Közeleg az évvége... no meg az újév

 Az egy dolog, hogy az újév közeledtével mindenki hajlamos fogadkozásokba kezdeni, én is. Aztán persze többnyire semmi nem jön be belőle, de ebben nyilván én vagyok a ludas. De nem is erről akartam írni. 

Az ünnepek alatt "természetes", hogy főzök, terítek, mosogatok és megint mosogatok, főzök, terítek, mosogatok és még többet mosogatok. (Nem mintha az év összes többi napján - beleértve a kvázi nyaralást is - nem ugyanezt csinálnám) Őszintén szólva utálom. Pedig messze nem csinálok belőle olyan nagy ügyet, mint egyesek, akik sokféle süteménnyel és hadseregnyi táppal készülnek az ünnepekre. Hogy mégis mit utálok akkor ebben? Elsősorban a tv  és a filmek által közvetített laza fílinget, ami itthon persze abszolút hiányzik. Nem együtt főzőcskézünk menyekkel, gyerekekkel, vagy akár barátnővel, miközben pezsgőzünk és csipegetünk. Nem. Hogy csak a magunk példáját említsem... Apa a beszerző. Néha ad hoc vásárolgat, így aztán már ott elveszek a hozzávalókban, hiszen amikre szükségem van és amikre nincs, egyforma gondoskodást kívánnak. Hely kell a mélyhűtőben, a hűtőben és csak szerencse kérdése, hogy odakint milyen hideg van, hogy az amúgy normális méretű hűtőt kisegítse az erkély nyújtotta "fagyasztó". De végre összeáll a menü és készülnek az ételek. Az idén például 23-án jókedvűen megfőztem mindent a következő három napra. És a dolog be is vált, még úgy is, hogy 26-án vendégeket vártunk. De ettől még a napok a terítés, mosogatás témakörben nem változtak. A két ünnep között pedig a verkli forog tovább, miközben a barátok mesélik, hogy ide utaznak az egész családdal, mások meg oda és már előre várják, hogy őket szolgálják ki végre két thermál medencés csobbanás és masszázs között. Komolyan el tudnám sírni magam. Esküszöm, életem legjobb karácsonya vagy harminc évvel ezelőtt Ausztriában esett meg, amikor zuhogott a hó, hatalmas jégcsapok lógtak az ereszekről, odabent a melegben meg a lehető legegyszerűbb ételeket ettük, mert egész egyszerűen azokban a napokban nem az evés volt a fontos, hanem az élmény. 

Na, és itt el is érkeztünk eredeti poszt-tervemhez. Hogy így az év vége felé milyen terveket szövögetek az új esztendőre, milyen fogadkozásokat teszek, amiket majd igyekszem nem megszegni. Félek, hogy nem sikerül. És egyáltalán, az év utolsó napjaiban hogyan készülődök az "új kezdetre"?

Az idén az a nem jellemző dolog esett meg velem, hogy már ma, december 28-án összeszedtem a karácsonyi dekorációt. Igazából csak a fa maradt (persze, feldíszítve, még mielőtt valaki azt hinné, a csupasz fa ácsorog a nappaliban). Igazság szerint egész egyszerűen kezdeni kellett magammal valamit, mert a közösségi háló és más fórumok híreit olvasgatva már közel voltam ahhoz, hogy felvágjam az ereimet. Ez az érzés velem van már hosszú hónapok óta, de ma olyan erővel tört rám, mint ahogy tegnap este tört az asztallap. Úgyhogy pakolni kezdtem, és ha már pakolni, akkor selejtezni is. Pihenésképpen meg megint olvasgatni kezdtem és mi futott elém teljesen aktuálisan? "4 dolog, amit még szilveszter előtt meg kell tenni, hogy szerencsés legyen az új év"

Egyesek szerint nagyban meghatározhatja az új évet, ahogy az óév utolsó napjait töltjük. Elsőként azt javasolja a cikk szerzője, hogy írjuk le szándékainkat és elhatározásainkat. Ebben kicsit bizonytalan vagyok, mert a vágyak megfogalmazása azért kicsit más, mint a tényleges teendőké. Másrészt annyi rajtam kívül álló dolog befolyásolhatja ezt még az év folyamán, hogy talán nincs is sok értelme. Bár, erre alighanem azt mondanák, hogy csak kifogások keresése. 

Másoddiként tisztítsuk meg a teret. Persze, nem kint az önkormányzat előtt (bár, talán ott sem ártana), hanem a minket körülvevőt. Mindenesetre mielőtt nekivágnánk az újévi tervek megvalósításának, töltsük a szilveszter előtti napokat azzal, hogy rendet lakunk a lakásban. Így aztán január elsején felébredve az a jó érzés tölt majd el, hogy harmóniát és békét árasztó tiszta és rendezett tér vesz körül. Na, ezt teszem éppen, és igenis jó érzés, hogy ehhez még a cikket sem kellett elolvasnom, magamtól jutottam erre az ötletre. 

Harmadikként, ha azt szeretnénk, hogy pénzügyeink szerencsésen alakuljanak az új évben, akkor itt az ideje megreformálni a költségvetésünket. Oh, ezt minden évben elhatározom, elkezdem, aztán felhagyok vele. Mármint azzal, hogy kövessem a kiadásaimat. Mindig jön a fogadkozás, hogy amikor X helyre kell elmennem az ügyeimet intézni, ahol a közeli cukrászdában isteni a gesztenyepüré, akkor nem megyek be, hanem azt az összeget elteszem egy "titkos dobozba" és év végére felvet majd a pénz a takarékoskodásomnak köszönhetően, bónuszként pedig a kilók sem rakódnak olyan ütemben, mint az előző években. Szerintetek? Legkésőbb februárban már lázadni kezdek, hogy minek élek, ha az ilyen apró örömöktől is megfosztom magam. Onnantól pedig indul a lavina. Ennek megfelelően azért most megy a fogadkozás, hogy már így is túl sok ruhám, edényem, könyvem (lehet abból túl sok egyáltalán?), dekorációs bizbaszkáim vannak, Nem Fogok Elcsábulni Újabbak Beszerezésére! Miközben egy kisördög suttog a fülembe, hogy "ó, dehogynem!" Amikor évtizedekkel ezelőtt turizni kezdtem, azzal nyugtattam magam, milyen olcsón alakítom a ruhatáram, aztán persze eldurvult a dolog és szerintem lassan többet költök a tengernyi - nem is hordott - rongyra, mint aki csak szezononként 1-2 darabot vásárol. És ezt nem szépíti az sem, hogy évente 1-2 alkalommal kicipelem a megunt dolgaimat a Budai Zsibvásárra és igyekszem túladni rajtuk. Fillérekért ugyan, de mégsem a kukákat töltöm meg velük. 

Negyedikként pedig térjünk vissza a babonákhoz, amikről tegnap még azt írtam, hogy nem vagyok babonás, de ... azért vannak tanácsok, amiket már csak hagyományból is megfogadok, aztán vagy bejön, vagy nem. Sajnos, többnyire az utóbbi az igaz, de a remény hal meg utoljára, mint tudjuk. Nyilván, mert ő a gyilkos. Hogy elsején lencsét kell enni, hogy ránk szakadjon a Nemzeti Bank, az régi és elcsépelt dolog, most nézzük, miként búcsúztassuk az óévet. Kis időre tárjuk ki az ajtókat és ablakokat, mert ez a fontos rituálé segít a megtisztulásban, valamint az újrakezdést szimbolizálja. (Nagy kunszt, normális ember rendszeresen szellőztet, nem?) De higgyünk benne, hogy ilyenkor kiengedjük az előző év - negatív - energiáit, hogy helyet adhassunk az újaknak. Mármint a pozitívoknak, remélem. Ugyanis erre a kiváló iromány már nem is tért ki. 

Na, nem is szaporítom tovább a szót, megyek, folytatom a szanálást! Ha nem találkoznánk már az idén (félek, visszajövök én még feleslegesen szaporítani a szót), akkor Nagyon boldog újévet mindenkinek! Elsősorban egészséget, biztonságot, barátokat és szeretetet. Minden másra - ahogy mondani szokás - ott a Mastercard. 

Nem vagyok babonás, de ...

 Vannak babonák, amikben ha nem is hiszek, de azért ismerem őket és igyekszem elkerülni, hogy velem megtörténjen bármelyik eset, aminek kapcsán felmerülhet. Ilyen az üvegtörés is, ami - bármennyire is állítsák az ellenkezőjét - nálam mindig szerencsétlenséget jelez. Legalábbis ettől félek. Hogy az esemény az évnek melyik szakaszában következik be, az már csak hab a tortán. Így aztán a mai csörömpölés után nem győztem szörfölgetni a neten, hogy biztosítsam magam arról, nincs baj, nincs baj. 

Hogy mi is történt? Volt nekünk egy kőasztalunk a nappaliban. Amikor jó harminc évvel ezelőtt megvettük Stuttgartban, még egyedül is képes voltam a hatalmas lapot ide-oda rakosgatni, mostanában már kétemberes munka. Éppen ezért úgy döntöttem, magát a lapot elrakom és helyette egy sokkal könnyebb asztallapot használok a kőtalpakhoz. Ez a lap egy vastag üveglap volt, kerek, mint a telihold. A barátnőm hívta fel rá a figyelmem, amikor ráakadt a hirdetésre, ahol egy hatalmas kaspót és a rajta levő üveglapot hirdették nevetséges áron. A kaspónak azonnal helye lett a balatoni telken, az üveglap meg nagyobb ünnepeken került elő a szekrény mögül, hogy a kis erkélyasztalkát megnövelje és kényelmesen tálalhassak. Végül egy szép napon a nappali éke lett. Áttetszősége, a korábbi kőnél kisebb mérete miatt hamar megkedveltem. Lassan egy éve került sor a cserére és soha nem volt gondom vele. Ma viszont hanyag eleganciával felraktam a lábam a szélére, pedig tudtam, hogy kissé ingatag, könnyen elcsúszik. Mire eszembe juthatott volna, hogy ez talán nem olyan jó ötlet, már csak a csörömpölés hallatszott. Az üveglap megbillent, visszaverődött a talpakra és egyúttal le is csúszott. Kiváló minősége abból is látszik, hogy nem robbant millió éles darabra, hanem csak hosszú repedések keletkeztek rajta, így aztán a romokat eltakarítani is könnyebb. Természetesen a rajta levő karácsonyi dekoráció, a teás bögre, az éppen olvasott könyv, a távirányítók és az éppen megkezdett üvegnyi cider is a romok közt landoltak, ettől volt igazán hangos a csörömpölés. De szerencsére az üveglapon kívül más kár nem esett. A kőlap pedig visszavette régi, megszokott helyét. 

Nos, nem igazán  találtam megfelelő babona-magyarázatot, de azzal nyugtatom magam, hogy az üvegtörésekkel foglalkozó cikk szerint az átlátszó üveg törése sokkal inkább pozitív hatással bír, mint negatívval. A cikk sajnos nem tért ki részletekre, de akkor talán csak az év lezárásának szimbolikája és nem valami rossznak a kezdete. Más kérdés, hogy személyszerint a veszteség fájó, mert szerettem azt a nyavalyás üveglapot.

Csak ne legyen igazam! - olvasgatok

 Mostanában felerősödött a DÁP (digitális állampolgárság) bevezetésének közelgő határideje, a felhasználók köréhez való csatlakozás erőltetése, én meg zsigerileg ellenállok, mint minden hasonló rám kényszerített dolognak, főleg ha nem sikerült meggyőzniük annak veszélytelenségéről. Nem, nem attól tartok, hogy az összes létező adatom mellett megszerzik majd a bugyim méretét is, ezen szerintem már túl vagyunk. De egy most olvasott (nem is friss regény) rávilágított, hogy ez az általunk oly nagyon kedvelt digitális világ mennyire sérülékeny és ezáltal milyen veszélyeket rejt ránk nézve is. 

2018-ban megjelent nálunk is Bill Clinton (igen, a volt amerikai elnök) és James Patterson (a New York Times bestseller listáját több könyvével is vezető) író közös munkája, Az elnök eltűnt. Még csak a könyv felénél járok, de hosszú oldalak óta egyre inkább összeszorul a gyomrom, ahogy egy, a regényben szerencsére csak elképzelt, ugyanakkor fájdalmasan valóságos vészhelyzet bontakozik ki. Egy rejtőzködő vírus kel életre évekkel az elhelyezése után. Nem az államapparátus megbénítása a cél, nem a közművek lerombolása, nem, ennél sokkal többet akarnak. Nemes egyszerűséggel Amerikát visszajuttatni a középkorba, nem véletlenül ez a fedőneve is a támadásnak: Középkor. A vírust ugyanis úgy programozták, hogy minden fertőzött szerverről továbbvigye a villámcsapást, gyakorlatilag minden internetfelhasználót, internetet használó berendezést elérjenek az Államokban. Ez az adattörlő vírus aztán töröl minden létező adatot. Nem a boldog éveket megörökítő fényképeinknek mindhatunk majd búcsút, a félkész könyvnek, amin dolgozunk, a könyvelésnek... Mindennek! "A szerverek törlődnek. Nem lesz internetszolgáltatás és a készülékek sem működnek majd. A laptopokat onnantól csak az ajtó kitámasztására használhatják, a routerek jók lesznek papírnehezéknek... Ötven évvel ezelőtt ott volt maguknak az írógép és az indigó. Most csak számítógépeik vannak. Sok esetben tíz-tizenöt évvel ezelőtt nem kellett folyamatosan elektronikus kapcsolatra támaszkodniuk. Most viszont igen. Csak így tudnak működni. Ha ezt elveszik maguktól, nincs hova visszanyúlniuk." És amikor ezt az egyénre lebontva kifejtik, az végképp ijesztő. "A liftek leállnak, akárcsak a boltok vonalkód-leolvasói, a vonat- és buszjegyleolvasók, a tévék, telefonok, rádiók, közlekedési lámpák, bankkártya-leolvasók, riasztórendszerek. A laptopokról minden sziftver és fájl törlődik. Csak a billenytűzet marad meg az üres képernyő. A dolog az elektromos hálózatot is érinti, a hűtőszekrényeket, akár a fűtést is. A tiszta víz hamar hiánycikké válhat, ez pedig magával hozza az egészségügyi problémákat is. A kórházakban nem lehet hozzáférni a kórelőzményekhez, a műtétek manapság nagymértékben vesznek igénybe számítógépes segítséget. De igazság szerint azt sem fogják tudni, igénybe vehetik-e a szolgáltatást, hiszen nem lesz kapcsolat a biztosítóval sem. Ingyen fognak gyógyítani? A repülők a földön maradnak és már az autók sem maradnak érintetlenek......"

Szóval, ennyit a digitális állampolgárságról, ahol az elsők között erkölcsi bizonyítványt igényelhetnék. Az elmúlt kb. negyven évben erre egy alkalommal volt szükségem, akkor is a postán intézhettem. Klassz dolog élni a digitális világ vívmányaival. Én is az okos tévén néztem meg a Diótörőt, hallgatom a zenét vagy szörfölgetek a tengernyi csatorna kínálatában. A régi családi videófelvételeket már most sem tudnám lejátszani, bár a szekrény mélyén még ott lapul egy készülék minden eshetőségre készen. Írom ezt a posztot, ami nyilván nem hiányozna senkinek, csak magamnak. Mondom, az internet jó dolog. Információforrás, kihívásokkal és sokszor sajnos aknamezőkkel teli. Ha ésszel használja az ember, jó dolog, nyilván azért ütögetem én is itt a billentyűket, miután a telefonomról egy rakat családi képet töltöttem fel éppen a laptopra, el ne vesszenek. Ugyanakkor soha nem éreztem ennyire kiszolgáltatottnak magam. Elég csak egy kétnapos áramszünetre gondolni, amikor a hálózat karbantartása miatt nem főzhetek, kiolvad a mélyhűtő, télen be sem indul a fűtés, nyáron megsülünk a déli fekvésű hetedik emeleti panelban, ahova gyalog visszük fel a karonülő gyereket, gyertyafénynél ülünk az esti sötétben, lemerül a telefon, a sor a végtelenségig folytatható. Hát, merje valaki azt mondani, nem vagyunk néhány óra múltán is már a "sötét középkorban", hát még ha a szolgáltatásaink örökre megszűnnének. 

Mint mondtam, a könyv felénél tartok, nyilván lesz majd happy end, de arról egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk, hogy a veszély valós és mai, elkényelmesedett világunknak rémisztő. 

Évértékelő 2024

 A tavalyi év ... és most direkt nem keresem vissza, hogy mit írtam az év végén... mentálisan nagyon megviselt. Amikor az ember annak sem tud igazán örülni, hogy a nagy ritkán látott unokáival tölthet időt, ráadásként meg eljuthat a világnak egy igencsak távoli zugába, na az az év tagadhatatlanul pocsék volt. Ami után már csak egyetlen vágya van az embernek, hogy a gödörből felfelé vezessen az út.

Az idei év teljesítette ezt a vágyat. Mondjuk, nem volt ez olyan nehéz, de persze, akár alul is múlhatta volna a tavalyit. Szóval, örülés van. 

Januárban a nagyfiamék elutaztak Hollandiába, hogy a terveikhez felmérjék a terepet. Feldobva jöttek haza, ami egyrészt jó hír volt, másrészt valami nagyon könyörtelen váltásnak az előszobája. Január 22-én pedig el kellett engednünk Colint, aki közel 14 évet töltött velünk és egész lényével bearanyozta az életünket. Pontosan olyan fájó veszteség, mint amikor egy közeli családtag megy el. Hiszen az volt. 

Februárban hirtelen felindulásból elfogadtam a mobiltársaság ingyenes készülék ajánlatát. Nem kellett volna, de nem mondok szegény Honorra semmit, mert még (jobban) megsértődik. A másik kellemetlen meglepetés, hogy a bankkártyámat hónapokkal korábban meghekkelték. Nem rövidítettek meg kiugróan nagy tételekkel, de havonta rendszeresen, így pedig azért összejött egy jó ötvenezres tétel, amit végül sikerült visszaszereznie a banknak, de a kártyacserét nem kerülhettem el. A hónap végén megkésett karácsonyi ajándékként megérkezett az új tűzhely, amit nem kevés asztalosmunka után sikerült is a régi helyére beépíteni. A hónap utolsó napjaiban Jamienek meglepetésként, amúgy előre megfontolt alapon felvételt nyertünk a kutya-napközibe. Innentől - a nyári szünetig - szerdánként ott élt közösségi életet a kis szemünk fénye. 

Márciusban - nem feltétlenül szülinapi ajándékként - az onkológián kötöttem ki egy kérdéses diagnózissal, ami éppen elég nyugtalanító volt, hogy napokra, sőt hetekre meghatározza a kedélyünket. A végeredmény egyelőre megnyugtató. Tiborom - szintén nem szülinapi ajándékként - átesett a megismételt ablázióján, remélhetőleg ez hosszabb ideig kitart. A hónap végén nagyfiunk Miamiba utazott, szakmai bemutatkozásra, mi pedig mindannyian egyemberként drukkoltunk neki, hogy ez legyen az első lépés egy fontos "utazásban". 

Áprilisban - el sem hiszem, oly sok évnyi álmodozás után! - új családtagot üdvözölhettünk a családban. Négy kereke van, de hét ülése és pillanatnyilag ő a legfiatalabb a "flottában", pedig ő sem újszülött. Gyurink Oslóba utazott, annak a bizonyos "utazásnak" egy újabb jelentős állomására. 

Májusban váratlan, de ugyanakkor igenis szükséges kiadás elé álltunk. Az új autó ugyanis nem fért be a régi garázskapun, amire igazából már rég ráfért a ráncfelvarrás, de azért így, hogy muszájból került rá a sor, kicsit fájdalmasnak hatott. 

Júniusban még mindig jöttünk-mentünk a nyaraló és a lakás között, de a hetek nagy részét még itthon töltöttük, hiszen orvosi vizsgálatok, műszaki gondok adták a feladatokat sorra. A hónap végén maradtunk lent végleg, nem utolsósorban azért, mert az unokák júliusban érkeztek és arra bizony elő kellett készülni.

Júliusban az a rövidke hét maga volt az Öröm. Nagy része a Balatonon, néhány nap itthon, egy este Bécsben, de minden pillanatában szerelem. Az unokáim nőnek, okosodnak, egyre könnyebb velük, ezen a héten pedig megszállta őket az ihlet és ettől a boldogság minden együtt töltött percünket áthatotta. A menyem kiváló államvizsgát tett, büszkék voltunk rá, mert pontosan láttuk, micsoda terhet cipelt az iskolával a munkája mellett. 

Augusztusban a barátnőmmel megnéztük a Margitszigeten a Vivaldianno-t. Röviden: csalódás. Aki ezt összeállította, mintha nem is Velencét látta volna lelki szemei előtt. A mindennapok az olimpiáról szóltak és már nem is emlékszem, mikor követtem ilyen lelkesen a sportközvetítéseket. 

Szeptember elsején hazaköltöztünk. Furcsa nyár volt, mert úgy éreztem, mintha rengeteg időt töltöttünk volna a telken, de hát nyilvánvalóan sokkal kevesebbet, mint tavaly. Hivatalos ügyeket, anyu elhelyezését intéztem, ami persze nem ment egyik napról a másikra, de közeledett az utazás a gyerekekhez, így aztán volt tennivaló. 

Október elsején a nagyfiamék nekivágtak. Hiába tudom a fejemmel, hogy jól teszik, a szívem azért vérzik és a legnagyobb próbatétel, hogy ez számukra ne legyen nyilvánvaló. Huszadikán bezártuk a Balatont, tudva, hogy mire újra lemehetnénk, akár már a fagyok is beállhatnak. A hónap végén pedig bevittem anyut az otthonba, ahol a következő hónapban gondoskodtak róla.

November első napjait Jamienek szenteltük, mintegy előre bocsánatot kérve a merényletért, hogy jó két hétig "ott hagyjuk" a napköziben. Hiszen az egész évi szoktatás ezt a célt szolgálta. Mi tudtuk, hogy jó helyen lesz, ő valószínűleg nem értette, hogy miért nem megyünk érte a szokott időben, bármennyire is kedveli az "óvóbácsit". De a nagy nap előtt még elvittük Tatára, mentünk a Szigetre, és egyáltalán, igyekeztünk minél több tartalmas időt együtt tölteni vele. Amikor 7-én felszállt velünk a gép, mindenféle gondolat kavargott bennünk. Az utazás és a közeli viszontlátás öröme, az itthon hagyottak miatti aggodalom. Ami nem csitult odakint sem a gyorsan pergő napok ellenére sem. A világ, amelyben az unokáim felnőnek, jó hely, ez egy pillanatig sem képezi vita tárgyát. Csak ne lenne olyan nagyon messze! 

Decemberben az első adventet Jamievel a Szigeten ünnepeltük, aztán szépen visszaálltunk a mókuskerékbe, ahol tettük a dolgunkat, mintha az odakint töltött felhőtlen napok nem is léteztek volna. Apró pillanatok szakították meg a kerék forgását, mint a barátnőmmel töltött rövidke találkozások, az osztálytársakkal való találkozás, a Bazilika karácsonyi fényfestése, a menyem röpke látogatása, Jamie barátjának családjával töltött reggelek és kávézások, készülődés a karácsonyra. Ami most először lesz újra a kettőnk estéje házasságunk első karácsonya óta. Bocsánat, hiszen ez így nem is igaz, hiszen most (is) itt lesz az édesanyám, aki már tavaly sem igazán emelte az ünnep fényét a halálvágyával. Amire még számítok, egy vacsora barátokkal, egy nyugodt szilveszter éjszaka és máris itt lesz az Újév a maga kihívásaival, reményeivel, várakozásaival, félelmeivel. Ha rosszabb nem lesz, mint az idei, én már boldog leszek, de ki adhat erre garanciát? 

Régi karácsonyok

 Gyerekként a karácsony maga volt a Varázslat számomra. Már maga a tény, hogy havas karácsonyokra emlékszem, korcsolya-bérletre a Feneketlen tónál levő kori pályán. Apu a Diószegi utcában húzott az úttesten szánkón a tónál levő "veszélyes pályáig", ami csak egy lanka volt, de még a gyerekeim is csúszkálhattak rajta. Anyu nem volt egy nagy cukrász, két dolgot sütött karácsonykor: dió tortát és linzer aprósüteményt. Előbbit bolti tortalapból saját családi recept alapján készült krémmel töltve, utóbbit mindig félhold alakúra szaggatva és aprított dióba forgatva. A torta Szentestére már kész volt, az erkélyen hűlt, a linzert együtt sütöttük, én leginkább láb alatt voltam. Aztán a csengettyűszóra futottam, benyitottam a hallba, ahol ott ragyogott a karácsonyfa és alatta az ajándékok. Apu feltűnés nélkül bevitte az erkélyről a már talpában álló fát, feldíszítette és elrendezte a csomagokat, amik már hetek óta becsomagolva lapultak a szekrény mélyén. Tudtam, mert kutattam utánuk és majd megőrültem, hogy nem tudom feltűnés nélkül meglesni a tartalmukat. Nem volt kívánságlistám, kaptam, amit kaptam és annak nagyon tudtam örülni. Talán a legnagyobb meglepetés 14 éves koromban a Sanyo kazettásmagnó volt, amit apu egyik kollégájának a stewardess felesége hozott Nyugatról. Apu felvette vele a Csendes éjt, nekem meg alig esett le, hogy honnan hallom a zenét. A szavam elakadt. Drága keresztapám ajándéka, a fenyőfa ágáról diszkrén lelógó aranynyaklánc nem hozott ennyire lázba. Igazából inkább karácsonyi ebéd volt, az ajándékok kibontása után már csak nassoltunk, teáztunk, a szüleim pezsgőt bontottak. A mai napig azokat a poharakat látom a legszebbnek, csodás metszett kristálykelyhek. Ma már nem is divat, mégis gyönyörűnek látom. 

25-én apu elment a nagyszüleimért, nálunk ebédeltek, aztán hazavittük őket és megcsodálhattuk a fájukat, amit a nagyi süteményei és szaloncukor díszítettek, pattogatott kukoricából fűzött láncok, és néhány csíptetős gyertya, amit a megggyújtás után pár perccel mindig el is oltottunk, nehogy baj legyen. És persze a csillagszórók, gyermeki fejjel maga a tűzijáték. A süteményhegyek, amiket a mama mesterien készített és mindig csomagolt belőle, hogy híján ne legyek egy kis extra kalóriának a téli szünet idején. 

Amikor férjhez mentem, az első közös karácsonyunkon már a szívem alatt hordtam a nagyfiamat. Az a Szenteste csak a kettőnké volt. Amikor megszületett, új hagyományt teremtettünk. Az egész család nálunk gyűlt össze. Teltek az évek, ahogy nőttek a fiúk, már nekik kellett megteremtenünk a karácsony varázsát. Remélem, ők is így emlékeznek a kezdetekre, amikor a nagyszülőkkel elmentek a gyerek-misére és betlehemes játékra. Aztán hazatérve, még a csizmájukat alig vették le, amikor odabent megszólalt a csengettyű. Töltöttük külföldön - számomra - örök élményként, hiszen a díszletek akkor voltak a legtökéletesebbek, a derékig érő hóval és hatalmas jégcsapokkal, az apró osztrák falucskában a három nyelvű éjféli misén áldozó gyerekkel. 

Néhány éve megadatott az élmény, hogy az unokánkkal, majd az unokáinkkal együtt ünnepelhettünk, annak ellenére, hogy messze, nagyon messze élnek tőlünk. Nekünk nosztalgia, elsősorban a saját gyerekeinkkel töltött ünnepekre gondolva, nekik a varázslat. Közben fogyatkozott a család, a nagyszülők egymás után hagytak itt bennünket, mára csak anyu maradt. Aki sajnos már nem látja ennek a napnak a csodáját, kissé megkeseredve ül közöttünk. És elköltözött a nagyfiunk is. A karácsony külsőségei megmaradtak, de a varázs elhamvadt. Díszítettünk már 30 fokban, mezítláb karácsonyfát, de számomra - ha már hó nincs - legalább hideg legyen. Mostanra a sokak által utált "kellemes karácsony" a mienk. Szép, de kicsit üres, és mitől lenne boldog... Jó lenne, ha valaha még megtelne tartalommal, még ha az valami más is lesz, mint amire nosztalgiázós napokon emlékezem. 

 

Jelszó

 " Megtanulni figyelmen kívül hagyni bizonyos dolgokat az egyik legjobb út a lelki békéhez. " (Robert James Sawyer)

Készülődés.3

 Elsőként is muszáj megemlékeznem az én tündérmackó kiskutyámról, Jamieről. 5 éves múlt májusban, úgyhogy igazán ideje, hogy benőjjön a feje lágya és néha úgy tűnik, ezen már túl vagyunk. Mint például, amikor itt volt a barátnőm a lányával. Erikát imádja, ez soha nem volt kérdés, pár hetes korától majd szétesik, valahányszor a barátnője - és nemhivatalos keresztanyja - megérkezik. Ami meglep, hogy az amúgy barátságtalanságig bizalmatlan ebzet Erika lányát is a szívébe zárta. A minap felkéredzkedett Era ölébe, ami már önmagában ritkaság, mert ilyesmit leginkább a papájával művel. Aztán kisRiki odanyúlt és én nyeltem egyet, nehogy odakapjon. De láss csodát! Nem kapott oda, nem morgott, sőt, hagyta, hogy Riki a két tenyere közé fogja a fejét és még egy puszit is nyomjon az orrnyergére. Láthatóan a szívébe fogadta őt is. És mielőtt teljesen elolvadok tőle, itt kell megemlékezzek a reggeli jelenetről, amikor a kertben összetalálkozott az alsó szomszédnál dolgozó emberek egyikével. Aki ráadásul még barátkozni is akart vele. Igaz, kapucniban, ami valamiért kutyaléleknek irritáló ruhadarab. Nos, röviden, őt nem fogadta a kegyeibe, olyan vehemensen kérte számon rajta a kertben őgyelgés területsértő tényét, hogy egy pillanatra attól tartottam, megráncigálja a nadrágja szárát is. Szerencsére szót fogadott és visszajött, bizonyítva, hogy nemcsak meleg ruhadarabként hordom én a nadrágot a falkában. 

A másik egy régi-régi emléket hozott felszínre. Két hete úgy döntöttem, hogy az első Advet örömére megnézem a Diótörőt. Ha már az Operába nem jutok el, legalább a tv-n, elvégre azért olyan okos, hogy ilyen műsorokat is elérhessek rajta. Néztem a régről ismerős díszleteket, hallgattam a zenét, újra csodálattal adóztam a leheletkönnyű mozdulatoknak és arra gondoltam, hogy egy örökkévalósággal ezelőtt, 8 évesen, azt képzeltem, nekem is részem lehet még a csodában, hogy csillogó kis tütüben spiccelve repkedjek a színpadon, mint az apró hópelyhek az Operaház színpadán. Mivel már akkor is az osztály egyik legmagasabb gyereke voltam lány létemre, és többet játszottam a fiúkkal, mint a babáimmal, nem volt ez egy magától értetődő álmodozás. Nem is lett belőle semmi, de ami megmaradt, az sem kevés. Az a régesrégi Diótörő előadás megszerettette velem a komolyzene világát. Persze, nem olyan profi módon, hogy a Ki nyer ma? - játék és muzsika tíz percben bármelyik adásában eséllyel vehessek részt. De a műkedvelés szintjén mindenképpen. Talán elsősorban a színpadi világot, éppen ezért volt nagy öröm, hogy néhány kattintással most ez a darab is elérhető lett itthon a nappaliban. Remek hangolódás volt az ünnepek előtt. 

Diótörő részlet - a hópelyhek tánca

Készülődés.2

 Na, azért sokszor megrázom magam és csakazértis nekifeszülők a közelgő ünnepeknek. Nem mosok ablakot és függönyt, mert majd akkor, ha nyugodtan nyitva lehet az ablak, amíg a hatalmas táblákat lemosom és kellemesen átszellőzhet az egész lakás (anélkül, hogy drága anyám azonnal fagyhalált vizionálna, amikor ezt teszi a benti 24 fok ellenére is. Nem.Fogok.Most.A.Számlára.Gondolni! csakazértse) Szóval, csak annyit takarítok, amennyi a hétköznapokba belefér, viszont dekorálok annak ellenére, hogy unokák és fiúk hiányában már jó előre fogadkoztam, hogy majd 24-én a fa és slussz. De az nem én lennék, ez az igazság. Az ember nem tud átlépni a saját árnyékán, meg más okosságok... Szóval, fények itt és ott, meg sok piros, és bizony a fa is előkerült már, sőt, lassan a szentestei asztalterítés is meglesz a nappaliban. Esténként égnek a kis mécsesek, az ablakban a fehér kerámia házikók sora hangulatosan imitálja a város várakozó fényeit. 

A minap a volt osztálytársakkal megnéztük a Bazilikánál a fényfestést, ittunk forraltbort, tegnap itt járt a barátnőm, hozta az évente már hagyományos mézeskalácsát, amit utánozhatatlanul jól és szépen készít. Ettünk, kávéztunk és beszélgettünk. Nem zavart minket még az sem, hogy jó anyám újkeletű szokásához híven késő délután még hálóingben, köntösben kókadozott a tv előtt, hiába kértem napközben többször, hogy öltözzön fel. Az előbb sikerült odaégetnem a maradék zöldborsó levest, amit nem volt hajlandó megenni, mert nem éhes, viszont kihűlt, amíg fürdettem és egy újabb próbálkozás lett volna, hogy egyen. Nagy baj nincs, mert már úgyis bebújt az ágyába aludni. És még csak fél kettő. El kell ezt engedni és vannak napok, amikor sikerül is. Olyankor végigsimítok a kézműves nyakláncon, amit a barátnőm készített és amit fogalmam sincs, mikor vehetek majd fel, mert ahhoz ugyebár el kellene menni itthonról. Vagy legalábbis jó lenne. 

A nap jól kezdődött, mert a kutyával bandáztunk a parkban, aztán egy kis szőrös barát gazdija hívott fel magához egy kávéra. A kis szőrösöm alaposan meglepődött, amikor "idegenben" kellett alvázat mosni, de hát így jártak, mert nem voltak hajlandóak a kis barátjával odakint a kertben játszani, amíg a kávék elkészülnek. Az a rövidke 20 perc volt a nap legjobb része és mondhatnám, hogy többnek jobban örültem volna, de örülök neki, hogy legalább ennyi jutott. Napközben megfutottam a szokásos köreim, délben haza, innen a verkli mindennapos. Tudom, máshol is, de az nincs rám hatással. Ilyenkor ugyanis pusztulnak azok a bizonyos szabadgyökök. De most még volt annyi, hogy magamtól rájöjjek, miért nem kaptam meg a nagyobbik fiam tegnap esti üzenetét, holott a telefonomon ott a fotó, amit mellékelten küldött. Kész rendszergazda vagyok, ha kell. Most erősen kellene, mert az Ügyfélkapus őrületet is meg kellene még az ünnepek előtt oldanom. De első a fazék, mert az odaégett zöldborsó egyelőre az erkélyen árulkodik hanyatló háziasszonyságomról. (a fotó nem sajátom... még meg se néztem alaposabban, csak feltöltöttem vízzel. Remélem, nem ilyen drámai a helyzet)

Készülődés...

 Karácsony előtt a készülődés minden család életében nehéz időszak, holott éppen nem erről kellene szólnia. Korábban én is beleestem a csapdába, az ablakmosás, függönymosás, ajándékok utáni szaladgálás, utolsó pillanatokra hagyott beszerzések és folyamatos feszültség csapdájába. Mire 24-én felöltöztettem a gyerekeket, hogy a nagyszülőkkel elballagjanak a gyerekmisére, már közel álltam az összeomláshoz. Akkor még lóhalálában feldíszítettük a fát, megterítettem az asztalt és mire az átfázott sereg megérkezett, még mosolyogni és csengőt rázni is volt lelkierőm. Ahogy nőttek, változtak a szokások is. Már nem volt utolsó pillanatos meglepetés a fa, 23-án este díszítettem fel, amikor már mindenki lefeküdt. Imádtam ezt a csendes órácskát, amikor csak én voltam és a díszek, halk zene. 

A fa ... na, igen, az egyik legnagyobb feszültségforrás. Ha "élő" fát veszel, érhetnek meglepetések, mint például az árus által cselesen egyenesen tartott fa a talpba illesztve úgy festett, mintha dőlni készülne, vagy éppenséggel nem faragták kellően karcsúra a törzsét és apa az ünnepi hangulatot feledve szentségelt, ahogy próbálta befaragni. Ezt a műveletet sokszor a legjobb késem bánta, és akkor még örülhetünk, hogy egyszer sem kötöttünk ki a baleseti sebészet ügyeletén. Lett műfánk. Szép is volt, egyszerűbb volt vele a készülődés, aztán valahogy mégis visszakívánkoztunk az igazira. Mert nem volt illata. Aztán már az igazinak sem éreztük az illatát, viszont 24-én már úgy festett, mintha hetekkel magunk mögött tudnánk az ünnepeket. Úgyhogy megint műfánk lett. Ezt most szeretem, élvezem, hogy évente másként díszítgetem. Mint ahogy ünneplőbe öltöztetem a lakás helyiségeit is. Nekem a karácsony még mindig piros, arany és zöld színű, úgyhogy ebben a színskálában gyűlnek a díszek évről évre. Másoknál szeretem a pezsgőszínt, a bordót, néha még a kéket is, de én már megmaradok a magam gyűjteményénél. 

Nos, ezek voltak a külsőségek. Koszorúk, gyertyák, mécsesek, girlandok és a fa. Az időpont? Nos, az is sokat változott. Régen jött a Mikulás 6-án, aztán 24-én a Jézuska. Mostanában már a Mikulást is készen várja a dekoráció, a fa. Nem is csoda, hiszen már november elejétől elözönlik az üzleteket a csillogás kellékei. Szentestére tulajdonképpen már csak a vacsora elkészítése marad. Néhány éve az ajándékozást is elhagytuk. A karácsony igaziból a kisgyermekek csodája - szoktuk mondogatni, pedig a szívem mélyén én magam is tudom, hogy nincs szükség a boltok kínálta holmikra, saját készítésű ajándékokkal is lehet kedveskedni. Ebben azonban én sajnos nem vagyok túl jó. Vagy nem is tudom... csak nem hiszem, hogy a kissé szabálytalan süteményeim vagy egy "tucat" lekvárom bárkinek örömet szerezne. Nem tudok kézműveskedni, ezen nincs mit szépíteni. 

Mostanra abba a  korba értünk, amikor unokák csillogó szemeit szeretnénk látni a fa alatt összegyűlve, de az unokák messze élnek, mindenki tisztában van vele, hogy kivitelezhetetlen minden évben összetrombitálni a családot éppen karácsonyra. Most már a másik fiamék is messzire kerültek, s bár a nagymama velünk él, ez már nem olyan karácsony lesz, amilyet anno a lányszobám mélyén vizionáltam öregségemre. Nézem a reklámokat, ahol három generáció üli körül az asztalt, mindenki jóízűen csipeget, csillognak a szemek az ünnepi külsőségek között, a másikban meghitten fogják egymás kezét az éjféli misén, s már látom lelki szemeim előtt a magunk terített asztalát, ahol a nagyi nem kér ezt sem, azt sem, nem akar kimozdulni, nem akar ébren maradni, nem akar élni, és ettől mi ketten is leeresztünk, mint egy bánatos lufi. Az ünnepi hangulat egy életunt nagymamával nem egészen úgy fest, mint egy boldog családban. Értem én, hogy a nagypapa hiányzik. Nem csak neki, de nekünk is! Amit nem értek, miért nem lehet családi körben csak egy lepkefingnyi (bocsánat) örömet találni, miért kell ezzel a látványos savanyúsággal könyörtelenül emlékeztetni minket is, hogy az idő lassan elmúlik felettünk is. 

Szóval, készülődünk, de ez így nem is igaz, mert csak én készülődöm, a párom teszi a dolgát, mint az év valamennyi napján, s igazság szerint az én készülődésem is visszafogott, mert tudom, hogy a páromon kívül nem értékeli senki más. A minap csúnya veszekedésünk volt, amolyan anya-lánya vircsaft, mert a barátnőmmel el mertem menni egy délutáni programra. Három órányi távollét után arra értem haza, hogy a másfél éve velünk töltött ideje egy kalap kaka, ez nem gondozás, mert SOHA nem vagyok itthon. A jóleső érzés, a bejárati ajtót átlépve úgy illant el, mint a téli napfény. Az igazságtalanság bántott? Nyilván, az is. Hogy a magam és a családi életünk feladása számára ennyit jelent. Köszönetet persze nem vár az ember lánya, de azért az igyekezet elismerését, annak a felismerését, hogy a biztonságot adjuk meg neki, a gondtalan mindennapokat, amikor aktuális hangulata szerint újra gyerek lehet, ezt valahol a szívem mélyén azért reméltem. Láthatóan ő nem így érzékeli a mindennapjainkat. Mostanság éppen olyan, mint egy grincs. Mint akinek életcélja, hogy ha ő nem élvezi az életet/az ünnepet, akkor más se tegye. Ettől pedig az egész készülődés értelmét veszti, hiszen pont az vész el, amiről ennek az ünnepnek szólnia kellene. Tudom, az eszemmel pontosan tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, ez egy állapot, amit a helyén kell kezelni. Láthatóan, ez nekem gondot okoz, mert minden keserű pillanat ellenére az édesanyám, akinek sokat köszönhetek. Úgy tűnik, a valaha volt sok jóért most nekem kell fizetnem. A Sors alaposan felsrófolta a számlát. Nincsenek itt velem azok, akik a legjobban hiányoznak, itt van az, aki legszívesebben máshol lenne. A korán sötétedő napok sok komor gondolatot hoznak, hiába a gyertyák fénye, hiába a külsőségek csillogása, odabent a szomorúság égetőbb, mint valaha.