A Mikulás és az ő puttyonya...

ami hat éve tele van. Nekem. Ha semmi másért, hát ezért szeretném, ha újra apró gyerekek lennének a családban, akik talán újra visszaadják a Mikulás-nap régi örömét, játékosságát. Ugyanis hat évvel ezelőtt Mikulás reggelén az öreg puttyonyos nem hozott, hanem vitt; el kellett engedjük Morgant. A Kutyát, aki életemben az első és talán az utolsó nagy kutyaszerelem volt. Most is vannak imádott négylábúak mellettünk, de Morgan viszontimádott, és ezt nem érzem most a többieknél. Szeretnek persze, de nekik az egész világ kedves, és benne elsősorban a Gazdi, meg én... De neki én voltam az első, és amúgy mindenki más. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Csak azt tudom, hogy azóta minden évben ezen a napon könnyes lesz a szemem, sírás fojtogat. Hiányzik. Pedig alighanem reszkető lábakkal is igyekezne ledominálni Colint, a tacskóval meg ... hát, Jackkel fel lenne adva neki a lecke, mert ez a kis vakarcs egy szeretetbomba, szerintem még a Nagy Öreget is meghódítaná. Egy hónap híján tizenöt évesen ment el, gyönyörű közös életünk végén megadtuk neki a megkönnyebbülés ajándékát. Nem tudom tudta-e, hogy az a döntés nekem, nekünk mennyire fájt. A róla szóló könyvben megírtam mindent, de ezt a szorítást a szívem körül nem biztos, hogy meg tudtam fogalmazni. De hogy nem tudtam rajta túllépni, az talán mindent elmond. Még akkor is, ha egyébként reménytelenül nosztalgikus liba vagyok. ...  Morgan - velünk vagy!

Idézet a könyv végéből, 2010. december 6-ról:

"A baj, mint mindig, most is hirtelen tört ránk. A sántítása egyik napról a másikra felerősödött, felállítani már két ember segítsége kellett. Fektében annyi ereje nem volt, hogy egyik oldaláról átforduljon a másikra. Érdekes módon a lépcsőn – segítséggel ugyan, de saját lábán tudott le-fel járni. A kertben kisebb távokat megtett, de már a dolgát sem volt képes elvégezni, nem volt annyi ereje, hogy az ehhez szükséges pózt megtartsa. A kertet hó borította, egy olyan takaró, amit világéletében kedvelt, de persze már nem merte megkockáztatni, hogy szíve szerint belehemperegjen, hiszen felállni már nem lett volna képes. Éjszakánként vakkangatásait már nem tudtuk értelmezni. Ha levittük, utána nem nyugodott meg, rövidesen újra kezdte. Sejtettük, hogy most már a fájdalmaira panaszkodik, hiszen ennyiszer aligha akarta volna a dolgát végezni. Két nap alatt olyan állapotba került, hogy az állatorvost hívtuk. Tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. Ha sikerül is némi javulást elérni, az egyrészt csoda lenne, másrészt csak néhány nap haladék. Meg kellett hoznunk azt a döntést, amit a legjobban szerettünk volna elkerülni. Be kellett lássuk, most akkor fejezzük ki legjobban a szeretetünket és megbecsülésünket, ha segítünk neki túljutni ezen a tarthatatlan állapoton.

2010-ben a Mikulás nálunk szomorúságot hozott. Reggel 8-ra mentünk az állatorvoshoz. Ültünk körülötte az otthonról vitt szőnyegen a földön, kapaszkodtunk belé, simogattuk, amíg csendesen el nem aludt. Megsirattuk őt, mert magával vitt mindannyiunk szívéből egy darabot, ami örökre csak az övé marad. Olyan társunk volt az elmúlt 15 évben, aki sokkal többet adott, mint amennyit kapott. Bennünk pedig él a remény, hogy ha van kutyamennyország, akkor Ő onnan figyel minket, és tudja, hogy örökre megőrizzük emlékét. Mert utódja lesz biztosan, de pótolni Őt nem fogja senki."