Karácsony, juhéééé....

Régi "rossz" szokásom, hogy már 23-án délután/este behozom a fát és nekiállok díszíteni. Persze praktikussági magyarázat is született rá, igazából azonban csak türelmetlen vagyok, mert imádom esténként az apró égők parazsát bambulni a sötétben. Amióta a fiúk megszülettek, a Szenteste nálunk talált nagyszülőt, gyermeket és unokát. Harminchárom éves rendszer borult most, hogy a kisebbik fiam a világ másik felén él és nem tudott hazajönni az ünnepekre. Nehezen megemészthető helyzet, mert az esze érti, a szíve meg sajog.
Szóval, 24-e már a nyugodt készülődésé, nem kell kapkodni, az ételek nagy része ugyan frissen sül majd, de előkészítettem őket, a halászlé is már csak melegítésre vár. Jól ki is találtam, hogy majd elmegyünk délelőtt kirándulni, de persze miért pont ezen a napon be lenne igaz, hogy ember tervez, Isten végez... igen, korán reggel ónos szitálásra ébredtünk, ami alapjaiban hiúsította meg a kirándulási terveinket, de azért persze kióvakodtam az ebekkel a parkba, aztán hazafelé csak sikerült teljesítenem a lassan már kötelező esést. Két éve akkorát estem, hogy az alsó, középső fogam kilazult, a könyököm pedig azóta is fáj. Most nem estem ilyen utcarengetőt, igazából csak diszkréten a hátsómra huppantam, még le is tudtam támaszkodni. Lehet, hogy ez utóbbit nem kellett volna, ugyanis egy órával később már annyira fájt a jobb kezem, hogy lényegében egy üres vizes poharat képtelen voltam megtartani vele, minden mozdulatra szúró fájdalom cikázott egészen a hónaljamig és legalább két ujjam elzsibbadt. Tiborom volt a nap megmentője, aki igyekezett feltűnésmentesen a kezem alá dolgozni, helyettem bevinni a súlyosabb darabokat, hogy a nagyiknak ne tűnjön fel, hogy már megint leamortizáltam magam. Később kentük, borogattuk, masszíroztuk, éjjel meg egy "rossz" mozdulattól valahogy minden a helyére került, mára már egész használható lett.
Drága anyám évek óta felhagyott a karácsonyi készülődéssel, én pedig átvállaltam az "ő napját", így 25-én is nálunk gyűlik össze a család. Ugyan egész évben minden hétvégén együtt vagyunk, de sajnos már a nagyszüleinknél volt alkalmunk megtanulni a leckét, addig legyünk együtt, amíg még megtehetjük. Tehát összejöttünk, új menüsor került az asztalra, dumcsiztunk, nassoltunk, kezdünk eltelni, pedig nagy zabálásokról már rég szó sincs. Tegnap sikerült a kicsivel is beszélni, de persze telhetetlenek vagyunk, ma is jó lett volna; már csak azért is, mert ma már a nagy sem volt velünk, de amíg ő vonaton suhan a párja felé, addig a kicsi kenguru-lesen van.
26-a lenne anyósom napja, de az idén kivételesen kipihenjük az eddigi napokat és 27-én gyűlünk újra össze, ugyanis a nagyfiú és barátnője akkor jönnek vissza.
Szóval a karácsony nálunk arról szól, hogy akikkel egyébként is sok időt igyekszünk együtt tölteni, azokkal nézzük a gyertyák lobogó lángját. (Mondjuk, a nagymamák reklamálnak is, hogy "nem látni ebben a félhomályban", a nagypapa pedig leginkább azon aggódik, hogy egyszer ki ne gyulladjon valami a piromániám miatt :D )
Akik színesítik ezeket az órákat, azok Colin és Jack, a négylábú családtagok. Akik gyerekként tudnak örülni a játékaiknak és annak a puszta ténynek, hogy még néhány órára sem maradnak egyedül. No, meg persze az extra finom falatoknak. Sajnos a kirándulás továbbra is időjárásfüggő, és a játszma nem a mi javunkra áll. Ónos eső és eső a második napra is jutott, az előrejelzés pedig nem sok jóval kecsegtet minket. Én pedig egyelőre a rendcsinálás után önmagammal vívom a legnagyobb csatát: gyertyafény vagy lámpafény? Merthogy a karácsonyra kapott könyveket is szívesen forgatnám. No, megyek is, hogy mire James Bond megmenti a világot, ne maradjon mosatlan a konyhában :)