, hogy szabaduljak tőle. A huzat persze továbbra is itt foglalja a helyet, de lehet, hogy begorombulok és felviszem a fiamék lakásába és lecserélem a jelenlegi szürkét a régi pirosra, vagy vegyesbe, mielőtt a kégli kiadásra kerül. 

Az árverező céghez beadott portéka az árverés lezárása előtti félórában hirtelen meglódult és a kikiáltási ár bő nyolcszorosáért kelt el, úgyhogy így rendben is van, korábbi morgás visszavonva. 

Amúgy a dolgos hétköznapok zajlanak, futkosás ezerfelé, anyám szakorvosa után például, akivel eddig levelezésben álltunk, de eltűnt az éterből, a neki küldött levél legalábbis visszajött. Úgyhogy odamentem személyesen és mivel nem lehet csak úgy rátörni az ajtót, a kinyomtatott e-mailt leadtam a nevére. Reménykedem, hogy válaszra méltat. Közben vigyorogva szemlélem az utolsó bérletemet, a jövő hónapban már csak igazolványt kell mutogassak, jessz... azt hittem, sosem érem meg ezt az időszakot. Igazán nem lehet rám panasza a közlekedési vállalatnak, mert amióta kellett, bérletes voltam. Szívesen látnám ezt az összeget most egyben a számlámon, de nem bántom őket, mert eltekintve attól, hogy az utazó közönség és a minősíthetetlen utak milyen állapotba hozzák a járműveket, maga a rendszer igenis jó. A-ból B-be, sőt A-ból Z-be Budapesten eljutni nem nagy kihívás, s bár vannak helyek, ahova járhatnának sűrűbben, de azért ennél rosszabb, sokkal rosszabb is lehetne... lásd egészségügy. 

Barátnőmnek hála kedvet kaptam egy kis írogatáshoz is. Történt ugyanis, hogy egy elég nagy nézettségű oldalt vezet, én meg naponta tolom rá az ötleteket, hogy mikről írhatna még. Ő meg nemes egyszerűséggel visszalőtt, hogy a legutóbbit akár meg is írhatnám. És lőn... visszajött az a jóleső érzés, amit a kutakodás és új formába öntés jelentett valamikor korábban, amikor még nem volt az agyam úgy kilúgozva, mint mostanság. Úgyhogy igyekszem is dédelgetni ezt az érzést, megőrizni és újra meg újra elővenni, mert én is érzem, tulajdonképpen szükségem van rá, hogy az agyamat ne csak arra használjam, hogy a család kétlábon járó naptárja és ügyintézője legyek. 

Elő Valentin- és szülinapi ajándékként kaptam egy új telefont is. Ami vicc, mert ténylegesen nem volt rá szükségem, de az is tény, hogy a korábbit annyit szídtam itthon (és mindenhol máshol), hogy ez adhatta az ötletet a páromnak. Az új kicsike picit bonyolult, de nem kezelhetetlen. Lassan négy napja ismerkedünk és ígéretesnek tűnt ez az időszak. Mert mire is használom én a telefont? Hát, leginkább a barátnőmmel való kapcsolattartásra, ehhez azért elég jó lett volna a régi is. Meg fotózni. Na, ehhez viszont az előző harmat gyenge volt, bár újkorában ígértek mindenféle szépet és jót, aztán persze kiderült, hogy ugyanannak a gépnek a professzionális változatára gondoltak, csak azt nekem már nem kötötték az orromra, mondván, az öreglánynak jó lesz a lite is. Ne legyek telhetetlen, a kütyü ingyen volt, hát, olyan is. A mostani viszont nincs ingyen, még 20 hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy azt mondhassam, tényleg az enyém vagy. Aztán persze internetezni használom, nagy ritkán még appokat is használni, az Ügyfélkapuhoz kódot kapni, híreket olvasni, térképet böngészni, meg még ezer dologhoz, ami tényleg megkönnyíti az életet, ha van korlátlan interneted. Tudom, vaskalapos vagyok, de nem akarok vele bankolni, számlákat kezelni, ezekhez nekem megfelel az otthon nyugalma és a laptop olvashatósága, kezelhetősége (és a nyomtató kapcsolata). És nem akarok rajta filmeket sem nézni, ahhoz ott a tv, amit mostanra már elég jól tudok kezelni, hogy a csomagcsatornákon kívül más lehetőségeket is nyújt. Szóval, egyelőre örülés van, ismerkedés, szegény kutyának meg ezernyi alkalom, amikor pózoltatom. 

Mai méreg...

Agyf@szt akartam írni, de címbe azért már mégse káromkodjon az ember lánya. Pedig este 6 órára már nem volt gondom az amúgy alacsony vérnyomásommal, ha csak az nem, hogy én tuti 140-nél fogok egyszer agyvérzést kapni. És most nem a sebességre gondolok. 

Néhány évvel ezelőtt a Nyugdíjintézettel tisztáztuk a tisztázni valókat, bemutattam mindenféle papírokat, ők meg hoztak egy határozatot, hogy 34 év és mittudomén, 6 hónap figyelembe vehető munkaviszonyom van. Nem én kezdeményeztem, hanem ők! Gondoltam, kicsit előre dolgoznak, ha majd betöltöm a 65-öt, már nem kell eljátszani ezeket a köröket, minden papír megvan, már csak a naptárt kell figyelni. Aham... Mivel március elején aktuális a bűvös 65, januárban az Ügyfélkapun keresztül benyújtottam az igényemet, hogy onnantól tekintsenek nyugdíjasnak. Ma jött meg a "válasz". 

"Kérjük nyilatkozni, hogy járt-e szakmunkásképzőbe, illetve felsőfokú tanulmányokat nappali tagozaton folytatott-e (egyetem,főiskola). Amennyiben igen, akkor kérjük a szakmunkás bizonyítványát illetve leckekönyvét,diplomáját csatolni."

Most nem azért, de ... ha egyszer már tisztáztuk ezeket a dolgokat, akkor miért kérdeznek vissza? 

Itt még vettem egy mély levegőt, holnap előtúrom a néhány éve elpakolt papírokat, aztán majd jól megválaszolom a levelet, mindenki megnyugtatására. 

Aztán szerencsétlen módon eszembe jutott, hogy a fiamék által idehurcolt Ektorp kanapé huzatot újfent megpróbálom eladni. Hülye ötlet volt. Fotók, szöveg fel a Marketplacere. Az ár nevetségesen alacsony, a cél az, hogy elmenjen. Egyszer már nekifutottam, érdeklődés híján a nyakamon maradt. Most azonnal csipog a válasz üzenet. Neki mindenképpen kellene és írja, miket csináljak, hogy neki az úúúgy egyszerűbb, és bocsánat, de csak engem akarna kímélni. Nézem a profilját, lényegében nincs neki, vagy ha igen, akkor rögtön több néven is, mert szinte bombázva érkeznek az újabb üzenetek, hasonló előélet nélküli nevekről. Én csak adjam meg az adataimat, majd ő intézi. Aham. Az utolsó ilyen próbálkozó már a bankkártya adatok igénylésénél tartott, mire én elhajtottam. Most nem vártam meg ezt a pillanatot, inkább töröltem a teljes hirdetést. Ha egy adományboltban landol a cucc, már azt se bánom. 

Egy árverező cégnél munkám kapcsán néha előfordulok. Gondoltam, pár itthon elfekvő csecsebecsétől én is náluk szabadulok meg. Ismerem őket, általában korrektek, bár ők sem ráfizetésből élnek, nyilvánvaló. Beviszem a "bolhapiaci" portékát, egy része megy egy külön dobozba, amit majd egy hajléktalan elvisz tőlük, abból próbál majd kis pénzt csinálni, nekik ezen a felületen nem tétel, csak ráfizetnék. Az az arany szívem, tudom, oké, menjen a dobozba. A maradék gondosan fotózva felkerül az oldalra. Nem minden, de a figyelmeztetésemre pótolják a hiányzókat. Indul az árverés, jelentkezők nem törik magukat, de ez is megszokott, majd az utolsó pillanatban kezdenek mocorogni, addig nem akarják felverni a cuccok árát. Ezt megértem. Azt már kevésbé, hogy eleve nagyon alacsony árról indítanak. Persze, körbenéztem én előzetesen a neten, nagyjából látom, mi mennyiért megy el másoknál, de hát ezzel vert a sors, hogy ők "esnek kézre", hozzájuk viszem a holmijaim. Mert ahogy a Marketen felsültem már néhányszor, a fene se akar ezzel szórakozni. Hát, igen... a nyugalmat is meg kell fizetni. Néhány tételnél végre "csörög a kassza", érkeznek az ajánlatok. Nézem az összesítőt... ilyen-olyan címeken majd 35 %-ot vonnak le (és tudom, hogy majd a vevő se annyiért kapja, amennyiért leütötte). Rendben, én vagyok a nagy megértő, tudom, hogy itt nyilván főleg olyanok vásárolnak, akik aztán nem restek egy kis munkát feccölni a bizniszbe és majd ők keresik meg azt az árat, amit más helyeken láttam, tehát itt olcsón kell hozzá jussanak a dolgokhoz. Mondom, megértem, de azért nem esik  jól.

 Persze, próbálkoztam én már a Zsibvásárban is árulni, nem is panaszkodom, de hát néha nem jön össze annyi holmi, hogy az asztal bérleti díja mellett némi haszon is maradjon. A fáradtságról, időről most szó se essék. Arról meg főleg nem, hogy a megmaradt dolgaimat újra otthon kell őrizgetni a következő próbálkozásig. Nem, most azt a korszakomat élem, hogy ami kiment az ajtón, az vissza már nem jöhet. Ha a fene fenét eszik, akkor se! Ilyenkor fut be az ember a fenti zsákutcákba. 

Azt hiszem, itt is hagyom a gépet, mielőtt még valami bosszantóba futok bele. Mára ennyi éppen elég volt!

Szimbiózis

A minap azt mondja a barátnőm, mi valamiféle szimbiózisban létezünk, mert írtam neki, hogy ha rám szakadna a Nemzeti Bank, akkor biztos keresnék egy lehetőséget, hogy az Orient Expresszel átszeljem a kontinenst és csak nézzem az elsuhanó tájat, mert ő is éppen erről beszélt a lányával. És őt ismerve, már legalább kétféle variációját találta a kivitelezés lehetőségének. Ha csak elméletben is, de már kész az útiterve. 

Na, hát ezek után olvasom a ma reggeli posztját a nemkockás blogján, hogy mennyire tönkre vágja az életünket, hogy beengedjük a politikusokat a nappalinkba, hagyjuk, hogy okádják ránk a tengernyi hazugságot, és ha véletlenül egy igaz hangot hallunk, akkor meg azért megy el az élettől is a kedvünk, mert látjuk, hogy nagyjából a falrahányt borsó kategóriában hangzanak el ezek a szavak. Nem is csoda, hogy ugyanúgy éljük meg az életnek ezt a szeletét is. Sajnos ez rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, olyannyira, hogyha például eljutok a világ végére a gyerekekhez, akik összehasonlíthatatlanul nyugodtabb hétköznapokat élhetnek, akkor is az itthoni dolgok nyomasztanak, hiszen ide kell visszatérjek. A gyerek meg erre nem kíváncsi, mert neki ott és akkor egészen más gondok töltik ki a gondolatait, nem engedi még ezeket is beférkőzni, és ebben messzemenően igaza is van, ugyanakkor ez egy feszültségforrás közöttünk. Ezért külön utálom az itthoni rendszert, mert még ezeket a ritka és mindennél fontosabb pillanatokat is megmérgezik a hazai mindennapok. Azt már meg sem említem, hogy a nagyobbik fiamék meg úgy döntöttek, hogy nem nyelik itthon tovább a mérget és ők is nekivágtak a nagyvilágnak. 

No, de elkalanadoztam. A szimbiózis volt a téma. Nem először fordul elő, hogy valamelyikünk feldob egy témát, a másikunk meg elvigyorodik a távolban, hogy már megint ugyanarra gondolunk. Nem tudom, hogyan alakult ez ki közöttünk, hiszen a barátságunk nem az a tipikus "az óvoda óta együtt vagyunk jóban rosszban" típusú barátság. Még a közös középiskolai évek sem vetítették előre, hogy így összefonódnak majd a gondolataink. A családi helyzetünk is merőben eltérő. Mégis ... ha van ember ezen a sárgolyón, akivel gyakran akadunk ki ugyanazokon a dolgokon, ugyanannak örülünk, ugyanazért lelkesedünk, ugyanazért sírunk, akkor az Ő. 

Jelenlét

Valamikor a kilencvenes évek elején  ámuldozva emlegettük fel a férjem munkahelyén a teremnyi számítógépet, a lyukkártyás leporellós nyomtatást, miközben a gyerekeink már a Commodore 64 billentyűit verték, joysticket bűvöltek, korukhoz képest meglepő óvatossaággal kezelték a hajlékony adattároló lemezeket, aztán huss... ment az egész a nyaraló padlására és beköltözött az életünkbe a 486-os asztali csodagép. Megánként (!) 4 ezer forintért vettük a bővülő tárhelyet, az első zenetárolóra 4-5 számot lehetett rátölteni, a srácok miatt pedig egyre fejlesztettük, cserélgettük a masinákat, mert a népszerű játékok határozták meg, hogy milyen videókártya és más kütyük kellettek az amúgy is drága "játékszerbe". Mi felnőttek még nem is nagyon tudtuk, mire jó ez az egész. Aztán megkerestük a rég látott ismerősöket az iwiw-en, már nem  a telefonon lógtunk a barátnőkkel, hanem hol rövidebb, hol hosszabb levelekkel bombáztuk egymást. És amikor a gyerekek már az érettséginél tartottak, meglett az első laptop, aranyárban ugyan, de aztán vagy 15 évig hibátlanul működve. A szerkentyű egyre kisebb és könnyebb lett, már a telefonunk is képes kiváltani, hiszen egy apró számítógép vállvetve egy komolyabb fényképezőgéppel. Nekünk már a kazettásmagnó és nem sokkal később a videó is maga volt a csoda, aztán lett cd meg dvd, ma meg már néhány kattintás után akár az okostévén is megnézhetjük, amire kíváncsiak vagyunk. A mi generációnk számára ez egy óriási fejlődési folyamat, a gyerekeink meg lényegében az anyatejjel szívták magukba a használatát. De nem is a műszaki fejlődés főbb állomásait akartam felsorolni, csak megmutatni az utat, ahogy olyan száraz dolgok, mint például a könyvelés mellett egyszerre szórakoztunk és mérettük meg magunkat a blogok világában. 

Az első alkalommal - már nem is emlékszem mikor - hagytam elcsábítani magam... Alessia barátnőm csinált nekem egy blogot (mint ahogy még a Facebook profilomat is neki köszönhetem). Ez volt a megboldogult www.golden.blogol.hu amire ha ma rákattintok, valami trader.portfolio.hu oldal jön be, én meg bele se gondolok, mik zajlanak a digitális világban, mert úgyis kevés vagyok hozzá. A lényeg, a blogol megszűnt, így új felület "kellett" és lett is, a blogspot. Persze megint Alessia keze van a dologban, s bár idővel én is belelendültem a bloggyártásba a blog.hu-n vagy a wordpressen, azért a www.goldenblogja.blogspot.com lett az igazi "otthonom". 

2009. májusa óta osztom itt az észt, erről tanúskodik az első "próbafotó" is, ahol egy blogtalin mondom éppen a magamét. Puszta kíváncsiságból elolvastam az első rendesebb posztomat és egészen meglepődtem, milyen jó kis hétvégéről számoltam be benne. Volt abban Szépművészteti Múzeum Bohém bálja és Mucha kiállítás meg mozizás, jelesül az Angyalok és démonok Dan Browntól. Ma is kiegyeznék egy ilyen hétvégével, akár havonta egyszer is. 

2011-ben aztán megszületett az "írós" blogom, a lassukeringo.blogspot.com (az elnevezést, már meg se lepődjetek, köszönhetjük Alessiának, aki a gép mellől felnézett a könyvespolcára és éppen egy ilyen cím szúrt neki szemet. Mivel a blog főleg romantikus írások tárháza, hát illett is hozzá, nem igaz?). Az itt felrakott történetek nagy része később a Publio kiadónak és saját merészségemnek köszönhetően nyomtatott, illetve digitális formában is megjelent a nagyközönség számára. De úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy én írni szerettem (igazából helyesebb a jelenidő), a marketing nem az én világom, úgyhogy szép lassan el is engedtem az idén tíz éve indult nagy kalandot. Ezzel egyidőben viszont visszataláltam a "naplómhoz".

Érdekes ez a kitárulkozási kényszer. Az írás mindig megmutat valamit a szerzőből, mint magánemberből is. Akaratlanul leginkább, és éppen ezért egy kicsit veszélyes dolog is, hiszen ki tudja, a világhálón hol lapul valaki, aki merő időtöltésből, szórakozásból visszaél az ezeken a felületeken megosztott én-eddel. Ezzel Te is tisztában vagy, mégis erősebb a kényszer, hogy leírd a legbensőbb gondolataidat, aztán a "közzététel" gombbal útjára is bocsásd a végtelen világhálón. Ehhez képest a Facebook egészen más világ, bár cseppet sem veszélytelenebb. Ott a személyes fotók, a megfogalmazott gondolatok a ma Mesterséges Intelligenciája által ébredhetnek önálló életre. Belegondolni is borzongató. Sajnos nem a jó értelemben. 

Valaha azt mondták: "hajózni muszáj", ma már úgy tűnik, a világhálón megjelenni muszáj. Mert egyre inkább kiváltja a személyes emberi kapcsolatokat, felgyorsítja az életet, az információk kimeríthetetlen tárháza és ha egyetlen szóval próbáljuk a jelentőségét megfogalmazni, akkor az talán a JELENLÉT, amire akkor is vágyunk, ha közben egyre inkább bezárkózunk. 

A karma?

Korábbi rinyálós posztjaim alapján bárki rávágná, hogy a karma dolgozik, megérdemlem, hogy az újév januárja olyan lett, amilyen. Ennek ellenére azt gondolom, kicsit kezd túllőni a célon...

Kezdődött vagy inkább végződött az év a fogfájással, amihez hasonlót eddigi fennforgásom alatt még nem éltem meg. Január másodikán ültem is a fogorvosi székben, a sztorit szerintem már elmeséltem, gyökérkezelés. Aztán irány a nőgyógyász, ahova sajnos amíg élek, vissza kell járogatnom, és tekintettel arra, hogy a dokibácsim 85 éves (bármilyen jó karban tartott 85-ös is), nem egy jó ómen a jövőre nézve. Az utódja meg a Kékgolyó utcában rendel. Azt hiszem, ennyi elég is hozzá, hogy ne is akarjak gondolni rá. Aztán irány a szemészet, de ott majd csak február végén állnak velem szóba, addig nyögjek. Voltam a tüdőgondozóban is, ahova - tavaly derült ki - már 18 éve járok ezzel az asztmaszerű szarsággal. Ráadásul a legutóbb felírt puff nem igazán működik, fulladok, zihálok, sípolok, gratuláltak is, hogy ilyen szar eredményt utoljára 2017-ben produkáltam. Kaptam kétféle új inhalálót, az egyik visszavisz az "őskorba", akkor is utáltam használni, most se jobb, ráadásul egy hónapon belül kontroll. Na, ez voltam én meg az egészségügy. 

Aztán ... vannak nekünk autóink. Hülye helyzet, mert öregek, de jók (a következőkben nem egészen ez derül majd ki róluk), az egyik kicsi, hogy a városba is lehessen menni vele, a másik nagy, hogy a fél házat belecuccoljam, a harmadik meg tágas, hogy a család beleférjen. Az első kettőnek van egy közös jellemzője, több évtizedes a barátságunk. Szóval, magyarázat persze van, miért maradtak meg az öreg járgányok is, amikor itt a kis fiatal, aki(ami, de hát nálunk családtag) az idén még csak ötéves lesz. Nem mondom, hogy nem játszom el a gondolattal időnként, hogy mi a francnak őrizgetjük őket, de aztán újra és újra bizalmat szavazunk nekik, mondván: a következő nagyobb kiadást már nem finanszírozzuk. Dehogynem! Most meg hogy jártunk? Három autó mellett lényegében nem volt egyetlen hadra fogható sem, mert az egyiket rosszul téliesítettük (értsd, apa kisütötte az aksit, vehetett újat, pedig ez sem volt még féléves), a másiknak most jutott eszébe, hogy csontig lejárta a fékbetétet, a harmadik meg... na, az az igazán vicces. Állt a garázsban, mert nyári gumik vannak rajta (kinek van pénze téli gumikra ugyebár, amikor egy flottát kell finanszírozni), apa meg levette a sarukat az aksiról, lecsukta a motorháztetőt, hogy majd tavasszal tali ugyanitt. Ma ment (volna), hogy életre keltse, mert a hőmérő a pluszokba kúszott, de a motorháztetőt nem lehet kinyitni és nagyon úgy fest, hogy nem mechanikai a probléma, hanem az előző tulajtól örökölt hiperszuper riasztórendszer zárta le az autót a nagy büdös áramszünetre való tekintettel. Még jó, hogy kulcslyuk is van rajta, így legalább a belsejébe be lehet jutni. De a garázsból nem tudunk kiállni vele. Esküszöm, már csak röhögni tudtam, amikor apa meglepett az örömhírrel. A régi tulajnak csak postai címe volt a szerződésben, de Face a barátunk, meg persze némi arcmemória és közös ismerősök találása (ilyen pici ez a sárgolyó, hihetetlen), úgyhogy lett telefonszám is, de sajnos ő is csak széttárta a kezét, mert ők kikapcsolták a riasztót, olyan bonyolult, inkább nem használták, meg eleve ajándékba kapták a kocsihoz, neki elég volt, hogy tudja, hogy lehet kikapcsolni, a részletekkel nem foglalkozott (amiket én is csak most utólag olvasgatok a kötetnyi használati utasításban). A forgalmazó Szentendrén, hétvége is van, de szerencsére a honlapjukon lehet levelezni, írtam is, egyelőre itt tart a buli. Hogy az autót mikor, hogyan és nem utolsósorban mennyiért lehet majd életre lehelni, arról fogalmam sincs. És még csak január huszonöt van. A hónap pedig harmincegy napos. 

Tudathasadás és más...

Tegnap este kaptam egy levelet. 

A Fővárosi Önkormányzat Kamaraerdei Úti Idősek Otthona volt a feladó. Álmomban sem gondoltam, hogy a folyamat ilyen gyorsan halad előre. 2024 szeptemberében jártam a központi irodában, ahol beadtam egy kérvényt az anyu hosszú távon való elhelyezésére. Már ezt a lépést is hosszas lelkiismereti vívódás előzte meg. Meg egy jó évnyi együttlakás mindennel, amit ez hozhat. De komolyan... soha nem tervezgettem, hogy otthonba adjam az édesanyámat. A családban erre nem is volt soha szükség, mert az élet megoldotta a kérdést. Ahogy idősek és betegek lettek a családtagok és rokonok, az idő tette a dolgát. Amikor az apu lassan hat évvel ezelőtt elment, az anyu hozta szóba, hogy ha eljön az idő, nem akar "gondot okozni" és keressek egy megfelelő otthont. Mit mond ilyenkor egy gyerek... Dehogy anyukám, nincs erre semmi szükség... Akkoriban még fitt volt és fejben is naprakész. Mára erre persze nem emlékszik és ha próbálok is beszélni róla, akkor vagy terel, vagy úgy tesz, mintha nem értené, miről beszélek. 

Októberben kaptuk meg a választ, hogy indokoltnak látják az elhelyezés igényét. Ezzel egyidőben már arról is tájékoztattak, hogy a három megjelölt intézményben a 7., 8. és 11. helyen szerepelünk. Időközben persze jól átrágtuk a témát, leginkább mi a férjemmel, mert anyu hol érdektelenséggel, hol ellenkezéssel viseltetik a téma iránt, amiről még másfél éve is úgy nyilatkozott, hogy tudja, eljön az idő, amikor ez lesz a megoldás. Mostanra inkább egyedül élne otthon, ami több okból kifolyólag is megoldhatatlan ötlet. Tehát vagy velünk vagy az otthonban. A "velünk" egyszerre könnyű és rettenetes állapot. Ugyanis még nem magatehetetlen, fekvő beteg, viszont "irányítás" híján teljesen elhagyná magát, nem törődne olyan földhöz ragadt dolgokkal, mint felkelés, gyógyszerek, evés-ivás etc. Gondoskodásra szorul, még ha ezt sokszor nem is hajlandó elismerni, pedig már orvosok is próbáltak a lelkére beszélni, engedje el az önállóság illúzióját. 

Rólunk nem igazán mondható el, hogy egyik helyről utazgatnánk a másikra, de évente egy alkalommal igenis szeretnénk látni az unokákat, és mivel jó 14 ezer kilométerre élnek, nem kívánhatom el tőlük sem, hogy a karaván felkerekedjen és ők jöjjenek Mohamedhez... Néha persze jönnek ők is, de ilyenkor például az is kivitelezhetetlen, hogy együtt kiránduljunk valahova az országon belül, ne adj isten, a szomszédos Ausztriába, mert a kutyát vagy visszük vagy napközibe adjuk, de a Mama igenis gondot okoz, mert az ő őrzésére, gondozására nem olyan könnyű leakasztani egy önként vállalkozót, még pénzért sem. Mostanra már a másik fiamék is néhány határral odébb élnek, az utazások száma nyilván gyarapodni fog. Az igazán szót sem érdemel, hogy néha - és itt tényleg ritka alkalmakra gondolok - kisebb kirándulásokra mennénk, akár egész napos programra, ami pillanatnyilag megoldhatatlan. Vagy ha elmegyünk egy színházi estére, esetleg 2-3 órás kis kirándulásra, akkor otthon ne hisztérikus veszekedés fogadjon, amiért állandóan magára hagyjuk. Mert bármilyen brutálisan hangzik, pillanatnyilag rabok vagyunk a saját otthonunkban. De mondok mást. Mi történik, ha úgy járok, mint egy kedves ismerősöm, aki elesett és a kezét törte? Ki venné át tőlem a mindennapokat, hiszen a férjem dolgozik? Jómagam sem vagyok már elsőbálozó, mi van, ha valami kórság okán kórházba kerülök, ne adj isten bedobom a kulcsot? Volt már ilyen a történelemben. Akkor ki és hogyan oldja meg az elhelyezését? 

Számomra a Kamaraerdő szimpatikus helynek tűnt a hatalmas erdős parkjával, de az anyuban pont ez keltett ellenérzést. Régi egér-fóbiájára hivatkozva nem akar egy "erdő közepén" élni, mert majd bejárnak az egerek a szobájába. Igazság szerint a megközelítése kissé nehézkes akár kocsival, akár tömegközlekedéssel, legalábbis időigényes. Oké, kihúztam a listáról. A másik két helyből is hasonló okok miatt kiesett az egyik. Így az maradt, ami gyorsan és könnyen megközelíthető, így ha bent is lakik, de sokszor tudom látogatni. Persze ott a "leghosszabb" a sor, de igazság szerint, ha a 7. hely is ilyen gyorsan eljött, a 11. se késlekedhet sokáig. Tudom, hogy majd az ellen is lesz ellenérve, de ott bizony a sarkamra kell állnom és erről már most tudom, hogy egy lélekölő nap lesz. Vannak a jó döntések és a rossz döntések. Ez egy jó döntés, csak éppen lelkileg visel meg mindenkit. Ettől meg aztán úgy érzed, rossz döntés. Rohadt egy csapda. 

Nem akarok belemenni a részletekbe, de az együttélés bizony nyomokban sem hasonlít arra, amilyen képek az amerikai filmekből vagy a gyógyszerreklámokból dőlnek a nézők felé. Tesszük a dolgunkat, de néha még így is kiborul a bili. Hogyan lehetne hát hideg fejjel (és szívvel) dönteni ebben a kérdésben? Délután kettőkor úgy érzem, vinném, akkor is, ha egerek járnak be a házba, négykor meg nem is értem, miért éreztem így, hiszen kit zavar, hogy itt szuszog a nappali közepén... és persze szégyellem magam. Amíg el nem jön a következő apropó, én meg csak ülök a hullámvasúton hosszú hónapok óta. Néha úgy érzem, ha nem lesz gyökeres változás, én (mi) megyek/megyünk rá hamarosan. A változást pedig az a levél hozza majd el, amiben a "bevonulás" dátumát megírják az általunk preferált helyre. De csak akkor vihetem, ha ő is akarja. És azt hiszem, ettől a tudattól vannak álmatlan éjszakáim, mert ki tudja, hogy akkor éppen milyen hangulatban lesz. Azt pedig már most tudom magamról, hogy ha üres lesz a mostani ágya a gyerekszobában, legyen bármilyen jó helyen is, a lelkiismeret furdalás velem marad. 

A kínai újév - 2025-ben érkezik a Kígyó éve

Egy idő óta családilag is érintettek vagyunk a kínai asztrológia iránti érdeklődésben. Ahogy már évek óta figyelem, valahogy több egyezőnek tűnő jóslatuk van, mint a hagyományos horoszkópoknak. E rövidke bevezető után nézzük, mi van megírva a „csillagokban”, hogy egy kis képzavarral éljek.

A Kígyó évében lassú és egyenletes fejlődés vár a világra. Akik hajlandóak elfogadni a Kígyó bölcsességét, sikerré tudják kovácsolni a lassúbb és nyugodtabb tempót. Sokan végre learathatják eddigi szorgos munkájuk gyümölcsét, mások számára a pozitív gondolatok megtalálása áll majd a középpontban. Személyes szinten úgy illik, hogy a leleplezést magammal kezdjem. 

Patkány vagyok. Bár ehhez az állathoz nálunk elsősorban negatív tartalmak és jelzők kapcsolódnak, a kínai horoszkóp sokkal pozitívabban emlegeti. A 12 kínai állatöv közül az első és a legokosabb, a bölcsesség, kreativitás és találékonyság jellemzi. Váo, mintha hájjal kenegetnének, micsoda jelzők! 2025-re ígéretes évet jósolnak. Sikeres döntések, felfelé ívelő karrierlehetőség, saját vállalkozás… és nem mellesleg jó időszaknak ígérkezik a családdal és barátokkal való kapcsolat erősítésére is. Túl szépen hangzik? Talán, de ahogy mondani szokás „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”.

Következzen a párom, aki egy Majom. És most nem sértegettem. A Majom okos és kreatív, jó üzleti érzékkel. Időnkénti kiszámíthatatlansága pillanataiban is képes a kitűzött célt szem előtt tartani. Az idei évben pénzügyi növekedésre, új kapcsolatokra és jelentős áttörésekre számíthat a környezete támogatásával. Nos, támogatásban továbbra sem lesz hiány és mivel az egész élete az üzletben zajlott, jöjjön az a pénzügyi fellendülés! 😊 

Következzen a nagyobbik fiam, aki egy Disznó. Így leírva ez sem hangzik túl dicsérően, pedig … Nagylelkű jótevő, népszerű, aki az idei évben kihívásokkal találkozik majd a kapcsolataiban, de ha sikerül megőriznie a higgadtságát és pozitív hozzáállását, akkor sikerrel tarthatja kézben az év irányítását. Erre igen nagy szüksége is lesz, mivel nemrégiben új irányba terelte az életét. Őt ismerve, képes lesz, így talán a siker sem marad el. (Ujjam keresztben) A nagyobbik unokám szintén egy kis Malac. Ez azért érdekes, mert állandóan azt mondogatom, hogy mennyire hasonló a személyisége a nagybátyjához. Nos, úgy tűnik, ez nem véletlen, hiszen ugyanannak a jegynek a szülöttjei. 

A kisebbik fiam egy Bivaly. Mondanám, hogy ez igazán találó, mert kissé leegyszerűsítve egy igavonó barom, hiszen annyi minden nyugszik a vállán és teszi is a dolgát rendületlenül. A kínai asztrológia szerint a Bivaly megfontolt, határozott, alapos, precíz. Nos, ezek a jellemzők teljes egészében illenek rá. Néha már az idegbajig precíz. Mindenesetre az idei évben a stabilitás és a siker lesz a két kulcsszó a számára. Kemény munkája és felelősségtudata meghozza gyümölcsét, felfelé ível majd a karrierje. Hogy a kicsi lánya pontosan olyan, mint az apukája volt ilyen idős korában, az sem lehet a véletlen műve, hiszen ugyanannak a jegynek a szülöttjei. 

A menyem Kakas, ami elvileg kizárja egymást, hiszen csak tyúk lehetne, de olyan állatöv nincs, tehát Kakas. A kínai horoszkóp szerint az egyik legérdekesebb személyiség. Egyszerre van benne nőies szépség, elegancia és férfias határozottság, keménység. A jegy szülöttje számára az egyenesség, becsület és igazság alapvető tulajdonságok. Nőként fontos a megjelenés, vonzódik a csillogó ékszerekhez, a divatban pedig a klasszikus elegáns és a sportos is egyaránt közel áll hozzá. Törékeny ázsiai nő, akire az előbb felsorolt tulajdonságok tökéletesen illenek. Számára az idei év nagyszerű lesz. Karrierlehetőség, anyagi előny, váratlan szerencsés fordulat… a világ urának érezheti magát.

A másik menyem Kecske. A Kecske gondoskodó és együttérző természetéről ismert. Eddig ezt sikerült is megmutatnia. Gyakran mások szükségleteit helyezi a sajátjai elé. A kínai horoszkóp előrejelzése szerint izgalmas és változatos időszak vár rá. Új lehetőségeket és különleges energiákat hoz ez az év, amelyek segítenek fejlődni és megújulni. Párkapcsolata erősödhet, de néhány kisebb konfliktus is adódhat. A karrier terén remek lehetőség várnak rá. Tekintve, hogy egy idegen országban igyekeznek boldogulni, ezek igazán bíztató jóslatok.

Nos, január 29. közeleg és vele a fent jósolt szerencsés fordulatok. De ahogy az elején írtam, „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”. Magamról most nem nyilatkoznék, de a többiekben töretlenül hiszek.