Mindjárt kicsengetnek ...

 Az évvége mindig az összegzésé és a tervezésé. Néha a fogadalmaké is, de azokat (meaculpa, meamaximaculpa) sosem tartom be, úgyhogy mostanra már elengedtem. Nincsenek nagy kitűzött célok, értsd mínusz tíz kiló meg ilyenek. Majd történnek a dolgok ahogy, és akkor abból kell kihozni a számomra legjobb megoldást. Ez már önmagában is óriási kihívás, minek elérhetetlen célokat kitűzni.

Az idei év összességében jobb volt, mint az előző és még jobb, mint az azt megelőző, és ennek egy egészen egyszerű oka van. Az éveimet elsősorban az anyuval kapcsolatos gondolataim befolyásolták (és természetesen a vele való intenzív vagy kevésbé intenzív foglalkozás, röviden az ő állandó fizikai jelenléte, ami nem könnyű kihívás), ezért aztán úgy gondolom, a két évvel ezelőtti időszak nehezen überelhető. Sokaknál talán kiveri a biztosítékot, amit most leírok, de az a tény, hogy ő eltörte a karját 86 évesen és ettől hirtelen tíz évet öregedett, folyamatos felügyeletre és gondozásra szorult, elkerülhetetlen  összeköltözésre, olyan kihívást jelentett, amit képtelen voltam összeegyeztetni öreg kutyám utolsó hónapjaival. Sokszor csaptak össze a hullámok a fejem felett, amúgy sem éltünk itthon éppen egy nyugodt, kiegyensúlyozott életet és ennek az egész mentális katyvasznak éppen az itta meg a levét, aki a legkevésbé tehetett az egészről, egyszerűen csak megöregedett és mert ő "csak egy kutya", neki jutott a legkevesebb figyelem. Ami így sem volt kevés, de sokkal, sokkal többet érdemelt volna! Colintól olyan sokat kaptunk, olyan rendkívüli családtagunk volt, hogy amíg élek szégyellni fogom, amiért nem volt erőm tovább fogni a mancsát, mint ameddig megtettem. Mert a döntés, hogy elengedjük őt, nagy részben az enyém volt. Volt persze indok a döntésre, magyarázkodtunk, hogy a betegsége meg a fájdalmai meg a ... az ember van olyan furmányos, hogy próbálja a lelkiismeretét megnyugtatni, de a szívem mélyén érzem, hogy ha az életünk nem úgy alakul, ahogy, ha az anyu nem olyan öntörvényű és konok, akkor minden máshogy alakulhatott volna. Persze ettől Colin gerince nem gyógyult volna meg, de az enyém egyenesebb maradhatott volna. Ez volt tehát 2023 nyara és 2024 eleje. 

Az azóta eltelt időben pedig tulajdonképpen annyi történt, hogy behódoltam. Behódoltam egy idős asszonynak, aki az édesanyám ugyan, de aki a kialakult helyzetet nem méri fel reálisan, s egyedüli gyermeke lévén, nincs is nagyon lehetőségem válogatni a megoldások között. A férjem látszólag támogat ebben a helyzetben, mert befogadta az anyósát az életébe, de hát nem vagyok vak, látom én, hogy ez nem segít azon a helyzeten, ami lassan, az évek folyamán kissé eltávolított minket egymástól. Sőt. Nem segített az sem, hogy az idén februárban hagytam magam és nem vittem be az éppen megürülő otthoni helyre az anyut. Ez óriási hiba volt részemről és mentségemre szolgáljon ugyan, hogy érdemben nem tudtam senkivel pro és kontra megvitatni a helyzetet, de hoztam egy döntést, amire nem hagytak sok időt. Csak éppen megint egy rosszat, úgy érzem. Amikor éppen nem a napi dolgok nyomasztanak, olyankor nem tudok másra gondolni, hogy mi történik, ha velem történik valami, akár csak a lábam töröm el, vagy megint egy kis iszkémiás roham, egy hét a kardiológián... a férjemtől nem várhatom el, hogy az anyósát felügyelje, ellássa a kutyát és mellesleg még értem is aggódjon, miközben megvan a maga munkája. És mi van, ha vele is történik valami, vagy csak vele és én  miatta futom a köröket... A megoldás tehát az otthon, ahova végül megírtam az előresorolási kérelmet, miután a 9. helyről a 14-re araszoltunk vissza. Ezek után a hatodik helyre léptünk előre, de csak összekulcsolt ujjakkal reménykedem, hogy innentől előre haladunk és nem vissza. Erről januárban mindenképpen érdeklődni fogok. Utálom, hogy nekem kell majd lenyomni anyám torkán a békát, ha végre sorra kerül, mert magától fel sem merül benne, hogy nincs más megoldás. És közel három év után már elég sürgetőre alakult. 

Az összegzést tulajdonképpen néhány napja már megírtam az idei évről, nem akarom ismételni magam, terveim meg csak olyan triviálisak vannak, amikre kár is szót vesztegetni. Több éves hiányt kellene bepótolnom olvasásból, kirándulásokból (itt most nem azokra a max. kétórás sétákra gondolok, amiket a karácsonyi hosszú hétvégén sikerült megejteni) és talán írásból is, mert az egyszerre volt remek agytorna, meg hát egy csendes belső késztetés is. A gyerekeimmel is próbálnék intenzívebb kapcsolatot ápolni, bár ez ugye nemcsak rajtam múlik, de az idei unokázás bebizonyította, hogy bizony számítanak azért ránk is. Szerencsére vannak barátaink, akikre számíthatok, hogy Jamiere vigyázzanak és még örülnek is a lehetőségnek. Nem utolsó sorban pedig Jamienek sincs ellenére. És ha nem is nagy számban, de van barátom, akivel támogathatjuk egymást az évközi akadályversenyen. Ha nem lenne a best friendem, Alessia, szerintem már zárt osztályon ápolnának. Különleges ember ő, aki a saját kusza életében való emberfeletti rendcsinálás közben még érez energiát másokat is a felszínen tartani, így azt gondolom, ő az a személy az életemben, akiért nem lehetek elég hálás a mindenhatónak. Akivel amúgy nem vagyok mostanában baráti viszonyban, mert olyan dolgokat enged történni a világban, amiket nem lenne szabad. Még neki sem. 

Az idei évnek az unokázás volt a vitathatatlan csúcspontja. Előbb majd három hét odakint, majd nem sokkal később itthon egy kerek hónap. Ez nekünk, akik eddig évente három hétre láttuk csak őket, rengeteget jelentett. És legnagyobb örömünkre úgy láttuk, hogy nekik is. Ők már terveznek, így mi is kedvet kaptunk. Ha a csillagok jól állnak össze novemberig, megint részünk lehet egy ilyen hosszú együttlétben. Még utazhatunk is együtt. Ehhez persze anyu helyzetét meg kell oldani, ami évről évre nehézkesebben ment ideiglenesen, úgyhogy már csak ezért is reménykedünk, hogy elfogy előlünk a sor. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez neki nem lesz jó. Ott nem lesz senki, akit úgy ugráltathat, ahogy itthon szokása, ott neki kell alkalmazkodnia, amire itt nehezen vehető rá. De igazság szerint, amit az esetében életnek nevezünk, annál talán még a szobapáfrányom is intenzívebb ritmust diktál. Ahogy anyu a napját a fotel és az ágy között osztja meg, elutasítva mozgást, ivást és sok mást, amit önfejűségének "hála" már nem élvez (látás, hallás, kommunikálás), azt egy otthon biztonságot adó falai között éppen úgy megteheti. Akkor talán még nekem is részem lehet néhány aktív évben, amikről lassan már magam is leszokom mellette. Ahogy egyszer ezt megfogalmaztam, most úgy érzem, ebben a helyzetben kétszer öregszem meg. Most vele, mellette és egyszer majd, ha leszek olyan szerencsés, hogy megérem a nyolcvan feletti éveket. Olyan kevés van már hátra, ne kelljen lelkiismeret furdalást éreznem azért, hogy még szeretném aktívan tölteni ezeket az éveket!

Tehát, ha vannak is terveim 2026-ra, azok elsősorban a családi tűzhely renoválását tartják szem előtt. Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy én magam képes legyek megemelni a vakoló kanalat. Tudom, hogy a rendcsinálásba a lelkem egy darabja megint odalesz, de remélem, hogy egy másik darabja meg gyógyulni lesz képes. Muszáj, mert annyi munka van már benne, amit nem engedhet el az ember. 

Van még egy terület, ami várakozással tölt el. Április. Ujjam keresztben, hátha ez is segít. Mert már nagyon rám férne, hogy ne ömöljön rám annyi szemét a képernyőről, a világhálóról, az óriásplakátokról. Nyugalmat akarok. Kívül és belül. Lassan létkérdés.  

Ünnepek

 Sajnos vagy sem, nálunk az ünnepek nem igazán térnek el a hétköznapoktól. Itt van/volt például az idei karácsony. Leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy a gyerekek szerteszét a világban, az unokák örömét csak kis videókon vagy videóbeszélgetésekben követhettük. De a nagyok, a gyerekeink ölelése is nagyon hiányzott a fa alól és a lelkünk körül. Cserébe itt volt a mamám, akit már egyáltalán nem érdekel, milyen nap van, már attól kiakadt, amikor elkezdtem a lakás dekorálását, nemhogy a kedvenc melegítőjén kívül hajlandó legyen bármibe is bújni. Mert minek ez a nagy felhajtás? Ó igen, így lehet ünnepi hangulatba kerülni! Ja, nem. Amikor a tv-ben a mosolygós nagyit nézem a gondosan fodrászolt hajával, a kis gyöngysorával, legszívesebben a képernyőhöz végnék valami nagyot és nehezet. De kár lenne a kütyüért, úgyhogy gyakorlom az önuralom erényét. 

Az evés nála már régóta orosz-rulett. Nincs kedvenc, nincs válasz a "mit ennél a legszívesebben?" kérdésre és reggelente hagyjam békén, nem akar felkelni. Ilyenkor hosszas huzavona kezdődik, mire végre felkászálódik. Ha megkérdezem, mit enne, még a felkínált lehetőségekből se képes választani, amikor végre dönt, akkor meg jön a "teának semmi íze nincs ... (bocs, Teekanne, a rossz kritikus is kritikus), nem kell kenyér, nem ízlik a kalács, most nem kell a főtt tojás (majd ha nem lesz), hagyjál már a zöldekkel, nem tudom megrágni (a mogyoró és a kesudió tudnának mesélni)... a variációk tárháza végtelen. Ilyenkor már nekem is megfordul az étel a számban, a férjem meg nyolckor már bent van a munkahelyén  a szokásos kilencóra helyett. Vajon miért? Nos, ilyen körülmények között jött az ünnepi 5 nap.

Délelőttönként legalább meglógunk a kutyára hivatkozva, mert ha már mindenki itthon, még a kis kurtalábú is tudja, hogy az ilyen napokon kirándulni szoktunk. Ebédnél már várakozóan ülnénk le, amikor jön a nagyi fintorogva, rövidlátóan vizslatja az ételt, ez mi, az mi, ami neki nem kell, de ha elé rakod, akkor megeszi, utána meg derült égből érkezik a kritika: én nem ilyennek emlékszem a tiramisura. Ami egyébként nagyon jól sikerült, és bizony ilyen volt tavaly, meg öt éve is. De azért ott a mondat a köröm alatt, hogy a háziasszony keserűen mosolygósan könyvelje el, megint érdemes volt az ünnepekre hivatkozva robotolni a konyhában. Tiramisu speciel leginkább a mama miatt van, az ő kedvence. De talán már mégsem. Tegnap este vendégeink voltak, akik előre szóltak, vacsora időben már ne készüljünk komoly ételekkel, csak nassoljunk, beszélgessünk. Így aztán lettek kis pofányi falatkák (tudod te, mennyi idő alatt, mennyi melóval készülnek el ezek a kis semmiségek?), sütik, mindenféle magvak, finom borok. Apró szépséghiba, hogy az ipari mennyiségű meggyes- és almás rétest kitettem az előszobába hűlni és aztán meg is feledkeztem róla, úgyhogy az akkor került elő, amikor a kabátokat vették fel. Ma reggel a drága mama fejcsóválva oktatja 65 éves leánykáját, azaz engem, hogy ha már vacsorára hívsz valakit, akkor illik vacsorát is rakni az asztalra. Nesze nekem! 

Régen is előfordult, hogy jó pofát vágtam a karácsonyokhoz. Mert sokszor kaptam olyasmit, amire nem vágytam, nem olyanra, nem akkor, nem tőle. Ráadásul már jó ideje megnyertem, a három napig anya konyhaművészetét élvezzük menza-folyamot, amikor a nagyik sorra jelentették be, hogy ők már nem akarnak ünnepi ebédet főzni, de azért jó lenne velünk és az unokákkal együtt lenni (mint egyébként az év összes vasárnapján). Akkor azért megvolt a feloldozás, hogy a távoztukkor röpke mosogatás után feltehettem a lábam és élvezhettem a magunk karácsonyát. Ahogy KovácsAndrás Péter humorista is mondta, neki december 27-én kezdődik a karácsony, amikor már mindenki megkapta, minden elfogyott, mindenki elment. Oh, nagyon is jól értettem, mire gondolt. 

Most megviccelt minket a naptár, leginkább a férjemet, mert öt napig folyamatosan eszünk, kirándulunk és megint eszünk. Mindezt úgy, hogy már mi magunk is csak csipegetünk, nem nagy zebe-zabáról írok. Már az önmagában megpróbáltatás, hogy mindennap reggeli, ebéd és vacsora következik (időtöltés gyanánt is), nem beszélve a köztes kis nassolásokról, itt egy kávé sütivel, ott egy kis szaloncukor vagy Alessia mézese. Nem fenyeget a veszély, hogy az újévben még itt rejtőzne a dobozban, mert megfeledkezünk róla. Vettünk kész forraltbort, de a hideg elkerül minket, az aligha fog elfogyni. Visszatekintve cseppet szét is estem a nagy ünnepi készülődésben, eltekintve a bevásárlástól, mert akkor még hazahordtunk mindent, mi szem szájnak ingere. Aztán Szenteste az étel után rádöbbentem, hogy a tiramisut elfelejtettem megcsinálni, a beiglit meg eszembe se jutott elővenni. Igaz, a család se reklamálta. Vacsorára még a maradék halászlevet kanalaztam, hogy ne legyen maradék. De ott volt még a majonézes krumpli, meg két szelet rántotthal is, amit végül ma reggel filéztem ki a kutyának. 25-én megettük a töltött káposztát, ha már a vendégek este nem akarnak nehéz ételt enni. De inkább csak ettünk belőle, mert egy komplett főétkezésnyi még kint fagyoskodik az erkélyen. A férjem 23-án beállított egy rakat hurkával és kolbásszal (mert megkívánta és 20 deka helyett két kilót vett), ami a mélyhűtőbe már nem fért be, tehát megsütöttem. Máig vártam a jelentős mennyiségű maradékkal, hogy a 26-i ebédünk legyen egy kicsit felturbózva. De a kacsamellek is az erkélyen várják a lilakáposztával, hogy végre elkészítsem. Ez lett volna normál esetben a mai menü. Ha a főzésre gondolok, sikítani tudnék, de igazából már éhes sem tudok lenni, kirándulások ide vagy oda. Már csak abban bízom, hogy az ünnepekkel összeolvadó hétvége eltünteti az erkélyről a svédasztalt. Esküszöm, már csak egy könnyű salátára vágyom, néhány pohár pezsgőre és egy álomtalan, pihentető alvásra, amikor nem riadok fel óránként (nyilván túlságosan tele a bendő) és nézek ki csalódottan a sötét kertre, ahova nem akar megérkezni az annyira ígérgetett karácsonyi hóesés. 

Be is fejezem, mert lassan át kell gondolnom, mit enne vagy nem enne a férjem és jóanyám szilveszterkor. Igazság szerint a beszerzés már megtörtént, az elkészítés módján merenghetek legfeljebb. Jamienek mindegy, csak ő is kapjon belőle. Jamie amúgy a legjobb fej a családban. A képen annak a zacskónak dönti a hátát, amiben az ajándékait kapta. Egész feje eltűnt a szatyorban, kihalászta az új labdáját, aztán a plüssét, végül várakozóan leült, mert a remek csomagolás ellenére nyilván érezte, hogy a pocakja is kap valami finomságot. A tasakból azóta is folyamatosan kapja a marhahúsos jutifalit, s bár nyitva van a zacskó, nem szolgálja ki magát, hanem csak ráutaló magatartással vezet rá minket, hogy már régen kapott onnan valamit. A zacskó az övé, van még benne utánpótlása a falatoknak, tehát őrizni kell. Ha kell, a karácsonyfa alá fekve. Ha én akartam volna ott fotózni, aligha tudtam volna rávenni, hogy feküdjön be oda, de így, hogy feladat van, tudja ő ezt magától is. Talán épp az erdei sétáról álmodik, ahova hosszú idő után elvittük. Apró kutyus korában próbáltuk egyszer, de olyan izgatott lett a légszimattól, hogy inkább kerültük az erdőt. Mára már nyugodt hat és féléves nagyfiú, (a hely is idegen volt, ezért talán picit elővigyázatosabb volt a szokásosnál), úgyhogy remekül sikerült a kirándulás. Ő kifejezetten élvezi ezt a családi összezártságot, mert a finom falatok mellett mindennapra jut valami kis kirándulás is. Nagy csalódás lesz, ha januárban kezdődnek megint a dolgos hétköznapok. 

2025

 Furcsa egy év volt. Lázálomszerűen kezdődött, két marokkal szedett fájdalomcsillapítók tompaságában (amik végül összevesztek és még kiütést is okoztak), fogfájással, de olyan igazán odaverősen, amikor bárkinek bármit megígérnél, odaadnál, csak legyen már vége. Szilveszter reggelén  kezdődött és január másodikán lett vége egy soronkívüli gyökérkezeléssel. Utólag megtudtam, nyugodtan mehettem volna az ügyeletre is, ma már nem kapkodják ki a fogad, akár ott is belekezdenek egy ilyen komolyabb kezelésbe. Még alig hevertem ki, amikor Jamie kezdett rondán sántítani, irány az ortopédia, ahol persze tanácstalanul tárták szét a kezüket, nincs oka, hacsak nem gyúr a kutyus a közelgő Oscardíj-átadásra. Szusszantunk egy aprót, a vizsgálat díját behajtottam a biztosítón, ha már van kisállatbiztosításunk és közelgett a Valentin nap. Nem nagyon ünnepeljük, de az azért mellbevágó élmény volt, amikor aznap reggel Jamie hányni kezdett. Jack óta elég hevesen reagálok minden hasonló tünetre, úgyhogy irány a közeli rendelő. Kapott hányáscsillapítót, de a helyzet nem javult, így kora délután már a kórházban vártunk a vizsgálatra. Mit mondjak, sokkoló volt, amikor azonnali műtétet javasoltak. Aláírtuk a könnyfakasztóan erős előszámlát, aztán hazamentünk. Azt mondták, majd hívnak, és úgy is lett. Megnyugtattak, hogy minden rendben ment, de a kutya még alszik, majd ha felébredt, újra jelentkeznek. Hívtak. Másnap reggel. Míg mások a szerelmet ünnepelték, mi összeszorult gyomorral vártuk a híreket. De minden jó, ha a vége jó, s bár még a klinikán  kellett maradnia, már látszott, hogy a nehezén túl vagyunk. Ez az izgalom azonban hozott valami egészen megható élményt az életünkbe. Egy olyan közösség fogott össze értünk, amelynek a tagjaiból csak keveseket ismerünk személyesen, csak a kurtalábú szőrösök iránt szeretet hozott össze bennünket, ami azonban korántsem kevés. A Védőernyősöknek - így tíz hónapnyi távolságból - ismét egy óriási ölelés. 

Best friend-del szülinapi Mátyás-templom bejáráson vettünk részt, ami szintén fantasztikus élmény volt. A csodálatos épületben az esti órákban csak a csoportunk legeltette a szemét egy szakavatott idegenvezető magyarázataitól kísérve. Imagine, máskor is jövünk, mert sokkal többet tudtunk meg a látnivalókról, mintha egy útikönyvet lapozgatnánk. Ráadásul a túra kölcsönöz némi kivételezettségi érzést is, ami - mi tagadás - jól esett.

Amúgy a hétköznapok és a hétvégék ki másról szólnának, mint a szőrös családtagról, Jamieről. Hajógyári sziget, tatai Öreg-tó, Margitsziget, Normafa. Még szerencse, hogy imád kirándulni, így mi is jól járunk. 

Nagyfiúék sajnos csak az éteren keresztül, de megosztották velünk új otthonukban a beilleszkedés szépségeit és nehézségeit, az Ötyékkel pedig rendre összejöttünk, hogy néhány finom falat mellett eldicsekedjünk az egyre szaporodó unokák csínytevéseivel. Jamie karácsonyi ajándéka a napköziben egy tavaszi kutya-gazdi fotózás volt a Szigeten. Ki nem hagytuk volna. Nem mintha ne készülne róla számtalan fotó, de azért egy profi képei egészen biztosan feldobják majd az albumot. 

Közben Leia négy éves lett. El sem hiszem! A kis covid-baba most született, ma pedig már szinte ifjú hölgy. Gyönyörű és okos, s mint rendes második gyerek, mindent gyorsabban akar csinálni, mint a nagytesója. 

Alessia nem hagyott tespedni a telken, újra elmentünk a kőröshegyi levendulásba. Van abban a helyben valami, amitől jó nagy lélegzeteket veszünk séta közben, mosolygunk a távoli tihanyi félsziget felé, és mellesleg szedünk egy csokor - nagy csokor - friss levendulát is. Ráadásként megnéztük Hadházi Laci műsorát a szabadtéri moziban, hogy legyenek poénok, amik bármikor jutnak eszünkbe, nevetésre ingerelnek. 

A telken Jamie kis barátja Huba is meglátogatott bennünket a gazdáival és persze jöttek a mi barátaink is, Gyula és Gabi. Akiket a mi kis szőrösünk annyira szeret, hogy végül ők vállalták a bébiszitterkedést arra az időre, amíg mi az unokákhoz utaztunk. A nagyi közben egy otthonban várt ránk. Éppen ma olvastam ezzel kapcsolatban egy cikket, hogy milyen könnyedén  bedobjuk az időseket egy kórházba vagy otthonba, pusztán, mert utazgatni támad kedvünk. Oh, de könnyen tudnak emberek nyilatkozni valaki másnak az életéről! Változik a világ, sokan élnek már távol a szüleiktől, akik azonban szeretnének nagyszülőként jelen lenni a kicsik életében. Ehhez pedig utazni kell. De azt sem ítélem el, aki az év háromszázvalahány napján házi ápolóként funkcionál és néha szeretne feltöltődni. Ha azért próbálja elhelyezni a felügyeletre szoruló hozzátartozóját, hogy ő egy hétig ázzon a thermál medencében, miért ne? Másként hogyan is tudná csinálni? Néha csak anyagilag rokkan bele, máskor mentálisan, fizikailag az, aki a szerettét jól vagy rosszul, de otthon próbálja ápolni. Nem tudom, a cikk írója kipróbálta-e akár egyetlen hétre, hogy milyen az, ha megszűnik a saját életed és elkezdesz élni egy húsz évvel későbbi peródust, amikor minden sejted tiltakozik ez ellen, mert érzed, tudod, a saját kevés hátralevő időd fogy ezzel is. Igazából kétszer öregszel meg. Egyszer már hatvanplusszosan a mama mellett, aztán ha szerencséd van, akkor majd a Te idődben. Ha szerencsés vagy! Mert lehet, hogy ezek az évek éppen a Te öregségedet rövidítik majd meg, mert nem volt időd és lehetőséged, hogy feltöltsd az addigra igencsak lemerült elemeidet. Könnyű olyan kijelentéseket tenni, kifejezetten érzelmi zsarolással színesítve, hogy gyerekként ez elvárható tőled, sőt, kötelességed. Nos, amikor ilyen sorokat látok leírva, olyankor örülök annak, hogy a fiaim nincsenek itthon, soha nem fogom ilyen kényszerhelyzetbe hozni őket, nem választom a "Majd lesz valahogy"-ot, hogy derült égből érje őket a rólam való gondoskodás felelőssége, hanem igenis gondoskodom magamról. De ez még a jövő zenéje, most más feladat van.

Szóval, elutaztunk. Mert a fiunk a mesterdiplomáját készült átvenni és szerette volna, ha annak a büszke pillanatnak mi is a részesei lennénk. "Mellesleg" meg ott voltak a kicsik, akikkel minden találkozás erősíti a nagyszülői-unoka kapcsolatot, még ha ritkán is kerülhet rá sor. Utazgatunk? Nem! Családi program, ami egyesíti a kellemest a hasznossal, ha lehet ilyen profánul megfogalmazni azt a belső kényszert, ami a picik felé hajt egy nagyszülőt (és persze a saját gyereke felé is). 

Nyár végén újabb esküvő volt a családban, az unokahúgom kislánya ment férjhez. Egyszer régen, még picurka korában én vigyáztam rá egy napig, amíg a szülők elutaztak egy temetésre. Hát, a baba mára okos és szép felnőtt nő lett. Öröm volt látni a boldogságát.

A Balaton mára második otthonunk lett, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ha jönnek az unokák, az időnk nagy részét majd ott töltjük. Mert jöttek. Az iskola előtti utolsó évben lehetőség nyílt rá, hogy egy egész hónapot itt töltsenek. Le sem tudom írni, hogy ez mit jelentett mindannyiunknak. Óriási kihívás, hiszen a szülők gyorsan odébb álltak, nekik is szükségük van a feltöltődésre, tíz napot a Dolomitokban túráztak. A magyar szót értő, de konzekvensen nem használó unokáink pedig kinyíltak ez alatt az idő alatt és megeredt a nyelvük végre magyarul is. Mindennap maga volt a csoda, amiért végre nem táv-, hanem igazi nagymamaként és nagypapaként funkcionálhattunk. 

Az év utolsó negyedéve pedig még mindig a Balatonról, aztán az otthonról szólt, a már-már unalmasan ismétlődő hétköznapokról és a ritka percekről, amiket barátokkal vagy kultúrával tölthettünk. István meglátogatása a szanatóriumban fejbeverő élmény volt, mert a már "feledésbe merülő" tíz évvel ezelőtti itthoni ijesztgetés után most eszünkbe juttatta, a baj akármikor beüthet, ez már az a kor. A Candlelight Vivaldi Négy évszak pedig egyszerre volt felemelő és lehangoló. Az emelkedettséget nem kell magyarázni, de csalódás volt az a már-már karcos zenei élmény, ami állítólag az élőzene varázsa. Nos, Vivaldinak nem állt jól. Csak csendben emlegetem fel a tavaly nyári margitszigeti Vivaldi showt, ami szintén csalódás volt. Hiába na, Vivaldit Velencében kell hallgatni egy templomban, ott még mindig telitalálat volt. 

Ott a messzeségben Levi unokánk ballagott az oviban, nyílt napon vett részt leendő iskolájában, tarsolyában az elismeréssel felérő felvételi értesítéssel. A harminc fokban töltött téli szünetben menyem szüleivel is elutaztak egy hosszú hétvégére és mindenekelőtt izgatottan készülnek a Karácsonyra. 

A karácsonyra mi is készülődünk. Külsőségekben mindenképpen. A lelki ráhangolódással vannak gondok, de próbálkozunk. A december eddig csendes volt, reménykedünk, hogy ez már így is marad. A havat hiányoljuk, de persze a hólapátolást már nem annyira. És amit mindennél jobban hiányolunk, azok a gyerekeink és az unokáink, akiktől igazi lenne az ünnep, de vannak kívánságok, amikre kimondatlanul illik vágyakozni (na, azért itt eldumáltam, remélem, nem olvassák). Majd lesz olyan is, ha nem most, majd máskor. Lennie kell még! Szilveszterkor pedig itthon  leszünk és vigyázunk a kutyára, aki elvileg nem fél a durrogtatástól, de azért nyugodtabb, ha együtt vagyunk. Aztán január elsején elkezdődik egy új év. Nem tudom, milyen lesz, már nem is reménykedem, hogy jobb, vagy csak kevésbé rosszabb. Lesz, amilyen lesz, abban bízom, hogy megbirkózunk vele. 

Hangolódunk...

 Nem akarnék az őskorig visszamenni az emlékezésben, így aztán kihagyom az édeskés gyerekkori emlékeim, ahogy apu a téli szünidőben - és talán éppen a karácsonyi ünnepek alatt is - szánkón húzott a kies Diószegi utcán a Feneketlen tóig (ahol ma a kocsiktól alig lehet mozdulni), miközben otthon készült a karácsonyi diótorta (Istenem, nem ettem már vagy huszonöt éve, de hát itt rajtam kívül nem eszi senki sem, tehát nem csinálok, a bolti meg nem olyan, hogy egy szeletért meglepjem magam). Őszintén szólva amióta a fiúk felnőttek és a család szanaszét, és itt is hagytak a nagyszülők közül néhányan, a karácsony már nem azt jelenti, amit régen. Sosem éltem meg különösebben szakrálisan már az adventi időszakot sem, eltekintve néhány éjféli misétől Szenteste. A legemlékezetesebb Ausztriában esett meg velünk, amikor már napok óta szakadt a hó, az ereszekről dundi félméteres jégcsapok lógtak, a kis üdülőfalu mesebeli álruhát öltött. Síeltünk, bohóckodtunk a hóban, a recepción kapott karácsonyfát pattogatott kukoricával és otthonról hozott szaloncukorral díszítettük fel. Szenteste pedig elsétáltunk a falu templomába, ahol meghallgattuk a háromnyelvű misét, melyen az akkor tizenéves kiskamasz fiaim szemrebbenés nélkül járultak az áldozáshoz. Hazafelé a holdfényben fürdő havas táj színte világított. Képeslapra illő? Igen az volt!

Később, sokkal később, a kisebbik fiammal mentem el az éjféli misére (az ő kérésére lettem a kisérője), ami igazán szép volt és lélekemelő, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy néhány év múlva ugyanebben a templomban vezeti majd oltárhoz a szerelmét. 

De térjünk vissza a múltba, már a gyerekeink múltjába. A délutáni gyerekmise után  nagyszülőkkel hazatérő apróságok számára meglepetés volt a csillogó fa, ami alatt az álmaik teljesültek be, de idővel elmaradtak a séták, már reggelre állt a feldíszített fa és fontosabbá váltak a finom falatok, a közös beszélgetésekkel eltöltött esték, hiszen a hétköznapokban már azokból is egyre kevesebb jutott. Mostanra pedig maradt a "csillogás", az idejekorán felállított fa, a parázsló fények az esti félhomályban már jóval a nagy nap előtt. És a fotók az unokákról, akik messze-messze, újonnan alakuló szokások között várják karácsony reggelét, hogy kibonthassák az ajándékaikat. Ez a távolság aztán kicsit színtelenné, fakóvá teszi az itthoni fényeket. Anyuval már évek óta együtt éldegéljük az ő korának megfelelő, különböző okok miatt ellaposodott ünnepet. Már nincs jelentősége a várakozásnak, már leegyszerűsödik minden a menütől, süteményektől kezdve a hétköznapi módon eltöltött órákig. Csak egy nap, nem különb a vasárnapoknál. A ma ünnepében a jövő ünnepe tartja a lelket, hogy talán a következő évben együtt lehetünk majd. Nem a legjobb módja a hangolódásnak, de ezek az érzések akkor is itt vannak, ha közben a tv képernyőjén ismét megnézem a Diótörőt, szigorúan, ha a mama inkább olvasgat vagy lefeküdt aludni, mert őt nem érdekli és a tv leginkább miatta megy. 

Na, mindegy is... még tíz nap és itt a karácsony. Ha másként nem megy, az olyan posztokkal és üzenetekkel hangolódom, mint amit az egyik volt osztálytársnőm küldött ma reggel: 

"És szól a harmadik gyertya: Én vagyok a harmadik: az öröm. Előttem a hit és remény lángja, utánam a szeretet gyertyája. Más vagyok, mint a többi három. Én vagyok, ki a Karácsonyt rózsaszínben várom, Ki megbújik minden jóban, Ki ott van minden nevetésben, mosolyban! Ki minden gyermekszületésnél felragyog, Ki minden családi tűzhelyben ott lobog, Ki mindig nyomodban jár, ha akarod, Kinek lángját csak te magad táplálhatod."

Kutyázni ezért is jó

 Újkeletű szokássá vált, mert ehhez azért kellett Valaki, aki erre az útra terelt. Miről is beszélek? A reggeli kávé. Furcsa ezt olyan valaki "tollából" leírni, aki eddig is minden reggel elkortyolta a maga tejeskávéját, sokszor még az ágyban, ha a férje volt olyan cuki, hogy behozta mielőtt még indulni kellett volna. De aztán jött Huba és a gazdija, Zsófi, akik szívesen járták a környék kis kávézóit. Nem mindennap, nyilván, de azért egy héten egyszer, kétszer. 

Úgy kezdődött, hogy mivel közel lakunk egymáshoz, a parkból hazafelé beinvitált, ő készítette el a kávét, aztán vagy kint a teraszon vagy bent az étkezőben elkortyoltuk, közben beszélgettünk. Már ez önmagában egy terápiás napkezdet volt, amit alig érezhetően rontott el a tény, hogy nekem futni kellett haza a mindennapi rutin miatt. Aztán idővel elsétáltunk a közeli kis kávézóig, ami már hétkor kinyit, és ahol fürtökben állnak a korai vendégek, sokszor még a közeli iskolába igyekvők is betérnek a gyerekkel egy kakaóra, kiflire. Van egy kicsit távolabbi is, ott remek kézműves kenyereket is kapni, a kutyák is többet sétálnak. Mert ugyebár alapvetően az ő reggeli igényeik alakítják ezeket a programokat. Nos, mára tagadhatatlan, hogy a parkban sétálva ha Jamie meghallja a kérdést "Megyünk kávézni?", már rá is kanyarodik az oda vezető útra, pedig a kérdést nem hozzá intézték. De ott üldögélve ők is kapnak kis  falatokat, ma a személyzet még egy kis vízzel is kedveskedett nekik, szóval kutyaszemmel is jó kis program korán reggel. Az a rövidke idő meg, amit beszélgetéssel töltünk, csak értékesebbé teszi ezt az apró reggeli luxust. 

Az is jó érzés - gazdi szemmel -, hogy a kis vendégtérbe beengedik a négylábúakat, sokszor akár 4-et is és nincs botrány, nincs  a többi vendég részéről sem szájhúzogatás. Miért is lenne, hiszen a szőrösök jólnevelten viselkednek, nem ugatnak, még az egyébként idegenekkel nem túl barátságos Jamie sem eszik meg senkit, sőt, elfogad néhány jutalomfalatot is, ha kellő tisztelettel kínálják 😉 . Nos, arról már számtalanszor írtam, hogy kutyázni jó. És kutyával kávézni járni még annál is jobb. 

Írás

 Valamikor régen büszkén vallottam magamról, hogy grafomán vagyok. Ezzel azóta nem dicsekszem, amióta a webbeteg oldalán találtam a szó jelentésének leírását 😁 Azt írták, hogy ez egy erős - sokszor leküzdhetetlen - késztetés, mi több kényszer, amit leginkább fokozódó feszültség, néha düh kényszerít ki. Aztán a szöveg megírását követően megkönnyebbülés tapasztalható, míg a felgyülemlő újabb gondolatok és feszültségek újra írásra nem kényszerítenek. Persze, azt is grafománnak mondjuk, aki nem kórosan, de azért sokat és szívesen ír. Szóval, remélem, én az utóbbi csoportot erősítem, bár néha nem is tagadom, hogy hajt valami belső feszültség. Erre mindezidáig úgy tekintettem, mint amolyan terápiás billentyűverésre. Mennyivel jobban hangzik, nem? Csak remélni merem, hogy az írásaim nem kuszák, csapongóak (ó, dehogynem), nem süt át rajtuk harag és a stílussal, helyesírással is nagyjából rendben vagyok, mert ezek is árulkodóak lehetnek mentális probléma esetén. 

Írtam, írok és valószínűleg írni is fogok, amíg a Jóisten el nem veszi tőlem ezt a képességet életem alkonyán. Jó, nem volt ez mindig így, mert valljuk be, lusta voltam kamaszként naplót írni. Ahogy sok mindenkit, engem is a technika fejlődése ragadott magával, az internet hétköznapivá válása, a lehetőség, hogy a ritkán  látott barátokkal is rendszeressé lehet tenni a kapcsolattartást. Aztán innen már természetszerűen elfajulnak a dolgok olyan valaki esetében, aki szívesen ír le két mondatnál többet. A barátnőkkel napi levelezésben osztottam meg a mindennapjaim történéseit, blogot írtam egy tágabb körben azonos érdeklődésű ismerősöket találva, és napi rendszerességgel "teleregényt", ahogy akkoriban viccesen aposztrofáltam azokat a történeteket, amiket egy ismert arc, újságcikkek, filmek és a fantázia hívtak elő bennem. Ez utóbbi napi 4-5 A4-es oldalnyi szöveget jelentett és persze a kihívást, hogy egy kerek történet részét képezzék és x rész után eljussanak a hősök A-ból B-be mindenki legnagyobb megelégedésére. Nem volt könnyű, de akkoriban volt agyam hozzá. Sőt, jutott idő még olvasásra is, búvárkodásra az adott témában. Aztán ez az egész megbicsaklott és mostanában gyertyát gyújtok, ha egy-egy jobban sikerült kis bejegyzés megszületik egyáltalán. 

Konkrétan érzem az irigység kellemetlen sárgító hatását, amikor olvasom a barátnőm összeszedett gondolatait, miközben nálam jobban senki nem tudja, milyenek a napjai. A hajánál fogva húzza ki magát a legmélyebb gödörből és közben még írni is képes. Őszintén, néha keserűen, néha önmagán is nevetve, néha kiemelkedve a mindennapos mókuskerékből valami értelmet találva a világ dolgaiban. A vicces az, hogy valami láthatatlan szál azért csak összeköt bennünket, mert én üldögélek az elvetélt témáim felett, hogy aztán az ő blogjában visszaköszönjenek olyan jól megírva, hogy már múlik is a késztetés, hogy felvegyem vele a "versenyt" és megírjaim a magam változatát. Az "írói" blogom és néhány tematikus oldal magukra hagyatottan várják, hogy felvegyem a fonalat újra, még ha a régi olvasók azóta szét is széledtek a szélrózsa minden irányába. A magánblogom pedig, mármint ez itt, amit éppen olvasol, hát, nem vagyok vele elégedett én magam sem. Néha kifejezetten rinyálónak hat, tele a legfájóbb gondolataimmal, amikkel sokszor én magam se b iztos, hogy egyetértek, máskor szédülten tökéletesnek láttatom rajta keresztül a világot. Valahol az őszinteség még nekem is fáj, ha nagy ritkán sikerül leírnom. Az írás mindig is kitárulkozás és úgy tűnik, ez nekem egyre nehezebben megy. Ahogy a világban egyre inkább bezárkózom, úgy a betűk világában is, a grafomán már nem létezik. Jó, ezt akár kétségbe is vonhatod, hiszen akkor nem lennének itt ezek a sorok. Igazad van. Az írás kitárulkozás, de talán mára már nem kell, talán már nem is szabad. Csak ne lenne itt ez a furcsa érzés, a billentyűk felett táncoló ujjak, mert ha egyszer benned volt ez a kényszer, önbecsapás, ha azt gondolod, leszámolhatsz vele. 

Mostanában nem alszom jól, nyilván könnyedén meg is tudnám magyarázni miért, nyilván lenne is ellenszere, de esténként úgy dőlök be az ágyba, hogy reménykedem benne, hogyha a dolgok nem is alakulnak reményeim szerint, de azért elég fáradt vagyok, hogy álmatlan, nyugodt éjszakám legyen. Aztán nem jön össze. Vagy orbitális marhaságok fárasztanak le még jobban zavaros álmok formájában, vagy csak ébren forgolódom. Ilyenkor nem segít, hogy jönnek a megoldási ötletek (persze, nem a legsikerültebbek) vagy csak az önsanyargató felvetések, és a telefon után nyúlás meg végképp rossz döntés, mert közben telnek az éjszaka pihenés nélkül töltött órái, elérkezik a kora reggel és indul a rutin napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, a változtatás halvány esélye nélkül. Nyilván nem vagyok ezzel egyedül, de hát ennyire legalább ezeken a lapokon legyek őszinte, ha sajnálok valakit, az tutira én vagyok. 

A világ a karácsonyra készül, s nem tagadom, én is. Csak ez a készülődés már nem olyan, mint régen. Mert változott a világ és sokat változtam benne én magam is. Pont ma beszéltünk erről egy kedves, de talán kicsit hamis írás kapcsán, hogy azok a boldog békebeli karácsonyok talán semmivel sem voltak jobbak. Egyszerűen csak gyerekek voltunk, akiknek ez mindenképpen egy nagy varázslat. Talán csak a kevés, megfakult fotó hiteti el velem/velünk, hogy akkoriban hó volt, szánkózás és jégcsapok, a csengettyűszó alatt odakint csendesen hulló hó, fenyő illatú fenyőfa, egyszerű, de finom ételek. Örültem a fán csillogó papírba burkolt szaloncukornak, amit ma talán meg se ennék, de akkoriban csak az volt, hát azt szerettük. Most meg állok az üzletben a húszféle szaloncukor előtt és igazából nem vágyom egyikre sem. Akkor Szenteste hirtelen ott termett a fa, amit talán csak nem akartam észrevenni, hogy már napokkal korábban is az erkélyen álldogált összekötözve, ágain ott voltak a régről megszokott díszek és elrághatatlanul kemény fehér habcsókok (50 évesek voltak, amikor végre kidobtuk őket), ma meg elég az első advent, hogy a gardrób mélyéről előkotorjam a három ikeás doboznyi csillogást, amit persze nem mind fogok kipakolni és a fára aggatni, de az egyik évben így, a másikban úgy dekorálok, mert tényleg, mintha mára fontosabb lenne a dekoráció, mint a tartalom, ami a jeles dátumok mögött megbújik. 

Recepteket mentek el, kiírom a füzetembe, mert majd... kinek, mikor csinálom meg? A gyerekek a világ két végén, nem közel, a karácsonyt az idén biztos, hogy nem töltjük együtt. Csak anyu lesz itt, aki már annak sem érzi szükségét, hogy ne a szokásos melegítőjében üljön az asztalhoz, hanem kivételesen valami mást vegyen fel. Egy étkezés lesz a sok közül, egy megszokott este. Jött a nagy ötlet, hívjuk meg a barátokat. Hát, a nagy ötlet se működik simán. Szinte kivétel nélkül nagy család veszi őket körül, lesz éppen elég programjuk decemberben, januárra tolódott az összejövetel, az is kicsit kényszeredetten, mintha nem is nagyon lenne kedvük eljönni. És talán éppen azért, mert ez a világ már nem az a világ, amiben ötven évvel ezelőtt ezek a barátságok megszülettek. Hosszú és kacskaringós úton járunk mindannyian; ki így, ki amúgy élte/éli meg ezt az utazást.

Na, evezzünk vidámabb vizekre! A világ másik végén a nagyobbik unokám ballag az oviból, januártól iskolás lesz. Voltunk már korábban évzárón náluk, kedves és nagyszabású ünnepség egyszerre. A mostani pedig különleges, mert most ő is főszereplő. A szívem vérzik, hogy nem vagyunk ott. De legalább ott voltunk az idén a fiam diplomaosztóján, ne akarjak telhetetlen lenni. A kicsi is egy tündér, élvezi a színpadi szereplést, és az a néhány fotó, rövidke videó aligha elégíti ki a nagyszülői vágyat. Fájdalmas büszkeség ez, több benne a hiány, mint az öröm. Nem akarok elégedetlen lenni, hiszen éppen szeptemberben állapítottam meg, hogy ez volt az az időszak, amikor először úgy igazán nagymamának érezhettem magam. És semmi más vágyam nincs, minthogy ez az érzés csak egyre erősebb legyen. Hm, azért ez a pár sor sem sikerült túlságosan boldognak, de hát ez van, a Sors ilyen labdát dobott és bár, igyekszünk játszani vele, azért nem biztos, hogy élvezzük is a játékot. 

Oké, hogy van még idő hangolódni az ünnepekre, most azért nem biztos, hogy pont azon az úton sikerült elindulnom ezzel a poszttal. De dolgozom rajta, néha erőszakkal lökdösöm át magam holtpontokon, talán most is ennek van itt az ideje. Az már biztos, hogy egy újabb karácsonyfadísz megvásárlása már kevés ahhoz a bizonyos hangolódáshoz. 

Csapongó hétvége

 Annyi mindenről akarnék írni, de szerintem a fele eszembe se fog jutni, mire odáig érek. Nem mintha fontos dolgok lennének ezek, egyszerűen arról van szó, hogyha írok róla, akkor valahogy múltidőbe lehet tenni a problémákat, még ha a megoldás még messze nincs is a láthatáron. Másrészt meg egyes dolgokra jó emlékezni. Ilyen például, hogy a nagyobbik unokám a jövő héten ballag az óvodában, mert ahol élnek, ott januártól decemberig tart a tanév és bizony januárban megkezdi a sulit. Ehhez pedig ma elmentek és megvették az iskolai formaruhákat. Hát cuki bennük a szentem, és hirtelen olyan nagyfiú lett, pedig az óvodában is volt egyenruhájuk, de az olyan kis vidám piros-fehér volt, ez pedig mogyoró nadrág és fehér ing, a sportos változat sötétkék nadrág és fehér póló sötétkék szegéllyel. Mindkettőn ott a hímzés a címer mellett, hogy "ora et labora" (imádkozzál és dolgozzál), a bencések jelmondata, mivel egyházi fiúiskoláról beszélünk. Ott ez számít a jobb iskolák közé, bár, őszintén szólva - leginkább a hazai történések fényében - némi ellenérzés azért volt bennem, amikor meséltek róla. A jövő hete amúgy is sűrű lesz, mert nyílt nap is lesz a suliban és azt már nagyon várja. Tegnap pedig megírták az utolsó "dolgozatot". Az oviban! Minden héten írnak egy ideje kis felmérőket angol és kínai szavaból. Amikor itt voltak, akkor is minden hétre megkaptuk a feladatot, amit lelkiismeretesen meg is csináltunk. Néha egészen elképeszt, hogy tulajdonképpen három nyelven nem lehet eladni és két nyelven pedig még ír is (és olvas), miközben még csak szeptemberben múlt hat éves. Mi a fenét fognak tanulni az első osztályban? 

Aztán videótelefonon is felhívtak, mert tegnap az történt, hogy a négyéves lányunokám valamin nagyon nekikeseredett és hirtelen hozzácsapta a kesergéshez azt is, hogy neki mennyire hiányzik a Jamie. Tehát a beszélgetés alatt leginkább Jamiet kellett neki mutatni, főleg, miután rákérdezett, hogy "where is kutya?". Úgy látszik, a szeptemberi magyarul beszélős időszakból itt-ott még visszaköszönnek a szavak. Édes pöttyöm.

Anyu tegnap úgy kérte számon rajtam, hogy még nem rendeltem ide egy pedikűröst, hogy azonnal böngészni kezdtem a netet. Én úgy láttam, hogy ügyesen csinálja magának, de ha ez kell, hát legyen. Hát, vegyes volt a felhozatal. Ez nem vállalja a budai oldalt, csak Pest túlsót, ahhoz már decemberre sincs szabad időpont, a harmadik látatlanban sem vállal cukros lábat. És akkor jött ő, aki csak annyit kérdezett: "a holnap dél megfelel?". Naná, hogy megbótoltuk. Még a vonal bontása előtt azért rákérdeztem, mennyi az annyi. Khm, csuklottam egy emberest, amikor benyögte a huszonöt ezres összeget. De már nem akartam visszakozni. Anyunak már csak tizenöt ezret mondtam, nehogy ettől kapjon agyvérzést, elég, ha nekem az van. Majd kipótolom. A hölgy jött, megcsinálta, anyu elégedett volt, aztán később, amikor már magunk voltunk, elkezdett sopánkodni, hogy apádnak még háromezerért csinálta az a fiatalember. Apu már hat éve meghalt, ettől függetlenül én is kicsit erősnek éreztem az összeget, az is igaz, hogy szinte azonnal jött, nyilván ennek is ára van. Anyu pedig emlékezett tovább, hogy amikor elutaztunk és ő ott volt az otthonban, ott huszonnégyezret kért az a másik hölgy. Na, ezt speciel nem tudom, honnan szedte, mert ennyit biztos nem kért. Nála nem is volt ennyi készpénz, a végszámlában pedig ennek halvány töredéke szerepelt csak, talán  négyezer forint. 

Amúgy elnézem őt, ahogy az állandó "haza akarok menni" mantrák ellenére tulajdonképpen egy önálló megmozdulása nincs, úgy szolgáltatja ki magát, mintha a szobalánya lennék. Reggelire nem kér kávét, mert habosra keverem, teát kér, de ne legyen gyümölcstea és a jó öreg Liptonhoz vágjak egy gerezd citromot és ugye két édesítőt tettem bele meg mindenképpen forró legyen, mert ebben a lakásban meg kell fagyni. Nem kell!... Vacsorához nem kell a gyümölcssaláta, mert az "hideg", ebédnél a laktató levesből csak a sűrűjét hagyja ott. Ha kérem a mosnivalóját, nincs. Ahogy elindítom a mosógépet, megjelenik egy adaggal, hogy akkor mégis. És a sort vég nélkül lehetne folytatni. Ez az idegek csendes gyilkolása és ne jöjjön senki azzal, hogy a szeretet meg a gyermeki kötelesség... mert ettől függetlenül is bele lehet csavarodni így a harmadik év együttélés alatt. De amúgy teljesen jól van, mindenki dicséri, hogy szép a lába, jó a frizurája, az egész jelenség egy aranyos kis öregasszonyt mutat, akiről meg se mondanád, hogy mindjárt 89 éves lesz. Bár süketsége okán keveset beszélgetünk, nem is baj, mert olyankor - velem szemben - roppant kritikusan tud viselkedni. Erről már egészen biztosan nyafogtam ezeken a "lapokon". Ő, aki "nem sok vizet zavar", tényleg nem várja el, hogy kiszolgáljam, de nem is tesz semmit annak érdekében, hogy ne kelljen megtennem. 

Közben a barátnőm édesapja bekerült az otthonba, ami már önmagában egy csoda, hogy lényegében egy hónap alatt sikerült ezt elintéznie. De persze "mindenszaris" a kisöreg és a mama részéről, akik nem tettek az ügy érdekében egy lépést sem. És persze sorra derülnek ki a gondok. Nemcsak a hellyel kapcsolatban, de leginkább a papával kapcsolatban. Amiről viszont az öregek nem hajlandóak tudomást venni. Mintha ezek otthon nem léteztek volna vagy nem lett volna várható az idő múlásával, és mintha legalább háromféle halálos bajból még lenne visszaút nyolcvanplusszosan. Úgyhogy a csodaszámba menő elhelyezés sem oldotta meg a napi idegösszeomlást, a program megy tovább, csak a napi mantrák változtak. Mert az otthonban nincs "személyi asszisztens" inas vagy szobalány, aki ugrásra készen várja a kéréseket és utasításokat, ott házirend van, elvárt alkalmazkodás, amitől pedig "mindenszaris" lesz az "élmény". Pontosan ezért félek én is, ha majd megjön a behívó az anyunak. Nyilván neki sem tetszik majd az az élet, ahol ugyan valamennyire ki lesz szolgálva, de azért mégsem hagynak rá mindent, ha nem issza meg a teát a reggelinél, akkor nem rimánkodik neki senki, ha nem szól, hogy vágják össze a tányérján a szelet húst, akkor vagy elnyiszálja, vagy ott hagyja. Ma ott ülhet akár egész nap a nagyképernyő előtt, ott az sem biztos, hogy igényt tart majd rá, hiszen kettő egy szobában tuti nem jó megoldás. A kétszemélyes szobába nem fér be a megszokott ikeás fotel sem és főleg nem sertepertél körülötte Jamie, akit keresgélni a lakásban az egyik fő programja (akkor is, ha éppen alszik mellette). Hát, igen... az élet nem habostorta és más marhaságok... a nemzetközi helyzet pedig - mint tudjuk - fokozódik (a Tanu c. film alapján szabadon).

Idehaza pedig már rezignáltan vettem tudomásul, hogy apa saját elhatározásból hazahozta az eladásra beadott járgányt az autókereskedésből, miután megcsináltatta a kipufogóját, ahelyett, hogy árengedményt adott volna. Józan ésszel itt érvelni nem lehet, mert ez neki lelki kérdés. A huszonkét éves csodaautó (csoda, ha nem hagy az út szélén) újra itt lapul a kertben. Aksi kivéve, kocsi gondosan letakargatva. Már látom, idővel muskátlit ültetünk majd bele a telken, bár, addig is elég sokat kell költeni rá (kötelező biztosítás, súlyadó, autópálya matrica, vizsgáztatás), hiszen oda el kell még juttatni. És képes volt kiejteni a száján az ötéve általam hangoztatott igazságot, miszerint akkor kellett volna törötten eladni, amikor a leállt motor miatt beállt szervokormánnyal kiegyenesítettem a kanyart és levasaltam néhány oszlopot a kereszteződésben. Na, mindegy is, mindenkinek megvan az úri hóbortja, egyesek dohányoznak (azt mondják, az sem olcsó mulatság), ő meg öreg autókat istápol (ha már használni nem is használja). Egy dolgot nem lehet elvitatni tőle, hűséges típus. 

Nos, mára annyi. A beígért hó nem esik, bezzeg a Balatonról már küldtek fotókat a fehér lepelről (még ha nem is olyan vastag), csak az eső esik, ami nem zavarja a családi ebet és ma már nem is számolom, hanyadszor sétálni kíván (és utána újra vacsorázni, pedig még soronkívüli ebédet is kapott, hogy megbocsássa, amiért a pedikűrös látogatása idejére kicsit korlátozva lett a mozgástere). Hajnal óta lesem az eget, napközben számtalanszor pislogtam ki a borús kertre, de fehér takarónak se híre, se hamva. Durci vagyok, havat akarok. (Hogy majd sopánkodhassak azért is, hogy havat kell lapátolni) Közben olvasom, hogy december 20-án micsoda remek programot szerveznek a balatoni kertmoziba és sárgulok az irigységtől, hogy nem vehetünk részt rajta. Mi ketten a férjemmel még csak fagyoskodnánk a házban egy éjszakát, hiszen a délutáni program az esti órákig tart, utána az ember nem indulhat haza, de anyut nem vihetem, itthon nem hagyhatom. Még szerencse, hogy nem sok vizet zavar. És itt most érdemes lenne hallani a grimaszt a hangomban. Ez csúnyán  hangzott, de attól még igaz. Nem is ragozom tovább, kinézek inkább az ablakon. A fehér hópelyheknek jönniük kell!

A gyerek gyerek marad

 Két fiam van. Két középkorú fiam. De hát a fiaim, tehát feszt aggódom értük. Ráadásul mindkettő külföldön él, úgyhogy az aggódás még természetesebb. A nagyobbik a minap felrakott egy képet, hogy a jövő évi szokásos francia sítúrán részt vesz. Mivel zenész, ilyenkor fellépéssel egybekötött síelésről volt régebben szó. Rákérdeztem, erre elég homályos válasz érkezett, hogy ha a csillagok állása is olyan lesz és az neki is tetszeni fog, akkor lesz fellépés is, amúgy csak síelni akar, mert kell a pihenés, feltöltődés. Ami igaz, de közben még állandó állása sincs, szóval az aggodalom felülírja a helyeslésem. Azt már meg sem kérdeztem, hogy a menyem is megy-e. Nyilván nem, mert akkor kire hagyják a kutyát, akit még a "nagyira" is nehezen bíztak annak idején. 

A kicsi a kerek szülinapra néhány nap szabadságot kapott a családtól, úgyhogy "elugrott" egy jó barátjához jó földrésznyi távolságra. Erről egy fotó kapcsán szereztünk tudomást. De persze a hazautazásról már nem, így aztán paraanya ráírt pici gyermekére, hogy ugye már otthon vagy? Válasz egy napig nem érkezett, úgyhogy a családi chatben is ráírtam. Végül a menyem válaszolt, hogy minden oké, csak a fiú elfoglalt, de addigra már mindenféle vészforgatókönyvek cikáztak az agyamban. Később a kisded is felhívott és nem értette, miért izgulok, hiszen nekik annyi dolguk van, hogy még a huszonnégy óra is kevés, azért nem ért rá válaszolni. Még nem érti, hogy ilyenkor a vészcsengők őrülten csilingelnek a szülői agyban. Mert a gyerek gyerek marad, amíg csak élek.

 

Megvagyunk

 Ez tragikus! Nekiveselkedtem, hogy megírom, ami éppen a fejemben formálódott, erre észreveszem, hogy a múltkori poszthoz volt egy komment és ez annyira meglepett, hogy azonnal el akartam olvasni. Mire idáig jutottam, totál elfelejtettem, hogy most éppen miről is akartam írni. Na, mindegy is... most valahogy olyan hangulatban vagyok, hogy tuti nem fogopm két mondat után bezárni a blogot, mert ha egyszer egy gát átszakad, ki tudja, mi mindent sodor az ár. 

Például, a napokban megkaptam az otthonból a válaszlevelet az előre sorolási kérelmemre. És lőn, a 14. helyről a 6.-ra ugrottunk. Ez persze kb. annyi, mint két helye ilyenkor, tehát senkinek fogalma sincs, mikor lesz itt beköltözés, de azért végre már mégse hátrafelé araszolunk, hanem előre. És persze azonnal megindult az a szar érzés, hogy siettetem ezt az egészet. Elnéztem anyut, ahogy alszik a fotelben, majd kiesik belőle, és bár már háromszor ébresztettem fel, hogy az ágyán mégiscsak kényelmesebb lenne, de olyankor tiltakozik, hogy akkor éjjel nem tud majd aludni. Miért, így, hogy a fotelben alszik egész délután, akkor majd tud? Ilyen apró mozzanatokkal telik a nap. 

Tegnap hazahoztam egy rakás papírképet, ma végre albumot is kaptam hozzá, beraktam a helyükre és odaadtam neki, hogy nézegesse a dédunokákat. Meg persze az unokáit is. Összecsapja az albumot és megkérdezi, "hogy került bele Angelina Jolie?". Nézek értelmesen, mint kb. bornyú az újkapura, hogy vajon kit nézhetett a színésznő hasonmásának. A tv-ben éppen vele megy egy film meg a szöszke Brad Pittel, de őt senkivel nem keverte a családból. Nem tudja visszakeresni a képet, de sejtem, hogy az idősebbik fiam feleségét "nézte be", már csak azért is, mert rajta kívül európai nő csak én vagyok, de Andi is csak annyira hasonlít a színésznőre, mint én Gina Lollobrigidára. Idővel az egyik képnél elém tolja a fotót, én vagyok rajta, szerintem véletlenül egész jól sikerült, nyilván ezért is kapott papírképet, s ekkor megkérdezi, hogy "kivetted a fogad, hogy olyan furcsa a szád?" Bennem az ütő megáll, mert még a fogaim a sajátjaim, meg hát a képpel is elégedett voltam, eddig. De igazából nem is érdekli a hebegésem, hogy, "de hát anyu, nekem még nincs kivehető fogsorom". Na, röviden csak annyi, hogy a nap végére ilyenből van vagy ötven és amikor elmegy aludni, hosszú percekig csak ülök az üres nappaliban és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a rám törő normalitással. Hatvanöt éves vagyok, de sokszor úgy érzem, egy gyorsvonat sebességével épülnek le mellette az agysejtjeim. Hagyjuk is. Ez nem éppen a kedvenc témám, de hát a napjaim mégis ebben a sajátságos Bermuda-háromszögben telnek és legalább olyankor nem akarok elveszni benne, amikor nem kapom tőle az ívet. 

Inkább arról mesélek, hogy ma is annyira csodás idő volt, hogy nem is volt kérdés, hogy a családi négylábút elvigyük a kedvenc helyére, a Szigetre. Igazság szerint ez mindannyiunk egyik kedvenc helye, már csak azért is, mert veszettül jó érzés látni, ő mennyire élvezi az ottani szabadságot, a hétközbeni park "unalmát" felváltó kalandozást. Egy jó ideje olvasgatom az időjárás előrejelzéseket, ringatom magam a "talán végre lesz fehér karácsony" álomképbe, de a mai melegben nehéz volt elképzelni, hogy itt napokon belül beüt a téli kemény hideg és csapadék. Hosszú ideje ez az első vasárnap, amikor itthon vagyunk, mert véget értek a balatoni hétvégék. Hiányzik! Ilyen csodás időben egész nap biztosan kint lettünk volna a kertben, itthon meg ... na jó, a szigeti kirándulás azért megvolt. 

Novemberben évről évre visszatérő programom a január1-i évfordulós biztosítások újra számolása. Most éppen a lakáson sikerült jó nagyot spórolnom, aztán ahogy elküldtem az alkuszi megbízást, már eszembe is jutott, hogy a kisállatbiztosítás kimaradt belőle. Úgyhogy a hetet már a biztosító irodájában kezdtem, de "összeszedettségemre" jellemzően a kutya papírjait hagytam csak itthon, úgyhogy a következő hétfőn újra nekifutok. A fiam könyvelőjével is elég ellentétes elképzelésünk van egy vállalkozás megszüntetésének kérdésében, de hát éppen ez benne a marha nehéz, hogy erre már nincs különösebb ráhatásom, éppen azért lett a könyvelő, hogy megszabaduljak az agyalni valóktól. Hát, látszik, mennyire sikerült. A kisebbik fiam a napokban negyven éves lett és amíg én itthon vén banyára jellemző módon még a videós kapcsolatot is elszúrtam, miközben alaposan meggratulálni próbáltuk, ő már féllábbal a szülinapi ajándékát élvezte, úton volt a barátaihoz, akik még egyszer olyan messzire laknak, mint ő hozzánk képest. Amire próbálok ilyen körülményes módon kilyukadni, a világ mozgásban van körülöttünk és nekünk még az lenne a feladatunk, hogy felvegyük ezt a fordulatszámot, ehelyett itthon ülünk és hallgatjuk a mamát, aki szerint "micsoda zaklatott életet" élünk, amiért mindennap dolgozunk, meghívjuk a barátunkat vagy éppen elmegyünk hozzá, én meg még a barátnőmmel is találkozom, ahelyett, hogy itthon ülnék a mellette levő fotelben és néznénk egymást.

Huh, már megint itt kötöttem ki, pedig a dráma már lezajlott, a válogatott a 96. percben kapott góllal elbúcsúzhat a világbajnoki szereplés esélyétől. Apa az utolsó öt perces hosszabbítást már nem is tudta nézni, inkább elvitte a kutyát sétálni. Én a közömbösök nyugalmával vettem át a helyét a laptop előtt, aztán olyan görcsbe szorult a szívem az utolsó másodpercekben bekapott góltól, hogy még nekem is jól esne egy korty bármi, ami enyhíteni tudná a csalódottságot. Apa megjött, kérdi az eredményt, aztán lemondó sóhajjal nyögte, hogy olyan ez már, mint a vízilabda, nem lehet élvezni a meccset, csak szorongani. Ezt volt alkalmunk pont a világ másik végén megélni a nyáron, amikor az egész család magyar mezben drukkolt a lelátón, én egy hétre berekedtem, úgy kiabáltam, aztán mégis szomorúan ballagtunk haza az éjszakában. Bele sem gondolok, mit éreznek azok, akik még játszák is a meccset, nyakukban ott liheg a közönség és a maguk elvárása. És amilyen a minket körülvevő mindennapok világa, a második gondolatom az volt, hogy legalább ez nem (sem) jött össze a Vezérnek, ha már az ország összedől, infantilis módon nem vigyoroghat a focistákkal. Csak a srácokat sajnálom, mert már ott tartanak, hogy tudnak és akarnak játszani, csak még mindig nem jön össze az utolsó pillanatban.

Na, mára ennyi... biztos volt még valami, ami miatt egyáltalán elkezdtem írni ezt a posztot, csak most tényleg kiürült az agyam. Jó lett volna egy kicsit büszkének lenni, hogy az agyon támogatott fociban végre jön az eredmény, nem csak kútba szórt milliók, milliárdok felett keseregni, de ez a pillanat még várat magára. 

Internetezni néha jó is ...

 Az október 23-i ünnepségek utáni mindenhonnan ránk ömlő diliháztól legszívesebben még az áramot is kikapcsoltatnám itthon, de hát nyilván az eltelt években pont kellően ráfüggtünk már mindannyian a netre, tehát ha véletlenül elmegy az áram, mindannyian úgy érezzük, hogy visszakerültünk a sötét középkorba és ha egyszer visszajön és lesz net, első dolgunk lesz egy szünetmentes tápot rendelni. De a viccet félretéve... Erőnek erejével igyekeztem elkerülni a politikai témájú posztokat (persze, kevés sikerrel), már csak azért is, mert ha valami egetverő sötétséggel találkoztam, erős kényszert éreztem, hogy gyertyát gyújtsak, ez meg csak arra jó, hogy a hülyéket még magára is húzza az ember, az meg végképp nem hiányzik a mostani zaklatott mindennapokban. 

Szerencsére azonban vannak mindenféle nyugis oldalak is, ahol az ember elbogarászik, szórakozik, még némi hasznos információt, ne adj isten, kultúrát is felcsipegethet, többek között így futottam bele egy hosszabb, részletesebb írásba, ami Hedy Lamarr életéről és felfedezéseiről szólt, holott a világ leginkább csak egy bájos pofira és csinos alakra gondol a nevét hallva. Pedig okosabb volt azoknál a férfiaknál, akik el- és lenéző mosollyal nyugtázták, ha megszólalt. Aztán  persze későn, de rájöttek, hogy egy zseni tipegett köztük a magas sarkain és baromi sokat vesztettek vele, hogy nem hallgatták meg időben. 

Aztán olvasgattam mások gondjairól és úgy tartják, ha másnak is rossz, akkor nekem sem fáj annyira. De ez egyrészt nem igaz, egyáltalán nem vigasztal, ha másnak is rossz, úgyhogy erről a vonatról is gyorsan leszálltam. Hiába láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen a mókuskerékben, a felismeréstől a saját gondjaim nem oldódtak meg és pesszimista alkat lévén még vizionáltam is egy még rosszabb jövőt. De ez igazából egy pozitív tapasztalat, hogy még ilyen felismerésekre képes vagyok. Nemrégiben konkrétan egy rokonommal beszéltem át a témát, aki már maga is megélte ezt az élethelyzetet. Azt kell mondjam, jó volt a saját gondolataimat más szájából hallani, aki nem Al. Allal ugyanis olyan szinten azonos hullámhosszon gondolkodunk, hogy már mindkettőnkben felmerült a gondolat, csak mi látjuk ilyen borúsan a jelenlegi élethelyzetünket. Pedig igazából nem is azonosak a problémáink, hiszen az ő "döntését" elsősorban a másik fél jólléte befolyásolja (és oké, azért egy csipetnyi személyes önzés, amiért 65 évesen még élni szeretne néhány tartalmas évet, mielőtt érte is becsönget az igazi öregség), nálam más a helyzet, hiszen anyu (hál Istennek) a legjobb egészségnek örvend és ugyan nehéz az ő igényei szerint alakítani az életünket, de teljesen egyértelmű, hogy egy otthonba vonulással ő csak veszíteni fog a pillanatnyi színnvonalból. Röviden: neki veszítenie kell, hogy mi egy picit visszakapjuk az életünket, a szabadságunkat. Több mint két év után ez azért nem ördögtől való kívánság, de hát persze értem én az ő helyzetét is. Nyilván van még annyi ép agysejtje, hogy tudja, gyerekként él, függésben, nem ura a saját életének. Okoz is ez nem kevés lelkiismeret furdalást. Igazság szerint ilyenkor egy mentálhigiénés szakember többnyire megadja a feloldozást, hogy igen, az ő mindennapjai nem tehetnek tönkre egy párkapcsolatot, nem élhetjük mi is az ő bezárt életét, mert ezzel neki nem lesz jobb, nekünk viszont határozottabban rosszabb lesz. Ezt az ember ésszel felfogja, csak éppen megélni nagyon nehéz. Hiszen a legközelebbi hozzátartozódról van szó.

Na, és akkor az ember lánya okosságokat olvas a neten, jelesül éppen Müller Péter tollából. Most már tudom, miért nem szeretem az írásait. Mint például ezt... "...lehet rosszul is szeretni. ... Ha nem azt nézed, mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egész mást akarsz neki adni." Összegezve az a jó szeretet, ha azt adod, amire szüksége van. Na, itt álljunk meg! Tehát ha én a biztonságot adom neki, de ő arra vágyik, hogy visszavigyem  a lakásába, hagyjam békén, holott önellátásra képtelen, akkor rosszul szeretem. Ha megadom neki, amire vágyik, akkor meg a törvény szemében (és persze a "szomszédasszonyéban") vagyok rossz ember, aki elhanyagolja. Oh, szeretem az ilyen ha van rajta sapka, ha nincs típusú helyzeteket. 

Na, sikerült elkalandoznom, de igazság szerint abban a pillanatban felejtettem el, hogy a címnek megfelelően tulajdonképpen miről akartam írni, ahogy lerogytam a székre az íróasztal mellett. Azért ez is egy elég erős jelzés a saját mentális állapotomról. Szívesen megfordítanám Müller Péter sorait: engem ki szeret jól? Az, aki nem gondolkodott előre az idős koráról, erre a kényszerű együttélésre kényszerítve, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már én is lassan magamról kell gondoskodjak? Hogy az utolsó néhány aktív évem mindennapjait egy nyolcvanplusszos élethez igazodva éljem? 

Korom? Nem a kéményes ...

 Először nem akartam írni róla, aztán mégis. Mert van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Történt nemrégiben, hogy Allal elmentünk egy hegedűestre. A roppant ígéretes Candlelight elnevezést kapta Vivaldi Négy évszakának körítése. Képzelj el egy önmagában is építészeti remeket, jelesül a New York Palotát, amely otthont adott az estének. Már izgalmasan hangzik. Aztán odabent a lépcsőházban gyertyák százai vezetnek el a teremig, ahol a pódiumon (amely a terem közepét foglalja el) több száz (vagy ezer) gyertya fénye mellett csendülnek fel a jól ismert dallamok. Ha azt mondom, hangulatos, keveset állítottam. A jegyár hallatán ugyan aprót csuklottam, főleg annak ismeretében, hogy a más helyszíneken előadott esteken nagyjából csak a kétharmadába kerülnek a jegyek, de hát nyilván meg kell fizetni a lehetőséget, hogy meglesheted a palotát belülről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan sokat nem lehetett leselkedni. Na, mindegy is, tehát odabent vagyunk. 

Leültetnek, majd idővel elénk ültetnek egy családot, akiknek valószínűleg még húzósabb jegyárat kellett leperkálniuk, ha mi a B, ők az A szektorban ülhetnek. Papa, mama, két gyerek és egy nagyi, aki természetesen a sor közepére ül, távol az unokáktól, hogy zavartalanul élvezhesse az estét. Ügyes. A két gyerek előttünk. A teremben gyertyafény, még percek vannak a kezdésig, a gyerekek unatkoznak, mi lenne jobb ötlet, mint szelfizgetni a telefonnal, vakuval természetesen. Amikor már a sokadik próbálkozás villan a képünkbe, Al megjegyzi, hogy a következőnél azért már ideges lesz. Mire apuka szól a két gyereknek, hogy fejezzék be. A gyerek persze milyen, rákérdez, miért? A válasz nem az, hogy ... teszem azt: mindjárt kezdődik, tedd el, kapcsold ki, mittudomén, hanem: Az öreg néniket zavarja. 

Első gondolatom az, hogy Anyád az öreg. Miért is nem elég - ha már ránk keni a dolgot -, hogy a néniket zavarja? Nem, az ÖREG néniket zavarja. Oké, legyek öreg! 65 évesen nyilván már kiérdemeltem ezt a jelzőt, ha apuka még negyvenen innen, a gyerekei is épp csak elérhették a nyolcéves korhatárt, ami alatt kérték a szervezők, hogy kisgyermeket ne hozzanak az eseményre. Aztán persze elkezdődik az előadás, ami alatt a két gyerek unatkozik, számtalanszor helyet cserél, apuka ölébe mászik (amúgy aranyosan morzsolgatja a papa fülét az álmosságtól), majd a negyedik tételnél engedélyezik a nézők számára a felvételek készítését. Nos, akkor anyuka lép akcióba, magasba emeli a telefonját, hogy hosszas videót készítsen. Többször is. Hogy a mögötte ülő páros ezt szóvá teszi, nem hallja vagy nem akarja hallani. Egy öttagú család szemmel látható összeget költött egy komolyzenei eseményre. Dícséretes. De ettől azért nem vásárolták meg a jogot az est kisajátítására. Eltúlzom? Nem hiszem. Egész egyszerűen szerintem pont nem érdekelte őket, hogy ez az este esetleg másoknak egy ritka lehetőség a kikapcsolódásra. 

Na, de hogy ne csak pufogjak (mint valami öreg néni)... A zenekar... szégyen és gyalázat, hogy a nevüket nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak. Khm, lehet, nem véletlenül. Vivaldi nagy szerelem, most egy kicsit megerőszakoltnak éreztem. Nem folyamatosan, de hát nyilván az élőzene sajátossága, hogy nincs keverés, nincs hangmérnöki munka, csak a nyers és helyenként karcos valóság. Tulajdonképpen ezért nem szeretek koncertekre járni. Könnyűzeneire sem. De ez az én hiányosságom.

(Az illusztrációként használt fotó nem ezen az esten készült)

Telnek a napok ... hűvös halomba...

 Ahogy elmentek a gyerekek és kialudtam magam, sokszor körülnézek a többé-kevésbé rendbe vágott nyaralóban és otthon is, aztán kis sóhajjal megállapítom, hogy hiányoznak. A ricsaj, a rumli, de leginkább a bizalommal átölelő vékonyka karok, az esti mesék alatt a hónom alá fészkelődő apróságok. Még a nyavalyás palacsinta és gofri is hiányoznak, amit átlag kétnaponta sütnöm kellett, s bár megesküdtem, hogy egy évig Nutellát sem akarok látni, de akár most leszaladnék érte, ha lenne kinek hozni. De ezen kár picsogni, mert az élet ezt a labdát dobta, ha az égiek is úgy akarják, jövőre újra találkozunk és talán sikerül ott felvenni velük a fonalat, ahol most elejtettük. A fél karomat adnám érte. A férjem szerint ez így is lesz, én sosem voltam ennyire optimista. Hiszen júliusban náluk voltunk és bár voltak apró közös élmények, de az a fajta nagymamaság, amiben itthon szeptemberben lett részem, újdonság volt, egy óriási áttörés. 

De elmúlt és most a jelenre próbálok koncentrálni. Mit mondjak, nem sok sikerrel. Végre megcsinálták a lapostetőt a nappali felett, így aztán lenne értelme kezdeni valamit a hatalmas beázásfolttal, ami több mint egy éve rondítja az összképet. Piszkos munka lesz, mert egy festéssel nem ússzuk meg. Tehát... nem kezdhetek neki a nagyon is aktuális nagytakarításnak, amit egész nyáron sikerült halogatnom, hiszen minek, ha éppen romba készülünk borítani a nappalit. A nyaralóban meg ... most komolyan ... kezdjek nagytakarításba, amikor lezárjuk a házat hamarosan? Lezárjuk bizony, pedig ha rajtam múlna, még télen is lemennék. Jó, ez nem igazán életszerű, lévén a házban nincs fűtés. A klíma hűvös napokon segít, de egy telet kifűteni vele nyilván egy bankrablás kellene megelőzzön. De nem mehetünk, mert anyu már így is a fagyhalál szélén, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a nyári melegben is csak a fázásra tud panaszkodni. 

Anyu ... hát januárban az otthon listáján a kilencedik helyen szerepelt, áprilisban már a tizenegyedik volt és miután a nyarat végig reménykedtem, hogy azért csak haladunk előre, na igen, most a tizennegyedik. Az ügyintéző nyilván hallotta az elakadó lélegzetemet, mert gyorsan belemondta a telefonba, hogy adjunk be előre sorolási kérelmet. Beadtam. Az egyik reggel néz engem a jóanyám a reggelije felett, közelről, mintha valami légypiszkot vizsgálna, aztán megjegyzi, hogy micsoda karika van a szemem körül. Mitől? Az élettől - válaszoltam neki így 65 évesen, miután a harmadik közös évünknek futok neki. Chhh - mondá és falatozik jó étvággyal tovább, hiszen "ő aztán nem sok vizet zavar" itt velünk, tehát az Élet nyilván rajta kívül álló dolgokat jelent. Ha tudná... Őszintén? Egyszerre rettegek, hogy megkapjuk azt a nyomorult helyet meg attól is, hogy nem. Februárban derült égből lórúgásként ért az értesítés, hogy mehet az egyik megjelölt otthonba. Lefagytam, szétestem és ebben a helyzetben nem volt senki, aki megrázott volna, hogy ne menjek bele a kisded játékaiba. Nyilván ezek az ő számára nem azok, hiszen tisztában van vele, hogyha oda bekerül, akkor onnan már csak lepedőbe csavarva kerül ki. Neki ez élet-halál harc, szinte szó szerint. Ezt értem, sőt, megértem. 

De ő nem látja, nem érti, hogy miközben ő szobanövényként vegetál köztünk, mi vele együtt sorvadunk. Már ezerszer "nyafogtam" ezeken a lapokon, hogy süket és nem is hajlandó ez ellen tenni, mert neki ez így jó, hogy nekünk nem annyira, az nyilván nem érdekli. Ez pedig az otthon beli életét is megnehezíti, de akkor sem hajlandó újra egy hallókészüléket csináltatni "erre a kis időre". Már megengedheti magának a luxust, hogy azt csinál, amit akar. 

Jó, nyilván ez így nem igaz, mert akkor otthon ülne a kis lakásában a négy fal között, várná, hogy naponta kétszer-háromszor rányitom az ajtót, ellátom, a "maga ura lenne". Aham. Néha már annyira elkeseredtem az itthoni helyzettől, hogy esküdöztem, kipróbáljuk. Aztán másnap reggel megint úgy kellett kirobbantani az ágyból, beadni a gyógyszereit, elé tenni az ételt, figyelmeztetni, hogy öltözzön fel. Önállóság? Aligha. Amikor legutóbb felvittem a lakásába, amit több mint kétéve csak fenntartunk, de persze kiadni sem lehet, úgy ült ott, mint egy idegen vendégségben. Az eltelt években már el is felejtette, mivé alakíttatta a régi otthont. Szóval, kicsit olyan, mintha büntetne. Ha neki nem jó, ne legyen már nekünk sem. Persze, biztosan nem így van, hiszen többek között az ilyen összefüggések is már idegenek a számára. Igazából nem gondolkozik, minek, hiszen itt vagyok én, megteszem helyette. Talán ez hiba. Hülyén hangzik, de kicsit olyan, mint amikor a gyerekeid helyett megcsinálsz sok mindent, mert nem akarsz még az ő próbálkozásaik után  is takarítani, meg gyorsabban is végzel a dolgokkal. Mindjárt 89 éves lesz. Elnézem, ahogy lazán felrakott lábbal nézi a tévét, még ha nem is igazán tudja, mit néz, miközben készül az ebédje. Örömmel vonulna be egy otthonba? Nyilván nem. Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, amiért várom a napját. És rettegek is tőle. Egyáltalán, hajlandó lesz bemenni? 

Közben hatás alá kerültem már több irányból is, egyrészt tökölök - dekorálok -, másrészt már ötletelek a karácsonyi dekoráláson. A korai sötétedés az én időm, amikor a lakás több pontján kis fények gyúlnak, hangulat a köbön, viszont ebben a sötétben olyan lettem, mint egy alvós baba. Csak egy pillanatra csukódik le a szemem, aztán úgy is maradok. Nem vagyok mai csirke? Igaz. Éppen ezért rohadtul vágynék még pár nyugis évre, ami rólam/rólunk szólna. Egy életen át tartó családi szolgálat után szerintem megérdemelném. Amíg még élvezni is tudnám. 

Gazdiék unokázása kutyaszemmel

 Alapvetően Jamie nem kedveli a gyerekeket. Nincs különösebb oka rá, egyszerűen ilyen. Jobb esetben ugatja, rosszabb esetben oda is csípne, úgyhogy ez az én felelősségem, hogy idejekorán megelőzzem a problémát. 2019-ben féléves volt, amikor a nagyobbik unoka, Levi megérkezett. A baba 3 hónapos volt és napjait a nagyszobában egy járókában töltötte, amit Colin és a kis siheder lelkesen őrizgetett. 

Aztán az unoka helyett jött a Covid és ráadásnak még egy kistesó is született. Elég hosszú idő telt el. Sok ez egy kutyaléleknek. Amikor két évvel később, 2021-ben beállított Levi, aki már a nagyszobában a szőnyegen is mocorogni szeretett volna, (motorozni ráadásul) Jamie teljes mellszélességgel kérte ki magának az inzultust. Leia a járókából kerek szemekkel figyelt, de ő nem zavarta a kiskutya köreit, őt tehát lelkesen őrizgette tovább. Levivel szeparálni kellett a soklábút a békesség kedvéért. A három együtt töltött hétből kettő alatt. Aztán ez az okos kis szőrmók döntött... ha már a kétlábúak annyira ragaszkodnak az izgő-mozgó aprósághoz, akkor legyen, maradjon. Sőt, motorozhat is. Meg kiabálhat, amihez egyébként nem volt hozzászokva a szépkorúakkal körülvéve. 

Megint egy hosszabb szünet következett, 2023-ban csak Levi érkezett. Elég volt egy nap, hogy Jamie eldöntse, ez az a kétlábú törpe, akivel barátságosnak kell lennie és miért ne lehetne az, hiszen időnként az asztal alá ejt egy falatot, a labdát is hajlandó dobálni, meg mindenféle szempontból más, mint akikkel itthon  körül van véve. Colin is belassult, legalább jött valaki, akivel játszani lehet. 

2024-ben megint mind a két unoka megérkezett. Éjszaka jöttek, rögtön el is tűntek a hálószoba ajtaja mögött, ideje se volt megszaglászni őket, mert aludtak és nyafogtak. Másnap reggel aztán régi ismerősként üdvözölte őket, még Leiát is, akit nagyon régen látott. A gyerekeknek pedig eszükbe sem jutott félni tőle és ez végképp eldöntötte, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet.

Az idén újra eljöttek. Colin sincs már, a napok csendesek és nyugalmasak voltak. Amíg a két kicsi meg nem érkezett. Onnantól a napok hangosak és mozgalmasak lettek. Estére nemcsak a kétlábúak, de Jamie is kidőlt. De örült nekik, hiszen sokat sétáltak vele, sokszor játszottak és még többször játszották ki a gazdi figyelmét és dugdostak kis falatokat. Érezte, hogy Levi az óvatosabb, Leia a bátrabb, de szívesen vette mindkettejük figyelmét. Már nem is kérdés, hogy a szívébe zárta őket. És a gyerekek is őt. Amikor elmentek, hirtelen üres és csendes lett a világ. Mostantól már nem tartok tőle, hogy nyugalma megzavarásaként értékelné az érkezésüket. Egyértelműen örült nekik. Megzavarták ugyan az érkezésükkel a nyugalmát, de vidáman adta fel az "unalmas" hétköznapokat erre az új családi létre. Amikor elmentek, eleinte furcsa volt, talán még hiányoztak is, de aztán győzött a napi rutin, ahogy a világ visszaállt a normális kerékvágásba. Nemcsak mi, de ő is várja őket vissza.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a többi gyerek még erősen kérdőjeles. A barátságát kizárólag a családtagoknak és nagy ritkán azok vendégeinek tartogatja, bár, a vendég gyerekekkel tartózkodóbb. De így is sokkal több engedményt tett, mint amennyit remélni mertünk. 

2019.

2019.

2021.

2021.

2023.

2023.

2024.

2024.

2025.

2025.

2025.

Megvagyunk...

 Igazából egy nagyon izgalmas szeptemberen vagyunk túl. Unokáztunk. Egy egész hónapon át. Volt, hogy szülőkkel, de volt, hogy magunkban. Ettől a részétől szabályosan rettegtem, és ahogy lenni szokott, ez a majd tíz nap sikerült a legjobban. Sokat elmond róla, hogy még arra is vállalkoztam, hogy teljesen egyedül elvonatoztam a kicsikkel Balatonboglárra, megmásztuk a gömbkilátót, aztán hazabuszoztunk. És közben egyetlen egyszer sem kellett (nem is lettem volna képes rá) a nyakamban cipelni valamelyiket (máskor sokszor eljátszották ezt). Hányszor sütöttem palacsintát? Sokszor. Meg persze gofrit is, mert még véletlenül se ugyanazt kérték. De mi a dolga egy nagyinak, ha nem ez? Minden ebéd után álomba meséltem őket, esténként hiszti nélkül ment a fürdetés és fektetés, nem ette meg őket Jamie és ők sem tettek benne kárt. Ami pedig mindent überelt, rengeteget beszéltek magyarul. Nem tudom, milyen emlékeket vittek haza (na, azért sejtem), de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött hónap náluk is ismétlés után kiált. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, s bár kifogtunk két esős napot is, de azt is csak azért, hogy a frissen vásárolt esőkabátokat és gumicsizmákat felavathassuk.  

Ezek voltak a dióhéjban megfogalmazott élmények részemről. Igazság szerint, így egy héttel a hazautazásuk után, én magam sem tudom még összeszedetten megfogalmazni az élménybeszámolót. Ez a két gyerek születésük óta hallja édesapjuktól a magyar beszédet, ennek megfelelően értenek is mindent, de a "nagymama" és "nagypapa" mellett ebből a számokon kívül eddig nem sokat hallottunk tőlük. És ennek a két szónak is úgy örültünk annak idején, mintha a lottó ötös nyerőszámait mondta volna be a rádió. Erre az idén alig néhány nappal a landolásuk után a négyéves így vigasztalta Jamiet az állatorvosnál: Nincs semmi baj! A dédit pedig - rajtakapva, hogy falatokat dugdos az asztal alá - így osztotta ki: Nem etetjük a kutyát! A vonatról leszállva és a távolban megpillantva a boglári kilátót, szinte egyszerre jajdultak fel: Jaj, de nagyon messze van, nem akarok sétálni. Aztán persze sétáltak és felmásztak a dombra. A hatéves pedig így kiabált nekem rollerezés közben a pumpapályáról: Nagymama, ez nagyon jó! A képet kicsit árnyalja, hogy aztán bekövetkezett egy bukás, némi felhám sérüléssel, de ezt ne is emlegessük. Mindent értettek, mindenre reagáltak, sokszor még egymás között is magyarul kezdtek bele, de persze kapcsoltak, hogy most egy kicsit pihentethetik a buksijukat, és mehet az angol megint. 

Számukra nagy élmény minden, amiben otthon nincs részük: a család kutyája, a természetes kert, a homokozó, a retro játékok és az újonnan kapott biciklik, rollerek, amik itt várták őket, az esti tűzrakás és pillecukor sütés, a pónilovaglás, a szüreti szőlőpréselés és a maguk facsarta must megkóstolása, és nem utolsó sorban a tó, a Balaton. A déli part a viccesen alacsony vízszintjével akár száz méterre besétálva, a sup és a csónak. A vonatozás, buszozás, a tihanyi dottó, a pesti villamosozás, játszóterezés és játszóházazás, a barátokkal leszervezett hajókázás a tavon. A kerti munka, amikor apa vágta a fát, ők gereblyéztek, kis lapáttal hordták a leveleket a gyűjtőbe. Gyűjtöttük a lehullott fenyőtobozokat az esti tűzrakáshoz, miközben sétáltattuk a kutyát. Nem unatkoztak egy percig sem. A hulló gesztenyékből nagypapa elkészítette az első gesztenyemanót, a bőröndbe pedig bekerült a jamies párnahuzat, amivel bújtak esténként (ha már az eredetit nem lehetett bepakolni a bőröndbe, bár, szerintem ők benne lettek volna). Csodálatos helyen élnek, mégis a természettel ilyen közelségben élni a mindennapokat, nekik korántsem mindennapos. 

És ami számukra nagy élmény volt, az nekünk talán még nagyobb. Látni az érdeklődésüket, az örömüket, a kíváncsiságukat, fogni a biztonságot kereső kezüket, számunkra is maradandó érzelmek és élmények. Amikor a magyar népmeséket kérték (angolul), majd Bogyó és Babócát kizárólag magyarul, Brúnó kalandjait Budapesten minden este. A déli és az esti lefekvésnél választhattak egy-egy mesét könyvekből, aztán lámpa lekapcs és egyet még nagymama mesélt fejből. Mit kértek? Mindig jamies mesét. Mire a mesének vége lett, csendesen szuszogtak mindketten. Amikor a szülők nem voltak ott, velük aludtam. Nem volt kényelmes. Ugyanakkor furcsán régről ismerős érzés volt, ahogy álmukban öntudatlanul bújtak hozzám. Ez már-már feledtette az éjszakai őrködést, amikor vég nélkül takargattam őket. A fiaimnak hálózsákjuk volt ebben a korban. Nekik is jó lett volna, jövőre lehet varrok is nekik, mert így egy folyamatos küzdelem volt a takaróért. 

Szóval, az egy hónap szinte elröpült. Repülőre szálltak, az utazás, a hazatérés izgalmával. Talán kicsit már meg is feledkeztek rólunk, hogy ők is kipihenjenek minket. Elfáradtunk a végére? Nem kérdés. Olyan szinten, hogy ahogy mondani szokás, aludni tudtam volna állva, ülve, akár mondat közben is. Aztán rendet raktam utánuk és ott ültünk egy csinos, rendezett nappali közepén, amiből eltűnt az élet. Amerre néztem, a házban, a kertben, egy hónapig rumli volt. Nekik ez is élmény volt az otthoni patika rend után, így aztán nem is próbáltam rendet rakatni velük. Most, hogy minden dobozba került, a padlásra és a lakókocsi mélyére, most derült ki, hogy ez nem is rumli volt, hanem élet. Miután aludtunk egy párat, bizton állíthatom, hogy hajlandó lennék megint az összevisszaságban meglátni az örömet. Ez a hónap azt is megmutatta, micsoda veszteség a távolságuk, az évenkénti ritka találkozások. Ezen persze kár keseregni, ilyen lapot dobott a sors, ezzel kell játszani. Csak most kóstolót kaptunk belőle, milyen lehetne. És jó volt! Nagyon jó!

Hazaút

 Nem hiszem, hogy az elmúlt években történt volna ilyen velem, hogy majd egy hét elteltével fogalmazom meg a hazaút élményeit. Igazából csak egy közepesen nehéz fárasztó utazás volt, nem sok említésre méltó mozzanattal. De ez se magyarázat a jelentős csúszásra. Persze, nem gondolom, hogy körmöteket rágva vártátok volna a befejező részt, de azért csak magyarázkodom. 

Reggel nyolckor indultunk a reptérre, ami itthoni idő szerint hajnali kettő. Fiunk repített ki minket az unokák morcos tekintete mellett, akik szívesebben jöttek volna velünk, mint az oviba. Pedig ott is remek napjuk készülődött, erről árulkodik az általuk választott etnikum ruházata, ami kifejezetten cukin állt rajtuk. 

Érzelmes búcsú, sima becsekkolás, aztán reménykedő várakozás, hogy most nem lesz másfél órás csúszás az indulásnál. Emirates-nél soha nem lehet tudni. Néhány esőcseppel az ablakon viszonylag időben indulunk. Most nem olyan hatalmas a gép, mint idefelé, de azért kényelmes, a stewardessek szolgálatkészek, szinte már gyorsan telik az idő, hiszen a "korai" indulás ellenére is tudunk bóbiskolni. A fene se tudja, miben fárad el az utazó, amikor csak itt ül meg ott ül. 

Dubai most sem mutatja jobb arcát, mint idefelé. A levegőben gomolygó por sok mindent elrejt a távolban, a reptér környéke pedig kifejezetten sivár. Viszont a reptér óriási. Újra buszra pakolnak. Az épület és a busz közötti kb. 10 méteren szinte mellbevág a közel 44 fokos hőség. A busz jó tempóban kanyarog, sokszor a kifutópályán, aztán megáll egy piros lámpánál. Előzékenyen elenged egy keresztben éppen landoló gépet, majd átvágunk a kifutón. Szürreális. Majd félórányi tekergés után megállunk egy épület előtt, liftezés, mozgójárda és az embernek olyan érzése van, hogy kb oda érkezett vissza, ahonnan elindult. A mozgójárdát műpálmafák szegélyezik, a kapunknál még az előző járat (Varsó) van kiírva, de a nyugágyakra emlékeztető ülések csábítanak egy kis "pihenésre". Enni nem kívánunk, iszunk. Aranyárban ismét. Apa elsétál valami kis dubai szuvenírért. Én kértem, hogy vegyen a barátainknak dubai csokit. Vett. Dubai, de nem AZ a dubai. A díszes dobozon rajta a Burj Khalifa, benne csokiválogatás, de nyomokban sem a pisztáciás, "kukacos" gusztustalanság, ahogy itthon borzongva emlegettük a népszerű csokoládét. Én is felcihelődöm, hogy megmutassan mire gondoltam, aztán sokat visszavesz a lelkesedésemből, hogy az említett dubai csokit első körben Lindt csokoládéként árulják. Aztán persze látom a helyi készítményeket, pirulásra késztető szégyenteljes áron. Óriási csomagokban mindenféle magvak, de már szkeptikus vagyok. Olyan áron adják, hogy nyilván nem fogy elég gyorsan, és a fene se kíván aranyárban állott magokat venni, amikor otthon se szenvedünk ilyenben hiányt. Az idő csendben telik, kicsit elmerengek, miért éppen Budapestre készülődik a népes arab család, ahol a mama és a legidősebb lány csadorban, a fiatalabbik és a négy fiú modern európai ruházatban telepedik le mellénk három szatyornyi McDonalds-os menüvel. A büszke atya kissé távolabb telepedik le zajos családjától, elmélyedve a telefonjában. Mint amúgy majdnem mindenki. 

A csatlakozás megint egy kisebb gép, szinte már családiasan apró, hiszen csak kétszer három ülés van soronként. Ez sincs tele. Hamar megkapjuk a "vacsoránkat", onnantól aztán a személyzet már nem sokat foglalkozik az utasokkal. Ferihegyen (juszt is) sima landolás, majd egy kissé hosszúra nyúlt várakozás után feltűnnek az első bőröndök. Nincs meglepetés, hiszen bőven volt idő az átszállásra nemcsak nekünk, de a csomagoknak is. Úgyhogy fürgén lépdelünk a buszmegállóhoz és kényelmesen utazunk az Astoriáig. Onnan néhány perc múva már úton is vagyunk hazafelé. A lakásban a beszorult meleg fogad. Este 11 óra múlt, nyitogatjuk az ablakokat, bekapcsoljuk a tv-t, lelkesen koccintunk a hűtőben talált fehérborral. Hazaértünk. Holnap jön Jamie és kicsit sajnáljuk, hogy nem már ma várt itt ránk. Ebben a lakásban fura az éjszaka az ő szuszogása nélkül. A közel három hét már emlék, a fotók felidézésével próbáljuk majd minél élettelibbé tenni az élményeket, aztán kezdődhet az izgatott várakozás, hiszen egy bő hónap múlva fiunk és az apróságok teszik meg ezt a hosszú utat, hogy aztán itt töltsenek egy egész  hónapot. Úgy szép az élet, ha zajlik!