Tíz nap a Paradicsomban 4.

Az első nap egyedül Szingapúrban

Ijesztőnek kellene lennie, de nem az. Gazdag reggeli után hívunk egy taxit és a Botanikus kerthez vitetjük magunkat. Bár, az Orchidea Kertet adjuk meg célnak, mégis a túlsó bejárathoz visz. Hiába, na... nem kis távolság, annyival nagyobb a számla; de nekünk végül is mindegy, melyik irányban járjuk végig a hatalmas parkot. A Botanikus Kert egyébként nagyon közel van Sharon szüleinek házához, nem véletlen, hogy a szabad idejükben ők is gyakran sétálnak vagy futnak itt. Ami már a bejáratnál meglep, hogy egyrészt ingyenes a belépés, másrészt kutyáknak sem tilos! Az ember azt hinné, ez a klíma megviseli a négylábúakat, de nyilván ők is úgy vannak ezzel, mint az ember, meg lehet szokni. Észre sem vesszük, mennyi időt sétálgatunk a gondosan kiépített utakon. Néhol olyan, mint bármelyik szépen karban tartott parkban, másutt egészen vadregényes, mint Rambo nyomait követnénk az ázsiai vadonban. Az egyik kis pavilonhoz közelítve valami furcsát veszek észre a vízben, futok, hogy megcsíphessem még egy fotó erejéig, bármi is legyen az. Ma sem tudom, micsoda lény volt, talán Lochness-i szörnyünk kis rokona. 

Az Orchidea Kert – röviden és velősen: gyönyörű. Nem vagyok nagy kertész, így nem tudok a különböző fajtákról ódákat zengeni, ráadásul szerte a városban is annyi fajtájával találkozik az ember az utcákon, hogy szinte meg sem hat ez a gondosan megkomponált kiállítás. De az biztos, hogy köztük sétálni jót tesz a szemnek és léleknek egyaránt. A VIP részben az ide látogató államfőkről elnevezett virágok sorakoznak. Sok az ismerős név, természetesen ott van II. Erzsébeté és Diana emlékének adózó szépséges virág. Utóbbit mintha több szeretettel gondoznák. Nem, csúnya vagyok, csak más fajta, nyilván látványosabb. Amit akkor még nem tudtam, hogy miniszterelnökünk másnap járt ugyanitt és egy kaspónyi Dendrobiumnak az ő nevét adták. A parkot persze itt sem lehet másként elhagyni, mint a látogató központon keresztül, ahol aztán hamar elveszti a fejét és pénztárcája vastagságát a vendég. Itt létünk emlékére mi is megleptük a fiatalokat az aranyozott ajándékok közül választva: Sharon egy nyakláncot, kicsi fiam pedig legjobb barátjára emlékeztető golden retrievert kapott. A kutya a kínai horoszkóp egyik figurája. A kínai asztrológia szerint a Kutya éve a baráti kapcsolatok ápolása, a nyugodt politika ideje. A Kutya évében született személyek nemes lelkűek és hűségesek. 2018 pedig a Kutya éve lesz. A kijárathoz közel kezdjük érezni az eltelt órák kellemes fáradtságát és leginkább szomját. Visszafogottan rendelünk egy ásványvizet és a szingapúriak finom sörét, egy Tigert. Aztán még két sört és egy Haagen Dazs fagyit. Már nem akarunk visszafogottak lenni. Jól esik a hideg, pedig az árnyékban üldögélünk, fejünk fölött ventilátorok forognak. Taxit kérünk és visszamegyünk a szállodába. 

Tudtuk, hogy a tetőn található a medence. Párom pihenne, én azért felmegyek körülnézni. A látottaktól feldobva nem  hagyom nyugodni, amíg fel nem megyünk. Fantasztikus a panoráma. A medence keskeny és hosszú, átlátszó falú, vidám látvány a benne úszkáló. És a lényeg, két jacuzzi várja fáradt tagjainkat. Élvezkedünk, s nem törődünk az egyre közeledő sötét fellegekkel. Amikor már biztosnak látszik, hogy a vihar előbb-utóbb minket is elér (az alkalmazottak például már összecsukják a napernyőket és összeszedik az ott hagyott törülközőket), akkor néhány hasonlóan elszánt lakótárssal a fedett tető alatti asztalokhoz telepedünk. Hamarosan leszakad az égi áldás, eltüntetve előlünk a város toronyházait és a távolban a kedvencemet, az égbolton úszó hajót. Ahogy érkezett, lassan úgy távolodik, visszaadva a látképet a párából kibontakozó épületekkel. Élmény volt még az eső is. 

Kicsit rendbe szedjük magunkat, nagy csodákra amúgy sem lennénk képesek, hiszen itt egy nap többször is lehet zuhanyozni, átöltözni. Fésülködni nem is nagyon érdemes ... illetve, hát frizurát készíteni. A szállodához közel álló kínai pagodát nézzük meg közelebbről, ami valami szentély féle lehet. A páratartalom miatt a fényképezőgép még elég homályos képeket készít, úgyhogy sétálunk is tovább. Kisebb kerülővel végül a folyóparton kötünk ki, ahol leülünk sörözni. Körülöttünk egy csomó európai fiatal férfi, akik láthatóan a munkaidő végét ünneplik egy-egy párás pohárral a kezükben. Happy hour van, kettőt iszik, egyet fizet. Jó a hangulat.

Kisfiam érkezik, vacsorázni megyünk, a menyünk majd ott csatlakozik hozzánk. Ennyit tudunk. A tegnapi tapas-vacsora után valami hasonlóra számítunk. Öltözetünk laza turistás. Így aztán kicsit kényelmetlenül érezzük magunkat az elegáns belvárosi kínai étteremben, ahol különteremben várnak új családtagjaink. Amikor szóvá teszem neki, hogy  ezt az apróságot megemlíthette volna, mert akkor az alkalomnak megfelelően öltözünk, blazírtan ránt a vállán: ő is munkából jött, Sharon is... na igen, a menyem, mint egy manöken és a kölyök is elegáns ...

A vacsora majdnem az esküvői menühöz hasonlóan gondosan összeválogatott. Az étkezés előtt az asztalt felügyelő alkalmazott észreveszi, ahogy a terítő takarásában a pálcikával gyakorlatozom. Nem tudok vele enni, de azért szívesen megtanulnám, fiam sógora meg is mutatta, mi a trükk (mondjuk, ennyi nem volt elég a tudáshoz), de lebukom, és máris a terítékem mellé kerül a csillogó étkészlet. A fecskefészek levesről le tudnék mondani, amióta tudom, mi minden van benne, de az éppen tálaló kocsin érkező pirosan ragyogó pekingi kacsa ínycsiklandónak tűnik. Igaza lehet a fiamnak, aki azt mondja, az ételeknél ha tudom, mi az, akkor tudom, ha nem tudom, akkor valószínűleg nem is akarnám tudni. A séf úgy áll kacsánk mellett, akár egy sebész az életmentő műtét előtt. Szájmaszk, orvosi kesztyűk. Hívogatóan int a fényképezőgépre mutatva, hogy örökítsem meg a nemes állatot így holtában. Tény, hogy impozáns. Aztán belekezd  az aprólékos műtétbe. Lefejti a bőr legfelső, ropogós, fényes rétegét és kis kockákra szabdalja a láthatóan nem életlen késsel. Aztán alapos műgonddal felszeleteli az egész állat húsát. Első körben a bőrdarabkákat kapjuk meg, amit cukorba mártva illik fogyasztani., Bizzarul hangzik, de finom. Közben érkeznek a zöldségek, kagylószószos kagylófalatok, rizs és társaik kis és nagy tálkákban. A hatalmas forgó tálcáról mindenki vesz magának mindenből egy kicsit. Az ízek összeolvadnak a szájban. A látszólagos összevisszaságból ízorgia kerekedik. A kacsa és kagyló békésen megférnek az egymást követő falatokban. Sosem hittem volna.

Hazafelé fiam sógora visz minket a szállodához. Kétéves kisfiuk eddig csak a férjemmel barátkozott össze. De ezen az úton alighanem én is szereztem pár jó pontot a játékkal, amit játszottunk. Kár, hogy senki sem örökítette meg azt az édes gurgulázós nevetést, amit egy egyszerű hol a maci, itt a maci játékkal lehetett előcsalni.