Tíz nap a Paradicsomban 7.

Napkelte és más

Hiába a 6 órányi időeltolódás, én ugyanúgy ébredek, mint itthon. 5.55-kor felpattan a szemem, odakint már dereng, óvatosan kilopakodom a szobából. Mezítláb, hálóingben átfutok a strand homokjára, bekuckózok a függőágyba és nézem a napkeltét. Varázslatos. Egyedül vagyok, csak egy – a mi kócsagunkhoz hasonló, de kistermetű – madárka lépeget mellettem a parti homokra kifutó kis vízben. Már tegnap este megállapítottam, hogy kevesen vagyunk, aztán kiderült, a nyaralóhely telítettsége már most is 60 %-os, de hétvégén kezdődik az egyik legnagyobb kínai ünnep és akkor bizony telt ház lesz itt is. Közben zümmög a gépem, videóra veszem a napkeltét.

Bár fél 10-es reggelit beszéltünk meg, mégis, felbukkannak a gyerekek is. Egy kora reggeli úszás garantáltan meghozza a reggelihez az étvágyat. A reggeli már megint nagyon bőséges. Kisfiam szemrehányó tekintete mellett még szedek magamnak az apró palacsintákból. Nem foglalkozom vele. Nem mintha annyira lázadó természet lennék, de ez a néhány kis palacsinta már nem oszt-szoroz. A súlyommal tennem kell valamit, ezzel tisztában vagyok, de nem itt és nem most kezdek bele egy diétába. Nem vagyok megőrülve!

Reggeli után heverészünk a strandon. Olvasgatunk, szundikálunk, és fürdünk-fürdünk-fürdünk. Sétálok, fotózgatok. Téma milliónyi, bár tudom, hogy ezek nagy része képen mégsem fest majd úgy, mint a valóságban. Barátnőmre gondolok, aki megőrülne a sok apró részletért és biztosan remek fotókat készítene. 

A délután pedig elhozza életemnek azt a fordulópontját, amikor Hal létemhez méltatlan víziszonyomat legyőzve szemezek a halakkal a víz alatt. Gyerekként ugyanis egyszer felborított egy hullám, ahogy gumimatracon üldögéltem a bokáig érő vízben. A matrac alá kerültem és ez olyan pánikhelyzetet teremtett, amit a mai napig élénken őrzök magamban, és nem merem a fejem a víz alá tenni. De drága fiacskám búvárkodni akar vinni minket. Nem köti az orrunkra, hogy hova, de biztos, ami biztos alapon, itt gyakorolunk a parttól néhány méterre, ami talán több biztonságérzetet ad, mint valahol a távolban, esetleg a nyílt vízen.

Sörözünk, pizzát eszünk, talán már kicsit telitődtünk a kínai és thai ételekkel. De be kell valljam, ilyen jó pizzát még Velencében sem ettem.

Vacsora előtt sétálni megyünk, a sziget alsó vége felé vesszük az irányt. Kicsit kiábrándító a rendezett környék elhagyása után utunkba kerülő romos, elhagyatott kis házacskák sora. Az alkalmazottak motoron robognak el mellettünk valahova a távolba. Az utat tsunami-jelző táblák kísérik, jelezve a menekülés útját. Méretes százlábú keresztezi utunkat. Mellettünk a víz smaragdzöld színnel hívogat, de a sok szikla visszatart tőle, hogy lemerészkedjünk a partjára. Az eső is elered, s bár nem túl erősen, mégis kedvünket szegi a további kalandozáshoz. Visszafordulunk. Ez az a nap, amikor már nem tagadhatom magam előtt, hogy kegyetlenül fáj a lábam. Igyekeztem nem tudomást venni róla, mert nem nyafoghatok, amikor talán az életben soha többé nem jutok el ilyen helyekre. Összeszorított fogsorral menetelek, de a gondolataimat mind inkább foglyul ejti a fájdalom.

Visszaérve felmegyünk a tetőbárba, ahol beválthatjuk a pezsgő-bónokat, amiket szintén a fiatalok kaptak. Nézzük az esős és szeles naplementét, akarjuk látni, még ha a nap erről nem is nagyon vesz tudomást. Leküzdöm a lépcsősort visszafelé is, kicsit pihenünk a szobáinkban, aztán újra összegyűlünk egy kártyajátékra. A vacsora kiragad a fájdalom ködéből, de amikor végre elmehetek aludni, már alig vonszolom magam. Mindenem fáj már, fáradt vagyok és egyáltalán nem rajongok a rám váró megpróbáltatásokért. Holnap búvárkodás, reggel 6.30-kor reggeli.