Tíz nap a Paradicsomban 3.

Egy nap együtt a fiatalokkal

Ha már nászútra csak decemberben indulnak, legalább az esküvő utáni első napot nem munkával töltik. Velünk vannak és ennél nincs is jobb a napban, pedig igazán kellemesen töltöttük. Egy késői reggelire „leballagunk”, azaz suhanunk külső liftjeinkkel a Melt Caféba 13. és 16. emeleti szobáinkból a 4. emeletre. Miután már másfél órája a gyerekekre várunk, volt alkalmunk megnézni az Olasz melót a nagyképernyős tv-n a szobában angolul, kínai felirattal. Lám, Velence ide is követett, a kis hamis, mintha emlékeztetni akarna, bármennyire is tetszik itt minden, azért csak jusson eszembe a szerelmünk. Tegnap reggel csak szerényen reggeliztünk a ránk váró családi étkezések miatt, de most aztán... A négy vagy öt helyiségen keresztül téblábolva próbálunk dönteni a bőséges kínálatból. Nem akarjuk elkövetni az all inclusiv nyaralások legfőbb hibáját, amikor az „úgyis ingyen van” magyar mentalitással a turista ráveti magát a pultokra és ész nélkül pakol édeset, sósat, folyóst, szilárdat egymás mellé. Nem, mi szépe-n megkomponáljuk a sorrendet. Miután a mindenütt szinte észrevétlenül jelen lévő alkalmazottak sorra tüntetik el a kiürülő tányérokat, mindig friss tányérral kelünk útra. Eszünk gyümölcsöt, elkortyoljuk hozzá a frissen facsart gyümölcsleveket. Aztán kávét készítünk, ki-ki az ízlésének megfelelőt, egyikünk forró kínai konyhát választ, a másik gazdag omlettet, a harmadik édességet – croissant, palacsintát, gofrit, friss eperlekvárt ... mindenből egy kis kóstolót, mert összességében úgyis dugig leszünk. Én még emésztgetem az éjjel érkezett üzenetek tömkelegét. Van, aki irigykedik. Nem mondom, látszólag van mire, de azért gondoljon bele mindenki, hogy ezt a látszatra irigylésre méltó helyzetet egy valami bizony beárnyékolja. Mégpedig a távolság. A tudat, hogy még egyikünk sem tudja, mikor ölelhetjük meg egymást újra. Talán egy év telik el, talán több. Ha a szerencse mellénk pártol, akkor egy hivatalos útra jöhet a közelbe és ott találkozhatunk, mert egy ilyen utazást, mint a mostani, nem tudunk rendszeresen megfinanszírozni. Ez van, ezen nincs mit szégyellni, de a távolság és az a bizonyos más világ bizony jelentős anyagiakat is jelent. A vendéglátást pedig nem várhatjuk és nem is várjuk el tőlük. Van az a szülői büszkeség, amely inkább adni akar, mint elfogadni. Mi már így vagyunk bekötve. 

A reggeli után jóllakottan heverünk ki az 5. emeleti medence partjára, ahol tegnap még egy vőlegénnyel, ma már az ifjú férjjel beszélgetünk. De leginkább hallgatunk. Mindenki lehunyt szemmel emészti a reggelit és a történteket. Mindazt, amit ez a helyzet magában hordoz. Finom leplekkel körbe kerített kis kuckónkban bújunk el a nap elől, hálásan fogadjuk a személyzet által rendszeresen felszolgált apró gyümölcsleveket és a sok jeges vizet. Gondoskodnak róla, hogy a nagy melegben ne feledkezzen meg az ivásról a nyaraló. 50 faktoros naptejjel kenegetjük magunkat és igyekszünk a déli nap elől elbújni, így is érezzük, hogy szinte az árnyék levegője is fog. Pizzát rendelünk, ami hatalmas tálcán érkezik és úgy teszik közénk, mint anno a régi rómaiak közé a csemegét. Fekve falatozunk, hedonista élvezkedéssel, míg össze nem töröm a kiváltságosság képeit és azt nem találom mondani: kempingezünk egy luxusszálló medencéjének partján. De muszáj itt bevallanom, hogy kempingezve is éreztem már magam ilyen felhőtlenül elégedettnek. Naná, hiszen akkor is ott voltak körülöttem, akik a legfontosabbak. 

3 órakor elhagyjuk a szobánkat és átköltözünk a kissé olcsóbb árfekvésű Holiday Inn Expressbe, ami a városban igazán remek helyen van, a folyóparthoz közel, és az elhelyezés sem hagy semmiféle kívánni valót maga után. Talán a reggeli nem esik olyan túlzásokba, mint az Orientalban, de tökéletesen megfelelő. Igazából még fel sem mérjük az új ideiglenes otthonunkat, máris megyünk tovább taxival a Golden Gardenbe. Aki már látott szingapúri képeket, itt találhatóak azok a műfák, amelyek este, kivilágítva meghatározzák a város arculatát. Hatalmas, víztoronyszerű építmények, amelyeket növényekkel ültettek be a tetejükig. Alkalmanként pedig csodálatos fényjátékkal kápráztatják el az ide látogatókat. De most még délután van, így a kertet vesszük szemügyre, amely amolyan világ-növénykert. A földrészek növényzetét mesebeli alakok és egy csodálatos művész fadarabokból, gyökerekből készített állatfigurái kísérik. Sajnos az esőerdős rész zárva, de a gyerekek töretlen optimizmussal rántanak vállat, „azt majd megnézitek legközelebb”. Az őszi fesztivál része a tökfesztivál. Egy olyan helyen, ahol lényegében egyetlen évszak létezik, a nyár. De nincs az az őrségi tökfesztivál, amely felvehetné ezzel a versenyt, holott tököt az ételeikben nem is sikerült felfedeznem. Persze a show elsősorban a gyerekeknek szól, a kifestett tökök és a tökhintó mind erről mesélnek. De Szingapúrban a természeti szépségeken és a modern építészeti megoldásokon kívül talán csak a nemzetiségek lakta városrészek érdekességei szolgálnak látnivalóul, így aztán a felnőttek is gyermeki örömmel fogadnak mindent, ami a hétköznapokat színesíti. Legyen az akár egy nagy halomba hordott tökrengeteg. 

Ismét taxiba szállunk és irány Sentosa. Ez amolyan beach-paradicsom, egyben Szingapúr legdélebbi csücske. Ha egy profán hasonlattal élnék, azt mondanám, az itteni Kopaszi-gát. Az út mellett látjuk a lassan alkonyba boruló vízen a kivilágított teherhajókat. Elképesztő számú hajó fordul itt meg. Ahogy a repülő leszállt velünk, úgy csillogtak a vízen, mint megannyi kis úszó égő fadarab. Most láthatjuk, milyen hatalmas tengerjáró teherszállítók ezek. Nem tudom megállni, hogy ne szaladjak le a partra. Első tapasztalat, hogy a látszólag finom homok a valóságban apró kagylózúzaléktól érdes. Nem bántóan, de nem a megszokott puhaságú homok. A víz meleg, nagy finoman simogat. Irigylem a fürdőruhában csobbanókat, bár sok az indiai és ettől ennek a szakasznak kicsit Gangeszos hangulata van. Felmászunk a kilátóba, amelynek apró szigetére kis függőhídon kellett átegyensúlyozni. Aztán vissza a partra, hogy menjünk tovább eredeti célunk, a partmenti étterem felé, ahol októberben az esküvő harmadik felvonása zajlik majd le, a fiataloknak, barátoknak tartott zenés, táncos, állóbüfés fogadás. Meglepetten torpanunk meg a bezárt épület előtt, ugyanis itt akartunk vacsorázni. Odabent valami kisebb átalakítás zajlik. Mindegy, meglessük a helyszínt a part felől is, aztán hívunk egy taxit és egy tapas étteremhez megyünk a belvároshoz közel. Az egyik spanyol barátjuk itt a séf. Mint a legtöbb spanyol, Jordi is alacsony, vékony figura, de az arca csupa mosoly. Kifejezetten jóképű fiú és végtelenül barátságos. Amolyan Terence Hill, barnában, de ugyanolyan életteli szemekkel. Ő is ott lesz majd az esküvőn októberben, de nem mint séf, hanem mint vendég. Estefelé visszamegyünk a szállodába, kicsit magunkra maradunk, a gyerekekre is ráfér a pihenés. A következő két napban dolgoznak, mi pedig a magunk urai leszünk. Kicsit vágyunk is erre, mert kissé kiszolgáltatottá tesz, hogy bármit vennénk, azt a szobához akarják írni, nem fizethetünk. Mi pedig nem akarjuk növelni a kölyök amúgy is nyilván tetemes költségeit. Később kiderül, valami pontrendszerű dolognak hála – amit én érdemben fel sem fogok, de annyi a lényege, hogy minden vásárlásuk, költésük után pontokat kapnak, amit aztán mindenfélére, például szállodai szobára, repülőjegyre is beválthatnak – szóval, talán pénzben mégsem kerül ez neki olyan sokba, de hát a pontokat akár magára is költhetné, tehát mégis.

A praktikusan berendezett szobában még beszélgetünk egy kicsit a félhomályban, aztán észre sem vesszük, hogy elnyomott az álom.