Jelen lenni...

 Amikor az Internet hódító útjára indult, még nem éreztem fontosnak, hogy napi szinten keressem az ismerősök és ismeretlenek híreit, fotóit. Vagy akár, hogy a magaméit megosszam. Persze, nem is volt ez akkoriban olyan egyszerű. Csak itthon, a "lábbal tekerős" internet segítségével jutottam hozzá, és sokszor nem volt türelmem kivárni a gép reakcióit, vagy éppen a család férfitagjai nem hagytak elmélyülni az érdeklődés tengerében. 

Persze, kutatómunkának remek lehetőség volt, megspórolta a könyvtárba mászkálás üres félóráit, az ott töltött időt, a hiányérzetet, ha valaminek nem találtam nyomát nyomtatott formában. És igen... túl az írásaimban való önkéntelen kitárulkozáson, nem is igazán éreztem a külvilág számára helyénvalónak személyes élményeim megosztását. De az idő telt, a világ és benne én is, változtunk. 

Hogy ennek a fórumnak a nyilvánvaló előnyein túl mennyi hátrányos, már-már veszélyes vonatkozása is lehet, arról éppen eleget lehet mostanában olvasni. Mert az ember már csak olyan, hogy amikor egy nagyszerű felfedezés a széles köz számára is elérhetővé válik, akkor elkorcsul, szinte mágnesként vonzva azokat, akik leginkább a vele való visszaélésben találnak megmagyarázhatatlan módon örömet. Az online jelenlét mostanra lassan több veszélyt jelent, mint az élet megkönnyítését. Az ismeretek kimeríthetetlen tárháza, ugyanakkor a félretájékoztatás ellenőrizhetetlen terepe. Mert az ellenőrzés is ellenőrzésre szorulna. Ha elengedsz egy indulatodban felfakadó bmg-et, letiltanak; ha ugyanott képtelen valótlanságokkal vádolsz valakit, bátran megteheted. 

Az emberek többsége tényleg meggondolatlanul oszt meg fotókat, kiszolgáltatva kiskorú családtagjait akár egy beteg elmének, vagy lakásod, értékeid biztonságát kockáztatva. A mindennapi élet részévé vált internetes vásárlások jelentős részére is csalók tették rá a kezüket, minden online átutalásod lassan egy oroszrulett. De ha félretesszük az iparszerűen rosszindulatú felhasználókat, a hétköznapi emberek frusztrációjának levezetésére szolgáló tereppé vált az idők folyamán. Meghirdeted a házad? Nem a segítőkész megosztások sorjáznak, hanem a kritizáló, leszóló kommentek, amikre senki nem volt kíváncsi, de egyeseknek ez valóságos belső kényszer, hogy kiírják magukból a véleményüket. Amiről tudjuk, "olyan, mint a fing. A legjobb bent tartani, mert senki sem kíváncsi rá."

Hogy kéretlenül sorjáznak a reklámok, hogy elég beszélgetned (szóban!) a barátnőddel valamiről, máris érkeznek a témához kapcsolódó cikkek és reklámok, hogy írsz egy levelet és máris ugyanez lesz a helyzet. Ijesztő. A mesterséges intelligencia által kreált fotók valóságosnak tűnően torzítják a valóságot, és a járatlan felhasználó hisz is. Jobban, mint a józan eszének, hiszen itt van, láthatod. Hogy a televízió után már itt is olyan tökéletességét tárják eléd a világnak, aminek az elérése képtelenség, akkor is, ha a végsőkig eladósodsz. Csak arra jó, hogy az örök elégedetlenség uralkodjon rajtad, ne tudj örülni az apró hétköznapi szépségeknek, a tükörképed valóságának. 

Itt a karácsony... majd mindenki kötelezőnek érzi megosztani a maga fájának képét. Mire azonnal jönnek a kritikusok, akik szerint nagyképűen dicsekedsz, vagy ízléstelen/ízlésficamos vagy. Persze, azért akadnak, akik legalább itt, a gép által figyelmeztetve gratulálnak születésnapodon, névnapodon, ünnepnapon. Igaz, hogy régebben ezt Te magad tartottad számon, válogattál a képeslapok között, elsétáltál a postára és feladtad a kézzel rótt sorokat. Ma már elég egy kattintás és megnyugodhatsz, nem feledkeztél meg X-ről, Y-ról. Vagy ő rólad. Amikor a postaládádban egy kézzelfogható lapot találsz, szinte lelkiismeretfurdalásod támad, amiért Te lusta voltál  a régi módi szerint gratulálni. 

"Iparágak" tűnnek el, mert az utazásaid alkalmával már nem vásárolsz a helyi látványosságokról képeslapot és küldöd el felbélyegezve a szeretteidnek, csak kattintasz néhány a telefonoddal és a legjobbnak ítélt képet fellövöd a netre, megjelölve az érintetteket vagy csak úgy - nyilvánosan, hogy lássa a világ, merre jársz, milyen remek lapokat osztottak neked. Aki otthon két számla között ingadozik, melyiket fizesse be időben, összeszoruló gyomorral nézi a csodálatos helyek képeit. Persze, tudta ő is, hogy egyeseknek telik erre, neki pedig még/már vagy éppen most nem. De ettől a tudattól még nem jobb érzés, nem igazán tud örülni a Te szerencsédnek. 

És nem elégszünk meg a saját gondolataink, képeink megosztásával, jönnek a neten fellelhető írások és fotók, amik ilyen-olyan okból felkeltik a figyelmed, esetleg akár csak lájk-vadász lehetőségnek tűnnek (mert ez is nagyon fontos a ma embere számára, hogy másoknak tetszen, amit posztolsz), és már viszed is, nem törődve vele, hogy ez esetleg konkrét lopás, hiszen valakinek a szellemi termékét vitted fizetés nélkül. Nem álszenteskedem, én is tettem már ilyet, mert csábító az olvasó ember számára, ha a könyvesboltok izzasztó árai mellett lehetősége van ingyen hozzájutni azok online változatához. Ettől még én is tudom, nem helyes. De publikáló ember lévén azt is tudom, a könyvesbolti árak sem azok, főleg a szerzők szemszögéből és honorálásából nézve. 

Szóval, jelen lenni ... nem olyan magától értetődő és egyáltalán nem egyszerű. Nem tartottam különösebb kutatást a témában, ezért valószínűleg nincs igazam, de azt azért a közvetlen környezetemben tapasztalom, hogy egyre jobban bezárkózunk az otthonainkba, a magánéletünkbe, a gondolatainkba. Ugyanakkor megtaláltuk magunknak ezt a fórumot, ahol kitörhetünk, úgy érezhetjük, hogy kiléptünk a világba. Hamis az érzés és hamis a világ is. Amit megmutatunk, nyilván életünk legjobb pillanatai. A sírást, a fájdalmat legtöbbször megtartjuk magunknak, és ha nincs egy őszinte barát, akinek a vállán azért időnként megkönnyebbülhetsz, akkor egy nagyon kártékony bezárkózás ez. Feltéve, ha ezt a támogatást Te magad is tudod nyújtani annak a másiknak, akkor legalább egy halvány illúziója a múltnak. Ami talán egyáltalán nem volt jobb - mint ahogy ezt azért sokszor hangoztatjuk -, de legalább nyíltabb és őszintébb. Amit megmutattunk magunkból, az volt az aktuális állapotunk. Nem volt helyesbíthető, megváltoztatható, átírható. Márpedig jelen lenni az igazság nélkül csak csalás. 

Még mindig a karácsonyfáról...

Egy kedves ismerősöm, akinek a dekorálási vénáját már régóta elismeréssel figyelem, posztolt a karácsonyi díszeikről. Úgy látom, hogy évről évre ragaszkodnak a régi korok hangulatához és a már meglévő régi karácsonyfadíszek mellé a bolhapiacokon újabb és újabb darabokra vadásznak. Nála, az ő fájukon nagyon tetszik, és valahogy mégsem akarom ezt az utat követni magamnál. Nekem sokáig a szüleim fáját 50 év után is díszítő habcsókok voltak a kedvenceim. Egészen művészi daraboknak láttam őket. Apu halála után megkaptam őket, de valahogy már nem szereztek örömet, ma sem értem, miért. A díszekkel is hasonlóan vagyok. A lila pingvin, aki gyerekként a kedvencem volt, vagy a kis balett táncos, náluk volt kedves, itthon valahogy nem találják a helyüket. Amikor friss családként saját díszeink lettek, évről évre gyarapodtak, én is reménykedtem benne, hogy a fiaim majd visznek magukkal, hogy ránk emlékeztessék őket. De azt kell lássam, nekik is a saját maguk által teremtett karácsonyi díszítés a legkedvesebb. Még csak fel sem róhatom nekik, hiszen mostanra én magam is egyfajta dekorációként tekintek a karácsonyfára. Talán azért, mert nincs kisgyerek, aki csillogó szemmel fogjon meg egy figurát én pedig mesélhessek neki a történetéről. Amikor a fiúk még kicsik voltak, a díszek között ott volt a helye a pattogatott kukoricából font láncnak, a barnára sült pereceknek, a narancsszeleteknek is. No, meg persze a szaloncukornak, ami mára már csak egy kis kosárkában várja a nassolásra vágyókat.

A fánk is többnyire vágott fenyő volt. Ugyan majd harminc  évvel ezelőtt szereztünk egy pofás műfenyőt, igazság szerint néha meguntuk a szabályosságát, a műségét. A dolog már odáig fajult, hogy borostyánnal vagy a lábazat köré terített fenyőágakkal bolondítottam meg, hogy mégis legyen valami természetes érzete. Jöttek megint a vágott fenyők aranyárban, mert ne szúrjon, legyen nagy, ami nem vész el ebben a régi vágású lakásban, és még sorolhatnám az indokokat. Nem szerettem az asztalra állítani, de persze volt olyan is. Aztán elegünk lett az igazi fenyő illattalanságából, a minden elborító tűlevélhegyekből és négy év óta újra műfenyő áll a nappaliban. Mivel csak a magunk örömére díszítjük (díszítem), így kísérletezgetek. Volt már ezüst-fehér, fehér művirágokkal megtűzdelve. Szerintem gyönyörű volt, bár, talán kissé hideg. Volt már tűzpiros. Volt már arany és amit a legjobban kedvelek, arany-piros. Ha tehetném, a színek végtelen skáláját próbálgatnám tovább, de már vagyok annyira józan, hogy ne vásároljak újabb doboznyi, vagy inkább ládányi díszt.

Az érzés pedig...? Hát, ez bonyolult dolog. Hiszem, hogy nem elsősorban a fától függ. De ez már egy másik történet.

Itt van néhány fánk az eltelt évekből. Van néhány korai alkalom, amikor műfa állt feldíszítve, talán meg sem mondanád a kép alapján, melyik az. Az utolsó néhány nyilvánvalóan az. Szeretem őket. 

2023. Közeleg az évvége...

Az utóbbi években szokásommá vált, hogy így december derekán kis összesítéseket írok, mivel telt el 12 hónap, hogy ne csak az éppen idegbajos napok romboljanak, hanem újraéljem a kis építőkockákat is, amik a túlélésben segítettek. Puskázom a naptáramból és persze a fotókból, amik év közben készültek. Igazából ezek árulkodnak róla, hogy voltak itt vidám kártyacsaták, csendes, fellélegzős séták barátosnéval, bolondozós kutyák, nemcsak sírás, bosszankodás és aggodalom. Mert valahogy mostanában ezeket érzem túlsúlyban. Talán csalóka a bennem alakuló kép, de az érzés erős és ettől az egész évet olyannak érzem, amit legjobb lenne elfelejteni. Ha így visszatekintek, elszaladt. Amíg megéltem, ólomlábakon telt az idő. De nem így van ez minden évben? Szerintem a tavalyi összefoglaló is ezekkel a szavakkal kezdődhetett.

Ami biztos, hogy még én is észreveszem magamon azt a teljes bezárkózottságot, ami mostanában jellemez. Elég megnézem a Facebook-posztjaimat. Olyan szinten fogtam vissza magam, hogy egyre többeknek tűnik fel a hiányom a világhálón. Aranyos, hogy egyáltalán hiányolnak. Azt a búskomor, savanyú arcot én nem hiányolnám, akivé váltam.

A világ sem lett felszabadultabb körülöttünk, sőt..., de most úgy érzem, a kinti világ kevésbé kerget kétségbeesésbe, mint a családi. Nagyon érzékeny, nagyon érzelmes év van a hátam mögött. Ha belegondolok, az elmúlt harminc év könnyei szakadtak át az idén, elmosva sok szép percet és a romokon ott hagyva a keserűséget, a jövőtől való félelmet. Olyan kapcsolatban ért ez a – kissé teátrálisan megfogalmazva - tőrdöfés, amelyben biztos voltam. Nem volt ez sosem hibátlan, de mára mintha lassan már csak a hibák maradtak volna. Régebben mindig volt valami, ami feledtette a pillanatnyi megingást. Mostanra a pillanatokból vált megszokás, már ha meg lehet szokni a tudatot, hogy ilyen puskaporos levegőben kell leélned a következő 5-10-15 évet. Nem tervezek hosszabb távra. Talán ez is letör – tudatalatt – bár, az elmúlás mostanában néha mint valami mentőöv sejlik fel. Nem vigasztal az elképzelés, hogy még mi minden várhat rám, mert sokkal inkább megriaszt, még mi minden következhet. Egészségileg, érzelmileg, anyagilag.

Én sosem éreztem magam örök elégedetlenkedőnek. Értékeltem, amit az élettől kaptam, még ha az nem is volt feltétlenül az, amit a lányszobám rejtekén elképzeltem magamnak. De ettől még jó volt, értékes volt, sokak szemében irigylésre méltó. De azért csak egy arany kalitka, amiben a teljes odaadással elvesztettem önmagam. Persze, ezt annak idején semmiért be nem ismertem volna. Már fogalmam sincs, miért nem akartam mást, többet, miért hitettem el magammal, hogy a legjobb, ami velem történhetett. De ma, ha a tükörbe nézek, nem egy elégedett nőt látok, aki jóban-rosszban kitartott a párja mellett és felnevelt két fiút, és most örömmel várja várja a jutalmát, a békés öregkort. Nem. Egy frusztrált vénasszony ráncoktól barázdált keserű arca néz vissza rám. Akinek a teste és a lelke egyaránt gyötrődik valamitől, amit talán még kimondani sem képes. Egy kedves ismerősöm alig néhány találkozás után már évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy olyan furcsa vagyok, mert ha mosolygok, a szemem akkor is szomorú. Miért van ez? Azok akkoriban – emlékeim szerint – még jó évek voltak. Mit mondana ma, ha újra találkoznánk és talán már mosolyra sem lennék képes?

 

A tavalyi évet azzal zártuk, hogy az anyu megígérte, új fülest készíttet, hogy tudjunk telefonon kommunikálni. Mire elmúlt a Szilveszter, már újra gondolta ezt az ígéretét. De januárban legalább csináltattunk új szemüvegeket, többet is, hogy ne legyen probléma, ha nem találja és ne foghassa erre, hogy nem jelentkezik be telefonon. Persze, így is előfordult, ráadásul néhány hónap után már nem is feleltek meg neki, ki tudja miért. Januárban Leia babánk másfél évesen bölcsödés lett és bár voltak kis sirdogálások, de azért biztosan megkönnyítette számára a megszokást, hogy hosszú heteken át minden óvónő vele foglalkozott, nem lévén még más csoporttársa. Aztán megérkezett Olivér, akit hol megharapott, hol megvert, de mégis ő lett a legjobb barát. Még uszodai videó is készült már a kis halacskáról. Nagyfiam végre magához és új könyvelőjéhez ragadta a hivatalos ügyei intézését. Nagy megkönnyebbülésemre, hiszen a tavalyi adóügyi változások után már éreztem, kevés leszek én ehhez, mint sünben a dauer.

Februárban folytattuk a hétvégi kirándulásokat a Hajógyári szigetre. Ez továbbra is paradicsomi megoldás a kutyáknak és igazából nekünk is. Egyszer még Carlost és gazdáit is sikerült kicsábítani. Anyuval hosszadalmas fogászati kezelésbe kezdtünk, szinte minden hétre jutott a szájsebészetből. Még kísérőként sem volt egy élmény. Egy közeli barátom édesanyját temettük, akihez sok kedves emlék fűzött. És színházban is voltunk, akkor még nem sejtve, hogy erre az évre bizony az lesz az utolsó alkalom. Befejeztem a Budai Zsibvásáron való részvételt, bármilyen jó buli volt ez korábban. Helyette a megmaradt dolgaimat a Síp utcai Narancsliget Adományboltba cipeltem el több alkalommal. Megnyugtat a tudat, hogy jó helyre kerülnek. Sokkal kevésbé nyugtat meg a tudat, hogy a lakásban újra hegyekben állnak a kilomolt holmik.

Márciusban újra Prága felé vettük az irányt. Elsőre jó ötletnek tűnt barátokkal, utólag azt mondanám, kettesben régen jobb volt. Prága gyönyörű, mint mindig, de azért okozott csalódást is. Sok minden eltűnt, amit korábban szerettünk. De hát ehhez az érzéshez nem is kell kitennem a lábam az országhatáron túlra. Az időjárás egészen jelzésértékűen emlékezett csak rá, hogy a március eleji látogatásaink alkalmával eddig még mindig esett a hó. Egy másik barát édesapja is elment, újra temettünk. Nehéz időszak ez, mert szinte egymást érik már ezek az alkalmak. Pusival kirándulunk egy csodásat a tatai Fényes Tanösvényen. Igazából többször kellene eljönni idő, mindenféle időjárási viszonyok között, mert kimeríthetetlen tárháza a fotózásnak. (Mondom, amikor ott vagyok. Aztán otthon kicsit keserűen törölgetem a képeket. Ki lesz ezekre kíváncsi, ha én már nem?) És végre elérkezett az első balatoni hosszú hétvége is.

Áprilisban Gyuri sportosan futkos a Telekom Vivicittán, Tibiék a hónap végén pedig a távoli Vancouverbe kirándulnak. Igazi második nászút ez így majd hét évvel az eküvőjük után. Látszik rajtuk, hogy a tartalmas túra kivasalja a két gyerek mellett meggyűrődött vonásokat. Mi beérjük a balatoni Húsvéttal és az egyre ismétlődő hosszú hétvégékkel a telken. 

Májusban a gyerekeink mind a világ másik felén, egymást is éppen elkerülve. Gyuriék Las Vegasba utaznak összekötni az életüket és egyben élvezni a nászutat, Tibiék pedig éppen a hazafelé tartó repülőn lehetnek online szemtanúi a bátyja boldogságának a kis Chapelben. Eközben Carlos velünk a Balatonon és ezzel tulajdonképpen meg is kezdődik az állandó ott tartózkodásunk. A következő hónapokban csak néhány napra ugrunk haza, október közepéig ott lesz az otthonunk. Tibi vonattal jár dolgozni hétfőtől csütörtökig. A nyaralóban a nagyobb változtatások már tavaly megestek, de azért az idén is akadt néhány apróság. A régi fotókból álló dekorációt a hálószobában felváltotta két új nagy vászonkép, amely a saját fotóimból készült a Balatonról. A Bergdoktorból megirigyelt vas tűzrakóhelyet pedig sikerült az Obi-ban beszerezni. A teraszon esténként gyújtott tűz lángjai igyekeznek feledtetni a kapcsolatunkban lassú alakuló mélypontot. Májusban Leia betöltötte a második születésnapját, az egyik otthoni látogatásunk idején pedig Pusival mentem egy  martonvásári kirándulásra. Londonban megkoronázták III. Károlyt és hitvesét, akit én a részemről nem igazán tudok elfogadni, de  szerencséjükre nincs sok beleszólásom a dologba 😊 A hónap újdonsága sajnos az is, hogy Colin egyre kevésbé ura a testének, a kakibakik egyre gyakrabban fordulnak elő.

Júniusban bevállalom a 45. osztálytalálkozó megszervezését a lakásunkon. Nem is sejtem, hogy egyesek emögött valami megátalkodott összeesküvést sejtenek és haragszomrádot játszanak az egész osztállyal szemben, amely még októberben sem csitul. A buli viszont olyan jól sikerül, hogy akár évente szívesen meghívom a társaságot, ha már úgyis ilyen batyubál stílusban zajlik az esemény.

Július első napjaiban aztán megborul a világunk. Anyu szomszédja hív, hogy látta elesni és szerinte baj van. Riasztom Gyurit, aki szerencsére éppen otthon van és mire én a vonattal hazaérek, már intézkedik is. A mamával a traumatológián találom meg őket, a mama keze már gipszben. Azonnal döntünk, nem maradhat egyedül, úgyhogy pár holmit és a gyógyszereit összekapkodva irány a Balaton. Siófokon megyünk kontrollra, ahol megállapítják, hogy a János kórházban nem rakták rendesen össze a kezét, műteni kell. Meg is műtik. Az állapota nem indokolja, de a történtek miatt fizikailag és mentálisan is megzuhan. Most nehéz elképzelni, hogy ebből javulás lehet. Klímát szereltetünk a nyaralóba. Hűtő-fűtő klíma, de tisztában vagyunk vele, hogy csak a fűtését fogjuk használni a hűvös őszi és tavaszi hónapokban, hiszen a nyári melegben jobb, ha nyitott ajtónál járkálhatnak ki-be a kutyák. A teraszon szaporodnak a kis fehér lampionok, az esték egyre hangulatosabbak lehetnének és nem ezek a kis gömbök tehetnek róla, hogy nem azok. Anyu húga és keresztlánya jönnek látogatóba, kis változatosság a monoton hétköznapokban. Nekikezdek a gyerekekre várva a készülődésnek. Játékospolc kerül a nappaliba Pusinak köszönhetően, a padlásszobát átrendezem, előkerülnek a régi játékok és a bicikli. Tibi a homokozót szereli össze Jamie hathatós segítségével.

Augusztusban Gyuri fesztiválról fesztiválra jár, de szerencsére talál egy szabad napot, amit az öccsével tölthet. Kettesben vacsoráznak, beszélgetnek és nekem ez óriási öröm. Az érkezésük előtt Colin összeomlik, felmerül az altatás lehetősége, aztán beüt a hidegfront és megtáltosodik. Sajnos a Balatont Levi nem próbálhatja ki, de a kis bicikli, a sok játék, a parton sorakozó játszóterek, a barátokkal szervezett találkozók mellett talán idő sem jutna rá. Láthatóan élvezi ezt a furcsa kirándulást, amire kettesben jött a papával. A padlásszoba különösen nagy élmény neki. Néhány napot Budapesten is eltöltenek, aztán ahogy hazaérnek az egész család Thaiföldre kirándul. Gyurira nehéz időszak vár, amikor kiderül, Carlost egészségügyi okból ivartanítani kell. Rettentően tudja félteni a kis golyófejűt. Megértem. A Balatonra oly sok év után ismét mosógépet veszünk. A féléves ott tartózkodás így egyszerűbb, mint hetente hazautazni a mosnivalóval. Anyunak a hónap végén leveszik a gipszet, lassan elképzeljük a saját életébe való visszaszoktatás lehetőségét.

Szeptemberben Levi 4 éves lesz, igazi partyhangulat van az óvodában és otthon is. Úgy látom, a dinó-világ a téma, bár a dinó kiállításra nem akart elmenni, mert a nagy, élethű és ordító vadaktól fél a csöppem. Amikor már szóba kerül, hogy a mama lassan haza is költözhet, éjjel elesik. Reggel még felülni sem tud, jajgat, szóval, kihívom a mentőt. Lekínlódják az emeletről, irány a kórház, ahol megállapítják, hogy nem tört el semmije, tehát vihetem haza. Mozogni nem tud, ha nem kapaszkodik, azonnal esne el. Szép kilátások. Szóba sem kerül, hogy az emeleten alhasson, úgyhogy mostantól a nappaliban alszik, én a padlón a kutyával. Éjjelente többször felkeltenek, mert a mama a járókerettel nem tud elmenni a kutya mellett, azt is fel kell keltenem és kiküldeni (jó, ha éppen nem kakálta össze az útvonalat), a mama azt az egy lépcsőt is csak segítséggel tudja teljesíteni. Ha eddig azt gondoltuk, fizikailag lerobbant, most látjuk, vannak még fokozatok. A járókeret nélkül lényegében szinte mozgásképtelen. Amúgy meg teljesen elengedte a napi rutinjának fejben tartását. Amit elé tesznek, megeszi, megissza, beveszi, de magától eszébe sem jutna. Gyuriék esküvői bulijára hazamegyünk, de a mama nem vállalja, hogy részt vegyen az eseményen. A buli fura, de azért mi igyekszünk kitenni magunkért legalább a ruházkodást illetően. Egy-egy kézfogáson túl nem sokat beszélgetünk az új rokonokkal, marad továbbra is Andi mamája, mint „rokonság”. A gyerekek másnap átjönnek a mamához, akinek nem sok mindent lehet mesélni a buliról.

Október 3-án átmentünk a füredi Kardiológiára. Én megnyertem egy 24 órás Holtert, azt másnap egyedül vihettem vissza. Az értékelés alapján kerüljem a stresszt és igyekezzek lefogyni. Hát, kösz szépen! Ez az év nem éppen erről szólt idáig és valószínűleg ezután sem fog. Viszont Tibi nem kapott jó híreket, a szívritmuszavara kiújult. Ezt már tudtuk, mégis kemény gyomros, hogy egy újabb műtétet helyeztek kilátásba. Ahhoz azonban össze kell ismerkedni az új dokival, akit a doktornő ajánlott, mivel a régi már fél lábbal Dublinban dolgozik. Erre már csak decemberben kerül sor, aztán a műtétre meg ki tudja mikor. 8-án végre hazamegyünk! Én már nagyon vártam, bár a pakolászás közben kicsit vágyódva nézek körül. Igazából akár maradnék is, de ez a nehezített pálya anyuval és a kutyával otthon könnyebb megoldásokat ígér. Gyuri repked lassan már-már minden hétvégén, látom, hogy megviseli az állandó jövés-menés. De a terveikhez gyűjteni kell a pénzt. Tibiék egy könnyed hajózós napot tölthetnek el a barátaikkal. A gyerekek a legjobb helyen, a nagyszülőkkel, és igen, irigylem őket ezért. Itthon megpróbálkozunk anyut kimozdítani, elvisszük apu születésnapján a temetőbe, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy már ennyi is túlságosan megerőltető neki. Az osztálytársakkal összejövünk egy ebédre. Nem hagyhatom ki, ha már a nyáron bekavartam a szervezésemmel. Colinnál megint felmerül az altatás eshetősége. Egyrészt újra problémái vannak, másrészt – rossz ezt így megfogalmazni, de – mindenkinek könnyebb lenne, ha nem kellene még vele is kínlódniuk a gyerekeknek, amíg mi elmegyünk unokázni. Anyut sikerült elhelyezni a törökbálinti szanatóriumban erre a három hétre, viszont egyértelmű, hogy lassan előre kell gondolkodnunk a hosszabb távú elhelyezésről is. Colin azoban újra erőre kap, úgyhogy az altatás megint elnapolva. Ez a hullámvasút minket csinál ki, ő köszöni, jól van.

Novemberben anyut bevittem a szanatóriumba. Az első benyomásom róla az elveszettség, de szerencsére másnap reggel már sokkal jobb hangulatban találom. Az öccse rendszeresen látogatja, a második napon már a húga is járt bent nála. Nem panaszkodik, talán még némi önállósságra is szert tesz majd, amíg bent van. A látogatás a gyerekeknél talán éppen egy hangyafaxnyit sikerült jobban, mint a tavalyi évben. Hiába na, ha évente csak ez a három heted van unokázni, akkor az nagyon tömény, talán túlságosan is. És a töménység egyszer csak kibukik az ember száján. Nem állítok ki magamról Kiváló Nagymama képet, sokkal inkább a türelmetlen, mindig morcos nagyi vagyok, aki szót emel a gyakran kirobbanó hiszti miatt. És igen, nemcsak szót, kezet is. Csattan a tenyér a pelenkás popsin és ezzel nem szerzek jó pontokat. Ha őszinte akarok lenni, a kicsik sem szereznek nálam. Elfogadom, hogy ez a helyzet nekik sem könnyű, de nekünk sem.  A gyerek csodás helyekre visz el minket és bennem egyre kényelmetlenebb az érzés, hogy már csak ezért sem szabadna mindent az idegeimre és az érzelmeimre hatni hagyni. A nyáron felszakadt zsilipek még mindig bőven ontják a könnyeket. Már nem is tudom, miért, talán az álmaim siratom. Megint sikerül összeszednem valamit – mindent azért nem fognék a pszichére, amitől még december derekán sem szabadulok, ráadásul tetézem egy nyár óta kellemetlen nőgyógyászati bajjal.

Decemberben végre kezdünk magunkkal is foglalkozni. Tibi a kardiológusnál, én a nőgyógyásznál emésztgetjük a rossz híreket. Anyu itthon, persze nálunk, mert bármennyire is vágyódik a saját lakásába, egyre nyilvánvalóbb, hogy egyedül már nem lehet hagyni. Elmegyünk együtt a fodrászhoz, ami egy himalájai expedícióval ér fel. Barátok jönnek vacsorázni, rokonokkal tervezek karácsonyi találkozót és persze a gyerekek itthon és a távolban. Tibi az egyetemtől kap egy levelet, melyben arról értesítik, hogy jelölték az évfolyam kiválóságának, Gyuri a hazai dj-szövetségtől kap hasonlót. Büszke vagyok, hogy a nehézségek ellenére teszik a dolgukat becsülettel. Többet nem is remélhetnék. A társasházban is változások lesznek, kicsit kedvetlenné tesznek ezek is, mint mostanában szinte mindenféle változás. Akik nem változnak (Colin esetében talán csak mi nem vagyunk hajlandóak meglépni ezt a változást), azok a kutyák. Akik nagyon örültek a hazatérésünknek és akik számunkra pillanatnyilag a terápiát jelentik, még akkor is, ha a hétköznapok velük amúgy nem is olyan egyszerűek. A karácsonytól kicsit félek, amilyen hangulatban vagyok/vagyunk. Talán éppen ezért sikerül egészen jól. Itthon, mert odakint az egész család a betegszobában ünnepel. Már csak napok vannak hátra az évből, találkozó rokonokkal és egy utolsó kártyaparti az évben, aztán már csak a szilveszter éjjeli kutyaszitterkedés jön és a csendes reménykedés, hogy minden gödörnek van alja és jön már az emelkedő.

 

24. nap

Hát, ez a nap is eljött. És sűrű volt, mint eddig tulajdonképpen minden nap. Reggel a rajzórára mentünk el és az ahhoz közeli kávézóban reggeliztünk. Utána pár ruhácskát vettünk a gyerekeknek, akik mostanában Mickey és Minnie lázban égnek. Ha már otthon egerünk van/volt, akkor itt miért ne 😉Innen hazavezetett az utunk egy röpke pihenőre, aztán indulás a városba ebédelni. Egy igazán helyi finomságokkal tűzdelt ebéd lett ez is, azzal a különbséggel, hogy itt senkinek nem tűnt fel a pálcikával való gyakorlatlanságom, így aztán az egész étkezést a spéci kanálkájukkal és pálcikával tudtam le. És még éhes sem maradtam. Igazából a gyerekek miatt mentünk ide, mert itt kapható a csokis baó, ami nagy kedvencük. Hát, köztünk legyen szólva, a pároló dobozkában három kis baó volt, abból kettőbe beleettek a gyerekek, de végül apának kellett eltüntetnie a maradékot. Mint ahogy általában mindig és mindenhol, ő a konyhamalac. Nem is értem, hogy nem kerekedett még ki. Persze, dehogynem. A két gyerek mellett sok mindent lehet, de elhízni nem.

Közben az történt, hogy a gyerek eladta a karácsonyfát. Ezt még Levi születésekor vették az Ikeában és nem akarom kritizálni, de nagyon minimál stílusú, na. Oké, a díszek azért feldobták, de azért láttam már pofásabbat. Nyilván a gyerek is, mert ugyan pár napja feldíszítettük, de még nem ért az emeletre, amikor talált egy akciós lehetőséget, amire lecsapott. Kicsit nagyobb lesz, sokkal dúsabb, összességében is szebb, meg persze még így se olcsó. Így aztán eladta a mostanit. Elég hamar jelentkeztek érte, úgyhogy kitaláltuk, lefekvés előtt majd leszedi, hogy a gyerekek ne hisztizzenek a hiánya miatt. Nos, nem szedte le. Ma viszont mi ketten rohamtempóban lekapkodtuk, összecsomagoltuk, merthogy délután jön érte a vevő. Ezért aztán nagypapa ebéd után otthon maradt a tranzakciót lebonyolítani. Ahogy az törvényszerű, a vevő nem jött. Hogy végképp lemondott róla, vagy csak tényleg a mai nap nem volt alkalmas, az nem igazán derült ki, de közben már új versenyző a pályán, úgyhogy előbb-utóbb biztos elkel. Amíg a nagypapa otthon rostokollt, mi Leia és Levi úszásóráján vettünk részt. A tegnapi nap az ausztrál út miatti pótlás volt, ez meg a menetrendszeri. Összességében azt mondhatom, ügyesek és elég vízbiztosak. Ez az egész lényege. Hogy Leia nem szeret a hátán úszni, az biztos, hogy Levi sokkal többet játszana, mint követné az utasításokat, az is.  De a lényeg, hogy élvezik mindketten.

Az uszoda után még átmentünk a közeli bevásárló központba, hátha ott a Mikulás. És lőn. Kifejezetten csodás környezetet teremtettek a Mikulással való fényképezkedéshez. Persze, körben ott a sok kis butik, a karácsonyi kínálatukkal, ha már a fotó megvolt, hátha veszel egy kis ezt meg azt. Ráadásul egy kis adománygyűjtő is van a pódium mellett, ahol beteg gyerekeknek gyűjtenek.

Onnan végre hazafelé vettük az irányt, csak előbb még – ki tudja, miért – betértünk az élelmiszer részlegre is. Otthon ugyanis rengeteg a kaja, még ott a gulyásleves nagyja is. Na, hát itt történt a búcsúnapi baki. Az ilyen vásárlások nagyon feldobják a kölyköket, mondhatnám, túlságosan is. Itt is ez történt. Az amúgy sem túlságosan szófogadó Leia lelkesen ráncigálta a kosarát apa után, aki még azzal volt elfoglalva, hogy az automata pénztárnál is érvényesítse a mindenféle kedvezményre jogosító kártyáját, amikor egy másik apuka babakocsival ki szeretett volna menni, persze a kicsi totálisan útban volt. Kérem Leiát, jöjjön el az útból a kosárral, de azonnal visítani kezd és a biztonság kedvéért még le is ül, hogy ő bizony apa mellől egy tapodtat sem. A karjánál fogva felhúzom és elhúzom az útból kosarastól, mire az édesapja, az én fiam, villámló szemekkel néz rám, hogy milyen türelmetlen és agresszív vagyok a hercegnőjével. Hát, akkor az vagyok. A másik apuka megköszönte, hogy nem ott rohadt rájuk a műanyag lakat és kimehettek, mert nyilván neki is sürgős. És nem az a baj, hogy a kicsi ordít, ideges apukája kiborít egy doboz feketeáfonyát, aztán négykézláb szedegeti össze. Hanem, hogy ő sem érti, jelen esetben igenis a tündérboszorkánynak kellene visszavennie a hangerőből és megérteni, ha a nagyi elhúzta az útból (nyilván nem végérvényesen), akkor igenis szabad utat kell adni másnak, nem a mienk a bolt, ahol kedvünkre tarthatunk fel másokat. És ezt már többször észrevettem, hogy ilyen tekintetben ezek a gyerekek nem túlságosan megértőek. Ennek pedig egyetlen oka van, nem a szülő a főnök. De erről már értekeztem, csak éppen pont a mai napon megint emiatt konfrontálódni, hát, nem volt szívderítő dolog.

Kicsit fagyos hangulatban értünk haza, én rögtön vágtattam a zuhany alá, kicsit bömbicséltem is, amiért ennyire nem értjük egymás gyerekkérdésben. Ezalatt odalent persze nyugalom, már a vacsora készül, megjött a házvezetőnő is a vasárnapi kimenőjéről és a két gyerek lelkesen meséli neki, hogy látták a Mikulást. Ez egy újabb szálka a köröm alá, de már nem is számolom. Lassan átöltözünk, Leát felvitte a menyem lefektetni, Levi persze veri a tamtamot, hogy ő is ki akar jönni a reptérre. Fiam megint megadja magát, mondván, a kocsiban úgyis elalszik. Így is történt, viszont így ugrott a lehetőség, hogy a gyerek bejöjjön velünk és egy röpke ölelésnél többre fussa a búcsú során. Még kiokosít bennünket, hogy igazán rutinból csinálhatnánk már a reptéri futószalagot, de az az igazság, hogy nem volt még két egyforma becsekkolásunk, úgyhogy rutinról nem igazán  beszélhetünk. De azért nem vagyunk teljesen elveszettek sem, csak éppen a hagyományosabb megoldásokat kedveljük, a számtalan kis „tojást”, ahol személytelenül is megcsinálhatnánk és a bőröndöket is mi címkéznénk fel, nos, azt nem annyira. Hamarosan már túl vagyunk az útlevélellenőrzésen is. A „tojásnál” szerintem még mindig ott értetlenkednénk. Odabent békésen leülünk a jegyen feltüntetett kapunál, D42. Tibor – jó szokása szerint – még csavarog egy kicsit, majd azzal tér vissza, hogy a kaput megváltoztatták. Felnézek és tényleg, D42-ről C13-ra. Na, remek. Marha nagy ez a reptér, ez a két kapu kb. fényév távolságra van egymástól, 15 perc séta. Remek. Mire odaérünk, éppen megkezdik a biztonsági ellenőrzést is. Kivételesend csont nélkül átmegyek. Volt év, amikor az összes létező ilyen ellenőrzésnél engem emeltek ki a sorból, kis motozás, csomag alaposabb átvizsgálása. De most nyugi van. Az idő gyorsan telik, már a gépen ülünk. 3x3 ülés, mi középen, elvileg jó hely, ha fel akarunk állni, csak egymást zavarjuk. Elvileg. Szerencsétlenségemre kifogok egy nagydarab pasit, aki a jobb könyökét nagyjából egész úton, úgy 13 órán keresztül az oldalamban pihenteti. Tibor sem szerencsésebb, neki az ülése rossz. Nem lehet dönteni, úgyhogy vigyázzállásban alhat, ha tud. A steward még csak nem is mentegetőzik, csak megvonja a vállát, sok ülés rossz. Hát, kösz, így már mindjárt jobb a helyzet. Elülni se lehet, mert tele a gép, mint a mi hócipőnk. Félórás késéssel indulunk, de Londonba már időben érkezünk. És itt megint olyan kirándulás veszi kezdetét, amit nem is értek. Mintha a mező közepén tett volna le a gép, busz jön, megyünk, megyünk, majd végre megállunk az 5-ös terminál kapujánál. Lépcsőn fel, járdán előlre, lépcsőn le, annyit tudunk, hogy a 3-asról megyünk tovább. Újabb buszozás, de mintha egészen London belvárosáig mennénk, végre megvan a terminál, de a kaput nem írják ki, csak már az utolsó pillanatban. Újabb kirándulás  mozgó járdákon és sétálva, újabb biztonsági ellenőrzés és végre irány a gép. Kicsi és teljesen tele van ez is. A hosszú úton szinte semmit nem aludtunk, így Londontól Budapestig szinte végig.

Amikor leszállunk, még a Liszt Ferenc sem ismerős. Olyan lépcsőházban járunk, ami nem is rémlik, mozgólépcső persze nincs, végre beesek egy csarnokba, ahol az útlevélellenőrzés zajlik. Ez is másként működik, mint tavaly. Végre a bőröndök is előkerülnek, kint vagyunk. Telefon a gyerekeknek, jöhetnek értünk a közeli benzinkúttól. Gyors bepakolás, araszolás a városon át, aztán végre felharsan az ugatás az ajtó túloldaláról. Próbálom videón megörökíteni, ahogy a kutyák mámoros örömmel ugrálnak ránk, de csak egy zavaros kép sikerül, a telefon újfent nincs a helyzet magaslatán. Itthon vagyunk!

23. nap

Úgy rohan az idő, hogy már az iskolákról beszélgetünk. Érdekes rendszer, iskola 1 km-es körzetében lakók előnyben vannak. Ha koedukált és az idősebb gyerek bent van, akkor a testvér automatikusan bekerül. A jobb iskolákba viszont nagyon nehéz bekerülni, sokszor előny, ha a szülő is odajárt. Hát, ez nekünk nem jön össze, legalábbis apai részről. Most úgy fest, hogy Levinek nincs a körzetben jó iskola, csak kicsit kijjebb a katolikus fiú iskola, amire a keresztsége okán esélye van. Ami ugye egyben azt is jelenti, nem koedukált, tehát Leiának is keresni kell. Szerencsére neki itt az út túloldalán a kínai lány iskola. De azért ezek még távoli dolgok, alakulhatnak.

A mai nap is palacsintasütéssel kezdődött, aztán Leia elment a mamával az úszóiskolába, Levivel meg a fiúk foglalkoztak, én a gulyáslevest tettem oda. Hát, nem egészen úgy vannak itt a zöldségek, mint otthon, de  azért össze lehet hozni. Még szerencsére az elején szóltak, hogy lenne egy adag húst, amit még belefőzhetnék, mert nem akarják kerülgetni a mélyhűtőben. Úgyhogy meglehetősen gazdagra sikerült. Azt csak remélni merem, hogy jóra is, bár a leve finom, de a hús amilyen szép volt, olyan nehezen akar puhulni. A kinti tűzhely gázról megy és nem lehet nagyon finoman hangolni, úgyhogy egy idő után bekerült a belső konyhába, ami villany és kicsit engedékenyebb. Így is főtt vagy 3 órát, ráadásul abban a szuper öntöttvas edényben, amiben szerintem még a pincelejáróban is rotyog tovább az étel. Ha nem puhul meg a hús, eskü, kiszedegetem és viszem haza a kutyiknak.

Közben megjött Leia meglepően jó hangulatban, bekapcsolhatták a tv-t, hogy amíg elkészül az ebédjük,nézhessék. Közben apa, anya készülődött a barátokkal töltendő ebédre. És valahol itt szabadult el váratlanul a pokol, mert Levi a semmiből olyan hisztit nyomott le, ami egy lányzenekarnak is becsületére szólt volna. Nagy nehezen kidobtuk a tétovázó szülőket akikre már várt a taxi, mert velük ellentétben én biztos voltam benne, ha már nem lesz vevő senki a sikításokkal tűzdelt bömbölésre, akkor elég hamar csend lesz. Így is lett. Megebédeltek a kicsik, persze etetni kellett mindkettőt, mert a tv-t néző szemük mellett totál lebénul a kezük. A végén persze eszükbe jutott hogy itt holmi süteményfestegetés lett beígérve nekik, úgyhogy akkor kezdjük is. A sütemény, Alessia mézese, amit az idén direkt kértem, hogy ne dekoráljon (volt baja enélkül is éppen elég). Még otthon vettem cukorceruzákat, amikkel a kicsik most ügyeskedhettek. Hát, itt elég meleg van, mégis alig lehetett kinyomni a mázat, de azért időtöltésnek elment. A sütik kicsit vesztettek nemes egyszerűségükből, piros, zöld, fehér és aranysárga színekben pompázik a dekoráció (ami, remélem hamar megszárad, hogy visszapakolhassuk a dobozába). Végül Leiát sikerült lenyomni, alszik, Levi a nagypapát boldogítja. Nem látom őket, csak a kicsit hallom, aki elég jól érzi magát, úgyhogy biztos valami egyébként tilos dolgot művelnek. Én Leia álmát őrzöm, bár, az az igazság, hogy a házvezetőnő segítsége nélkül nem lenne itt alvás. Ha egészen őszinte akarok lenni, ő itt az igazi nagymama, bár egy tizessel fiatalabb nálam, de nagyon ért a kicsi gyerekek nyelvén és van benne valami végtelen nyugalom, ami előbb-utóbb a kicsikre is átragad.

Ahogy Leia felébredt, muszáj volt elterelni a figyelmét, így aztán mindenféle pancsolós, vizes, buborékfújós, vizipisztolyos játékba kezdtünk. Az utolsó pillanatban megérkeztek a szülők, hogy most Levivel rohanjunk úszás órára. Ez most más helyen volt, mint ahol legutóbb jártunk, tulajdonképpen az ausztrál utazás miatt elmaradt órát pótoltuk itt be. Levi nagyon élvezte, még ha a stílusa hagy is kívánni valót maga után, de én ne szóljak egy szót se, hiszen sokkal idősebben se tudok gyorsúszni. Azt hittem, eddigre aztán végképp kifáradt őkelme, de ebben a gyerekcentrumban sok minden volt, többek között egy kis lovarda is és persze nem szabadultunk két kör lovaglás nélkül, meg az éppen nem nyereg alá vett lovak etetése nélkül. Otthon egy gyors vacsorának kellett volna következnie, de a gyerekek inkább a déli tésztát ették, Tibiék meg úgy teleették magukat az ebéden, hogy még nem voltak éhesek. Így aztán mi ketten álltunk neki Tiborral a gulyáslevesnek, ami igazán remekül sikerült, de a család erről csak holnap délben fog tudomást szerezni. Ha megint közbe nem jön valami. Ezért egy kicsit mérges voltam, mert 1. egy vagyonba kerültek a hozzávalók, ha megsavanyodik ebben a melegben és önthetjük ki, akkor szíven szúrom magam, 2. nem én törtem magam, hogy főzhessek, ők kérték, akkor talán nem pont akkor kellett volna, amikorra ebédre hivatalosak (a hét elején többször felajánlottam), 3. ha már itt volt, legalább turkáltak volna bele, de nincs is szebb annál, amikor a munkádat levegőnek nézik.

Vacsora alatt leszakadt az ég, utána mindenki hullafáradt volt, de azért csak induljunk neki a városnak,mert a karácsonyi karnevált nem szabad kihagyni. Oh, én simán ki tudtam volna, de tudom, itt most nem én számítok, hanem a két kicsi, akik viszont még azt sem tudták, mi az, amit nem akarnak kihagyni. Bementünk az Orchard roadra, ahol eddig majd mindennap megfordultunk, de tény, hogy sötétben kivilágítva egészen pofásan festett. A Tanglin pláza előtt pedig ott várt a színes kavalkád körhintával, játékokkal, hajóhintával... A gyerekek kaptak világító lufikat, ami jó ötletnek bizonyult, mert legalább láttuk, merre járnak. Egészen addig, amíg a kezünkbe nem nyomták, mert találtak érdekesebb elfoglaltságot. Sok mindenre felültek, sok mindennel játszottak, úgyhogy tele élménnyel indultunk haza. Legalább az esti altatás viszonylag simán lezajlott, olyan fáradtak voltak, a mese felénél már mind a kettő húzta a lóbőrt.

22. nap

Az étkezésről talán még nem írtam. Mármint nem a kajákról, ami itt elsősorban az ázsiai (kínai, thai, vietnámi, japán) konyha, de persze indiai is van bőséggel. Hanem az evőeszközökről. Elsősorban van a  pálcika, amit használni a helyiek szerint roppant egyszerű, szerintem meg nem, úgyhogy a bénázásomat látva mindig kapok villát. Itt a kanál a legfőbb segítség az evéshez. Sokszor adnak valami levesfélét az ételhez, azt kortyolgathatod, a jellegzetes ázsiai kis lapátkanállal locsolhatod a rizshez, de azzal vágják is a nagyobb darabokat, vagy amit végképp nem tudsz felszedni a pálcikával. Szóval, kanál és villa. Kés nem kell. Ezekhez az ételekhez nem. És nem néznek ki akkor sem, ha kézzel eszel, ami nekem kifejezetten tetszik. Ha valami elegánsabb helyre visz a jószerencséd, akkor a személyzet felpakol sok mindent a középen forgó asztalrészre, a körben ülők pedig csipegetnek belőle. Közben bőven öntögetik a teát, ami nagyon finom, másrészt szépen elválasztja az egymás után érkező, de talán eltérő ízvilágokat. Ma este ismét lesz szerencsénk egy ilyen vacsorához, arról majd részletesebben beszámolok. Anyóstárs születésnapját fogjuk valószínűleg ünnepelni, legalábbis tavaly ilyenkor éppen azt tettük. Előtte lesz egy „iskolai” ünnepség, amin már Levi is részt vesz, úgyhogy nagy az izgatottság a családban, mit művel a kis hebrencs majd a színpadon.

Éjszaka többször felébredtem és meglepve tapasztaltam, hogy mindannyiszor hallom a kis kaparászás-szerű hangot, ami a csendes esőt jellemzi. Még az oviba is kis csepergés közepette indultunk el. Fiam szerint ennél hűvösebb itt még sosem volt, amióta itt él, és annak azért már hét éve. 27 fokot mutat a hőmérő. Mindez az esővel párosítva. Brutális a páratartalom. Ha nem esne, akkor is úgy áznék, mintha...

Ma még beszaladunk a városba a kora délutáni műsor előtt, hogy pár apróságot még beszerezzünk, amire gondoltunk már, de aztán kiment a fejünkből, a közelgő indulás azonban eszünkbe juttatja, hogy most vagy soha. Fura érzés ez már a hazaindulás előtti napokban. Egyszerre maradnál, de közben erősen vágysz már az otthonod, az otthoniak után. Csak az időközben feltornyosult feladatok ne várnának ugyanilyen lelkesen, mert ha azokra gondolok, már korántsem olyan vonzó az indulás. Már pakolászod a bőröndöt, hogy lásd, mindennek megvan a helye, de jaj, mára pont a már bepakoltból kellene valami, az asztalon tornyosuló halomból viszont még éppen lehetne benyomni párat abba. A tegnap csődöt mondott papucsomat legszívesebben itt hagynám, de akkor megy a kukába, most cipelhetem haza, hogy az adományboltban kössön ki, hátha másnak nagyobb szerencséje lesz vele. Nehéz megbarátkozni a test változásával így hatvan felett. Ami korábban előnyös volt, mára már nem az, ami magasnak és karcsúnak mutatott, abban egyrészt odébb sem tudok lépni, másrészt nem vagyok karcsú és nincs az a vidámparki tükör, ami ezt megcáfolná. De a szemem azért rendre a régen bevált darabokon akad meg, nehezen fókuszálok át más szabásra, méretre, fazonra. Így aztán hiába a kedvezményes secondhand-beli vásárolgatás, azért csak tele a szekrény felesleges, hordhatatlan, bár jó minőségű dolgokkal, ami így már konrántsem olyan pénztárcakímélő. Ha van fogadkozásom a jövő évre, akkor talán éppen ez, hogy őszintébben viszonyulok a szekrényem tartalmához és igyekszem nem túltölteni feleslegesnek bizonyuló darabokkal. Ezt talán be is tudom tartani. Mert amúgy reménytelen, hogy intenzíven sportolni és fogyókúrázni kezdjek, amikor sokszor még a két liter víz elszopogatása is gondot jelent, ami mindennek az alapja lenne. Mostanában úgy tűnik, engem még a stresszes időszakok is csak hízlalnak, nem véletlenül, hiszen odahaza stresszevő vagyok. Itt nagyon visszafogottan eszem, ebben a melegben nem is kívánom, mégsem érzem, hogy olvadnának le rólam a felesleges dekák (kilók? – ne viccelj!).

Na, húzom az időt, indulni kéne már, de nem nagyon akaródzik kimenni a szaunába. Közben gyerek mellesleg közli, hogy akkor amíg holnap délelőtt elmennek az egyik gyerekkel az uszodába, addig megcsinálhatom a gulyáslevest. Vacsorára, mert ebédre ők találkoznak majd régi barátokkal, addig mi vigyázunk a gyerekekre és vagy süssük meg a hókiflit, vagy rajzoljuk meg a mézeseket. Már a gondolatra kiver a víz :D Itt az sem egyszerű, ha valamit korán megfőzöl, mert ebben a hőségben nem feltétlenül jó dolog egy hagyma alapú kaját kint hagyni. Talán az segít, ha a kész ételt beviszem a konyhába, ott mégiscsak hűvösebb van (egy kicsit). Mert a hűtőbe betenni reménytelen. Ugyanakkor mi magyarok tudjuk, hogy ezek a kaják másnap a legjobbak, amikor már összeérnek az ízek. Na, itt ez elképzelhetetlen. Amit főztél, megeszed, nem tárolgatsz, ha jót akarsz. Van benne valami takarékosságra késztető, az is igaz. Mindennap friss étel. Végül is  alapjáraton a házvezetőnő gondja ez, nem a tied. Mondjuk, így azért könnyű. Viszont a gyerekekkel bármit pacsmagolni, az azért idegen körülmények között erős kihívás. Otthon a fene se bánná, ha úszna a konyha, végül is, nélkülük is előfordul, de itt a légy is segreesik néha, a morzsa meg bocsánatot kér, ha lehullik. Megértem én, hogy itthon se akarnak lenni a szülők, amikor ez zajlik. Én is szívesen kérnék kimenőt 😊

Na, hát kódorogtunk még egyet a belvárosban, kerestünk Lego Leiát vagy Padmét, de persze sehol, így csak Darth Vader lóg majd a karácsonyfájukon. De a gyűjtés titka a kitartás. Itthon aztán azért elkezdtem a pakolást és láss csodát, mégis csak szükség lesz a kis kabinbőröndre is. Oké, nagyrésze a Ferihegyen magunkra húzkodni valóval van tele, de azért mégis.

Na, hát amit én tulajdonképpen karácsonyi koncertnek véltem, az egész más volt. Ballagás. Ugyanis itt januártól december végéig tart a tanév. A legnagyobb csoportosok pedig elballagtak. Adtak egy elég hosszú – és musicalnek nevezett – műsort, ami nagyjából egészéből a föld, az élet tiszteletéről szólt. Aranyosak voltak. Aztán az utánuk következő csoportok is adtak egy kis műsort (persze, sokkal rövidebbet), hogy tisztelegjenek az elköszönők előtt. Ebben vett részt Levi csoportja is a Waka waka Shakira számra koreografált kis műsorukkal. Ügyesek voltak, aranyosak és hát négyévesek, de nagy sikerük volt. Amúgy az egész ovi (egy hálózat része) a helyi country klub épületében kapott helyett, nagyon nívós hely és persze az ünnepség is itt volt a bálteremben. Volt svédasztal, tea, kávé és fantasztikus környezet. A gyerekeknek jelmezek és fellépő ruhák. A végzősöknek még olyan kis királylányos fehér ruhák is, akár nálunk a szalagavatósoknak. Leviéknek a világoskék kantárosnaci fehér pólóval és a fiúknak színes fejkendővel nagyon tetszett, jó lenne meg is tartani a nadrágot, bár a gyerek nem nagyon van hozzászokva a hosszú nadrágokhoz. Szóval, a résztvevőknek és szüleiknek 160 dollár volt a belépő ( ez kb. 40 ezer forint), mi nagyszülőkmég plusz 64 dollárt jelentettünk a büdzsében (még egy huszas). Na, hát aranyos meg nívós, meg ... drága. Ez van. Persze, mindenki úgy érzi, hogy minden centet megért. Az énektanáruk egy lófarkas tanító bácsi. Nagyon aranyos volt, mert amikor megérkeztünk, bejelentkeztem, hogy a P. Levente rajongói tábor megérkezett, ő pedig nagyon közvetlen nevetéssel üdvözölte a Levente (olyan szépen mondta ki) nagyszüleit, már sokat hallott róla, hogy itt vagyunk. Pletykás kis unokám nagyjából mindenkinek elmondta már az az elején,hogy itt van a nagymama és a nagypapa. Így magyarul. Aztán ossza be mindenki, amit hallott 😊

A műsor után hazamentünk kicsit felfrissülni és elmentünk a városnak egy turisták által egyáltalán nem látogatott részébe, egy autentikus kínai étkezőbe. Hasonló volt a Mandarin Oriental szálloda előtt a Marina Bay öbölben, de ahogy a menyem is mondta, az a turistáknak van. Nos, ez az árakon is meglátszik, mert a minap ott ketten fizettünk majdnem egy százast. Most meg a nyolc felnőtt, 3 gyerek együtt nem volt kétszáz dollár. Az is igaz, hogy ez olyan hely, hogy otthonról hozhatod az italodat, a szülinapi tortádat, még szervízdíjat sem szám olnak fel a poharakért, plusz tányérokért. Egy elég nagy placcot kell elképzelni vagy húsz nagy kerek asztallal (mi is elfértünk körülötte 11-en), az ételek hozzávalói részben még ott úszkálnak a nagy akváriumokban. A rendeléstől számított negyedórán belül elkezdik kihordani az ételeket és senki nem szégyenkezik, ha az asztalra hullik bármilyen falat. A terítő azért van., hogy ezeket a foltokat felfogja. Mondjuk, a végén a tortás fotózásnál elég fura a maszatos terítő. Most volt alkalmunk találkozni Sharon testvérével és a családjával, valamint anyóstársékkal. Nagyon barátságosak voltak most is, de értékelhetik is, hogy egy olyan vőt kaptak, aki a közelmúltban nagy beteg anyósát azzal fogadta, hogy megdicsérte az új blúzát. Leia és Levi eleven ördögökként rohangáltak, miután megtelt a pocakjuk. Szerencsére unokatestvérük, Jayden kiváló bébiszitterként vigyázott rájuk. Felnéznek a nagyfiúra, aki három éves volt, amikor itt volt a fiamék esküvőjén.

A nap híre, hogy odahaza megfogták az egeret. Élve fogó csapdával, mert ez egy ilyen kis humánus család. Aztán a rágcsáló írtó tanácsára nem a kertben, nem az utcán, de nem is a parkban engedték szabadon, hanem a hatalmas kereszteződés közepén, a felüljáró alatt. Mert a nagy forgalom majd összezavarja és nem talál vissza. Persze a kisebbik már cukkolja a bátyját,hogy azért csak figyeljenek, mert a reggeli etetésnél lehet, hogy megint sorban áll a kutyakajáért. Ugyanis nem kellett neki semmi emberi kaja, a marhahúsos, sárgarépás Frolic kutyakajára gerjedt a kis szerencsétlen.

Még a közlekedésről pár szót. A tömegközlekedés itt csak szuperlatívuszokban írható le. Ennyi busz és metróvonal mellett egyszerűen leszoksz a gyaloglásról. Ami ebben a melegben nem is esik olyan jól. De a metró az kész labirintus. Nem az a fajta, elveszős labirintus, csak ennyi mozgólépcső szerintem a világon nincs több. Csak egy példa... Ma is megjövünk a városból, de tovább mennénk a mi megállónknál még egyet, ami már másik metróvonal. A föld alatt nem is számolom, mennyit megyünk mozgólépcsővel le és fel, aztán mozgójárdán még oldalra is, hogy aztán megint le és föl, aztán ott állsz a megfelelő peronon és már érkezik is a szerelvény. Beáll. Kinyílik a peron ajtaja, aztán kinyílik a szerelvény ajtaja, kiszállnak, senki nem akar befelé tolakodni, ha elfogyott a kiszálló, beszállnak. Senki nem ugrik a záródó ajtók közé, mert pár perc múlva úgyis itt a következő. Meg nem is nagyon tudna, mert bezár a szerelvény és utána még a peronajtó is. Kiszállunk, bevásárolunk a holnapi gulyásleveshez, metróra vissza, csak egy megálló, de mire a peronra érünk, már a nevemet is elfelejtem, kiszállás, a föld alatt egész labirintus egy csomó kijáróval, nekünk a kettes van az utca végén, az egyes kicsit odébb, az akkor jó, ha még a kisboltba is be akarnánk ugrani, de hát ezen már túl vagyunk. Mondjuk azért is jók ezek a föld alatti sétálások, mert hűvös van, ha szakad az eső, itt száraz maradsz. Ha szakad az eső, akkor az egyes kijáratnál érdemes feljönni a föld alól, mert onnan fedett járda vezet majdnem hazáig. Rettenetesen bonyolultnak tűnik, de a valóságban nem az, csak rengeteget kell kutyagolni, illetve hát azt is megspórolják neked a mozgólépcsőkkel és járdákkal. Amikor otthon egy hosszú lépcsővel lejutsz a föld alá, itt meg már harmadszor kanyarodtál újabb lefelé vezető lépcsőre, akkor azért próbálod elképzelni, mennyivel is lehetsz a föld alatt. Nagyon sokkal, mert itt még a köztes emeletek se alacsonyak. Minden ki van táblázva, ha nem vagy analfabéta, simán eligazodsz. Ráadásul mindenféle nyelven. Eleve angolul, aztán kínaiul, meg indiaiul, meg malájul. De megy a fényújság is az információkkal, az ajtók felett az aktuális,a következő megálló, az egész útvonal, mutatva, hogy a hosszú járaton éppen melyik irányba tartasz. Egész egyszerűen nem tévedhetsz el! A szerelvényen az ajtók melletti ülések más színnel jelezve, hogy rászorulók számára van. Leülhetsz, de ha nincs más szabad hely és felszáll egy idős ember, vagy kisgyerekes anya, nem kell rád szólni, máris adod át a helyed, hiszen ez tulajdonképpen az övé. Na, hát nehéz megfogalmazni ezt a káosznak hangzó dolgot, ami itt a mindennapi közösségi közlekedés, de tulajdonképpen durván jól kitalált rendszer, irigylésre méltó. A buszok megállóiban nemcsak az adott járatok menetrendje van kint a megállókkal, de egy összesített abc sorrendbe szedett tábla is, hogy ha adott megállóba szeretnél eljutni, oda melyik járatok felelnek meg neked. Imádom.

21. nap

Így visszaolvasva úgy tűnik, mintha egyre kevesebbet írnék a családról, annál többet a nyavalygásomról és mellékesen egy keveset az országról, ahol éppen járunk. Lehet. De pillanatnyilag nehéz attól elvonatkoztatnom, hogy legalább egy hete nem volt olyan éjszakám, amit átaludtam volna. Mentálisan is kicsinál ez az egész köhögős, orrfújós, inkontival súlyosbított helyzet, az az igazság. Bocs, ha fiúk is olvassák, ez itt az intimbetét helye. Szóval, annak ellenére, hogy az év egyik legfelhőtlenebb időszakának kellene lennie ennek a bő három hétnek, azért valahogy mégsem az.

A családdal az a helyzet, hogy a dolgok változatlanok, attól, hogy én itt erősködni próbálnék, nem javul a helyzet, úgyhogy elengedtem. Ha szólni akarnék, inkább lelépek a színről. Nem tűnik jó megoldásnak, mégis ez a legtöbb, amit tehetek. Ha állandóan csak konfrontálódnék két pici gyerekkel, az senkinek nem használna. Annyi haszna mintha lenne a dolognak, hogy a szülők is átbeszélhették a dolgot, mert néhány napja mintha kicsit erélyesebbek lennének, vagy legalábbis vállvetve próbálnak a kis ördögfiókákkal ötről hatra jutni. Ez meg máris több, mint amennyiben eleinte reménykedtem.

Hogy az egészségjelentéssel folytassam, szerintem már látszik a fény az alagút végén, vagy csak a ma reggeli extra hőség hajtott ki belőlem mindent, de pillanatnyilag kapok levegőt és egy óriási köhögő rohammal mintha mára letudtam volna azt is. Ámen. Agyzsibbasztó egyébként, ahogy reggel kilenckor már úgy érzed, a nap a fejed búbját követi, kanyarodjál bármerre, és egyébként is mindig a szemedbe süt, az izzadtság pedig apró patakokban indul meg a hajad tövétől, hogy az orrodról csöppenjen alá vagy a gerinced mentén fusson lefelé. Ha egész nap a zuhany alatt állnék, akkor talán jól érzeném magam. Ehhez képest ma éppen azt tervezzük, hogy kora délután megyünk ki a városba, mert a hajóstársaság, akikkel sétahajózni tervezünk, csak akkor indít járatokat. Hat évvel ezelőtt odamentünk egy hajóállomáshoz valamikor a délelőtt folyamán, vettünk jegyet és már indultunk is. Azóta se sikerült megismételni a mutatványt. A covid után kifejezetten megnehezítették a dolgot, csak online foglalás után lehetett jelentkezni, hiába álltal a kikötőben a félig töltött hajó mellett. Most meg ez a délutáni dili. Szóval, még itt is kockafejek ülnek. De hogy otthon meg pláne, arról az éjszaka közepén volt alkalmam megbizonyosodni – megint.

Ugyebár itt 7 óra az időeltolódás, tehát amikor én éjjel kettőkor felébredek, hogy a nagyfiam keres, akkor odahaza még csak este hét. Remélem, jól számoltam. Tehát, hív a gyerek, hogy kapott a helyi önkormányzattól egy dörgedelmes „végzés”-t, hogy amennyiben 8 napon belül nem igazolja, hogy jogszerűen van bejelentve a lakóhelyére a vállalkozása székhelye, akkor megszüntetik, felnégyelik, kitűzik négy vármegye tornyára etc. Na, hát zenészként ugyebár nincs fix székhelye, tehát marad a lakás. Ami eredetileg anyósom és az én nevemen volt. Annak idején alá is kellett írnunk, hogy bejelentheti oda magát vállakozóként. Anyósom 4 éve meghalt, mostanra valószínűleg ez jutott el illetékes elvtárs fülébe is, meg az, hogy mostantól az apja a másik tulajdonos. És akkor ő engedélyezi-e, hogy oda legyen bejelentve. Nyilván az egész levélnek ez lehet az értelme, bár ezt így világosan nem fejtik ki, csak felsorolnak hatvanhat paragrafust, amit te soha a büdös életben nem fogsz kikeresni és felfogni, nekik elég hivatkozni rá, hogy összecsináld magad. De ezt nem is kérdik, hanem végzést írnak. Lehet, az én értelmezésemmel van a baj, de nálam a végzés egy ügy lezárása, nem pedig felszólítás. Na, mindegy, ne legyek kukacoskodó. Úgyhogy, ha hazamegyünk, akkor első dolgunk legyen csórónak ezt az engedélyt újfent megadni, hogy a hivatal ne szórakozzon vele. Mondjuk, nem inkább nekünk kellett volna írniuk, hogy továbbra is hozzájárulásunkat adjuk a dologhoz, vagy valami ilyesmi? De hát kisember vagyok én józan paraszti ésszel, nem bükkfanyelven beszélő hivatal, úgyhogy ne szóljak bele a nagyok dolgába. Úgyhogy jó éjszakát, aludj, ha tudsz!

Amúgy van a családnak egy tagja, akiről még nem meséltem. Siri, az intelligens segéderő. Ő egy sárga kis gömb a nappaliban, aki mindenféle utasításokat hajt végre. Például felkapcsolja, vagy lekapcsolja a világítást, kezeli a légkondit, a rádiót, a hangrendszert, bekapcsolja Biankát, a fiam legújabb barátnőjét, a(k)mi egy atombonyolult kávéfőző olyan macerás rituáléval, hogy az életben nem innék több kávét, ha vele kéne főzni, meg ki tudja még mi minden mást. Vannak utasítások, amiket már az én hangomra is elfogad, de alapvetően persze a háziaknak engedelmeskedik – a nyilván előre beprogramozott utasítások alapján. Ha engem nem ért, elkezd visszabeszélni, ami elég vicces. Mindenesetre, ma Sharon, amikor elment dolgozni, szólt neki, hogy kapcsolja le a rádiót, mire azonnal csönd lett. Mondtam is, hogy Siri az egyetlen szófogadó családtag, mire a menyem jót nevetett, hogy tényleg.

Ma amúgy egy kis házikoncertet szervezünk itt kettesben, hogy üres a ház, mert egy majd egy órás Bon Jovi anyagot nyomnak le, és hát nekem ő már régi nagy kedvencem. Nem is tudom, hogy lehet Coldplay-ért rajongani, amikor ilyen zenészek is vannak :P Tudom, más generáció. Mindenesetre életem egyik nagy bulizós élménye (a gyerekek el sem hiszik, hogy volt ilyen korszakunk is), amikor (évszámot ne kérdezzetek, de google jó barát, megsúgta, hogy 1993) Billy Idol volt az „előzenekar”, aztán jött Ő és Pados Juci ott rázta magát rojtos bőrdzsekiben a küzdőtéren az MTK stadionban.

Közben egy újabb elfeledett híradás. Az érintettek köre szűk, de azért elmondom, hogy se a londoni (bár, ott azért annyira nem volt időm körbejárkálni), se a szingapúri, se a sydney-i reptéren nem találkoztam a The Sassenach-al, pedig talán sikerült volna apát befűzni egy(két,há) kóstolóra. Van még min dolgoznia a srácnak a terjesztésben. Az is igaz, nem kérdezősködtem, de utóbbi két helyen alaposan körbejártam a polcokat és vitrineket.

Na, ez a nap több szempontból is emlékezes lesz. Azt se tudom, melyikkel kezdjem. Talán azzal, hogy elmetróztunk a Marina Bay-ig, onnan elsétáltunk a Fullerton hotelig, ami egy ötcsillagos luxusszálloda a Szingapúr-folyó torkolatának közelében. Menetközben volt néhány érdekes, említésre érdemes látnivaló, mint az egyik épület aulájában (sokszor járkálunk át épületeken, mert akkor nem a kinti melegben kell gyalogolni, hanem légkondi alatt – ez nemcsak a mi szemtelenségünk, hanem bevett gyakorlat a helyiek között is, nincs is ellene kifogása senkinek) Rodin Gondolkodójának szobra. Gondolom, nem az eredetit kapták kölcsön, csak másolat, a felirat erre nézvést nem igazított el. Visszatérve a szállodára, eredetileg Fullerton épületként, valamint General Post Office Buildingként is ismerték. Az épületet Robert Fullertonról, a település első kormányzójáról (1826–1829) nevezték el. Az épületet irodaháznak tervezték. 2015-ben Szingapúr nemzeti műemlékévé nyilvánították.

Az épület északi vége a Fullerton erőd helyét takarja, amely 1829-ben épült, hogy megvédje a települést a tengeri támadásokkal szemben. 1843-ban az erődöt kibővítették, miután lebontották a homokkő monolitot, a Singapore Stone-t, amelyen egy feltehetően a 13. századra nyúlik vissza. A szingapúri követ sajnos a britek elpusztították. Ennek a monolitnak egy töredékét megmentették, és a  Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrizték. Azonban számos kritika és félelem is hangzott el a Fullerton erőd építésével kapcsolatban. A kereskedők úgy gondolták, hogy pazarlás a város első számú helyét katonai célokra használni,  mert ez megakadályozta Szingapúrt abban, hogy több bevételre tegyen szert, és fellendítse kereskedelmi üzletágát. Aggódtak attól is, hogy közvetlen tűzvonalba kerülnének, ha bármilyen támadás érné az erődöt, mert a Szingapúr-folyó menti irodák az erőd közvetlen közelében helyezkedtek el. Az erődről azt is mondták, hogy nem képes elrettenteni a tenger felől érkező esetleges támadásokat. E kritikák nyomán az erődöt 1873-ban végül lerombolták. 1874-ben átadta helyét az első általános postának és a tőzsdeépületnek. A Fullerton épületet 1928. június 27-én nyitotta meg a kormányzó, Sir Hugh Clifford, aki azt javasolta, hogy az épületet Robert Fullertonról nevezzék el. Az épületnek öt alapító bérlője volt: a General Post Office, a The Exchange, a Singapore Club (ma Singapore Town Club), a Marine Department, valamint az Import and Export Department (később a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium).A Fullerton Hotel helyét egykor "Mile Zero" néven emlegették a modern útrendszer bevezetése előtt. Szingapúrban minden helyszínt mértek, és a "Mile Zero"-ból származtattak.

Na, a Fullerton hotelből kettő is van, a régi – amiről a fenti leírás szólt - és az újabb, közvetlenül a vízparton. Utóbbinál keveregtünk, Tibi a nyolcszáztizenhatodik felvételt lőtte a Marina Bay Sandról, a hajótestű szállodáról a túlparton, én  lassan sétáltam előre, aztán hátranézek és sehol senki. Kicsit visszamentem. Semmi. Akkor leültem a lépcsőkre, hogy majd csak előkeveredik. Hát, majdnem félórába telt, de meglett. Kiderült, ő bekódorgott a két épületet az úttest alatt összekötő aluljáróba és ott megtalálta a Philashopot (szakmázik mindenhol), és hát sajnos zárva volt, de azért elfotózgatott ott. Igyunk egy sört! Ez a nap ajánlata, igyunk! Addigra a bolt is kinyit. Iszogatunk, közben egyre érdekesebb színre vált a város felett a felhő, helyenként olyan fekete, mintha maga az ördög bujkálna benne, de a sör után már optimisták vagyunk. Lesz ebből hajókirándulás, akárki meglássa! Mindenesetre lemegyünk a Shopba, hogy pár szép bélyeg motívumsort vegyünk a bolt számára, aztán mire újra előbújunk, a nap végképp elbújik. A kikötőben azt mondják, legközelebb fél ötkor lesz hajó, ha lesz, mert ha még sok eső esik (amíg odalent voltunk is szakadt egyet), akkor túl magas lesz a vízállás az öbölben és a kishajók nem férnek el a hídak alatt. Na, hát akkor ez megint ugrott. Nem hajókázhatunk, és nem is várhatunk a bizonytalanra, mert a gyerekekért kell menni. Bánatunkban nekiindulunk a folyó mentén a régi kínai negyed felé. Alig érjük el a Nemzeti Galéria előtti parkot, leszakad az ég. Ijedtünkben egy használaton kívüli buszállomás fedele alá húzódunk. Egy apró esernyőnk van, azt a bélyegeket hurcoló családfőnek ajánlom fel. Nem baj, ha elázunk, mert az eső meleg. Csak a metrón lehet probléma, ahol fúj majd ránk a hideg levegő, de az még odébb van. Majdcsak megszáradunk. Hiú remény! A folyóparton kedves kis szoborcsoportok, odébb, az apró házacskák aljában éttermek vannak a világ minden tájáról, az elsőt rögtön Black Pennynek nevezik, ami egy viktoriánus bélyeg amúgy. A hely remekül néz ki, de azért nem állunk meg az első háznál. Később elkövetjük azt a hibát, hogy megnézünk egy kirakott étlapot, a pincér azonnal lecsap ránk és már ott is ülünk a folyóparton, hogy indiai kaját rendeljünk. Mire kihozzák, megint leszakad az ég. Nem kicsit, nagyon! Vagy egy órát csipegetünk, még mindig esik.  Amikor már nem tudjuk húzni az időt, még mindig csepereg. Az utca végén kilyukadunk a főútra, hopp, ott egy buszmegálló. Aham, csak pont a túloldali kell, úgyhogy türelmesen kivárjuk a lassan szemerkélő esőben, hogy a soksávos úton zöldre váltson a lámpa. Jön is hamarosan a buszunk, fedélzetén egyre gyűlnek az elázott emberek. Amikor leszállunk, a közeli metró lejárón keresztül jutunk ki a túloldalra, pontosan az utcánk végére. Klassz megoldás lenne, ha végre elállna az eső. De nem áll. Úgyhogy séta az esőben. Táncolni már azért sem, mert úgy csúszik a papucsom talpa, nem győzök benne maradni. És még így is jól jártam. Ugyanis reggel a csilivili papucsban indultam el, de az már az utcasarkon kezdte törni az ujjamat, így lecseréltem erre a kényelmesre. De hát ez viszont vizesen rettenetesen csúszik (ok, ez a vételkor nem derült ki róla, száraz időben meg igenis jó). Hazaérünk épségben és totálisan elázva. Észre sem veszem, hogy apa már fordul is vissza az esőhuzatos babakocsival és Levi esőkabátjával az oviba, mert én egyenesen a fürdőszobába futok, hogy a lakást a legkevésbé áztassam el. Mire előkeveredem, már érkezik is haza az ázott csapat.

Fürdés közben megjön apa és anya, vacsora és a nap fénypontja, a karácsonyfa feldíszítése. Az aprók lelkesen és cseppet ügyetlenül segítenek, de ez nem az az alkalom, amikor ezt felrója nekik az ember. A tv-ben fahasábokon lobog a tűz (imádom ezt a kandalló programot, csak itt éppen sokkal jobban esne egy hóesésről szóló végtelenített természetfilm), Michael Buble bársonyos hangon énekli a karácsonyi dalokat. Majdnem elhiszem, hogy karácsonyra készülünk, csak ne csorogna az izzadtság a nyakamon. Az apró fények hátterében odakint villámok szelik át a levegőt, csendes brummogással dörög az ég, az eső sem adta ma még fel.

A nap pedig úgy zárul, hogy végre nekem is leesik a tantusz, elnéztem azt az e-mailt, amit a gyerek anno küldött a járatszámokkal. Ugyanis december 3-a az indulás napja, nem az érkezésé. Úgyhogy gyors értesítések mennek minden érdekeltnek, hogy egy nappal később érkezünk. Meg a kínos magyarázkodás, hogy már mégse nézzenek teljesen sügérnek a történtek miatt. Viszont a reptér meglepett minket egy új kabinbőrönddel (pedig már örültem, hogy csak két bőröndünk lesz), Pierre Cardin ráadásul, úgyhogy bár nekem nagyon tetszett a réginek a színe, azért nagyon rosszul mégsem jártunk. Most tervezhetem újra a csomagolást 😉

Ja, egérügyben is vannak hírek. Bement a csapdába végre, most, hogy kutyakaját tettek bele, a sajt nem érdekelte. Megszerezte és elvitte. A család pedig értetlenül áll az eset előtt. Reményeik szerint rá kellett volna záródnia a csapdának. Na, az érdekes lesz, ha hazamegyek és egyrészt kezdhetem a lakást ilyen szempontból is átvizsgálni, másrészt a készített fotón az előszobaszekrény úgy néz ki, mint amit az elmúlt évben még csak le se töröltek, erről pedig egy komolyabb takarítás szükségessége is felmerült. Már előre örülök. Azt már nem is mondom, hogy anyut kihozzuk a szanatóriumból és megtudja, egér van a háznál, azonnal haza akar menni. Ő ugyanis még a döglött egértől is sikítófrászt kap, erről van egy régi családi sztori is. Úgy a hetvenes évek elején, amikor még szombaton és vasárnap is lementünk a kis Fiat 600—asunkkal a Balatonra strandolni, hazafelé mindig megálltunk a Mókus bisztrónál enni valamit. Mindig telt ház volt. Egy alkalommal anyu a leves és a főétel között csak úgy vetett egy pillantást az asztal mellé, ahol szerencsétlenségére ott ült a ház cicája, szájában egy egérrel. Azt a sikítást nem akarjátok elképzelni, szerintem a fémszálas üvegablakok is megrepedtek. A macska megrémült és szájában az egérrel örült futkosásba kezdett. Néhányan társultak a hangzavarhoz, több pincér a macskát hajkurászta, aki felmenekült a ferde tetőre, onnan ejtette le a zsákmányát egy másik asztal mellé. Újabb visítás. Istenem, hogy akkoriban még nem volt okostelefon (se)! Megfogni ezzel sem lehetett volna, de micsoda poszt lett volna belőle  valami korabeli közösségi oldalon.

 

20. nap

Újabb kemény éjszaka, hajnalban le is zuhanyoztam, aztán lejöttem a nappaliba, apa legalább aludhasson még 1-2 órát. Persze ő ígérte meg a gyerekeknek a palacsintát, úgyhogy gondoltam, nekiveselkedem. De közben lejött a fiam, aki maga a Palacsintás király, úgy süt a külső konyha gázégőin egyszerre két serpenyőben, hogy még fel is dobja őket. Hamarosan hozza a kis királylányt is, aki kivételesen jó hangulatban ébredt, a palacsinta ígérete meg egyenesen feldobja. Ül a konyhapulton, segít adagolni a hozzávalókat, számol (magyarul), hogy mikor kell megfordítani és instruál engem is, hogy a hátsó teraszon papucsban kell lenni, mert koszos lesz a lábam. Apja mondja, de a nagyinak nincs itt papucsa. Erre kegyesen az anyja papucsait ajánlja fel, ma adakozó hangulatban van. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a bátyja, aki szemet vet a játékkonyha egyik kis edényére, pedig az Leia hercegnő hitbizománya, ahhoz nyúlni mindenkinek csak előzetes 3 példányos írásos kérvény alapján szabad, esetleg az ő szóbeli felszólítására. Persze, azonnal visszhangzik a környék. De a nutellás palacsinta aztán beléjük fojtja a hangzavart.

Az óvodába már jókedvűen megy a karaván. Levi rolleren, apa a rollerén viszi Leiát, mi meg ballagunk utánuk a hátizsákokkal és Sydney-vel a vombattal. Hogy miért éppen ez a kis bumfordi állat lett Levi kedvence a Taronga állatkert shopjában, meg nem tudnám mondani. Én biztos koalát hoztam volna, kengurut, de legalábbis tigrist. Neki a vombat kellett. Aki nem tudná, milyen kis állatról van szó... Külső megjelenése a medvefélékre emlékeztet: robusztus felépítésű, csökevényes farkú állat. Szőrzete igen dús, talpa széles és csupasz, karmai lapítottak és erősek, ásásra alkalmasak. A testhossza 70–110 cm, a kifejlett állatok testtömege 20–35 kg. Tág üregeket, és hosszú folyosókat ásnak, a nappalt ezekben töltik. Csak az est beállta után bújnak elő odújukból. Mozgása lassú, nehézkes. Egy vombatot igen nehéz szándékától eltéríteni. Ha akadály kerül elébe, azon fáradságot és időt nem kímélve hatol át. Tápláléka elsősorban kemény, szívós levelű fűfélékből áll, de kiásott gyökereket is szívesen fogyaszt. Fogai és karmai alkalmasak védekezésre is, de erre ritkán használja. Akár hónapokig is kibírja víz nélkül.Erszényes emlősök. Vemhességi idejük rövid, 20-21 nap. Az anya kétévente egyszer, egyetlen utódot ellik. Az utódok igen fejletlenül jönnek világra, ezért akár három hónapig is anyjuk hátrafelé nyíló erszényében maradnak. Nem mondom, a kis plüss aranyos, bár nem annyira, mint az eredeti, de ahogy Ábel kérdezné: De Miért?

Hazafelé vettem tejet és egy nagy csomag zsebkendőt, hátha azzal elijesztem végre ezt az orrfújó szörnyelladefrászt, egyelőre még nem ijedezik. Ma a gyerek itthon dolgozik, mi idelent egerészünk (juj, ezt most nem jó kifejezés,hiszen odahaza éppen ezzel telik a fiatalok és a kutyák napja). Indulni kéne a városba, de én az Alfa biztosítóval való levelezésre fogom a késlekedést, Tiborom meg megvan indokok nélkül is. Van az a pont, amikor szinte már fáj kimenni a melegbe. Nem nagyon van jelentősége, hogy hánykor mész ki, mert nagyjából egész nap ugyanannyi a hőmérséklet, nem úgy, mint odahaza, ahol nyáron általában délután három körül tetőzik a hőség. Itt inkább akkortájt esélyes a vízözön, úgyhogy célszerű addigra hazakerülni.

Hát, az Alfa nem egyszerű eset. Pár éve összetörtem a kocsit. Mentségemre szóljon, műszaki hiba miatt, leállt a motor, beállt a szervokormány, én meg kiegyenesítettem a kanyart az otthonunktól kb 100 méterre. Csúnya malőr volt és sokba került. már csak azért is, mert ugye én voltam a károkozó, aki miatt a biztosító fizetett a Közútkezelőnek, 5 elválasztó oszlop hasalt alám. Lehetett volna megtéríteni a kárt egy összegben, de ezek mindig túlárazott dolgok, gondoltam, jobb a két bónusszal visszalépés. Nem biztos, hogy jól gondoltam, de már mindegy, mostanra visszatornáztam magam B10-be, bár a biztosító egy év késéssel kezdett el számolni, úgyhogy ez még nem egy lefutott meccs kettőnk között. Mindenesetre küldték a jövő évi indexált összeget 128 ezerről, én a Netrisken újra számoltattam, 100 ezer lett. Elküldték az ajánlatot, aztán kicsit később egy levelet, hogy 170 ezer. Hogy tessék? És mindez úgy, hogy itt vagyok, papírok, amikre hivatkozhatnék otthon, azt se tudom, fiú vagy-e vagy lány és legkésőbb november 30-ig intézzem el. Hányadika is van ma? Ja, hogy már 29. De nem is ez a baj, hanem az általuk megadott online levelezési címek nem élnek. Én meg nem itt, adatok hiányában fogok regisztrálni, az tuti biztos. Végül egy korábbi levelükre válaszlevélként írtam meg a sirámait, kíváncsi vagyok, célba ér-e a levél és főleg időben?

Amúgy írogatok mindenről, ami éppen eszembe jut és nem felejtem el, amíg jegyzetnotesz közelébe nem érek, mert mindig sikerül otthon hagynom. Végül elindulunk az Orchard roadra. Apának van ott némi elintézni valója a nagyfiúék ajándékával kapcsolatban, meg ha már ott vagyunk, teszünk még egy kísérletet a japán teázó megtalálására. Legfőképpen pedig kell egy nadrág péntekre Tibornak, mert amit hoztunk, azt nem is tudom, minek hoztuk. A színe se jó, meleg is, talán Ausztráliába szántam, nem tudom. Oda mindenesetre nem vittük. Pénteken ugyanis lesz egy karácsonyi előadás az oviban, ahova azért egy picit rendesebben kell felöltözni, nem turistaként bevonulni. Annál is inkább, mert utána az egész család elmegy majd vacsorázni. Elsőre elég reménytelennek tűnt az elhatározás, mert mintha itt csak és kizárólag a női vásárlókra gondolnának, de aztán lett nadrág, rögtön kétféle színben is, örülés. A teázó meg... bementünk, megtaláltuk, Tibi szerint a múltkor is elmentünk mellette, én nem emlékszem, mindenesetre olyan csoki tortájuk volt, hogy szinte nem is volt benne tészta,  csak csokihab és nem túl édes, röviden mennyei. A Mocktail most valahogy nem jött be annyira; mintha a tetejére szórt gyógynövények túlságosan megmutatták volna magukat. Végül kislisszoltunk az orbitális épület túloldalán, megspórolva vagy 5 buszmegállót (meg persze az annak megfelelő viteldíjat) és hamarosan már hazafelé suhant velünk a jéghideg busz. Ezt egész egyszerűen nem lehet megszokni, és ezt nem győzöm elégszer leírni. Mint egy jégkamra, nem is értem, minek hűtik ennyire, már az is elég lenne, ha 25-26 fokra hűtenék, de ezekben szerintem 21 sincs, és azt is közvetlenül a nyakadba fújják. Aztán kilépsz a hőségbe, leizzadsz, majd belépsz megint valami klimatizált helyre, megfagysz. Csoda, hogy egy takonypóc vagyok?

A mai nap se telt el olyan vásárlás nélkül, amit nem terveztünk, mert kezembe akadt egy nyári ruha. Amolyan nyaralóba való, de Siófokon vagy Tihanyban se fognak kinézni benne. 5 dollár. Ami cirka 1.300,-forint. Odaadom az ötöst és még vissza is adnak egy dollárt nagy hajlongások közepette. Tehát vettem ezer forintért egy ruhát. Szingapúrban, az egyik legdrágább városban a világon. Otthon a turkálóban sem kapok már ennyiért. Oké, nyilván ennyit is tud, de ezt úgy, hogy jól érzem magam benne, mert kellemes az anyaga. Kívánhatok többet? Alakul a jövő nyári ruhatáram.

Mire hazaérünk, kisfiam már kulccsal a kezében vár, hogy most elmegyünk vásárolni. Muszáj? De hát tényleg muszáj, mert a gyerekeknek, az ő keresztlányának, és Leviék unokatesójának tényleg kellene venni ezt-azt. Ugyanis abban egyeztünk meg, hogy az idén nem otthonról cuccoljuk még ezt is, hanem majd itt vásárolunk. Ráadásul neki még a céges karácsonyi bulira is kell valami apróságot vennie, úgyhogy nem kérdés, hogy a férfiakkal tartok. Simán elkódorgunk egy kisebb bevásárlóközpontban vagy másfél órát, mire nagyjából összeáll minden, futás is haza, mert lassan indulni kell a gyerkőcökért az oviba. Még szerencse, hogy ma picit tovább maradnak, mivel már a pénteki műsorra gyakorolnak. Így aztán van még idő otthon eldugdosni az újonnan vett játékokat és a magunkkal hozott könyvek nagy részét is. Ma is akadt egy aranyos epizód, amikor a „nevemre írt” thai étterem előtt pózoltunk kicsit. Legutóbb Skóciában, Fort Williamsben láttunk egy Saray house-ot. Lassan gyűlnak a „kintlévőségeink” 😊 Amúgy én  kifejezetten a karácsonyi dekorációk környékén csurgattam a nyálam, de egyrészt haza sem tudnám vinni vagy össze is törnének útközben. Másrészt otthon is már annyi van, hogy alig bírom elpakolni. Otthon még húztam a számat az Auchanban a közel ezer forintos darabok láttán, de itt, ami igazán tetszett, kb 13 ezer forintnak felelt meg, úgyhogy csöndben is lehetek. Igaz, ezek igazi különlegességnek látszottak, amolyan századfordulós régi daraboknak, na de hát akkor is. Azért lehet, hazatérve még benézek én az Auchanba. Nem hagy nyugodni a gondolat azokért a velencei üvegekre hajazó darabokért. Igaz, van pár hasonló, de áttetsző fehérek, arany színben még egy se. Mert ugye magyarázat az mindig kell.

Úgy alakult, hogy nagypapa és papa mentek a gyerekekért, nem is bánom, mert a lábam újra jelezte, hogy nem kéne annyit csámpáskodnom ebben a melegben. Utálom, hogy a testem minden évben valami újabb marhasággal jelez, hogy talán túl sokat várok tőle. De most felpolcoltam. Még kötni meg kell tanulnom rendesen, okulárém már van, még jöhet a cukor és igazi, rendes nagymama leszek. A kriplibb fajtából.

Jaj, és aki még emlékszik a tavalyi élménybeszámolóra, amikor a Golden Gardenben volt egy karácsonyi buli és egy velencei caroussel forgott körbe-körbe, szuper képekkel kipingálva. Jelentem, most az Orchard road sarkán lefüggönyözve várja a hétvégét, hogy az idén ott bűvölje el a közönséget.