Ahogy elmentek a gyerekek és kialudtam magam, sokszor körülnézek a többé-kevésbé rendbe vágott nyaralóban és otthon is, aztán kis sóhajjal megállapítom, hogy hiányoznak. A ricsaj, a rumli, de leginkább a bizalommal átölelő vékonyka karok, az esti mesék alatt a hónom alá fészkelődő apróságok. Még a nyavalyás palacsinta és gofri is hiányoznak, amit átlag kétnaponta sütnöm kellett, s bár megesküdtem, hogy egy évig Nutellát sem akarok látni, de akár most leszaladnék érte, ha lenne kinek hozni. De ezen kár picsogni, mert az élet ezt a labdát dobta, ha az égiek is úgy akarják, jövőre újra találkozunk és talán sikerül ott felvenni velük a fonalat, ahol most elejtettük. A fél karomat adnám érte. A férjem szerint ez így is lesz, én sosem voltam ennyire optimista. Hiszen júliusban náluk voltunk és bár voltak apró közös élmények, de az a fajta nagymamaság, amiben itthon szeptemberben lett részem, újdonság volt, egy óriási áttörés.
De elmúlt és most a jelenre próbálok koncentrálni. Mit mondjak, nem sok sikerrel. Végre megcsinálták a lapostetőt a nappali felett, így aztán lenne értelme kezdeni valamit a hatalmas beázásfolttal, ami több mint egy éve rondítja az összképet. Piszkos munka lesz, mert egy festéssel nem ússzuk meg. Tehát... nem kezdhetek neki a nagyon is aktuális nagytakarításnak, amit egész nyáron sikerült halogatnom, hiszen minek, ha éppen romba készülünk borítani a nappalit. A nyaralóban meg ... most komolyan ... kezdjek nagytakarításba, amikor lezárjuk a házat hamarosan? Lezárjuk bizony, pedig ha rajtam múlna, még télen is lemennék. Jó, ez nem igazán életszerű, lévén a házban nincs fűtés. A klíma hűvös napokon segít, de egy telet kifűteni vele nyilván egy bankrablás kellene megelőzzön. De nem mehetünk, mert anyu már így is a fagyhalál szélén, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a nyári melegben is csak a fázásra tud panaszkodni.
Anyu ... hát januárban az otthon listáján a kilencedik helyen szerepelt, áprilisban már a tizenegyedik volt és miután a nyarat végig reménykedtem, hogy azért csak haladunk előre, na igen, most a tizennegyedik. Az ügyintéző nyilván hallotta az elakadó lélegzetemet, mert gyorsan belemondta a telefonba, hogy adjunk be előre sorolási kérelmet. Beadtam. Az egyik reggel néz engem a jóanyám a reggelije felett, közelről, mintha valami légypiszkot vizsgálna, aztán megjegyzi, hogy micsoda karika van a szemem körül. Mitől? Az élettől - válaszoltam neki így 65 évesen, miután a harmadik közös évünknek futok neki. Chhh - mondá és falatozik jó étvággyal tovább, hiszen "ő aztán nem sok vizet zavar" itt velünk, tehát az Élet nyilván rajta kívül álló dolgokat jelent. Ha tudná... Őszintén? Egyszerre rettegek, hogy megkapjuk azt a nyomorult helyet meg attól is, hogy nem. Februárban derült égből lórúgásként ért az értesítés, hogy mehet az egyik megjelölt otthonba. Lefagytam, szétestem és ebben a helyzetben nem volt senki, aki megrázott volna, hogy ne menjek bele a kisded játékaiba. Nyilván ezek az ő számára nem azok, hiszen tisztában van vele, hogyha oda bekerül, akkor onnan már csak lepedőbe csavarva kerül ki. Neki ez élet-halál harc, szinte szó szerint. Ezt értem, sőt, megértem.
De ő nem látja, nem érti, hogy miközben ő szobanövényként vegetál köztünk, mi vele együtt sorvadunk. Már ezerszer "nyafogtam" ezeken a lapokon, hogy süket és nem is hajlandó ez ellen tenni, mert neki ez így jó, hogy nekünk nem annyira, az nyilván nem érdekli. Ez pedig az otthon beli életét is megnehezíti, de akkor sem hajlandó újra egy hallókészüléket csináltatni "erre a kis időre". Már megengedheti magának a luxust, hogy azt csinál, amit akar.
Jó, nyilván ez így nem igaz, mert akkor otthon ülne a kis lakásában a négy fal között, várná, hogy naponta kétszer-háromszor rányitom az ajtót, ellátom, a "maga ura lenne". Aham. Néha már annyira elkeseredtem az itthoni helyzettől, hogy esküdöztem, kipróbáljuk. Aztán másnap reggel megint úgy kellett kirobbantani az ágyból, beadni a gyógyszereit, elé tenni az ételt, figyelmeztetni, hogy öltözzön fel. Önállóság? Aligha. Amikor legutóbb felvittem a lakásába, amit több mint kétéve csak fenntartunk, de persze kiadni sem lehet, úgy ült ott, mint egy idegen vendégségben. Az eltelt években már el is felejtette, mivé alakíttatta a régi otthont. Szóval, kicsit olyan, mintha büntetne. Ha neki nem jó, ne legyen már nekünk sem. Persze, biztosan nem így van, hiszen többek között az ilyen összefüggések is már idegenek a számára. Igazából nem gondolkozik, minek, hiszen itt vagyok én, megteszem helyette. Talán ez hiba. Hülyén hangzik, de kicsit olyan, mint amikor a gyerekeid helyett megcsinálsz sok mindent, mert nem akarsz még az ő próbálkozásaik után is takarítani, meg gyorsabban is végzel a dolgokkal. Mindjárt 89 éves lesz. Elnézem, ahogy lazán felrakott lábbal nézi a tévét, még ha nem is igazán tudja, mit néz, miközben készül az ebédje. Örömmel vonulna be egy otthonba? Nyilván nem. Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, amiért várom a napját. És rettegek is tőle. Egyáltalán, hajlandó lesz bemenni?
Közben hatás alá kerültem már több irányból is, egyrészt tökölök - dekorálok -, másrészt már ötletelek a karácsonyi dekoráláson. A korai sötétedés az én időm, amikor a lakás több pontján kis fények gyúlnak, hangulat a köbön, viszont ebben a sötétben olyan lettem, mint egy alvós baba. Csak egy pillanatra csukódik le a szemem, aztán úgy is maradok. Nem vagyok mai csirke? Igaz. Éppen ezért rohadtul vágynék még pár nyugis évre, ami rólam/rólunk szólna. Egy életen át tartó családi szolgálat után szerintem megérdemelném. Amíg még élvezni is tudnám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése