Az október 23-i ünnepségek utáni mindenhonnan ránk ömlő diliháztól legszívesebben még az áramot is kikapcsoltatnám itthon, de hát nyilván az eltelt években pont kellően ráfüggtünk már mindannyian a netre, tehát ha véletlenül elmegy az áram, mindannyian úgy érezzük, hogy visszakerültünk a sötét középkorba és ha egyszer visszajön és lesz net, első dolgunk lesz egy szünetmentes tápot rendelni. De a viccet félretéve... Erőnek erejével igyekeztem elkerülni a politikai témájú posztokat (persze, kevés sikerrel), már csak azért is, mert ha valami egetverő sötétséggel találkoztam, erős kényszert éreztem, hogy gyertyát gyújtsak, ez meg csak arra jó, hogy a hülyéket még magára is húzza az ember, az meg végképp nem hiányzik a mostani zaklatott mindennapokban.
Szerencsére azonban vannak mindenféle nyugis oldalak is, ahol az ember elbogarászik, szórakozik, még némi hasznos információt, ne adj isten, kultúrát is felcsipegethet, többek között így futottam bele egy hosszabb, részletesebb írásba, ami Hedy Lamarr életéről és felfedezéseiről szólt, holott a világ leginkább csak egy bájos pofira és csinos alakra gondol a nevét hallva. Pedig okosabb volt azoknál a férfiaknál, akik el- és lenéző mosollyal nyugtázták, ha megszólalt. Aztán persze későn, de rájöttek, hogy egy zseni tipegett köztük a magas sarkain és baromi sokat vesztettek vele, hogy nem hallgatták meg időben.
Aztán olvasgattam mások gondjairól és úgy tartják, ha másnak is rossz, akkor nekem sem fáj annyira. De ez egyrészt nem igaz, egyáltalán nem vigasztal, ha másnak is rossz, úgyhogy erről a vonatról is gyorsan leszálltam. Hiába láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen a mókuskerékben, a felismeréstől a saját gondjaim nem oldódtak meg és pesszimista alkat lévén még vizionáltam is egy még rosszabb jövőt. De ez igazából egy pozitív tapasztalat, hogy még ilyen felismerésekre képes vagyok. Nemrégiben konkrétan egy rokonommal beszéltem át a témát, aki már maga is megélte ezt az élethelyzetet. Azt kell mondjam, jó volt a saját gondolataimat más szájából hallani, aki nem Al. Allal ugyanis olyan szinten azonos hullámhosszon gondolkodunk, hogy már mindkettőnkben felmerült a gondolat, csak mi látjuk ilyen borúsan a jelenlegi élethelyzetünket. Pedig igazából nem is azonosak a problémáink, hiszen az ő "döntését" elsősorban a másik fél jólléte befolyásolja (és oké, azért egy csipetnyi személyes önzés, amiért 65 évesen még élni szeretne néhány tartalmas évet, mielőtt érte is becsönget az igazi öregség), nálam más a helyzet, hiszen anyu (hál Istennek) a legjobb egészségnek örvend és ugyan nehéz az ő igényei szerint alakítani az életünket, de teljesen egyértelmű, hogy egy otthonba vonulással ő csak veszíteni fog a pillanatnyi színnvonalból. Röviden: neki veszítenie kell, hogy mi egy picit visszakapjuk az életünket, a szabadságunkat. Több mint két év után ez azért nem ördögtől való kívánság, de hát persze értem én az ő helyzetét is. Nyilván van még annyi ép agysejtje, hogy tudja, gyerekként él, függésben, nem ura a saját életének. Okoz is ez nem kevés lelkiismeret furdalást. Igazság szerint ilyenkor egy mentálhigiénés szakember többnyire megadja a feloldozást, hogy igen, az ő mindennapjai nem tehetnek tönkre egy párkapcsolatot, nem élhetjük mi is az ő bezárt életét, mert ezzel neki nem lesz jobb, nekünk viszont határozottabban rosszabb lesz. Ezt az ember ésszel felfogja, csak éppen megélni nagyon nehéz. Hiszen a legközelebbi hozzátartozódról van szó.
Na, és akkor az ember lánya okosságokat olvas a neten, jelesül éppen Müller Péter tollából. Most már tudom, miért nem szeretem az írásait. Mint például ezt... "...lehet rosszul is szeretni. ... Ha nem azt nézed, mire vágyik, mit mond a lelke, mi okoz neki jó érzést. És lehet, hogy te egész mást akarsz neki adni." Összegezve az a jó szeretet, ha azt adod, amire szüksége van. Na, itt álljunk meg! Tehát ha én a biztonságot adom neki, de ő arra vágyik, hogy visszavigyem a lakásába, hagyjam békén, holott önellátásra képtelen, akkor rosszul szeretem. Ha megadom neki, amire vágyik, akkor meg a törvény szemében (és persze a "szomszédasszonyéban") vagyok rossz ember, aki elhanyagolja. Oh, szeretem az ilyen ha van rajta sapka, ha nincs típusú helyzeteket.
Na, sikerült elkalandoznom, de igazság szerint abban a pillanatban felejtettem el, hogy a címnek megfelelően tulajdonképpen miről akartam írni, ahogy lerogytam a székre az íróasztal mellett. Azért ez is egy elég erős jelzés a saját mentális állapotomról. Szívesen megfordítanám Müller Péter sorait: engem ki szeret jól? Az, aki nem gondolkodott előre az idős koráról, erre a kényszerű együttélésre kényszerítve, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már én is lassan magamról kell gondoskodjak? Hogy az utolsó néhány aktív évem mindennapjait egy nyolcvanplusszos élethez igazodva éljem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése