Na, ennyit az újévi fogadkozásokról... de hát, ha hajózni nem is, olvasni muszáj

 Kevés számú fogadkozásaim egyike volt, hogy 2025-ben igyekszem minimalizálni a "felesleges" kiadásaimat.

Nem egészen ennek a fogadalomnak az égisze alatt a tegnapi napon megrendeltem 2 mesekönyvet és két regényt. A mesekönyvek nehezen magyarázhatóak... ugyanis a hatvanas évek könyveiről van szó. Megboldogult gyerekkorom kedvencei voltak, Andersentől a Vadhattyúk bolgár kiadása és Grimmtől a Bátyácska és Húgocska. Szerettem ezeket a könyveket, a rajzokat, a történeteket, és hiszem, hogy nemcsak az eltelt majd hatvan év vonja rózsaszín ködbe az emlékezést, de talán árulkodó, hogy hosszú évek óta a hiányuk nem hagy nyugodni. Miután pillanatnyilag már két unokával rendelkezem, minden jelenlegi nehézség ellenére éltet a remény, hogy egyszer úgy adhatom a kezükbe, mint a nagyi valaha volt kedvenc meséit. Van ebben némi kihívás, miután az anyanyelvük az angol és nem a magyar, de a remény hal meg utoljára. Lehet, hogy tizenvalahány év múltán úgy hagyom itt a világot, hogy ezek a könyvek csak nekem jelentettek sokat, de szerintem már akkor is megérte. 

A másik kettő regény pedig ... hát, istenem ... féláron kínálta a kiadó (nagyon fontos szempont a mai könyvárak ismeretében) és a témájuk is érdekesnek ígérkezik.

Sarah Blake: A vendégkönyv

"Ambiciózus, nagyszabású és áradó regény a gazdag, befolyásos New York-i Milton család három generációjáról, akik egykor a világot irányították.

1935 - Kitty és Ogden Miltonnak mindene megvan: elegáns lakás az Upper East Side-on, két gyönyörű kisfiú, mindenki által irigyelt szeretet és gazdagság. Ogden Európát járja, és sorra köti a sikeres befektetéseket, különösen a náci Németországban. Ám egy váratlan tragédia megtöri a varázst. A férfi azzal vigasztalja a feleségét, hogy felvásárol egy New England-i kis szigetet.
1959 - A Crockett-szigeti Miltonok tovább bővülnek, minden szabad percüket a saját szigetükön töltik, a saját törvényeik között. Ogden felvesz egy határozott, törekvő, fiatal zsidó férfit, Len Levyt, aki nemcsak főnöke, de felettese gyönyörű, fiatal lánya, Joan rajongását is elnyeri. Amikor Len és barátja, Reg, az Európát is megjárt fekete újságíró meglátogatja a szigetet, a protestáns fehér felső középosztályhoz tartozó Miltonoknak először kell szembesülniük saját álmaik és világnézetük határaival.
2017 - A családi pénz elfogyott, a Sziget eladhatóvá vált. Kitty unokája, az egyetemi történelemtanár Evie, egy utolsó látogatást tesz a Nagy Háznál, és közben nyugtalanító bizonyítékokat talál családja vagyonosodásáról. Újra kell értékelnie a hagyományokat és azt az értékrendszert, amit képviseltek.
Sarah Blake feszültségekkel teli könyve a múlt hibáiról, árulásairól, a családtagokat összekötő titkokról és a szembenézésről szól. Elgondolkodtató írás a történelembe vetett egyénről. Kiemelkedő irodalmi stílusban megírt regény az amerikai múltról, amely a generációkon keresztül öröklődve mélyen átszövi a jelent is."

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

""Kérjük, fejezzék be a felszállást, az ajtók záródnak!"

Senki sem sejti, hogy a vonat a pokolba tart, és többeknek nincs visszaút!
Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy...
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott detektívnek nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról.
A könnyeden és lendületesen, mégis élesen-tüskésen fogalmazó Alexandra Benedict, miközben komoly társadalmi problémákat is belesző karamellától ízes és kvízes karácsonyi krimijébe, nem felejti el leróni tiszteletét a műfaj királynője, Agatha Christie előtt."
LMBTQ tartalom  (hm, eztr úgy tűnik, muszáj feltüntetni, hogy még idejekorán kiejtsd a kezedből, agyrém)

Fény az alagút végén...

 Na, hát mint mondtam, a szilveszteremet nem kívánnám még az ellenségemnek sem. Január 2-án első dolgom volt elballagni a rendelőbe, ahol nyilván látták is rajtam, hogy nem viccelek, amikor azt mondom, ezt a fájdalmat nem lehet még egy hétig elviselni, úgyhogy beszorítottak két kezelés közé (vagy eleve fent tartottak üres helyet az ilyen elkeseredett kuncsaftok számára). Mivel ez egy frontfog, nagyon reméltem, hogy nem a húzást tartják egyedül üdvözítő megoldásnak, és szerencsére nem is. Cserébe nyertem egy több üléses gyökérkezelést, aminek az első alkalma szerencsére máris elhozta a megkönnyebbülést. Remek évkezdet, komolyan.

E feletti elkeseredésemben hazaérve azonnal be is nyújtottam a frissen regisztrált Ügyfélkapu +-on keresztül a nyugdíjigénylésemet. Van két hónapjuk, hogy határozatot hozzanak 😉

A lendület vitt tovább és pikk-pakkra megcsináltam a könyvelést, valamint estére, amikorra kiment az érzéstelenítés, úgy ugrottam rá a maradék malacsültre, mint aki már két napja nem evett. És tényleg nem is ettem. Elmondhatatlanul felszabadító érzés egy ilyen fájdalomtól megszabadulni. Igazság szerint nemcsak magam miatt, de szegény férjemnek se lehetett egy fáklyás menet tehetetlenül figyelni a kínlódásomat, amikor szó szerint szűköltem a fájdalomtól. Pedig amúgy sosem voltam egy kis nebáncsvirág, de ez most mindent vitt, még a valamikori vese- vagy vakbélfájdalmat is. Na, de ne is beszéljünk róla többet, remélhetőleg tényleg látom az alagút végét, a terljes gyógyulást, bár pillanatnyilag még csak gyógyszeres tömés van a fogamban az ideiglenes lezárás alatt. 

Fene nagy lelkesedésemben, amit szerintem még mindig ez a megkönnyebbülés generál, most nekiállok egy csúnya és mocskos feladatnak, a lichthof kitakarításának, mert az előbb benyitottam és a falakról újfent lehullott némi vakolat, úgyhogy mocsok borít mindent, ami odabent van. Határozottan nemszeretem-meló, de most hegyeket tudnék megmozgatni, úgyhogy bele is vágok. És még csak nem is vágok hozzá ilyen harcias képet 😆

Elmúlt, megjött... tudnám feledni

 Semmi más, mint a szilveszter és az újév. Életem egyik - ha nem a... - legrosszabb szilvesztere és újév reggele. Amíg mások vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek, vagy csak buliztak valahol a városban, esetleg elbújtak a világ végén egy csendes zugban, de akár otthon "élvezték" a tv valamelyik műsorát, miközben jókat ettek és ittak, netán még táncoltak is, addig itthon az egyik rémálmom vált valóra. Ünnepnapon orvosra szorulni. 

 Mitől volt olyan elviselhetetlen a tegnapi nap és az éjszaka? Nem a buli hiánya, nem egy elrontott vacsora vagy a nem kedvemre való itóka miatt. Bulizni ugyanis már régen nem bulizunk, de az elmúlt évek nyugis kis éjszakája az anyuval való összeköltözés óta végképp hétköznapivá degradálódott. Most éppen két napja még felöltözni sem hajlandó és egy kócos hálóinges kísértet nem feltétlenül hozza el a hangulatot. A vacsorát sem rontottam el, délben még szerencsére csipegettem is a remek malacsültből, s bár onnantól különösebb erőfeszítéseket már nem tettem a konyhában, a kevésbé romon levők érjék be azzal, ami már elkészült alapon, de azért éhen sem kellett halnia annak, aki egyáltalán ételre tudott nézni. És igen, voltak kedvemre való itókák is, csak éppen a fene se kívánta. A fogam miatt. A fogam miatt, ami már karácsonykor éreztette velem, hogy újra meg szeretné látogatni a fogdokit, akinél egyébként pont az ünnepek előtt voltam. És aki (vagy akár többen is?) pont szilveszter reggelén döntött úgy, hogy ez a  látogatás nem halogatható. Felhívtam a rendelőt és kaptam is időpontot ... január 8-án estére. Na, valószínűleg ezzel nem értett egyet a fogam, amelyik innentől kezdve vehemensen követelni kezdte az ő dokiját és nem volt tekintettel arra, hogy ennek a nullához közelít az esélye, hacsak nem vállalja annak a veszélyét, hogy egy türelmetlen dokihelyettes könyörtelenül kirántja jóbarátai közeléből, itt hagyva engem az év kezdetén egy hiányos fogsorral. Ami tekintve, hogy egy első fogról beszélünk, elég gázul festett volna. Így aztán beletörődtem, hogy várni kell. A fogam meg úgy döntött, hogy nem hajlandó várni. Ezért aztán az egész szilveszter éjszaka arról szólt, hogy ő mit akar. Én meg már hiába bömböltem, mint egy hasraesett hároméves, a pezsgővel bevett fájdalomcsillapító ellenére se nagyon akart jönni a megkönnyebbülés, viszont éjfél előtt nem sokkal elaludtam. Még szerencse, hogy a világ másik felén élő - és a már reggelt ünneplő - fiam és családja fél egykor érkező hívását meg sem hallottam, mert utána tuti ébren nyűglődtem volna. 

Újév reggelén még úgy tűnt, a legrosszabbon túl vagyok. Hát, nem. A reggeli kutyázás még lement, de a reggelihez már nem tudtam leülni. Reggel tízre már túl voltam a második fájdalomcsillapítón, a harmadik chlorhexamedes öblögetésen, a helyzet pedig továbbra sem akart javulni. Úgyhogy elballagtam egy ügyeletes patikába, mert nyilvánvaló volt, hogy az algopyrin nem segít, az öblögető meg elfogy hamarosan. Egyelőre az atomcsapásnak gondolt cataflam sem hozza az elvártat, viszont a fájdalomhullám lassan követhető és kezelhető lesz. (Csak most ne kiabáljam el!) Apró szépséghiba, hogy ilyenkor rendre el is alszom, mintha ezalatt is abban bíznék, hogy ébredésre az egész csak egy rossz álomnak tűnik majd. 

 További tervek? Holnap reggel odamegyek a rendelőbe és ha kell térden állva könyörgök két kezelés közti szünetben valami ellátásért, mert az tuti, hogy ezt január 8-ig nem fogom kibírni. Heuréka! Szuper évkezdet! Már most kezdek félni, hogy mi következhet még ezek után.