Tíz nap a Paradicsomban, avagy: Singapore was an Adventure and Phi Phi Island a Fairy tale

Ennek az útnak a legfőbb tanulsága, hogy soha ne mondd, hogy SOHA! Ugyanis soha nem gondoltam volna, hogy valaha is nekiindulok megkeresni a világvégét (majdnem), és igazság szerint soha nem is vágytam erre. Már csak azért sem, mert buzog bennem az ember  - a földhöz ragadt ember – alapvető félelme a repüléstől. Ha erre teremtettek volna, szárnyam lenne, mint a madárnak; s bár időnként néhányan azt képzelik rólam, tollas a hátam, de nem, nincsenek szárnyaim, nem vágyom olyan magasságokba, ahonnan lezuhanva nyakamat szeghetném. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy túl lehet élni egy összességében majd tizennyolc órás repülőutat, még akkor is, ha a gépmadár üzembiztosan teszi a dolgát, s védelmezőn rak le az úti célnál. Soha nem képzeltem, hogy a szívem egy darabja képes lesz ilyen távolra szakadni tőlem/belőlem. Megtörtént. Már sokkal korábban kezdődött, rövidebb-hosszabb időre és távolságra, elvileg hozzá is szokhattam volna, de ehhez legbelül nem lehet, bármennyire is próbálja az ember az hinni, hogy sikerült. Anyaként soha nem tekintettem a fiaimra a magam hitbizományaként. Elfogadtam, hogy ahogy én is magammal ragadtam egy anya gyermekét, az enyimekkel is ez történik majd. Jó, de a szomszéd utcában, esetleg kerületben gondolkodtam, nem egy távoli földrészben. Így aztán soha nem is gondoltam arra, egyszer majd őszinte szeretettel ölelek magamhoz egy ázsiai lányt és annak családját, s érzem majd mindannyiukat a saját családom részének. Megtörtént. Soha nem hittem, hogy túlélhetek napokat egy általam tulajdonképpen nem is beszélt nyelven, de az emberi elme csodákra képes, olyan tudásmorzsákat képes a kellő helyen és időben előkotorni, amelyeknek létezéséről még én magam sem tudtam. Na persze, az aktivityt művészi tökélyre lehet vinni mindeközben. Soha nem hittem, hogy valaha részem lesz filmekből ismerős luxusban (persze, kérdés, kinek-kinek ez a szó mit jelent), de úgy hiszem, a szélét csipegetve kijelenthetem, meg lehet szokni. Soha nem hittem, hogy Hal létemhez méltatlanul félve a víztömeget, képes leszek valaha is a fejemet a víz alá dugva szemezni a tenger élővilágával, sőt... még élvezni is fogom a kalandot. És sorolhatnám még sokáig, mi mindenről gondolja az ember, hogy ááá, ezt én? Soha! Szóval, soha ne mondd, hogy Soha!

Volt egyszer egy kis szöszke gyerek, aki a szoknyámba kapaszkodva érezte biztonságban magát. Fiú létére kis pirulós, szégyenlős gyermek, aki az évek múlásával egyre magabiztosabbá vált. Rálépett az önmaga által kijelölt útra, amely messze vezette a családi fészek biztonságától. Férfiként állja a próbatételeket, és nekem fogalmam sincs, kitől leshette el a rendíthetetlen kitartás erényét. S mert az Élet naagy rendező, végül a szakmai kihívásokat és a szerelmet is egy idegen kultúrában találta meg. A hívás – úgy tűnik – egy életre szóló. Idén nyáron először itthon, családi és baráti körben; majd most szeptember végén odakint is kimondták a boldogító igent, amely őket nézve tényleg az lehet. Nem is volt kérdés, hogy támogatásunkat a jelenlétünkkel erősítsük meg, még ha ennek költségeit fedezni ő maga érezte is kötelességének. Úgyhogy a sok Soha közül több már induláskor megdőlt, csomagoltunk és indultunk.

Félreértés ne essék! Szerettem és szeretek utazni, de mégis más autóval falni a kilométereket „belátható” távolságban, mint a felhők fölött vakon sietni a messzeségbe. Egyszerre nagyszerű és csodálatra méltó a technika vívmányait használni, s ugyanakkor rémisztő is egyben. Őszinte leszek. Mint mondtam félek a repüléstől, s meg is teszek mindent – nyilván nem szándékosan, de jól időzítve –, hogy ezt a félelmet tápláljam, így aztán az aktuális repülés előtt valahogy mindig belefutok egy légikatasztrófás filmbe. Valamilyen titkos mazochista vonásom ragaszkodik a borzongás ébren tartásához az indulás előtt.

Pedig az út előtti készülődés amúgy is zaklatott időszak, főleg, ha olyan helyre indul az ember, ahol még sosem járt, nem ismeri az időjárást, szokásokat.  Igen, tudom, itt az internet, amely rengeteg kérdésre választ ad, de az ember nyilván talál magának aggódni valót, amíg szembe nem találja magát az ottani valósággal és rá nem jön, hogy feleslegesen zilálta szét az idegeit. Mert minek aggódni például az esküvői frizura miatt, amikor a tizensok órás repülőút után, és a klimatizált csarnokból való kilépés első pillanatában úgyis a gondosan kivasalt haj eredeti göndörségébe ugrik a mellbevágó páratartalomtól.

A légitársaság szigorú paramétereket ad a csomagokhoz, itthon pakolva úgy érzed, te biztosan a többszörösét pakolta bele, aztán a mérlegre téve a bőröndöt kiderül, hogy grammra belőtted a súlyhatárt, ami miatt már legalább két álmatlan éjszakád volt. A legnagyobb gond az itthon maradottak kérdése, ezen agyalsz már hetek óta, mi lehetne a legideálisabb megoldás. Idős nagyszülők, akikkel már amúgy is nehézkes a kommunikáció, még ha most biztatónak is tűnik a telefontársaságtól vásárolt külföldi csomag adta „biztonság”. De hát idősek, csak ne most történjen velük bármi, amikor nem lehetsz a segítségükre, vagy mellettük. És igen, a kutyák. Akik családtagok a szó legteljesebb értelmében. Amolyan szőrös gyerekek, akiknek az elhelyezése éppen annyi álmatlan éjszakát okoz, mint a többi felmerülő kérdés. Végül nagyfiú vállalja magára a családfői szerepet minden vonatkozásban, megfosztva ezzel önmagát az utazás élményétől, a testvéri öleléstől. De ő még fiatal, neki bármikor megadhatja ezt az élet. És nem mellesleg az indulás után két nappal érkezik haza külföldről. De az anyai szív azért ettől is szorong, mert bár fogalmam sincs, mi vár ránk az út végén, mégis azt szeretném, ha azt kéz a kézben élnénk meg, de hát tudom, hogy ez most nem lehetséges.

Nem is csoda, hogy a sok tervezgetés, agyalás és aggodalom benyújtja a számlát. Az indulás előtti héten kórházi ágyon fekve folyik belém az infúzió. Képes voltam egy könnyed stroke tüneteit produkálni, ez így nem mehet tovább! Le kell higgadnom! A szorongásokat, görcsöket el kell engednem! Ezt könnyű tanácsolni, annál nehezebb betartani, mégis... a zárójelentéssel a kezemben máris érzem, ahogy egyik Problémát a másik után kezdem kisbetűsnek érezni, majd végképp elhessenteni.

És elérkezik a nap, amelynek délutánján nekivágunk az Útnak. A pénteki korareggel és a délelőtt a kutyáké, akiket csak én hiszem, hogy be lehet csapni a látszólagos rutinnal. Ahogy mondani szoktam: négy lábuk van, de nem hülyék! Érzik a hetek, napok óta tartó feszült várakozást. Próbálnak ők maguk is részeseivé válni, ha csomagot látnak, máris odafészkelnek a közelébe, így aztán a bőröndöket már reggel eltüntetjük a lakásból, ne higgyék, hogy itt bármi is készül. A fenekemen képtelen vagyok megülni, nálam az indulás előtti órák mindig komplett idegbajjal járnak, így jobb híján takarítani kezdek. Két kutya mellett ennek bármikor van létjogosultsága. Nagyfiú még külföldön, a szüleim még odahaza a postást várják, anyósom érkezik, de az ő sóhajtozása sem segít a nyugodtság megteremtésében. Tudjuk, hogy ennünk kellene, de igazából senki sem kívánja. Pizzát rendelünk, kötelességtudóan nyeldeklünk, lassan telnek az órák. Végre megszólal a csengő, egy kedves barátunk érkezik, aki kivisz minket a reptérre. Nevetgélve, kócos kutyabuksikat borzolva búcsúzunk, legbelül azonban tetőfokára hág a szorítás. Indulunk!

A reptéren azonnal megváltozik a hangulatunk, amikor kiderül, hogy tökéletesen csomagoltunk, simán megy a becsekkolás. A tranzitban olvasgatva, beszélgetve nézzük az órát. Fél órát máris csúszik az indulás. Még vár ránk a bizonytalan londoni átszállás, de a helyszínen kiderül, ez is egy újabb felesleges görcs volt, az angolok sem hülyék, ennél egyértelműbben már nem is lehetett volna megszervezni a hatalmas Heathrow-n a másik terminálba való átjutást. Reptéri busz, metró – ijesztően hangzott a messzeségből, a helyszínen csak azt érezzük, gondoskodnak rólunk.

A londoni leszállás mindazontáltal fájdalmas emlék. Jó huszonöt évvel ezelőtt Zürichből Barcelonába tartva (aznap a második landolásunk volt) éreztem ugyanezt. Olyan fájdalom, amit nem felejt el az ember. Talán a pilóta túl gyors süllyedése okozta, talán az, hogy kicsit visszakapta a gépet és újra süllyedni kezdtünk, nem tudom, de a bal szemem valósággal ki akar robbanni a fejemből. Könnyezik, fáj, egyszerűen nem tudom, hogy sírok-e vagy csak csorog a könnyem, esetleg már a szemem folyik-e ki. Borzalmas érzés. Rendben van, hogy huszonöt évenként egy ilyen is előfordulhat, de ez most nem jött jókor, mert még hosszú utazás vár ránk, és óhatatlanul belelovallom magam a félelembe, vajon megismétlődik-e? A tengerentúli járatra a nagy csomagokat nem kell áthurcolnunk, ők egyenesen mennek a cél felé, a légitársaság gondoskodik róluk, így félig vakon pislogva botorkálok a gép felé, amely kis csalódást okoz. Nagyobbra számítottam. A helyek szűkösek a 3x3-as sorokban. Aggódva nézem az utastársakat, hogy ki ül mellénk, de szerencsénk van, egy filigrán leányzó az. A középső sorban ülünk, így könnyebb a mozgásunk, csak egymáson kell átjutnunk, ha a mosdóba tartunk, a leányzónak ott a másik folyosó. A széktámlákból lehajtható médiatábla, filmek, zenék, tv-sorozatok, sportközvetítés, mesék, tőzsdei hírek, a repülőgép radar információi... nem fogunk unatkozni. A személyzet barátságos, szorgosan hordják a kis üdítőket, mintha ők maguk is azt vallanák, az óránként elfogyasztott egy deci víz segít leküzdeni a jetleget. Az étel finom, az időjárás barátságos, az egész olyan, mint egy kicsit hosszúra nyúlt, csöppet unalomba fúló esti program, ahol tudnál is elaludni az asztalnál, meg küzdesz is ellene. Az ember mindenesetre nincs is tudatásban, hogy tízezer méteren zötyörög, nem az országúton. Körbeölel minket a sötétség, vagy inkább félhomály, így próbálnak segíteni, hogy alvással töltsd a hosszú utat.

Nem számolgatok, s bár tudom, hogy a két ország között hat óra az időeltolódás, de nem vagyok olyan fitt, hogy ezt a tudást most biztosnak érezzem. A gép simán leszáll, egy apró emlékeztető fájdalom még üzen, hogy emlékszik, mi történt Londonban, de engem már csak az foglalkoztat, vajon a csomagjaink megérkeztek-e. Meglepően gyorsan jutunk túl az ellenőrzésen és már ott is közeledik mindkét nagy kuffer, megszállhat a zen nyugalma. A gyerekek már az üvegen túl vigyorognak, nyilván nem vagyunk túl kipihentek, de hát ismerik az érzést ők maguk is. Öleljük egymást, még a júliusi ölelés melege is bennünk. Milyen jó lenne ilyen gyakran találkozni, de mindannyian tisztában vagyunk vele, ezt most különleges alkalom. Már pakolnak is be a taxiba és suhanunk a kora esti városon át a szállodába. Bennem már kezd összeállni a kép: egy nappal később itteni idő szerint annyi lehet, mint amikor otthonról nekivágtunk az útnak. Ijesztően hangzik, de csak az időzónák zavaros játéka teszi. A szálloda, a Mandarin Oriental Singapore – már ismertem képekről a Google képkeresőnek köszönhetően - ... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Barátságos 5 csillagos. Belül (eltekintve óriási méretétől) a mi régi Hyattünkre hasonlít. Amikor azonban a szobaajtó kinyílik, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg: ha kissé merev lábaimmal képes lennék rá, szó szerint seggre esnék az elénk táruló egész falat betöltő panorámától. A kivilágított esti város legemblematikusabb épületei ragyognak előttem az öböl partján. Váratlan és teljességgel lehengerlő látvány. Az itt töltött néhány napban nem is nagyon tudok szabadulni tőle, több tucatnyi alkalommal lefotózom, mert a szemem úgy látja, mindig mások a fényei. A szemem valószínűleg többet lát, mint amire a telefon, vagy a fényképzőgép kamerája képes; nem tudok betelni vele. Lepakolunk és a szálloda közelében lévő népszerű vacsorázó helyre indulunk. Az út szélén ott állnak még a nemrég lezajlott szingapúri Forma1 futam kordonjai. Hasonlóan a monacói nagydíjhoz, itt is a városban száguldanak az autók. Ez számomra meglepetés, annyi éven át fel sem tűnt. Igaz, akkoriban még nem volt okom annyira figyelni a városra. A nagy lelátó állandó szereplője az öböl látképének, fiam mutatja, legutóbb honnan nézték a versenyt. Az öböl partján streetfoodos pavilonok sora, kerek és hosszú asztalok, mérhetetlen tömeg. Ázsiaiak, európaiak vegyesen, ugyanazzal az élvezettel adják át magukat a helyi ízeknek. Nehéz asztal kapnunk, de amikor leülünk, legszívesebben már pattannék is föl, hogy az öbölben kezdetét vevő fényjátékot közelebbről élvezhessem. A Marina Bay Sand Hotel ötvensok emeletnyi magasságában nyújtózkodó hajóteste, az épület lábazata és az égbolt adják a vásznat a fényjátékhoz. Közben szó a zene. Kicsit távolabb a öböl parti színpadon Michael Flatleyt megszégyenítő gyorsasággal kopognak a szteppcipők. A város hangulata egyetlen pillanat alatt szippant magába. Visszaülök az asztalhoz, ahol mindent értőn mosolyognak a fiatalok. Ők itt élnek, de élvezik az estét, a várakozáshoz képest sem kellemetlen páratartalmat. Lengedezik egy kis szellő – gondolom, de aztán látom, hogy az esetleges eső ellen is védő kifeszített vásznak alatt ventilátorok forognak. Elsétálunk a város 50. évfordulójára épült gyalogoshídhoz, megnézzük a város szimbólumának számító vízköpő oroszlánt, fotózunk, aztán lassan győz a fáradtság, visszasétálunk a szállodához. Mit mondjak, nem egy távolság! Egy gyors és frissítő zuhany után magába ölel a king size méretű puha ágy. A függönyt nem húzom be, így aztán nem tudom, meddig néztem a ragyogó panorámát, mire végre lecsukódott a szemem.