Internetezni néha jó is ...

 Az október 23-i ünnepségek utáni mindenhonnan ránk ömlő diliháztól legszívesebben még az áramot is kikapcsoltatnám itthon, de hát nyilván az eltelt években pont kellően ráfüggtünk már mindannyian a netre, tehát ha véletlenül elmegy az áram, mindannyian úgy érezzük, hogy visszakerültünk a sötét középkorba és ha egyszer visszajön és lesz net, első dolgunk lesz egy szünetmentes tápot rendelni. De a viccet félretéve... Erőnek erejével igyekeztem elkerülni a politikai témájú posztokat (persze, kevés sikerrel), már csak azért is, mert ha valami egetverő sötétséggel találkoztam, erős kényszert éreztem, hogy gyertyát gyújtsak, ez meg csak arra jó, hogy a hülyéket még magára is húzza az ember, az meg végképp nem hiányzik a mostani zaklatott mindennapokban. 

Szerencsére azonban vannak mindenféle nyugis oldalak is, ahol az ember elbogarászik, szórakozik, még némi hasznos információt, ne adj isten, kultúrát is felcsipegethet, többek között így futottam bele egy hosszabb, részletesebb írásba, ami Hedy Lamarr életéről és felfedezéseiről szólt, holott a világ leginkább csak egy bájos pofira és csinos alakra gondol a nevét hallva. Pedig okosabb volt azoknál a férfiaknál, akik el- és lenéző mosollyal nyugtázták, ha megszólalt. Aztán  persze későn, de rájöttek, hogy egy zseni tipegett köztük a magas sarkain és baromi sokat vesztettek vele, hogy nem hallgatták meg időben. 

Aztán olvasgattam mások gondjairól és úgy tartják, ha másnak is rossz, akkor nekem sem fáj annyira. De ez egyrészt nem igaz, egyáltalán nem vigasztal, ha másnak is rossz, úgyhogy erről a vonatról is gyorsan leszálltam. Hiába láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen a mókuskerékben, a felismeréstől a saját gondjaim nem oldódtak meg és pesszimista alkat lévén még vizionáltam is egy még rosszabb jövőt. De ez igazából egy pozitív tapasztalat, hogy még ilyen felismerésekre képes vagyok. Nemrégiben konkrétan egy rokonommal beszéltem át a témát, aki már maga is megélte ezt az élethelyzetet. Azt kell mondjam, jó volt a saját gondolataimat más szájából hallani, aki nem Al. Allal ugyanis olyan szinten azonos hullámhosszon gondolkodunk, hogy már mindkettőnkben felmerült a gondolat, csak mi látjuk ilyen borúsan a jelenlegi élethelyzetünket. Pedig igazából nem is azonosak a problémáink, hiszen az ő "döntését" elsősorban a másik fél jólléte befolyásolja (és oké, azért egy csipetnyi személyes önzés, amiért 65 évesen még élni szeretne néhány tartalmas évet, mielőtt érte is becsönget az igazi öregség), nálam más a helyzet, hiszen anyu (hál Istennek) a legjobb egészségnek örvend és ugyan nehéz az ő igényei szerint alakítani az életünket, de teljesen egyértelmű, hogy egy otthonba vonulással ő csak veszíteni fog a pillanatnyi színnvonalból. Röviden: neki veszítenie kell, hogy mi egy picit visszakapjuk az életünket, a szabadságunkat. Több mint két év után ez azért nem ördögtől való kívánság, de hát persze értem én az ő helyzetét is. Nyilván van még annyi ép agysejtje, hogy tudja, gyerekként él, függésben, nem ura a saját életének. Okoz is ez nem kevés lelkiismeret furdalást. Igazság szerint ilyenkor egy mentálhigiénés szakember többnyire megadja a feloldozást, hogy igen, az ő mindennapjai nem tehetnek tönkre egy párkapcsolatot, nem élhetjük mi is az ő bezárt életét, mert ezzel neki nem lesz jobb, nekünk viszont határozottabban rosszabb lesz. Ezt az ember ésszel felfogja, csak éppen megélni nagyon nehéz. Hiszen a legközelebbi hozzátartozódról van szó.

Na, és akkor az ember lánya okosságokat olvas a neten, jelesül éppen Müller Péter tollából. Most már tudom, miért nem szeretem az írásait. Mint például ezt... "...lehet rosszul is szeretni. ... Ha nem azt nézed, mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egész mást akarsz neki adni." Összegezve az a jó szeretet, ha azt adod, amire szüksége van. Na, itt álljunk meg! Tehát ha én a biztonságot adom neki, de ő arra vágyik, hogy visszavigyem  a lakásába, hagyjam békén, holott önellátásra képtelen, akkor rosszul szeretem. Ha megadom neki, amire vágyik, akkor meg a törvény szemében (és persze a "szomszédasszonyéban") vagyok rossz ember, aki elhanyagolja. Oh, szeretem az ilyen ha van rajta sapka, ha nincs típusú helyzeteket. 

Na, sikerült elkalandoznom, de igazság szerint abban a pillanatban felejtettem el, hogy a címnek megfelelően tulajdonképpen miről akartam írni, ahogy lerogytam a székre az íróasztal mellett. Azért ez is egy elég erős jelzés a saját mentális állapotomról. Szívesen megfordítanám Müller Péter sorait: engem ki szeret jól? Az, aki nem gondolkodott előre az idős koráról, erre a kényszerű együttélésre kényszerítve, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már én is lassan magamról kell gondoskodjak? Hogy az utolsó néhány aktív évem mindennapjait egy nyolcvanplusszos élethez igazodva éljem? 

Korom? Nem a kéményes ...

 Először nem akartam írni róla, aztán mégis. Mert van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Történt nemrégiben, hogy Allal elmentünk egy hegedűestre. A roppant ígéretes Candlelight elnevezést kapta Vivaldi Négy évszakának körítése. Képzelj el egy önmagában is építészeti remeket, jelesül a New York Palotát, amely otthont adott az estének. Már izgalmasan hangzik. Aztán odabent a lépcsőházban gyertyák százai vezetnek el a teremig, ahol a pódiumon (amely a terem közepét foglalja el) több száz (vagy ezer) gyertya fénye mellett csendülnek fel a jól ismert dallamok. Ha azt mondom, hangulatos, keveset állítottam. A jegyár hallatán ugyan aprót csuklottam, főleg annak ismeretében, hogy a más helyszíneken előadott esteken nagyjából csak a kétharmadába kerülnek a jegyek, de hát nyilván meg kell fizetni a lehetőséget, hogy meglesheted a palotát belülről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan sokat nem lehetett leselkedni. Na, mindegy is, tehát odabent vagyunk. 

Leültetnek, majd idővel elénk ültetnek egy családot, akiknek valószínűleg még húzósabb jegyárat kellett leperkálniuk, ha mi a B, ők az A szektorban ülhetnek. Papa, mama, két gyerek és egy nagyi, aki természetesen a sor közepére ül, távol az unokáktól, hogy zavartalanul élvezhesse az estét. Ügyes. A két gyerek előttünk. A teremben gyertyafény, még percek vannak a kezdésig, a gyerekek unatkoznak, mi lenne jobb ötlet, mint szelfizgetni a telefonnal, vakuval természetesen. Amikor már a sokadik próbálkozás villan a képünkbe, Al megjegyzi, hogy a következőnél azért már ideges lesz. Mire apuka szól a két gyereknek, hogy fejezzék be. A gyerek persze milyen, rákérdez, miért? A válasz nem az, hogy ... teszem azt: mindjárt kezdődik, tedd el, kapcsold ki, mittudomén, hanem: Az öreg néniket zavarja. 

Első gondolatom az, hogy Anyád az öreg. Miért is nem elég - ha már ránk keni a dolgot -, hogy a néniket zavarja? Nem, az ÖREG néniket zavarja. Oké, legyek öreg! 65 évesen nyilván már kiérdemeltem ezt a jelzőt, ha apuka még negyvenen innen, a gyerekei is épp csak elérhették a nyolcéves korhatárt, ami alatt kérték a szervezők, hogy kisgyermeket ne hozzanak az eseményre. Aztán persze elkezdődik az előadás, ami alatt a két gyerek unatkozik, számtalanszor helyet cserél, apuka ölébe mászik (amúgy aranyosan morzsolgatja a papa fülét az álmosságtól), majd a negyedik tételnél engedélyezik a nézők számára a felvételek készítését. Nos, akkor anyuka lép akcióba, magasba emeli a telefonját, hogy hosszas videót készítsen. Többször is. Hogy a mögötte ülő páros ezt szóvá teszi, nem hallja vagy nem akarja hallani. Egy öttagú család szemmel látható összeget költött egy komolyzenei eseményre. Dícséretes. De ettől azért nem vásárolták meg a jogot az est kisajátítására. Eltúlzom? Nem hiszem. Egész egyszerűen szerintem pont nem érdekelte őket, hogy ez az este esetleg másoknak egy ritka lehetőség a kikapcsolódásra. 

Na, de hogy ne csak pufogjak (mint valami öreg néni)... A zenekar... szégyen és gyalázat, hogy a nevüket nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak. Khm, lehet, nem véletlenül. Vivaldi nagy szerelem, most egy kicsit megerőszakoltnak éreztem. Nem folyamatosan, de hát nyilván az élőzene sajátossága, hogy nincs keverés, nincs hangmérnöki munka, csak a nyers és helyenként karcos valóság. Tulajdonképpen ezért nem szeretek koncertekre járni. Könnyűzeneire sem. De ez az én hiányosságom.

(Az illusztrációként használt fotó nem ezen az esten készült)

Telnek a napok ... hűvös halomba...

 Ahogy elmentek a gyerekek és kialudtam magam, sokszor körülnézek a többé-kevésbé rendbe vágott nyaralóban és otthon is, aztán kis sóhajjal megállapítom, hogy hiányoznak. A ricsaj, a rumli, de leginkább a bizalommal átölelő vékonyka karok, az esti mesék alatt a hónom alá fészkelődő apróságok. Még a nyavalyás palacsinta és gofri is hiányoznak, amit átlag kétnaponta sütnöm kellett, s bár megesküdtem, hogy egy évig Nutellát sem akarok látni, de akár most leszaladnék érte, ha lenne kinek hozni. De ezen kár picsogni, mert az élet ezt a labdát dobta, ha az égiek is úgy akarják, jövőre újra találkozunk és talán sikerül ott felvenni velük a fonalat, ahol most elejtettük. A fél karomat adnám érte. A férjem szerint ez így is lesz, én sosem voltam ennyire optimista. Hiszen júliusban náluk voltunk és bár voltak apró közös élmények, de az a fajta nagymamaság, amiben itthon szeptemberben lett részem, újdonság volt, egy óriási áttörés. 

De elmúlt és most a jelenre próbálok koncentrálni. Mit mondjak, nem sok sikerrel. Végre megcsinálták a lapostetőt a nappali felett, így aztán lenne értelme kezdeni valamit a hatalmas beázásfolttal, ami több mint egy éve rondítja az összképet. Piszkos munka lesz, mert egy festéssel nem ússzuk meg. Tehát... nem kezdhetek neki a nagyon is aktuális nagytakarításnak, amit egész nyáron sikerült halogatnom, hiszen minek, ha éppen romba készülünk borítani a nappalit. A nyaralóban meg ... most komolyan ... kezdjek nagytakarításba, amikor lezárjuk a házat hamarosan? Lezárjuk bizony, pedig ha rajtam múlna, még télen is lemennék. Jó, ez nem igazán életszerű, lévén a házban nincs fűtés. A klíma hűvös napokon segít, de egy telet kifűteni vele nyilván egy bankrablás kellene megelőzzön. De nem mehetünk, mert anyu már így is a fagyhalál szélén, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a nyári melegben is csak a fázásra tud panaszkodni. 

Anyu ... hát januárban az otthon listáján a kilencedik helyen szerepelt, áprilisban már a tizenegyedik volt és miután a nyarat végig reménykedtem, hogy azért csak haladunk előre, na igen, most a tizennegyedik. Az ügyintéző nyilván hallotta az elakadó lélegzetemet, mert gyorsan belemondta a telefonba, hogy adjunk be előre sorolási kérelmet. Beadtam. Az egyik reggel néz engem a jóanyám a reggelije felett, közelről, mintha valami légypiszkot vizsgálna, aztán megjegyzi, hogy micsoda karika van a szemem körül. Mitől? Az élettől - válaszoltam neki így 65 évesen, miután a harmadik közös évünknek futok neki. Chhh - mondá és falatozik jó étvággyal tovább, hiszen "ő aztán nem sok vizet zavar" itt velünk, tehát az Élet nyilván rajta kívül álló dolgokat jelent. Ha tudná... Őszintén? Egyszerre rettegek, hogy megkapjuk azt a nyomorult helyet meg attól is, hogy nem. Februárban derült égből lórúgásként ért az értesítés, hogy mehet az egyik megjelölt otthonba. Lefagytam, szétestem és ebben a helyzetben nem volt senki, aki megrázott volna, hogy ne menjek bele a kisded játékaiba. Nyilván ezek az ő számára nem azok, hiszen tisztában van vele, hogyha oda bekerül, akkor onnan már csak lepedőbe csavarva kerül ki. Neki ez élet-halál harc, szinte szó szerint. Ezt értem, sőt, megértem. 

De ő nem látja, nem érti, hogy miközben ő szobanövényként vegetál köztünk, mi vele együtt sorvadunk. Már ezerszer "nyafogtam" ezeken a lapokon, hogy süket és nem is hajlandó ez ellen tenni, mert neki ez így jó, hogy nekünk nem annyira, az nyilván nem érdekli. Ez pedig az otthon beli életét is megnehezíti, de akkor sem hajlandó újra egy hallókészüléket csináltatni "erre a kis időre". Már megengedheti magának a luxust, hogy azt csinál, amit akar. 

Jó, nyilván ez így nem igaz, mert akkor otthon ülne a kis lakásában a négy fal között, várná, hogy naponta kétszer-háromszor rányitom az ajtót, ellátom, a "maga ura lenne". Aham. Néha már annyira elkeseredtem az itthoni helyzettől, hogy esküdöztem, kipróbáljuk. Aztán másnap reggel megint úgy kellett kirobbantani az ágyból, beadni a gyógyszereit, elé tenni az ételt, figyelmeztetni, hogy öltözzön fel. Önállóság? Aligha. Amikor legutóbb felvittem a lakásába, amit több mint kétéve csak fenntartunk, de persze kiadni sem lehet, úgy ült ott, mint egy idegen vendégségben. Az eltelt években már el is felejtette, mivé alakíttatta a régi otthont. Szóval, kicsit olyan, mintha büntetne. Ha neki nem jó, ne legyen már nekünk sem. Persze, biztosan nem így van, hiszen többek között az ilyen összefüggések is már idegenek a számára. Igazából nem gondolkozik, minek, hiszen itt vagyok én, megteszem helyette. Talán ez hiba. Hülyén hangzik, de kicsit olyan, mint amikor a gyerekeid helyett megcsinálsz sok mindent, mert nem akarsz még az ő próbálkozásaik után  is takarítani, meg gyorsabban is végzel a dolgokkal. Mindjárt 89 éves lesz. Elnézem, ahogy lazán felrakott lábbal nézi a tévét, még ha nem is igazán tudja, mit néz, miközben készül az ebédje. Örömmel vonulna be egy otthonba? Nyilván nem. Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, amiért várom a napját. És rettegek is tőle. Egyáltalán, hajlandó lesz bemenni? 

Közben hatás alá kerültem már több irányból is, egyrészt tökölök - dekorálok -, másrészt már ötletelek a karácsonyi dekoráláson. A korai sötétedés az én időm, amikor a lakás több pontján kis fények gyúlnak, hangulat a köbön, viszont ebben a sötétben olyan lettem, mint egy alvós baba. Csak egy pillanatra csukódik le a szemem, aztán úgy is maradok. Nem vagyok mai csirke? Igaz. Éppen ezért rohadtul vágynék még pár nyugis évre, ami rólam/rólunk szólna. Egy életen át tartó családi szolgálat után szerintem megérdemelném. Amíg még élvezni is tudnám. 

Gazdiék unokázása kutyaszemmel

 Alapvetően Jamie nem kedveli a gyerekeket. Nincs különösebb oka rá, egyszerűen ilyen. Jobb esetben ugatja, rosszabb esetben oda is csípne, úgyhogy ez az én felelősségem, hogy idejekorán megelőzzem a problémát. 2019-ben féléves volt, amikor a nagyobbik unoka, Levi megérkezett. A baba 3 hónapos volt és napjait a nagyszobában egy járókában töltötte, amit Colin és a kis siheder lelkesen őrizgetett. 

Aztán az unoka helyett jött a Covid és ráadásnak még egy kistesó is született. Elég hosszú idő telt el. Sok ez egy kutyaléleknek. Amikor két évvel később, 2021-ben beállított Levi, aki már a nagyszobában a szőnyegen is mocorogni szeretett volna, (motorozni ráadásul) Jamie teljes mellszélességgel kérte ki magának az inzultust. Leia a járókából kerek szemekkel figyelt, de ő nem zavarta a kiskutya köreit, őt tehát lelkesen őrizgette tovább. Levivel szeparálni kellett a soklábút a békesség kedvéért. A három együtt töltött hétből kettő alatt. Aztán ez az okos kis szőrmók döntött... ha már a kétlábúak annyira ragaszkodnak az izgő-mozgó aprósághoz, akkor legyen, maradjon. Sőt, motorozhat is. Meg kiabálhat, amihez egyébként nem volt hozzászokva a szépkorúakkal körülvéve. 

Megint egy hosszabb szünet következett, 2023-ban csak Levi érkezett. Elég volt egy nap, hogy Jamie eldöntse, ez az a kétlábú törpe, akivel barátságosnak kell lennie és miért ne lehetne az, hiszen időnként az asztal alá ejt egy falatot, a labdát is hajlandó dobálni, meg mindenféle szempontból más, mint akikkel itthon  körül van véve. Colin is belassult, legalább jött valaki, akivel játszani lehet. 

2024-ben megint mind a két unoka megérkezett. Éjszaka jöttek, rögtön el is tűntek a hálószoba ajtaja mögött, ideje se volt megszaglászni őket, mert aludtak és nyafogtak. Másnap reggel aztán régi ismerősként üdvözölte őket, még Leiát is, akit nagyon régen látott. A gyerekeknek pedig eszükbe sem jutott félni tőle és ez végképp eldöntötte, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet.

Az idén újra eljöttek. Colin sincs már, a napok csendesek és nyugalmasak voltak. Amíg a két kicsi meg nem érkezett. Onnantól a napok hangosak és mozgalmasak lettek. Estére nemcsak a kétlábúak, de Jamie is kidőlt. De örült nekik, hiszen sokat sétáltak vele, sokszor játszottak és még többször játszották ki a gazdi figyelmét és dugdostak kis falatokat. Érezte, hogy Levi az óvatosabb, Leia a bátrabb, de szívesen vette mindkettejük figyelmét. Már nem is kérdés, hogy a szívébe zárta őket. És a gyerekek is őt. Amikor elmentek, hirtelen üres és csendes lett a világ. Mostantól már nem tartok tőle, hogy nyugalma megzavarásaként értékelné az érkezésüket. Egyértelműen örült nekik. Megzavarták ugyan az érkezésükkel a nyugalmát, de vidáman adta fel az "unalmas" hétköznapokat erre az új családi létre. Amikor elmentek, eleinte furcsa volt, talán még hiányoztak is, de aztán győzött a napi rutin, ahogy a világ visszaállt a normális kerékvágásba. Nemcsak mi, de ő is várja őket vissza.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a többi gyerek még erősen kérdőjeles. A barátságát kizárólag a családtagoknak és nagy ritkán azok vendégeinek tartogatja, bár, a vendég gyerekekkel tartózkodóbb. De így is sokkal több engedményt tett, mint amennyit remélni mertünk. 

2019.

2019.

2021.

2021.

2023.

2023.

2024.

2024.

2025.

2025.

2025.

Megvagyunk...

 Igazából egy nagyon izgalmas szeptemberen vagyunk túl. Unokáztunk. Egy egész hónapon át. Volt, hogy szülőkkel, de volt, hogy magunkban. Ettől a részétől szabályosan rettegtem, és ahogy lenni szokott, ez a majd tíz nap sikerült a legjobban. Sokat elmond róla, hogy még arra is vállalkoztam, hogy teljesen egyedül elvonatoztam a kicsikkel Balatonboglárra, megmásztuk a gömbkilátót, aztán hazabuszoztunk. És közben egyetlen egyszer sem kellett (nem is lettem volna képes rá) a nyakamban cipelni valamelyiket (máskor sokszor eljátszották ezt). Hányszor sütöttem palacsintát? Sokszor. Meg persze gofrit is, mert még véletlenül se ugyanazt kérték. De mi a dolga egy nagyinak, ha nem ez? Minden ebéd után álomba meséltem őket, esténként hiszti nélkül ment a fürdetés és fektetés, nem ette meg őket Jamie és ők sem tettek benne kárt. Ami pedig mindent überelt, rengeteget beszéltek magyarul. Nem tudom, milyen emlékeket vittek haza (na, azért sejtem), de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött hónap náluk is ismétlés után kiált. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, s bár kifogtunk két esős napot is, de azt is csak azért, hogy a frissen vásárolt esőkabátokat és gumicsizmákat felavathassuk.  

Ezek voltak a dióhéjban megfogalmazott élmények részemről. Igazság szerint, így egy héttel a hazautazásuk után, én magam sem tudom még összeszedetten megfogalmazni az élménybeszámolót. Ez a két gyerek születésük óta hallja édesapjuktól a magyar beszédet, ennek megfelelően értenek is mindent, de a "nagymama" és "nagypapa" mellett ebből a számokon kívül eddig nem sokat hallottunk tőlük. És ennek a két szónak is úgy örültünk annak idején, mintha a lottó ötös nyerőszámait mondta volna be a rádió. Erre az idén alig néhány nappal a landolásuk után a négyéves így vigasztalta Jamiet az állatorvosnál: Nincs semmi baj! A dédit pedig - rajtakapva, hogy falatokat dugdos az asztal alá - így osztotta ki: Nem etetjük a kutyát! A vonatról leszállva és a távolban megpillantva a boglári kilátót, szinte egyszerre jajdultak fel: Jaj, de nagyon messze van, nem akarok sétálni. Aztán persze sétáltak és felmásztak a dombra. A hatéves pedig így kiabált nekem rollerezés közben a pumpapályáról: Nagymama, ez nagyon jó! A képet kicsit árnyalja, hogy aztán bekövetkezett egy bukás, némi felhám sérüléssel, de ezt ne is emlegessük. Mindent értettek, mindenre reagáltak, sokszor még egymás között is magyarul kezdtek bele, de persze kapcsoltak, hogy most egy kicsit pihentethetik a buksijukat, és mehet az angol megint. 

Számukra nagy élmény minden, amiben otthon nincs részük: a család kutyája, a természetes kert, a homokozó, a retro játékok és az újonnan kapott biciklik, rollerek, amik itt várták őket, az esti tűzrakás és pillecukor sütés, a pónilovaglás, a szüreti szőlőpréselés és a maguk facsarta must megkóstolása, és nem utolsó sorban a tó, a Balaton. A déli part a viccesen alacsony vízszintjével akár száz méterre besétálva, a sup és a csónak. A vonatozás, buszozás, a tihanyi dottó, a pesti villamosozás, játszóterezés és játszóházazás, a barátokkal leszervezett hajókázás a tavon. A kerti munka, amikor apa vágta a fát, ők gereblyéztek, kis lapáttal hordták a leveleket a gyűjtőbe. Gyűjtöttük a lehullott fenyőtobozokat az esti tűzrakáshoz, miközben sétáltattuk a kutyát. Nem unatkoztak egy percig sem. A hulló gesztenyékből nagypapa elkészítette az első gesztenyemanót, a bőröndbe pedig bekerült a jamies párnahuzat, amivel bújtak esténként (ha már az eredetit nem lehetett bepakolni a bőröndbe, bár, szerintem ők benne lettek volna). Csodálatos helyen élnek, mégis a természettel ilyen közelségben élni a mindennapokat, nekik korántsem mindennapos. 

És ami számukra nagy élmény volt, az nekünk talán még nagyobb. Látni az érdeklődésüket, az örömüket, a kíváncsiságukat, fogni a biztonságot kereső kezüket, számunkra is maradandó érzelmek és élmények. Amikor a magyar népmeséket kérték (angolul), majd Bogyó és Babócát kizárólag magyarul, Brúnó kalandjait Budapesten minden este. A déli és az esti lefekvésnél választhattak egy-egy mesét könyvekből, aztán lámpa lekapcs és egyet még nagymama mesélt fejből. Mit kértek? Mindig jamies mesét. Mire a mesének vége lett, csendesen szuszogtak mindketten. Amikor a szülők nem voltak ott, velük aludtam. Nem volt kényelmes. Ugyanakkor furcsán régről ismerős érzés volt, ahogy álmukban öntudatlanul bújtak hozzám. Ez már-már feledtette az éjszakai őrködést, amikor vég nélkül takargattam őket. A fiaimnak hálózsákjuk volt ebben a korban. Nekik is jó lett volna, jövőre lehet varrok is nekik, mert így egy folyamatos küzdelem volt a takaróért. 

Szóval, az egy hónap szinte elröpült. Repülőre szálltak, az utazás, a hazatérés izgalmával. Talán kicsit már meg is feledkeztek rólunk, hogy ők is kipihenjenek minket. Elfáradtunk a végére? Nem kérdés. Olyan szinten, hogy ahogy mondani szokás, aludni tudtam volna állva, ülve, akár mondat közben is. Aztán rendet raktam utánuk és ott ültünk egy csinos, rendezett nappali közepén, amiből eltűnt az élet. Amerre néztem, a házban, a kertben, egy hónapig rumli volt. Nekik ez is élmény volt az otthoni patika rend után, így aztán nem is próbáltam rendet rakatni velük. Most, hogy minden dobozba került, a padlásra és a lakókocsi mélyére, most derült ki, hogy ez nem is rumli volt, hanem élet. Miután aludtunk egy párat, bizton állíthatom, hogy hajlandó lennék megint az összevisszaságban meglátni az örömet. Ez a hónap azt is megmutatta, micsoda veszteség a távolságuk, az évenkénti ritka találkozások. Ezen persze kár keseregni, ilyen lapot dobott a sors, ezzel kell játszani. Csak most kóstolót kaptunk belőle, milyen lehetne. És jó volt! Nagyon jó!

Hazaút

 Nem hiszem, hogy az elmúlt években történt volna ilyen velem, hogy majd egy hét elteltével fogalmazom meg a hazaút élményeit. Igazából csak egy közepesen nehéz fárasztó utazás volt, nem sok említésre méltó mozzanattal. De ez se magyarázat a jelentős csúszásra. Persze, nem gondolom, hogy körmöteket rágva vártátok volna a befejező részt, de azért csak magyarázkodom. 

Reggel nyolckor indultunk a reptérre, ami itthoni idő szerint hajnali kettő. Fiunk repített ki minket az unokák morcos tekintete mellett, akik szívesebben jöttek volna velünk, mint az oviba. Pedig ott is remek napjuk készülődött, erről árulkodik az általuk választott etnikum ruházata, ami kifejezetten cukin állt rajtuk. 

Érzelmes búcsú, sima becsekkolás, aztán reménykedő várakozás, hogy most nem lesz másfél órás csúszás az indulásnál. Emirates-nél soha nem lehet tudni. Néhány esőcseppel az ablakon viszonylag időben indulunk. Most nem olyan hatalmas a gép, mint idefelé, de azért kényelmes, a stewardessek szolgálatkészek, szinte már gyorsan telik az idő, hiszen a "korai" indulás ellenére is tudunk bóbiskolni. A fene se tudja, miben fárad el az utazó, amikor csak itt ül meg ott ül. 

Dubai most sem mutatja jobb arcát, mint idefelé. A levegőben gomolygó por sok mindent elrejt a távolban, a reptér környéke pedig kifejezetten sivár. Viszont a reptér óriási. Újra buszra pakolnak. Az épület és a busz közötti kb. 10 méteren szinte mellbevág a közel 44 fokos hőség. A busz jó tempóban kanyarog, sokszor a kifutópályán, aztán megáll egy piros lámpánál. Előzékenyen elenged egy keresztben éppen landoló gépet, majd átvágunk a kifutón. Szürreális. Majd félórányi tekergés után megállunk egy épület előtt, liftezés, mozgójárda és az embernek olyan érzése van, hogy kb oda érkezett vissza, ahonnan elindult. A mozgójárdát műpálmafák szegélyezik, a kapunknál még az előző járat (Varsó) van kiírva, de a nyugágyakra emlékeztető ülések csábítanak egy kis "pihenésre". Enni nem kívánunk, iszunk. Aranyárban ismét. Apa elsétál valami kis dubai szuvenírért. Én kértem, hogy vegyen a barátainknak dubai csokit. Vett. Dubai, de nem AZ a dubai. A díszes dobozon rajta a Burj Khalifa, benne csokiválogatás, de nyomokban sem a pisztáciás, "kukacos" gusztustalanság, ahogy itthon borzongva emlegettük a népszerű csokoládét. Én is felcihelődöm, hogy megmutassan mire gondoltam, aztán sokat visszavesz a lelkesedésemből, hogy az említett dubai csokit első körben Lindt csokoládéként árulják. Aztán persze látom a helyi készítményeket, pirulásra késztető szégyenteljes áron. Óriási csomagokban mindenféle magvak, de már szkeptikus vagyok. Olyan áron adják, hogy nyilván nem fogy elég gyorsan, és a fene se kíván aranyárban állott magokat venni, amikor otthon se szenvedünk ilyenben hiányt. Az idő csendben telik, kicsit elmerengek, miért éppen Budapestre készülődik a népes arab család, ahol a mama és a legidősebb lány csadorban, a fiatalabbik és a négy fiú modern európai ruházatban telepedik le mellénk három szatyornyi McDonalds-os menüvel. A büszke atya kissé távolabb telepedik le zajos családjától, elmélyedve a telefonjában. Mint amúgy majdnem mindenki. 

A csatlakozás megint egy kisebb gép, szinte már családiasan apró, hiszen csak kétszer három ülés van soronként. Ez sincs tele. Hamar megkapjuk a "vacsoránkat", onnantól aztán a személyzet már nem sokat foglalkozik az utasokkal. Ferihegyen (juszt is) sima landolás, majd egy kissé hosszúra nyúlt várakozás után feltűnnek az első bőröndök. Nincs meglepetés, hiszen bőven volt idő az átszállásra nemcsak nekünk, de a csomagoknak is. Úgyhogy fürgén lépdelünk a buszmegállóhoz és kényelmesen utazunk az Astoriáig. Onnan néhány perc múva már úton is vagyunk hazafelé. A lakásban a beszorult meleg fogad. Este 11 óra múlt, nyitogatjuk az ablakokat, bekapcsoljuk a tv-t, lelkesen koccintunk a hűtőben talált fehérborral. Hazaértünk. Holnap jön Jamie és kicsit sajnáljuk, hogy nem már ma várt itt ránk. Ebben a lakásban fura az éjszaka az ő szuszogása nélkül. A közel három hét már emlék, a fotók felidézésével próbáljuk majd minél élettelibbé tenni az élményeket, aztán kezdődhet az izgatott várakozás, hiszen egy bő hónap múlva fiunk és az apróságok teszik meg ezt a hosszú utat, hogy aztán itt töltsenek egy egész  hónapot. Úgy szép az élet, ha zajlik! 

Július 20. vasárnap

 Sok mindentől megőrülök itt, ezek egyike, hogy nem használnak kést. Ha egyáltalán a pálcikán kívül más is kerül az asztalra, akkor az a kanál leginkább, jobb esetben egy villa is. A kanállal kell vágni is, ha túl nagy a falat. De van az a helyes kis kínai kanál, az és a pálcika mindenre alkalmas. Már, ha tudod használni a végeérhetetlen pastákhoz például. Nyilván gyakorlat teszi a mestert, de én őszintén elmondhatom, nem vagyok képes a zabálásra, ahhoz azért sokkal ügyesebbnek kell lennem. Úgy vagyok vele, mint az angol nyelvvel, ha már egy komolyabb mondatot megértettem, addig ünneplem magam - magamban persze -, amíg ki nem hagyok másik tíz legalább olyan fontos mondatot. Na, a kajálásnál is jelképesen vállon veregetem magam minden számba juttatott falat után, de szerencsére itt nem gyorsaságra megy a vacsora. 

Sűrű nap... Levi reggel a kínai órán kezd, onnan mind a ketten mennek rajzra. Eleinte azt gondoltam, csak ők hajtják a gyerekeket, de nem, itt nagyon népszerűek a vasárnapi iskolák. Angol nyelv, karate, balett... amit csak akarsz. Egész plázák vannak tele ilyen foglalkoztatókkal. És még marad energia a délutánra, amikor is elballagunk a Garden by the Bayre, egyrészt a Jurassic Parkba a Cloud Forestben, utána a rózsakiállításra, aminek adtak egy kis angol hátteret várkastéllyal, harci páncéllal, angol busszal, telefonfülkével, Csipkerózsikával (ez picit kiütött a nagy összképből), Artúr kerekasztalával és rengeteg rózsával. 

A sűrű napot megkoronázta a magyar-horvát vízilabda meccs, aminek az első félidejét a kicsik is végig drukkolták. Már csak azért is, mert a papát lehetett látni a lelátón és ez önmagában óriási élmény volt nekik. Félidőben felmentünk, mese és alvás. Nem tudom, hogy holnap reggel lesz-e még időnk elbúcsúzni, mert legkésőbb nyolckor el kell induljunk itthonról. Nem lesz könnyű. 

Min dig ez van. Aztán majd jön a futás, meg a sikítás 😄

Július 19. szombat

 A reggel jól indul, Leia nővér érkezik gyógyszerosztásra, aztán egy kis mese és én megszököm palacsintát sütni. Rossz ötlet volt. Időközben megjelenik apa és leánykája. Utóbbi megsértődik, hogy nem a papa csinálja a palacsintát, az apja meg beledumál, mintha most sütnék életemben először palacsintát. Sikeresen beletojnak a reggelembe, de keep smiling, nem mutatjuk, hogy a nagyi szíve vérzik. Menyem edzésre megy, mi a gyerekekkel a városba cipőt próbálni. Levinek fekete cipő kell, a fiam látott is megfelelőt, de fel akarja próbáltatni vele, mielőtt megrendeli a neten sokkal olcsóbban. Délután úszó edzés lesz, megint pancsolni fogunk mi is, minő rettenet 😄Egyébként tényleg az, mert én ettől úgy elfáradok, mintha követ törtem volna egy bányában. Délután a gyerekek buliba mennek, áldassék a szülinapozósok szentje. Nagypapa meg egy bélyegggyűjtőnek megy értékelni a gyűjteményét. Egy ovistárs papája a gyűjtő, aranyos pofa, mi is ismerjük, bár eddig nem tudtuk róla, hogy a sötét oldal magába szippantotta ezen a párás helyen. 

A délelőtt némi ámokfutással telik. Levinek kell fekete cipőt próbálni. Az ötlet nem dobja fel, visítva tiltakozik az indulás ellen. Leia a családi négykerekűt akarja, miközben látja, hogy a mama azzal ment el. Nekem őszül a hajfestékem ebben a hangzavarban, a fiamnak meg szerintem novemberben nem a negyvenedik, hanem az ötvenedik születésnapja lesz. Aztán elindulunk és mindenki boldogan nézelődik a buszon. Letudjuk a cipőt, elmerülünk egy hatalmas bevásárlóközpont alagsorában, ahol megszámlálhatatlan költekezési hely vár. A gyerekek megint szusit akarnak, most a nagypapa is csatlakozik, én csak békére vágyom. Egy kávézóban iszunk egy csodás flat-white-ot, a gyerekek nyakig csokisak lesznek, aztán lassan végre hazafelé vesszük az irányt. Otthon ebéd, aztán pihengetés - már csak azért is, mert a két gyerek átmegy a szomszédba játszani. Nem volt visításmentes idáig eljutni, mert Levi rendszeresen visz át játékokat, amiket aztán elfelejt hazahozni és akkor itthon áll a balhé, mert pont azokat keresi ő vagy a húga. Most nem engedik átvinni az újabb játékokat, erre visítás a válasz, de egy idő után konszenzus születik. Végre csend! 

Ekkor azonban új ötlet születik, most a szülők részéről. Mennyi hely van a csomagban, mert ők küldenének haza ezt-azt? Nem ám ruhákat vagy ilyesmit, felesleges is lenne, hanem ételeket, ami szerintem szintén felesleges, mert azért otthon is elég sok mindent meg tudok venni, amihez a két gyerek hozzá van szokva. És szerintem nem lenne baj, ha hozzászoknának más ízekhez is. De apuci hajthatatlan, már annak is örülök, hogy 5 kiló jázmin rizsről le tudom beszélni. Így aztán lőttek a tervemnek, hogy hazafelé kevesebb csomaggal utazunk, visszük az éléskamrát. Amikor voltak már nálunk, szívesen ettek olyasmit (itt elsősorban snack-ekről van ám szó), amit ott vettünk, de jaj, most egy hónapig ott lesznek. Szerintem ennyi idő alatt még könnyebben megszoknák, de apuci hajthatatlan. Kicsit elröhögcsélünk rajta, hogy Leia lelkesen visz át az összekészített csomagból a szomszéd gyerekeknek. Ha ilyen ütemben folytatja, a gondjaim megoldódnak. 

Nemsokára indulunk az úszóedzésre, most egy kicsit a pokolba kívánom a vizes holmikat, mert a csomagjaink már kezdenek összeállni, ezekre majd figyelni kell holnap, a szárítón ne felejtsem. 

Oh, mit képzeltem, holnapra még programok vannak. A bőrönd nagyjából bepakolva, hagytam helyet a csomagoknak is, a még kint levő lábbeliknek, a még száradó cuccoknak és persze annak a ruhának, amit holnap még jól összeizzadunk. Hétfőn 8-kor startolunk, ami már csak azért is érdekes lesz, mert a gyerekek tuti kiakadnak, hogy miért nem jöhetnek a reptérre. Check in megvolt, most egy - elvileg - nyugis este, aztán az utolsó napon még egy kirándulás a dino-parkba (természetesen a kínai és a rajzórák után). Nem lesz egyszerű! Fejünk felett - nagyon alacsonyan - éppen a nemzeti napra gyakorlatozik a légierő. Ezek egyre többen és egyre alacsonyabban jönnek. Az utcában éppen sétáltatják a környékbeli négylábúakat. Nem boldogok. 

Július 17-18. csütörtök-péntek

 A nap, amikor tényleg nem sok minden történt. Gyerekek az oviban, én kókadozok, mert az elmúlt hétnyi futkosós kórság alaposan mélyre vitte az energiaszintemet.  Apa meg hirtelen indokolatlan késztetést érez, hogy most álljon neki a két férfiember által kiagyalt munkának. Történt ugyanis, hogy három éve, amikor elkészült a ház felújítása, az eredetileg rozsdamentes anyagból készült korlátelemeket lefestették matt szürkére. Újonnan pofásan festett, de egy idő után felhólyagosodott és foltokban kezdett leperegni. Na, a fiúk azt találták ki, hogy ezt bizony le kell vakarni. Vettek is hozzá keskeny kis spatulát, aztán a gondolat kicsit elhalt, ahogy az ember kiteszi a lábát a durva melegbe, mert olyankor kis túlzással még az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a fizikai munkától. Na, apa tegnap váratlanul rákívánkozott a munkára. Csinálta is délelőtt tíztől délután négyig megállás nélkül. El is készült a teljes munka kb. ötödével. A levakart festéktől egy idő után úgy festett, mint egy bádogember és elég kérdéses volt, hogy a műfűről hogy a fenébe fogjuk felszedni a sok apró lemezkét. Én közben annyira voltam képes, hogy megcsináljam a marhapörit, kicsit felturbózva, mert volt benne répa, krumpli és apró kis gomba is. Az eredmény tökéletes lett, mert nyugodtan dolgozhattam, Pinky sem állt lesben mellettem, hogy mit segíthet. 

Közben megjött a fiunk, hazahoztuk a kicsiket, akik a papával közösen feltették a közelgő ünnepre való tekintettel a nemzeti zászlókat; és innentől az este viszonylag nyugodtan telt. Jó nézni, ahogy a fiam és a menyem jó étvággyal tüntetik el a főztömet. Viccesen megjegyeztem, hogy otthon ezt savanyú uborkával vagy más savanyúsággal szoktuk enni, gondolván, hogy itt bizony ilyesmit úgysem lehet kapni, erre Sharon előkotort a hűtő mélyéről egy üveg uborkát. Német csemege uborka volt, de ropogós, finom, egészen meglepett vele. Végre felvágtuk a csokitortát, ami tulajdonképpen a bécsi Sacher torta pontos mása volt és azt kell mondjam, nagyon finom volt még így is, hogy hétfőn vettük. Utána - szó szerint - eldurrantottunk egy pezsgőt, még egyszer felköszöntve a ballagót, aztán lassan alusni tért a csapat. Estére megint közfelkiáltással nagymama nyerte a mesélést, de a bestiák annyi mindent kérdezgettek közben, hogy így is majdnem tíz óra lett, mire csendben szuszogtak.

Ma reggel itthon maradt a gyerek, a mi gyerekünk. Tervek ezerrel, hogy aztán megint minden másképp legyen. A két pasi most éppen a feljárati lépcső korlátját vakarássza, pedig a Kínai Park látogatásáról volt szó, de ez már a következő látogatásra marad. Ebéd után megint medence és pancsolás, hacsak az időjárás-felelős közbe nem szól és nem éppen akkor szakad le az ég. 

Olvasom, hogy a vízes vb-n a magyar versenyzők (meg még nyilván sokan) panaszkodnak a hőség és a meleg tengervíz miatt. Nos, szerintem senkit nem érhetett meglepetésként, hiszen itt egész évben erre lehet számítani. A minap én is írtam, hogy Sentosán konkrétan pisimeleg a víz, most megtudtam, harminc fok felett van kicsivel. Hát, ezt előre lehetett tudni. Nem tudom, hogy a Marina öbölben jobb-e a vízminőség, vagy picit hűvösebb-e, de az is egy opció lehetett volna az úszásra. Az biztos, hogy amikor a Balck Penny teraszáról bambultam a vizet, jókora halak tátogtak az éltető levegőért ott is. A vízminőség meg? Ilyen meleg vízben azért kicsit bonyolultabb a kívánatos értéket elérni, ezért a várost hibáztatni dőreség, a szervezésnél kell ilyesmire gondolni és legfeljebb nem ide szervezni az eseményt. 

Amúgy már napok óta akartam írni erről, most talán összejön: a szingapúriak se nem szebbek, se nem okosabbak, még csak nem is elegánsabbak, mint mi, egész egyszerűen csak szerencsésebb csillagzat alatt születtek, mások a lehetőségeik. Az eleganciáról annyit, hogy a turkálós szettjeim és a temus mezítlábas cípőm itt már kifejezetten jólöltözöttnek számít. Vannak csodás üzleteik, de nyilván a köz nem ott vásárol, hanem az olcsó kínai és indiai üzletekben. Ami érthetetlen, hogy rengetegen járnak mindenféle hernyótalpas zárt edzőcipőben, ami néha egészen nevetségesen fest az amúgy 40 kilós gyereklány testeken. Egy viszont tagadhatatlan... amíg én egy reggeli óvodai kör után úgy festek, mint a lefőtt kávé, addig nekik még véletlenül sem jelenik meg a halántékukon izzadtságcsepp. Az európai férfiak inge bizony izzadtságtól nedves, ahogy a jéghideg metrón utaznak a munkahelyük felé, a helyiek meg mintha külön hűtőjük lenne, fel sem veszik ezt a baromi páratartalmat. Amíg én egy egyszerű bizsut sem bírok elviselni magamon, ők sminkelnek, ékszereket hordanak és persze mindenkinek ott a kezében az átokverte mobiltelefon, amit még menetközben is képesek lesni. Néha beleles az ember a mellette ülő felnőttébe és mit lát, valami agyatlan manga rajzfilm vagy tizenéves korban népszerű verekedős játék megy rajta, komolyan, mint a fiaim tízéves korukban, csak ők a számítógép előtt a Doommal vagy más hasonló rettenettel. A többiek meg csak pörgetnek megállás nélkül reels videókat. Roppant gyerekes. És ha már gyerekek... most nem Leviéket veszem alapul, ahol azért némi európai mércével is találkoznak, magánoviba járnak és már előre tanulnak az iskolára, összességében elég figyelmetlen és udvariatlan társaság. Ha látod a japánok már-már túlzó udvariasságát, azt hinnéd, Ázsiában ilyenek a gyerekek és a felnőttek is. Hát, nem. Simán átgyalagolnak rajtad, ha nem húzódsz félre, mert ugye a telefonról fel nem emelné a szemét. Hangosak is és ebben sajnos az én unokáim se jobbak. Más kérdés, hogy ez láthatóan csak nekem probléma, itt egy étteremben senkinek a szeme se rebben olyasmitől, amitől én otthon simán kiraknám az egész családot. Komolyabb rendre utasítást se látsz és ez bizony egy feszültségpont otthon is, mert ha Tibinél elszakad a cérna, Sharon bősz anyatigrisként kel védelmére a porontyainak, akik egyébként baromira nem érdemlik meg ezt a védelmet abban a pillanatban, sőt... Szóval, nehéz ezt kívülről nézni és nem beleszólni, nyilván ebben is van némi kulturális különbség, nem muszáj azonnal a liberalizmus kárára felróni. 

Az azért érdekes volt, hogy a minap történt incidensről, amikor Levivel bezárkóztam a fürdőszobába, a menyemmel nem beszéltünk és igazából a fiam se akarta tudni, mi volt. De ebben meg én nem ismertem pardont és igenis elmeséltem, hogy ez is egy megoldás lehet, hogy nem a gyereket zárom be, hanem kettőnket és akkor nem ellenségekként keveredünk elő, hanem sorstársakként. 

A menyemet amúgy nem sokat látom a gyerekek körül, de egy valamiben kőkemény és ez a tanulás, ez máris látszik. Levinek rendszeresen vannak apróbb házifeladatai, szavak leírása diktálás után, hol angolul, hol kínaiul, néha egy-egy kerek mondat. Ezeket rendszeresen számonkéri és soha nem engedi anélkül az oviba a srácot, hogy az adott néhány szó ne lenne benne a gyakorló füzetben. A helyesírást máris gyakorolják, meg amiket angol-amerikai filmekből ismerünk, hogy egy szót hangosan betűzni kell. És még nincs hatéves. A minap a társasjátéknál összefüggően olvasta fel a kártyákra írt utasításokat. Más kérdés, hogy némelyiket nemcsak ő, de mi, sőt az apja se értette. Ezeken lazán túlléptünk. 

Na, a fiúk lassan végeznek a vakarós munkával. Kicsit kárörvendve állapítom meg, hogy a tízre ígérkezett villanyszerelő még a kanyarban sincs, pedig már lassan fél tizenkettő. Tisztára, mint otthon.

Elugrottunk kocsival a nagyobbik Cold Storageba. Nyolc perc alatt kell végezni, hogy ingyen parkolj, ehhez képest a sült kacsamellett kiszolgáló pasi nem volt hajlandó tudomást venni rólunk, akik ott sorba álltunk többen is. Ő csak pakolta a nyers csirkéket a nyársakra. A helyi nők már többször szóltak neki, de szerintem ettől csak még jobban lelassult. Na, végre én is megkaptam, ami kellett, de sajnos bő egy perccel átléptük a határt, úgyhogy onnantól már irreálisan sokat kérnek egy percért. Mindegy is, hajtunk kifelé a mélygarázsból, zebra... és a zebránál egy gyönyörű színes kakas áll, majd amikor látja, hogy megállunk, méltóságteljesen átsétál a zebrán. Behaltam. Itt senki nem tart állatokat, de azért a botanikus kertben meg kint a szabadban elő-előfordul néhány kakas vagy éppen csinos tyúkocska. Nálunk is hallani a kukorékolást időnként. Az uszodában, ahova a gyerekekkel járunk, szintén ott csipeget egy mindig a medence végénél. De hogy ilyen szabályosan használja egyikük a zebrát, az teljesen ledöbbentett. 

Kisfiam készíti a salátát - gondolom, ebben közrejátszik az is, hogy a minap megjegyeztük, hogy kevés zöldséget esznek natúran, mindent csak az ételeikben. De egyébként tényleg. A két gyereknek ismeretlen fogalom egy szendvics paradicsommal vagy paprikával, fintorognak is, ha valami ilyesmit kínálunk nekik. A szendvicset rágcsálják magában és nem hiszik el, hogy a friss zöldségtől csak még jobb lenne. 

A délután megint a d'Leedon-ban töltjük a medencéknél. Isteni jakuzzi kényeztet(ne), de olyan forrón tűz a nap, hogy visszamenekülünk az addigra már árnyékos nagy medencébe. Amikor már teljesen szétáztunk, irány haza és a gyerekekért. Levi teniszórája a tűző napon, csodálom, hogy bírják a kicsik, mert nevetve rohangálnak és hajtják végre az edző utasításait. Én az árnyékban halódom. Pinky csinálta a vacsorát, mindenféle helyi fogások, a hallevest kihagytam, mert túlságosan erősen kötődöm a halászlénkhez, ez pedig még nyomokban sem hasonlít hozzá. Altatásra megint megnyerem a törpéket, Jamie mesét kérnek és kapnak is. Úgy tűnik ez a legjobb altató 😄

Július 16. szerda

 Tegnap este volt némi csetepaté. Senki nem tudja, hogyan kezdődött, mert az oviból még jó hangulatban értünk haza. Sharon és Levi között borult a domino és unokámnak meglehetősen elgurult a bogyója. Egy idő után meguntam, hogy nem szólhatok bele, a fiam sincs itthon, fogtam a gyereket és bevittem a fürdőszobába, amit magunkra is zártam. A visítás nem állt le, de nekem időm és - éppen - türelmem is volt a bulihoz. A bent töltött idő alatt kaptam hideget-meleget a sráctól, például ki is küldött volna, de lehet, hogy egészen hazáig, a nagy virnyákolás közben ezt nem igazán értettem, de csak ültem a kisszéken és magamat is meglepve nyugodtan mondtam neki, hogy innen csak ketten megyünk ki. Ő, ha megnyugodott és én vele együtt. Láss csodát, nem ment könnyen a kitartás, szerencsére az egyik fülemre éppen úgyis süket vagyok, de egy idő után belefáradt a visításba. Nem barátokként mentünk ki, de nem is ellenségekként. Mert tudnak ám nagyon kemények is lenni. Kivételesen Leia sem szolidarított üvöltő testvérével, pedig ez igen rossz szokása, bár, rendre ő kavarja a kakit, amiből az üvöltés indul. 

Menyem meg se merte kérdezni, mi történt odabent, mert időnként nyilván fura hangok hallatszódtak ki, például én is visítottam egyet, amikor már reménytelennek láttam a dolgot (szerencsére bejött, a gyerek is elcsodálkozott rajta), de látta, hogy a fia lehiggadt, nincs agyoncsapva, nem is akarta feltépni a még friss sebet. A két gyerek vacsorája innentől nyugalomban zajlott, a végén Levi egy lendkerekes kisautóval játszott, ami érdekes módon a zsebkendős doboznál mindig megtorpant, az ivós üvegénél viszont felrepült a levegőbe és csinált egy szaltót. Elvégeztem neki/vele egy kísérletet, mi történik, ha felállítom a zsebkendős dobozt és láss csodát, az autó szaltózott. A hangulat itt már alakulni kezdett, de aztán megint leszálló ágba került, akkor azt javasoltam, vegyük elő a tavalyi nagy kedvenc Szuper Marios társasjátékot, amiben állandóan rommá vert. Az este hátralevő részében ezzel játszottunk, majd amikor a mamájuk le akarta őket fektetni, engem követeltek. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy a mi ágyunkban meséljek először, de nagypapa kihasználta az alkalmat és azonnal levetített nekik két kis rövid magyar mesét (angolul, amiért a fiam nyilván megnyúzná a nagypapát, úgyhogy nem meséljük el neki), utána visszamentünk a szobájukba és a lámpa lecsavarása mellett Jamie-s történeteket meséltem. Levi majdnem elsírta magát, amikor Jamie lába megsérült, de gyorsan megvigasztaltam, hogy a doktorbácsi szerint már nem fáj neki. Leia hamar elaludt, Levi még bírta volna, de hát minden mesének vége van egyszer és tudomásul is vette. Kapott egy puszit, még lerúgta a kis takaróját (én mániákusan takargatom őket, mert egy jégveremben alszanak), aztán kijöhettem, a hátralevő időre már csönd volt. 

Az óvodával azért megvicceltek, mert nanáhogy, hol jut eszébe a gyereknek, hogy ma szerda van és szerdán vinni kell egy angol nyelvű gyerekkönyvet? Már az öltözőben. Tehát nagymama séta haza, könyv felkap és séta vissza. Kb úgy hiányzott ez a plusz kör, mint üveges tótnak a hanyattesés. Pihegtem vagy egy órát, mire képesnek éreztem magam, hogy elinduljunk otthonról. Apa itt is szakmázik, minden évben felkeressük a Fullerton szálló aljában levő philatélia boltot, hogy néhány újdonságot beszerezzünk. Jó napunk van, mire odaérünk, pedig még csak fél tizenkettő, az eladó diszkréten bezárta a boltot és a hűvösben pálcikázza az ebédjét. Nyitás majd egy óra múlva. Na, addig mégis mi a fenét csináljunk itt a közleben, amihez nem kell a tűző napon lődörögni. Első körben üldögéltünk egy kicsit a szálló aranyhalas medencéje partján, aztán én úgy döntöttem, elmegyek és megkeresem a kétbetűst, ami itt persze Restroom. És akkor olyan történt velem, ami még soha, videóra vettem egy nyilvános női wc-ben tett körutazásomat. Ennyi márvány, arany és tükör egy mellékhelyiségben, egészen elképesztő volt. Mivel az idő még fiatalka volt, nekivágtunk a folyóparti sétának, erősen eltökélve, hogy ma a Black Penny sörözőben iszunk valamit. Már sokszor fotóztunk a jellegzetes angol sörözőt, de ma jó napja volt. Olyan szomjas voltam, hogy konkrétan porzott a szájpadlásom, úgyhogy ellentmondást nem tűrően tettem le a sejhajom az egyik asztalnál. Párom megadóan követett. Nem, hazudok. Nagyon is lelkes volt. Kért egy Quinesst és egy világost az asszonynak, a jólelkű alkalmazott meg megfűzte, hogy az asszony igyon inkább cidert, milyen jó lesz neki. Még a márka is ugyanaz volt, mint itthon. Akkor legyen úgy. Hát, nagy csalódás volt, ráadásul rögtön félliteres mennyiségben, igaz, jéghidegen. Az ám, de a Strongbow cider itthon édes, ez meg olyan savanyú volt, hogy még a fenekem is ijedten rezzent össze az első pár korty után. Meg lehetett inni, nem azzal volt a baj, csak nem azt vártam, amit kaptam, ráadásul, hiába ittam, valahogy csak egyre szomjasabbnak éreztem magam. Pedig a minap a közelben elfogyasztott Tiger sörrel nem jártam így. Na, mindegy is... a cider lassan fogyott, apa türelmetlen volt, kifizette a számlát és visszament a bélyegshopba, hogy én kortyolgassam csak nyugodtan, majd jön. Ezzel egyet tudtam érteni, mert mindig veszett sok időt kell szteppelni mellette, mire az udvarias és lassú kezű alkalmazottal a dolgok végére járnak. De egy idő után már csak elfogyott az itóka, hát fogtam magam és felálltam, elmentem utána. Az időközben mellettünk letelepedő amerikai család nézett is értelmesen utánam, hogy innen csak így fizetés nélkül meglehet pattanni?  

Őszintén szólva nem sok kedvem volt még bolyongani a forró városban, úgyhogy a legközelebbi buszra akartunk felszállni. Ehelyett csak mentünk és mentünk, és amikor végre ott voltunk a kérdéses megállóban, ahol jól láthatóan épp előttünk ment el a nekünk jó busz, besétáltunk a metróba, hogy akkor azzal megyünk. Basszus, ezek kilométereket tudnak gyalogoltatni a föld alatt, ráadásul ez a rész egy átszállós vonal. Szerintem a következő busz is már régen otthon volt, mire mi végre kikeveredtünk a föld alól. Hazafelé vettünk tejet és fagyit. Utóbbit úgy ettem otthon, mint aki az életéért eszi. De végre lehűltem belülről is, most aztán zuhany. Amúgy a napot azzal kezdtem, hogy megnéztem a kiszáradás tüneteit és az enyhe változatnak elég jól hozom pár tünetét, például ezt az állandó szájszárazságot is, meg azt, hogy kb egy lepkefinggal érzem magam egy súlycsoportban. Úgyhogy inni kell, de ez azért nem olyan egyszerű. Nekem. Aki otthon is úgy erőszalkolja meg magát. Másrészt a víz, amit cipelgetek magammal, valahogy olyan ízetlen, hogy tényleg csak akkor kapok rá a kulacsra, ha már szédelgek. 

Ma még el kell hozni a srácokat az oviból, aztán pattanunk itthonról, megyünk a gyerek munkahelyére és onnan együtt a vízilabda meccsre, hogy talpig temus magyar mezben drukkoljunk a fiúkért. Hoztam mindenkinek, még a gyerekeknek is, bár ők nem tarthatnak velünk. Szorítsatok Ti is, mi a helyszínen mindent megteszünk a győzelemért. ... Nem sikerült! Kár azért a negyedik negyedért 😓, de azért mindannyian rekedtre kiabáltuk magunkat.

Július 15. kedd

 A mai nap Róla szólt. A kisebbik fiamról, aki mögött két kemény év állt, amikor munka és család mellett elvégezte egy idegen ország, idegen - és igen magasan jegyzett - egyetemének mesterkurzusát. Igazából tavaly végzett, de már az ünnepségek után, úgyhogy az idei csapatba kerültek. Nagy felhajtás övezte a diolomaosztót. Már eleve, itt a talárokat és kalapokat megveszik a diákok. Meg a fotóst. De ez most mindegy is. Kísérőként kicsit bajban voltunk, mit is illik felvenni a nagy eseményre, de itt - ahogy otthon is az első diploma átvételekor - nem volt szigorú dress code a hozzátartozóknak. Ne sortban, kb ennyi az elvárás a férfiaknál. 

Reggel menyem rendezte a kicsiket, mi addig felöltöztünk, az ünnepelt pedig korán elment. Indulás után még eszünkbe jutott, hogy egy virágcsokorral is megnehezítjük a fiatalember életét, aki ilyet talán utoljára a ballagásán kapott. Apa próbálkozott először. A virágos persze zárva, de sebaj, mert ott a nagy Cold Storage, ott is árulnak kész csokrokat. Ezek után érkezett egy csokor krizantémmal, mert ha már napraforgót nem kapott, akkor szerinte ez hasonlított hozzá a legjobban. Csokor a csomagtartóba, én kiszállok, futok befelé, menyem rója a köröket az épületegyüttes körül. Nincs nagy választék, csak liliom meg rózsa, az utóbbi mellett döntök, abból is a nagyobb csokor mellett, ugrás a kocsiba. A NUS kulturális centrumban már javában gyülekezik a tömeg, de találunk még parkolóhelyet. Fiunk már izgatottan vár a bejáratnál. Gyors fotó az egyetem 120. évét, az ország 60. évét és a végzett diákokat egyaránt ünneplő zászlók előtt, aztán már megyünk is mindannyian elfoglalni a helyünket. Itt nem lehet számolatlan rokonsággal ünnepeltetni magad, szigorúan két jegyet kap mindenki, aztán némi szerencsével lehet még további jegyekhez jutni, így sikerült Sharonnak is velünk tartania. A virágot persze le kell adni, de gondoltak erre, vizes tartályok, sorszámozott kártyák várják a csokrokat a hűtött helyiségben. Az ünnepség után, mint nálunk a télikabát a színházban, műsor után átvehető. 

Remek helyünk van, pont középen. Ugyan az emeleten, de legalább jól rálátunk az eseményekre. Lassan elcsendesedik a nézőtér, ahogy az iskola igazgatója lelkesen üdvözli a graduálókat és szüleiket, barátaikat. A további előadókról, titulusaikról nem sokat tudok elmondani, az biztos, az első maga is az egyetem volt diákja, most professzora és nem akar kifogyni a régi és új emlékekből egyaránt. De csak eljutunk a diplomák kiosztásáig is. Nem tudom, mire számatottam, de ennyi diákra, biztosan nem. Név szerint szólítják őket, mindenki kap lehetőséget egy igazi emlék-fotó elkészítésére is, és csak jönnek végeérhetetlen sorokban. Mi csak nyújtogatjuk a nyakunkat, kicsi fiunk mikor kerül sorra. Elég sokáig kell várni, de egyszercsak megjelenik ő is a lépcső aljában, még kedvesen igazítanak a ruhája redőin, ahogy szinte mindenkinek és már lépdel is fel a dicsőséget jelentő deszkákra. Tibor Zoltán Pados - tisztán és érthetően olvassák fel a nevét, ahogy egyébként minden diáknak, legyen amerikai, kínai, indiai vagy éppenséggel arab. Volt egy arab fiú, akinek a hosszú nevénél óhatatlanul is egy arab herceg képe sejlett fel előttem, talán az is volt, olyan elegánsan vonult végig a tanári kar előtt és vette át a diplomáját. És jött a hórihorgas kisfiam, kisgyerekkorától megszokott pírral az arcán, hogy átvegye azt a papírt, ami mindenféle értelemben sokba került neki. A tandíj sem volt piti, de az a rengeteg idő, amit a munka és gyereknevelés mellett belefektetett, na, az volt a kemény. A nehéz napok után éjszakákba nyúlóan hajnalig tanulni, vizsgákra készülni... valahányszor találkoztunk, vagy csak beszéltünk a messengeren, aggódva néztem a mély árkokat a szeme alatt. Amióta visszatért a hétköznapi életébe, szerencsére visszatért a korábbi jó formája is.

Az utolsó diákot viccesen nagy ováció kísérte, mert a hosszúra nyúlt ünnepség végén jó volt már végre csak a magunk ünnepeltjével foglalkozni. Még eldurrantak a tűzijátékot imitáli aranyszálak petárdái, lehullottak a lufik százai a mennyezetről, önfeledt játékosságot hozva magukkal. Még fotózások az aulában, az osztályok és a szülők, barátok pózolnak az évfolyamot hirdető feliratok előtt, aztán szép lassan mindenki hazafelé indul. 

Mi nem (ahogy nyilván még nagyon sokan nem), hanem Sharon ajándékaként a Marina Bay Sand tetőteraszán levő Spago étterembe. Ez az 57. emeleten található és páratlan a panorámája, mégha kelt is némi irigységet a néhány méterre fürdőzők látványa. Ez csak nagyon keveseknek a kiváltsága, azoknak, akik eltöltenek a szállodában egy ejszakát. A legeldugodtabb szoba is 700 dollárnál indul, a jobbak persze ezerbe vagy még többe is kerülnek éjszakánként, de nyilván egy életre szóló élmény. Amikor Tibi 2016-ban megérkezett, a barátaik egy ilyen lehetőséggel lepték meg őket, az akkor készült fotókról jól látszik, milyen érzés az, ha a medencében állsz és szinte lecsurogsz a végtelen mélységbe. Na, de az ebéd...

Voltak választható ételsorok és lehetett csak önálló fogásokat is választani. Mi az ételsoroknál ragadtunk le, mindannyian onnan választottunk. Én például a következőket.

Előtétel: Burrata with Tomatoes and grilled Courgettes (Herb Vinaigrette, Pine Nuts, Serrano Ham, Rocket,Old balsamic) - ehhez sok hozzátennivaló nincs, lásd a fotót.

Főétel: Miso Broiled Ora King Salmon (japanese pickles, Hijiki seawed rice, Ikura) - egy növény levelén tálalják, a rizs nagyon finoman fűszerezett, apró és színes zöldségek szegélyezik, tetején hasal a lazacszelet, gazdagon megszórva fűszerekkel. A másik oldalon pedig nem is olyan apró vörös színű gömböcskék. Kaviár persze, de ekkorát szerintem még nem láttam. A falatnyi ételre pakolva pár szemet, királyi érzés, ahogy a gömbök szétpattannak, szinte felrobbannak a szádban. Tökéletes!

Dessert: kihagytam a Panna cottát, ami talán kár volt, mert nem úgy készült, mint mifelénk, hogy nagy ízetlen pannacotta, rajta kevéske édes szirup, hanem rengeteg barackkal és csak jelképes pannacottával. Mindegy, a kávé, amit választottam helyette egy ízorgia volt. Eleve egy nagyon finom, krémes kávé, mellette kistányéron valami fura, de mutatós... kávészemeken egy barna lapocska, rajta marchmelon és apró csokigömbök. Ez a karamell-lapocskát a kávéba kell mártogatni, utána elolvad a szádban, fantasztikus. 

Fehérbort ittunk hozzá, miközben az alattunk nyüzsgésének zajától megfosztott várost néztük. Megint egy olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amit az ember egy életre elraktároz magában. Gondolom, Sharontól tudták, milyen alkalomból foglaltuk az asztalt, így a végén egy kis falatnyi meglepetés csokitorta is érkezik, Congratulation felirattal és egy kis boríték az alkalmazottak jókívánságaival. Én kis naíva azt hittem, valamiféle voucher lapul a borítékban, de azért így is kedves gesztus volt. 

Hazatérve senkinek nincs ereje semmihez, nézegettjük a jobban vagy kevésbé jól sikerült fotókat, aztán fiacskánk indul vissza a Marina Bay Sandhoz, mert ott lesz a vacsora az osztállyal. Meglepne, ha tudna enni. Mi lassan elporoszkálunk a gyerekekért, lassan pedig vége lesz a napnak, ami megint úgy telt el, mint egy pillanat. 

Július 14. hétfő

 A reggel balhéval indult és mostanra lemállott rólam a mindent elnéző nagymama álarca és kifejezetten rossz néven vettem az unokáim viselkedését. Sok mindent nem tehettem, így fogtam a kiskocsit és a motyójukat elvittem az ovihoz, de bemenni nem voltam hajlandó velük és délután sem terveztem értük menni. Ez végül így is alakult, pedig addigra talán már múlt belőlem a dac. Fiús anya lévén a fiú unokámat védem körmömszakadtáig, de ma vele is- hogy pestiesen mondjam - tele volt a hócipőm. Leia egy külön fejezet. Nekem eddig fogalmam sem volt róla, hogy egy lánnyal ilyen nehéz lehet. És még csak négy éves. Éppen ezért tele volt az a hócipő a kisfiammal is, aki minden hisztire tud egy mentséget és el nem ismerné, hogy hagyták ezt a két kis manipulatív vakarcsot a fejükre nőni. Rossz ezt látni és még rosszabb, hogy nem tehetek ellene. De mögöttük már becsukódott az ovi kapuja, hagyjuk is...

Délelőtt terveztünk indulni, de csúsztunk, mint majom a jégen és legalább fél 11 volt, mire nekivágtunk, hogy Sentosára menjünk. Mire kiértünk A Vivo Expresszhez, az egysínű kisvonathoz, már erősen beborult, nem sok jóra számatottunk. A 2025-ös World Aquatics Championship Singapore egyik helyszíne is kint van Sentosán. Erre nem számítottunk, hogy a kisvasútról leszállva egy elkerített strandszakaszt találunk. De szerencsére a tavalyi strand még üres volt, ott viszont büszkén lengett a piros zászló, ami azt jelzi, hogy tilos a fürdés. Tébláboltunk, próbáltuk kitalálni, mi legyen a megoldás, hogy a mai nap ne fulladjon teljes kudarcba, végül a közeli spanyol étterem felé vettük az irányt. Tavaly voltunk ott fiunk születésnapján és remek napot töltöttünk el, finom falatokkal és az étterem medencéjében csobbanással. Nem fogjátok kitalálni, zárva volt. Igaz, 12-re ígérték a nyitást, de addig nem sok ötletünk volt, hogy ezen a szakaszon mivel üssük el az időt. Szerencsére időközben bevonták a piros zászlót, úgyhogy azonnal nekivetkőztünk és irány a pisimeleg tengervíz. Lebegtünk, úszkáltunk jó félórát, aztán kicsit leszáradtunk, elballagtunk zuhanyozni, átöltözni. Szívesen maradtunk volna még, de az idő sem volt igazán jó, az eső is csepergett alig érezhetően, ráadásul pedig oda kellett tenni a gulyáslevest, amit mára rendelt a család. Hazafelé a nagy napra vettünk tortát és pezsgőt, aztán birtokba vettem a külső konyhát. 

Az eredmény remek lett. Az elmúlt napok kínlódásai ellenére képes lettem volna a fél fazék gulyást kikanalazni, de persze mértéktartásban is jó vagyok, ha arra gondolok, holnap (vagy inkább holnapután) hogy fog örülni a gyerek a kevéske maradéknak. Az unokák persze nem ették (az igazsághoz tartozik, Levi megkóstolta és nem köpte ki) , ők a szusi vacsorának örültek rettenetesen, amit az apjuk hozott nekik. Én nem cseréltem volna el egy tányérnyi gulyással, az biztos. 

Egy kis esti játék, szülők lefektetési besült próbálkozása, de végre csend borult a házra. Kisfiammal még befejeztük a minap a tenisz miatt megszakított Paddington Peruban c. filmet. Kifejezetten aranyos kis film. Aztán mindannyian elbújtunk a szobáinkban. Holnap lesz a diplomaosztó ünnepség, szépnek és kipihentnek kell(ene) lennie mindenkinek! 😉

Július 13. vasárnap

 Egy lazának ígérkező nap...

Leia nővérke besurrant, vitte nagypapának a gyógyszeres dobozt, megvárta, amíg beszedi, tőlem vizet rendelt, majd a dobozt vitte vissza a helyére és azzal a lendülettel el is tűnt. Mire lejöttünk egyikük sem volt itthon. Levit a kínai óra várta, Leia és Sharon a másik nagyszülőkkel volt, utána pedig elvitte a gyerekeket egy babazsúrra. Leia legjobb barátjának a zsúrja volt, lakáskímélő közösségi játszóházban való megrendezéssel. Imádták. 

Mi itthon belevágtunk egy kisebb munkába, amit fiacskám régen tervezett, csak egyedül kevés volt hozzá. Ugyanis az előkertben és a hátsóban is van egy nagy dobozszerű szekrény. Az egyikben a grillező és millió más kacat, a másikban az aprónép különböző járgányai vannak. Unalmas lenne részletezni, miért, de a két ládát ki kellett cserélni és új helyre tenni. Az eredmény a növekvő gyerekbringák számára tágasabb tér, az előkertben egy felszabaduló hely, a hátsó kertben még nagyobb felszabaduló hely, konkrétan a teraszon, és egyúttal egy megejtett lomtalanítás is. Elégedettek voltunk. És csöpögött rólunk a víz. 

Később bementünk a városba ebédelni, amit én nehéz szívvel próbáltam minimálra venni, mert az éjszakám nem volt egy fáklyás menet, a gyomrom továbbra sem akarja a tutit, mondhatnám úgy is, hogy a finom BBQ vacsora kárba veszett. Ha már bent voltunk a Great Worldben, vettünk is pár apróságot. Hasznos apróságokat, mint például a terasz-székek lábaira kis "cipellőket", meg a nagypapának pár hasznos dolgot, ha már annyira ragaszkodik egy kis ház körüli teszek-veszekhez. És nem utolsósorban egy nagy doboz széntablattát, mert úgy tűnik, az idén ezzel fogok huzamosabb ideig élni. 

Taxival mentünk a találkahelyre, onnan együtt haza. Felfújtuk Elzát, a Jégvarázsos úszómedencét és játékkal töltöttük az időt, hogy elindulhassunk a Marina Barrage-hoz, aminek a tetején piknikezni és sárkányt eregetni fogunk. Utolsó ilyetén emlékem a fiúkkal úgy harminc évvel ezelőtti, úgyhogy kíváncsian vártam, mi lesz. Ugyanis még élénken emlékszem, hogy Tibit alig, Gyuri inkább érdekelte a dolog, de mindketten idősebbek voltak, mint ezek a picik. Nos, Tibi fiam felnőtt az érdeklődéshez, nagyon jól elszórakozott (a nagypapával együtt), a kicsiket annyira nem kötötte le, mivel nem kevés ügyességet is figyelmet követel a dolog, ezekkel meg még nem igazán rendelkeznek. Főleg a türelemmel. Hogy színesedjen az este, miközben csodálatos naplemente készülődött a Marina Bay Sand fölött, Leia húzóra megivott egy nagy pohár vizet, ami apró gyomrát alaposan meg is forgatta és azonnal hatállyal kidobta a taccsot. Ettől persze megijedt és úgy visított, hogy malacot csendesebben ölnek mifelénk. Anyja elvitte kimosdatni és hiába ajánlottam a blúzomat, a menyem Tibi pólóját húzta rá. Úgy szaladgált ott, mint egy kis lelenc, amíg oda nem hívtam, hogy nem akarja-e mégis inkább a csipkeblúzomat. Nőből van, naná, hogy akarta. Ügyesen meg is csomóztam a hátán, igazán jól festett benne. Itthon aztán gyors fürdés és fekvés, holnap ovi. 

Mi még ingadozunk, hogy a teniszdöntőig ébren tudunk-e maradni. A fiam nagyon eltökélt,a menyemnek szerintem hamarabb ragad le a szeme, mint a gyerekeknek, Tiborom a zuhany alól szerintem már be is mászott az ágyba, én meg verem itt a billentyűket, aztán futok én is fürödni. Szerintem utána már bennem sem lesz sok lelkesedés drukkolni. Alcaraznak kéne, mégiscsak ő a spanyol Rafa után, de a szívem mélyén nem csípem a srácot. Meg nem tudnám magyarázni, miért. Úgyhogy Sinnernek szurkolok. De lehet, majd álmomban. 

Fontos hír, hogy Jamie ma már labdázott, úgyhogy talán magunk mögött hagyhatjuk a toklász-balhét, a holnapi kontrollon kiderül, és akkor nyugodtan lemehetnek a Balatonra is. Yess!

Július 12. szombat

 Nyolcig aludtunk! Ehhez persze az is kellett, hogy Levi a táborban, Leia a szülői ágyban aludt. Levinek a folyamatosan érkező képek és videók alapján nyilvánvalóan tetszik a kaland, hugának meg szerintem már kezd problémássá válni, hogy lemaradt valamiről. Közben Levi beiskolázásáról is szó esett. Július 21-én (elutazásunk napján) kell online leadni a jelentkezéseket és egy hét múlva kapnak választ. Roppant sokrétű szempontok alapján történik az esélyesnek ígérkező iskolák kiválasztása. Eleve a lakóhely 1 km-es körzetében, másodjára két kilométeresben és remélhetőleg nem kell tovább szélesíteni a kört. Van olyan, ahova csak olyanoknak van esélyük bekerülni, ahova a szülők is jártak, vannak a katolikus iskolák (többnyire nem koedukáltak), ahova Levinek is esélye van bejutni (esetünkben a Szt. József fiúiskola), vannak olyanok, ahol előnyt jelent, ha a testvér már odajár ... ezek az állami iskolák, amik alapvetően sokkal-sokkal olcsóbbak lennének a mostani magánóvodai helynél. Persze ott nyilván jönnek majd hozzá mindenféle különórák, amikre azért lehet majd költeni. És van a nemzetközi iskola, ami kőkemény kiadás, idővel kettővel beszorozva. Ez most nem tűnik járható útnak. De ismerve a helyi iskolarendszer hatékonyságát, az állami iskola nem jelent minőségi leértékeltséget. Az állami egyetem (NUS) a világ 8. legjobb egyeteme. Itt veszi át mesterdiplomáját a kicsi fiam a jövő héten.

Leiának két év múlva esedékes a procedúra. Ő szerencsésebb helyzetben van, mert az első számú kiszemelt pont szemben van a mostani óvodával, a kínai lányiskola. Nagyon modern, nagyon szép, állítólag nagyon jó is. Ezt Kevintől Levi egyik csoportársának apukájától tudjuk, aki Skyler lánykáját oda igyekszik éppen bejuttatni. Az oktatás mindenhol angol nyelven zajlik, de persze vannak kínai órák is.

11-re elmentünk Leviért a táborhoz, ami tulajdonképpen az Állatkert egyik részlege, a River Zoo területén található. Mit mondjak, viharosabb örömködésre számítottam, de láthatóan olyan fáradt, mint aki egész éjjel nem aludt, pedig este még jó hangulatban kívánt videóüzenetben jó éjszakát mindannyiunknak. Onnan egy golf klubhoz mentünk, ahova apóstársnak van tagságija, bár leginkább ebédekre, vacsorákra veszik csak igénybe, nem golfozik. A golfpálya gyönyörű, hatalmas, az embernek kedve lenne bebarangolni, az épület elegáns és kissé régimódi, pont olyan, csak nagyobb kivitelben, mint a Raffles Town Club, ahol az óvoda is van. Egy részében éppen egy indiai esküvő zajlott, a megkapó környezetben fotózták épp a vőlegényt, aki tradicionális ruházatban feszített. Az étterem a szokásos elegáns éttermek egyike, szolgálatkész és csendes személyzettel. De... amit nem értettem... az étterem előtt egy fedett terasz húzódik, úgyhogy minek a lazára engedett redőny, a napfény nem fogja besütni a helyiséget. És minek a plafontól földig érő sűrű függöny? Ugyanis az ablakon túl a zöldellő lankákat látnád, a sportolókat, akik sétálnak labdáik nyomában, esetleg az elektromos kis golfkocsikat. Csodás látvány a gondosan, kisollóval nyírtnak tűnő gyep. A barlangszerű (hogy mondják a hatalmas barlangot? grotta?) érzésnél felszabadítóbb lenne ezeknek a látványa. Azt ételekről nem sokat tudok elmondani, fogalmam sincs miket ettem és miket hagytam ki. Leginkább a teát fogyasztottam, amit folyamatosan újra töltöttek, valahogy megnyugtatta a gyomromat. Én jázminnak gondoltam, de valami más virág volt. A család kedveli a mindenféle töltött kis batyukat, igazából az, amelyikben még leves is van, az nekem is nagyon bejön. Volt húsgolyó a Mr.Beansmártásokra hajazó édes-savanyú szószban rizzsel. Azt a gyerekek kétpofára ették, úgyhogy gyorsan fel is vettem az otthoni menülapra, ha jönnek. Elég bajban leszek a gyümölcsökkel, mert eddig bármivel próbálkoztam az itt is és otthon is fellelhetők közül, mind keménynek, éretlennek és savanyúnak bizonyult az itteniekhez képest. Ezeket az egzotikusokat ismerik és szeretik, az európaiakat meg nem igazán. 

És a lényeg... lépdelünk kifelé, a szülők a lifthez mennek, mi a lépcsőt választjuk. A lépcső melletti bárban megy a tv. Biciklis versenyt közvetítenek. Milyen ismerős épület, csak nem? De igen, Magyarország, az Esztergomi bazilika előtti tér volt a cél. Hogy Tour de micsoda, azt sajnos már fel sem fogtam, hogy az országom így szembe jött velem 😄

Nemsokára a szokásos úszóedzésre megyünk. A két gyerek nyilván nem örül majd a hírnek, megint egy adag hiszti kíséri az indulást, hogy ott aztán felszabadultan élvezzék a hűs vizet. A múlt alkalommal is így volt és a fiam szerint ez szinte minden alkalommal így van. Nehezíti a helyzetet, hogy az ébrenlétért éppen mesét nézhetnek, azt meg mindig szinkron visítás mellett hagyják csak ott. 

És láss csodát, nem volt hiszti. Volt viszont felhőtlen lubickolás. Otthon azt mondanám, mint két kis uniqumos üveg, de Leián egy lehetetlen úszósapka van, mindkettőn úszószemüveg, úgyhogy nyomokan sem emlékeztetnek a vidám figurára. Vagy csak másképpen... lásd nagyanyai elfogultság. Levi magabiztosan úszott a versenymedencében, Leia a számára mélyvíznek számító 1,20-asban, és ez az, ami a legfontosabb.

Vacsorára BBQ volt fiam módra. Semmi extra fűszerezés (a gyerekek miatt), kis bárányborda, kis steak, kis kolbászkák és sok-sok zöldség, cukkini, paprika, koreai gomba (jó nagy), spárga... és minden előzetes pácolás, olajozás nélkül is remek volt. Megint tanultam valamit, apa meg beleszeretett a gomba alakú faszenes sütőbe, pedig otthon nem faszeneztünk (nem véletlenül) már vagy öt éve. Igaz, a húsokat vajjal kenegették, volt is némi lángolás, mégsem égett meg semmi. Három napnyi koplalás után úgy ettem, mint egy földműves egy nehéz nap után. 

Július 11. péntek

 Az ébredés határozottan jobb volt, mint tegnap. Drága párom még azt a kijelentést is megengedte magának, hogy mennyire kisimult lettem a jó tizenkét órás alvásnak köszönhetően. Mondjuk, én a tükörben ezt nem látom, a kisimulásomhoz szerintem kétheti alvás is kevés lenne már, de tény, hogy klasszisokkal jobban érzem magam. Bár, a reggeli tejeskávé mindenképpen egy elkapkodott pillanat volt, ez már bebizonyosodott, de a továbbiakban csak a coca cola jótékony csatornatisztító hatására bízom magam. Ez a mosogatómnál is bevált. 

A gyerekek cuki módon érkeznek ébreszteni, Levi hozza a nagypapa gyógyszeres dobozát, hogy figyelmeztesse a reggeli rutinra, aztán az egész csapat lezúdul a nappaliba reggelizni. Levi ma egyéjszakás ottalvós táborba megy, kisbőröndünk hivatott elnyelni a hálózsákot és matracot, meg ami egy ekkora gyereknek két nap alatt kellhet. A kedélye elronthatatlan, vidáman várja az indulást. Leiáek vizes programja azonban ugrik, mert hol csöpög, hol csak az eső lába lóg. Utólag kiderül, mehetett volna fürdőruhában is, de a tanárok - bölcsen - elnapolták a mókát. 

Na, hát egy érdekes tapasztalat. Bár a gyerekek tele vannak mindenféle mesekönyvekkel, jórészt nekünk köszönhetően, azért néha a gyerekkönyvtárból is hoznak - főleg kínai nyelvű könyveket -, amiket a nap bármely pillanatában vissza lehet vinni, ugyanis van a könyvtár oldalában egy automata, ahol egyesével berakod a könyvet, az lecsippantja, majd küld egy visszaigazoló e-mailt, hogy a következő könyveket adtak le ezen a napon, ebben az időpontban. Ember nem látja, nem érinti, csak amikor a helyére rakja. Te pedig akár az éjszaka közepén is rendezheted a dolgot. 

Elmentünk húst venni, ami itt nem egy hétköznapi feladat, ha nem hétköznapi alkalomra veszed. A kacsát Huebernél vesszük, a marhát egy kimondhatatlan nevű helyen, már ha steakről beszélünk nem holmi combkockákról. De az üzlet 11-kor nyit, mi már félórával előtte ott vagyunk. Mit lehet ilyenkor tenni, mint beülni Marcelhez egy kis svájci sajtra és sonkára, a fiúknak frissen facsart narancslére, nekem egy teára. Olyan bagettet kapunk, hogy még forrón ropog. 

Zsákmányainkkal hazaugrunk, aztán irány a régi lakópark, ahol laktak és ahol hűsítő medencék várják a lakókat. Valami turpisság árán még mindig behajthatunk és élvezhetjük a szinte üres medencét. A nap ugyan bujkál, de ezt igazán nem rójuk fel neki, mert amikor kisüt, mintha grillen lennénk. Hazatérve indulás Leiáért, aki ma az egész család osztatlan figyelmét élvezi, amíg a bátyja a táborban. Vacsora után pedig közösségi tenisz-nézés, bár az én szemem konkrétan leragad. Djokovicsra egészen biztosan nem fogok várni, apa és fia éppen elég nézőközönség.