Megvagyunk...

 Igazából egy nagyon izgalmas szeptemberen vagyunk túl. Unokáztunk. Egy egész hónapon át. Volt, hogy szülőkkel, de volt, hogy magunkban. Ettől a részétől szabályosan rettegtem, és ahogy lenni szokott, ez a majd tíz nap sikerült a legjobban. Sokat elmond róla, hogy még arra is vállalkoztam, hogy teljesen egyedül elvonatoztam a kicsikkel Balatonboglárra, megmásztuk a gömbkilátót, aztán hazabuszoztunk. És közben egyetlen egyszer sem kellett (nem is lettem volna képes rá) a nyakamban cipelni valamelyiket (máskor sokszor eljátszották ezt). Hányszor sütöttem palacsintát? Sokszor. Meg persze gofrit is, mert még véletlenül se ugyanazt kérték. De mi a dolga egy nagyinak, ha nem ez? Minden ebéd után álomba meséltem őket, esténként hiszti nélkül ment a fürdetés és fektetés, nem ette meg őket Jamie és ők sem tettek benne kárt. Ami pedig mindent überelt, rengeteget beszéltek magyarul. Nem tudom, milyen emlékeket vittek haza (na, azért sejtem), de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött hónap náluk is ismétlés után kiált. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, s bár kifogtunk két esős napot is, de azt is csak azért, hogy a frissen vásárolt esőkabátokat és gumicsizmákat felavathassuk.  

Ezek voltak a dióhéjban megfogalmazott élmények részemről. Igazság szerint, így egy héttel a hazautazásuk után, én magam sem tudom még összeszedetten megfogalmazni az élménybeszámolót. Ez a két gyerek születésük óta hallja édesapjuktól a magyar beszédet, ennek megfelelően értenek is mindent, de a "nagymama" és "nagypapa" mellett ebből a számokon kívül eddig nem sokat hallottunk tőlük. És ennek a két szónak is úgy örültünk annak idején, mintha a lottó ötös nyerőszámait mondta volna be a rádió. Erre az idén alig néhány nappal a landolásuk után a négyéves így vigasztalta Jamiet az állatorvosnál: Nincs semmi baj! A dédit pedig - rajtakapva, hogy falatokat dugdos az asztal alá - így osztotta ki: Nem etetjük a kutyát! A vonatról leszállva és a távolban megpillantva a boglári kilátót, szinte egyszerre jajdultak fel: Jaj, de nagyon messze van, nem akarok sétálni. Aztán persze sétáltak és felmásztak a dombra. A hatéves pedig így kiabált nekem rollerezés közben a pumpapályáról: Nagymama, ez nagyon jó! A képet kicsit árnyalja, hogy aztán bekövetkezett egy bukás, némi felhám sérüléssel, de ezt ne is emlegessük. Mindent értettek, mindenre reagáltak, sokszor még egymás között is magyarul kezdtek bele, de persze kapcsoltak, hogy most egy kicsit pihentethetik a buksijukat, és mehet az angol megint. 

Számukra nagy élmény minden, amiben otthon nincs részük: a család kutyája, a természetes kert, a homokozó, a retro játékok és az újonnan kapott biciklik, rollerek, amik itt várták őket, az esti tűzrakás és pillecukor sütés, a pónilovaglás, a szüreti szőlőpréselés és a maguk facsarta must megkóstolása, és nem utolsó sorban a tó, a Balaton. A déli part a viccesen alacsony vízszintjével akár száz méterre besétálva, a sup és a csónak. A vonatozás, buszozás, a tihanyi dottó, a pesti villamosozás, játszóterezés és játszóházazás, a barátokkal leszervezett hajókázás a tavon. A kerti munka, amikor apa vágta a fát, ők gereblyéztek, kis lapáttal hordták a leveleket a gyűjtőbe. Gyűjtöttük a lehullott fenyőtobozokat az esti tűzrakáshoz, miközben sétáltattuk a kutyát. Nem unatkoztak egy percig sem. A hulló gesztenyékből nagypapa elkészítette az első gesztenyemanót, a bőröndbe pedig bekerült a jamies párnahuzat, amivel bújtak esténként (ha már az eredetit nem lehetett bepakolni a bőröndbe, bár, szerintem ők benne lettek volna). Csodálatos helyen élnek, mégis a természettel ilyen közelségben élni a mindennapokat, nekik korántsem mindennapos. 

És ami számukra nagy élmény volt, az nekünk talán még nagyobb. Látni az érdeklődésüket, az örömüket, a kíváncsiságukat, fogni a biztonságot kereső kezüket, számunkra is maradandó érzelmek és élmények. Amikor a magyar népmeséket kérték (angolul), majd Bogyó és Babócát kizárólag magyarul, Brúnó kalandjait Budapesten minden este. A déli és az esti lefekvésnél választhattak egy-egy mesét könyvekből, aztán lámpa lekapcs és egyet még nagymama mesélt fejből. Mit kértek? Mindig jamies mesét. Mire a mesének vége lett, csendesen szuszogtak mindketten. Amikor a szülők nem voltak ott, velük aludtam. Nem volt kényelmes. Ugyanakkor furcsán régről ismerős érzés volt, ahogy álmukban öntudatlanul bújtak hozzám. Ez már-már feledtette az éjszakai őrködést, amikor vég nélkül takargattam őket. A fiaimnak hálózsákjuk volt ebben a korban. Nekik is jó lett volna, jövőre lehet varrok is nekik, mert így egy folyamatos küzdelem volt a takaróért. 

Szóval, az egy hónap szinte elröpült. Repülőre szálltak, az utazás, a hazatérés izgalmával. Talán kicsit már meg is feledkeztek rólunk, hogy ők is kipihenjenek minket. Elfáradtunk a végére? Nem kérdés. Olyan szinten, hogy ahogy mondani szokás, aludni tudtam volna állva, ülve, akár mondat közben is. Aztán rendet raktam utánuk és ott ültünk egy csinos, rendezett nappali közepén, amiből eltűnt az élet. Amerre néztem, a házban, a kertben, egy hónapig rumli volt. Nekik ez is élmény volt az otthoni patika rend után, így aztán nem is próbáltam rendet rakatni velük. Most, hogy minden dobozba került, a padlásra és a lakókocsi mélyére, most derült ki, hogy ez nem is rumli volt, hanem élet. Miután aludtunk egy párat, bizton állíthatom, hogy hajlandó lennék megint az összevisszaságban meglátni az örömet. Ez a hónap azt is megmutatta, micsoda veszteség a távolságuk, az évenkénti ritka találkozások. Ezen persze kár keseregni, ilyen lapot dobott a sors, ezzel kell játszani. Csak most kóstolót kaptunk belőle, milyen lehetne. És jó volt! Nagyon jó!