Tíz nap a Paradicsomban 9.

A sűrű nap

6:30-kor reggelizünk. Alaposan, hiszen mire merülnünk kell, már úgyis egy viszonylag hosszú hajóút lesz mögöttünk, van idő az emésztésre. Egy igazi thai ladikra szállunk (bocsánat, hajó!). 4 órás lesz a túra, kétszeri merüléssel. Engem már az elképzeléstől is elönt a pánik, de igyekszem titkolni. Végig követjük a sziget partvidékét, látom a helyet, amelyen átsöpört anno a cunami, aztán kiérünk a nyílt vízre és az irányt Maya Bay felé vesszük. Igazából ez a sziget is Phi Phi-hez tartozik. Varázslatos az öböl, ahol már hajók tucatjai parkolnak, a turisták a parton fotózkodnak. Érzem, hogy a partra ugrás nem tett jót a lelkesedéstől most éppen nyugodt térdemnek. Kicsit kacsázóvá válik a járásom, ennek köszönhetően alaposan belerúgok egy vastag gyökérbe a homokban. A szikrázó napsütésben is a csillagokat látom. Mélyeket lélegzek a rám törő rosszullét ellen, miközben a többiek türelmetlenül integetnek, siessek, mert csak egy óránk van, látnivaló pedig van a sziget belsejében is. Nem akarom elrontani a kedvüket, hogy szerintem én éppen most törtem el a lábam ujját, inkább utánuk bicegek. Egy tízes skálán inkább nem értékelném a mutatványt. Siralmas lehet. De senki nem foglalkozik velem. Az orosz lányok egymást fotózzák mindenféle modell-beállásban, a férfiak a csónakok között úszkálnak, thai hajósunk pedig lerója a kikötői díjat a homokban üldögélő figurának, aki a helyi office-t hivatott megtestesíteni. A sziget belseje vadregényes, a kilátás a smaragdzöld vízre nagyon szép, bár ha már akkor is tudtam volna, hogy éppen ott fogunk merülni, akkor nem másztam volna fel a kilátóba, hogy fentről is lássam. Visszabotorkálunk a hajóhoz, beszállunk, nekiindulunk és máris készülődünk a merülésre. Na jó, a merülés már önmagában lehetetlen, hiszen mellényben vagyunk, amiben még úszni is kihívás, nemhogy merülni. De békatalp, szemüveg és pipa is van rajtunk, már majdnem úgy nézünk ki, mint a búvárok. Én meglehetősen dicstelenül csobbanok első alkalommal a vízbe. Kb. mintha összekötözött malacként gördítettek volna le a fedélzetről. Szerintem még a halak is megsajnáltak, mert azonnal odaúszott egy szép vitorlás példányt, aztán mindenféle színes társaik.

Ennél már csak a kimászás volt kínosabb. Hajósunk rövid kis lépcsője még a fiataloknak is kihívást jelentett, akkor sejthetitek, mire én a hab testemet kituszkoltam a szárazra. Toltak lentről, húztak fentről, én meg csak vihogtam. Ezerrel sütött a nap és nem érdekelt, hogy hülye vagyok. A csónakon persze esküdözöm, hogy én még egyszer be nem megyek, aztán  következő megállónál már sokkal rutinosabban csobbanok, megtalálva a megoldást a korábbi hibákra. Varázslatos a víz alatti világ még így is. El tudom képzelni, hogy palackkal merülve még nagyobb csodákat lehet felfedezni, de nekem már ez is önmagam meghaladása volt, és egy életre szóló élmény. Kifelé szinte rutinosan mászom, már tudom, hogy hol kapaszkodjak, ahol bízhatok karom erejében. Alig kell segítsenek és odakint vagyok. Büszke vagyok magamra, hiszen nem fulladtam bele, még csak nem is kortyoltam a sós vízből, és nem kellett emelődaru sem ahhoz, hogy visszajussak a hajóra.  Megesszük a kis banánokat, amiket hoztunk magunkkal, csuromvizesen nézzük a többi vízben lebegő testet. Már odáig jutottam, hogy irigylem őket, legszívesebben visszamennék. De nem lehet, mert az idő kíméletlenül múlik, lassan vissza kell indulnunk. Sharon apró darabkákra tépi a banán héját és a vízbe dobálja, mire valóságos pezsgés indul meg a víz felszínén. Azok a tarka kis halak, akikkel nem olyan régen még odalent szemeztem, most itt ficánkolnak a finom falatokért, megcsillantva testüket a napfényben. Egy kis merítőhálóval gazdag fogás lehetne. 

Visszaérünk, lezuhanyozunk és összepakolunk rekord sebességgel. Közben megérkezik az ebédünk, amit a parton, a fák árnyékában fogyasztunk el. Aztán már mennünk is kell a hajóhoz, amely visszavisz minket Phuketbe.

A visszaút zavartalanul napfényes, de mintha az iram még gyorsabb lenne, mint idefelé. Valósággal pattogunk a vízen. Egy órányi rohanás után szelíden besimulunk a parkoló yachtok közé. Patra szállunk. Taxi vár minket, de még nem a reptérre megyünk, mert a fiatalok tudják, túl sokat kellene a repülőtéren várakoznunk, és talán kényelmesebb lenne, ha ezt egy közeli Holiday Inn-ben tennénk. Úgy érzem, túlzásba viszik a rólunk való gondoskodást, de azért jól esik a tengerparti szálloda kertjében elnyúlni egy pamlagon és koktélt szürcsölni, aztán életem legjobb thai húslevesét bekanalazni a gyönyörű naplementében. A taxi visszatér értünk, irány a reptér. A reptéren sikerül kiakasztanom a biztonságiakat. Kézipoggyászom mélyén egy zacskó csörög. Kagylók, a víz által partra sodort korallok, formás kavicsok. Tanakodnak, hogy ez vajon tiltott dolognak minősül-e, de főnökük végül vigyorogva int, vihetjük. A zacskó lehet vagy másfél kiló, talán úgy vannak vele, ha én ilyen hülye vagyok, hogy cipelem, nekik nincs ellenükre. Nyilván látta más is a kis közjátékot, mert a gépre való beszálláskor aztán belenéztek a másik táskánkba is. 

Szingapúr más ismerősként fogad. Szeretném hinni, de azért az Immigration card-ot ismét ki kell töltenünk, az ujjlenyomatainkat is újra leveszik. A taxikhoz egy remek rendszeren keresztül lehet eljutni. Mint a bechekkolásnál, kordonok között kanyarog a nép kifelé és egy irányító ülteti be az utasokat a gyorsan egymást követő taxikba. A dolog gördülékeny és nincs az a visszataszító érzés, mint a ferihegyi rámenős taxisok esetében. Még mindig meglepetés, hogy hol fogunk aludni, de amikor a kocsi bekanyarodik a már ismerős útra, nem kapok levegőt. Az InterContinental Singapore a cég zászlóshajója, gyönyörű, a brit gyarmatii időket időző épület, előtte indiai uniformisban fogad a kapus. Egyszerű kis csomagjainkat felnyalábolja a hordár és úgy vonulunk be a fényűző szállodába, mint azoknak a bankároknak, üzletembereknek a hada, akik itt szállnak meg. Őszintén szólva nem hívogató, inkább ijesztő. Személytelenül elegáns a hófehér luxus. 120 centis tv a szobában, king size méretű franciaágy ring puhán, márvány fürdőszoba, az íróasztalnál a konnektorok mellett usb-csatlakozók. Éjfél van már, elég fáradtak vagyunk hozzá, hogy túltegyük magunkat ezen az idegen világon és álomba merüljünk.