Először nem akartam írni róla, aztán mégis. Mert van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Történt nemrégiben, hogy Allal elmentünk egy hegedűestre. A roppant ígéretes Candlelight elnevezést kapta Vivaldi Négy évszakának körítése. Képzelj el egy önmagában is építészeti remeket, jelesül a New York Palotát, amely otthont adott az estének. Már izgalmasan hangzik. Aztán odabent a lépcsőházban gyertyák százai vezetnek el a teremig, ahol a pódiumon (amely a terem közepét foglalja el) több száz (vagy ezer) gyertya fénye mellett csendülnek fel a jól ismert dallamok. Ha azt mondom, hangulatos, keveset állítottam. A jegyár hallatán ugyan aprót csuklottam, főleg annak ismeretében, hogy a más helyszíneken előadott esteken nagyjából csak a kétharmadába kerülnek a jegyek, de hát nyilván meg kell fizetni a lehetőséget, hogy meglesheted a palotát belülről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan sokat nem lehetett leselkedni. Na, mindegy is, tehát odabent vagyunk.
Leültetnek, majd idővel elénk ültetnek egy családot, akiknek valószínűleg még húzósabb jegyárat kellett leperkálniuk, ha mi a B, ők az A szektorban ülhetnek. Papa, mama, két gyerek és egy nagyi, aki természetesen a sor közepére ül, távol az unokáktól, hogy zavartalanul élvezhesse az estét. Ügyes. A két gyerek előttünk. A teremben gyertyafény, még percek vannak a kezdésig, a gyerekek unatkoznak, mi lenne jobb ötlet, mint szelfizgetni a telefonnal, vakuval természetesen. Amikor már a sokadik próbálkozás villan a képünkbe, Al megjegyzi, hogy a következőnél azért már ideges lesz. Mire apuka szól a két gyereknek, hogy fejezzék be. A gyerek persze milyen, rákérdez, miért? A válasz nem az, hogy ... teszem azt: mindjárt kezdődik, tedd el, kapcsold ki, mittudomén, hanem: Az öreg néniket zavarja.
Első gondolatom az, hogy Anyád az öreg. Miért is nem elég - ha már ránk keni a dolgot -, hogy a néniket zavarja? Nem, az ÖREG néniket zavarja. Oké, legyek öreg! 65 évesen nyilván már kiérdemeltem ezt a jelzőt, ha apuka még negyvenen innen, a gyerekei is épp csak elérhették a nyolcéves korhatárt, ami alatt kérték a szervezők, hogy kisgyermeket ne hozzanak az eseményre. Aztán persze elkezdődik az előadás, ami alatt a két gyerek unatkozik, számtalanszor helyet cserél, apuka ölébe mászik (amúgy aranyosan morzsolgatja a papa fülét az álmosságtól), majd a negyedik tételnél engedélyezik a nézők számára a felvételek készítését. Nos, akkor anyuka lép akcióba, magasba emeli a telefonját, hogy hosszas videót készítsen. Többször is. Hogy a mögötte ülő páros ezt szóvá teszi, nem hallja vagy nem akarja hallani. Egy öttagú család szemmel látható összeget költött egy komolyzenei eseményre. Dícséretes. De ettől azért nem vásárolták meg a jogot az est kisajátítására. Eltúlzom? Nem hiszem. Egész egyszerűen szerintem pont nem érdekelte őket, hogy ez az este esetleg másoknak egy ritka lehetőség a kikapcsolódásra.
Na, de hogy ne csak pufogjak (mint valami öreg néni)... A zenekar... szégyen és gyalázat, hogy a nevüket nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak. Khm, lehet, nem véletlenül. Vivaldi nagy szerelem, most egy kicsit megerőszakoltnak éreztem. Nem folyamatosan, de hát nyilván az élőzene sajátossága, hogy nincs keverés, nincs hangmérnöki munka, csak a nyers és helyenként karcos valóság. Tulajdonképpen ezért nem szeretek koncertekre járni. Könnyűzeneire sem. De ez az én hiányosságom.
(Az illusztrációként használt fotó nem ezen az esten készült)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése