Colin Sopronban

Március 4. péntek

Ez a reggel sem különbözött az eddigiektől. Pedig …

Szóval, keksz és kávé az ágyban, aztán parkbeli hancúrozás a haverokkal. ¾ óra tisztán, aztán Ramónnal hentergés a sárban és mielőtt fürödni kéne, inkább irány haza. Colint itt érte az első meglepetés, nem kapott reggelit. Nem is, hiszen jó két óra autózás áll előtte, csak ezt ő még nem tudja.

Bepakolunk a kocsiba. Aki látja, nem sejtheti, hogy csak két napra megyünk. Csomagok sorjáznak az autó mellett. A nagyja persze Coliné, hiszen viszünk szőnyeget, párnát, törölközőket, tálakat, játékokat, kaját és az elmaradhatatlan ágytakarót is.

A kocsiba már rutinosan ugrik be, persze azonnal irány az ülés, méghozzá az ajtóhoz közelebbi oldal. Egyelőre még nekem is szorít egy kis helyet maga mellett. A városhatárnál megállunk tankolni, én is kiszállok, hogy a csomagtartóból kivegyek valamit. Azonnal hisztibe kezd, hogy hova megyek. Indulástól nyugtalanul fekszik mellettem, nem tudja, milyen meglepetések érhetik még. Aztán Tatabánya magasságában végre belátja, nincs megállás. Csornán kiszállunk a Lidl parkolójában kicsit mozogni. A kocsiban eszünk pár falatot, a „német minőség” feliratú sonkát ő sem köpi ki, de a ropogós, friss kiflit sem.

Sopronba érve leparkolunk, a szállást keressük, bejelentkezünk. Megnézzük a szobát, aztán visszamegyünk a kocsiért és a csomagokért. Második alkalommal már „régi ismerősként” vezet fel a lépcsőn és áll meg a szobaajtó előtt. Mire a holmiját szétpakolom, ebédet, vizet adok neki, ő már „otthon” is van. Mi is éhesek vagyunk, így aztán irány a város.

Colinra is hat az újdonság varázsa, vagy csak kamaszkori hevessége miatt, de húz, mint egy ló. Nyakörve meg szinte fojtogatja, így aztán be is térünk egy közeli kisállat-felszerelési boltba és hámot veszünk neki. Odabent engedelmesen hagyja, hogy felpróbáljuk az új „ruhát”, aztán már le sem vesszük. (Este pedig meglepődve tapasztaljuk, hogy a hám sötétben foszforeszkál, juhééé…) Minden szembejövő kutya potenciális haver. Akkor is, ha az illető 40 kiló tiszta izom és busa feje szinte eltűnik a méretes szájkosárban.

Végigszántjuk a főutcát és mivel már éhesek vagyunk, belépek a Rókalyuk nevezetű étterembe, hogy vajon kutyával beengednek-e? Természetesen. Na, akkor hajrá. Belépünk. Látszik, kisebb ebre számítottak, de nem baj, az alagsori terembe lehet lefáradni. Félhomályos helyiség, ahova szűk, meredek lépcső vezet le. Még nekünk is okoz némi izgalmat. Kutya meg egyszerűen lehasal a lépcső tetején, eleinte küzd önmagával, aztán halálmegvető bátorsággal utánunk iramodik. Odalent kedélyes, nekünk tetsző a berendezés, kevesen vannak, így kedvünkre válogathatunk, hova ülünk. Végül Ferenc Jóska mellett telepszünk le egy sarokasztalnál. Colin eleinte megilletődötten álldogál mellettünk, aztán győz a fáradtság és leül, sőt lefekszik. Igaz, addigra az óriás bécsi szeletem harmada a pocakjában végzi. Onnantól viszont tökéletes nyugalom, alszik, mint a bunda. Vidáman nassolgatunk, beszélgetünk, sörözünk. Én a frissen vett füzetkémbe örökítem meg a nap eseményeit egy „kis” gesztenyepüré mellett, Tibi pedig a „fiakeres kávé”-tól zsibbad. Meglehetősen tömény ital. Fagyos téli napokon tuti felmelegítene bármilyen fiakerest a bakon. Ugyanis forró, kávéval ízesített rumnak tetszik. Még azt sem érzem, hogy nincs benne cukor. Mielőtt túlságosan erőt venne rajtunk a zsibbadás, felkerekedünk. Colin a példás viselkedéséért még egy bécsiszelet falatot kap. A kellemes időben hazasétálunk. Kutya ájultan alszik. Hol másutt, természetesen az ágyon (még jó, hogy hoztuk azt az ágytakarót).

Március 5. szombat

Naná, már megint én vagyok az, aki nem tud aludni. Itthon is egy ideje felébredek 3-4 körül, aztán hajnalig már csak kínlódok, de azt hittem a tegnapi nap után majd ájult alvás lesz részemről is. De nem. ¾ 6-kor kelek, öltözöm, Colin türelmesen hagyja, hogy ráügyeskedjem az új hámot. Hiába, ezt még nekem is szoknom kell. Séta. És jön a felismerés. Colin a járdán, úttesten nem pisil, neki ehhez fű vagy föld kell. Hát, keresünk. Összejönnek a dolgok. Ha már az utcákat rójuk, legalább megvesszük a reggelit. A közelben több pékség is van, az egyik már 5 óta nyitva és finom friss péksütemény illat lengi be a környékét. Sajnos kávét nem árul. Colin nehezményezi, hogy kikötöm az üzlet előtt egy fához, de mint tudjuk, neki a helyben maradással még erős gondjai vannak. A fa meg elég erősnek látszik. Kicsit meglepődik és ettől szinte türelmesen várja, hogy felbukkanjak. Akkor viszont elszabadul a „pokol”, alig bírom ebgyereket levarázsolni a fára kötözött pórázról. Persze hamar megnyugszik, főleg, hogy a szatyorból csábító illatok szállonganak. Otthon az ágyon csipegetünk, teát iszogatunk, aztán összebújva alszunk még egy kört. A sorban érkező sms-sekre éppen csak megrezzen, én se vagyok sokkal éberebb.

Délelőtti programunk már fél kilenckor az utcán talál minket. Átsétálunk a városon a Botanikus kert felé. Útközben, a Deák téren találunk egy nemhivatalos kutyafuttatót. Ami jelen helyzetben annyit jelent, néhány kutya rohangászik az elkerítetlen területen és lépten-nyomon kutyagumit talál az ember. Colin szokásos magabiztosságával közelít a teljesen ismeretlen banda felé és nemsokára már ott rohangál, birkózik köztük. Amikor továbbindulunk, még könnyít magán (hiába, mozgás is volt, fű is van, ki kell használni az alkalmat). A helyiek tanulhatnak tőlünk, összeszedjük az árulkodó nyomokat.

Aranyos jelenet volt, amikor a térhez közelítve egy távozó kutyás barátságosan ránk (elsősorban Colinra) köszönt és örömének adott hangot, hogy olyan hosszú idő után újra lát bennünket. Van annak már vagy fél éve! Nem világosítottuk fel, hogy még az életben nem találkoztunk, fél éve pedig Colin még egy kéjes gondolat sem volt. J

A Botanikus kert. Az egyetemhez tartozó területre be lehet lépni, de nem kutyával. Így aztán marad a kerítésen át való leskelődés az amúgy elég elhanyagoltnak tűnő bozótos felé. Ahol egyébként is óriási építkezések zajlanak. A kerítés mellett meredek utcán lihegünk felfelé. A tábla a sokat ígérő „Sörházdombi kilátó” felé navigál bennünket. Odafönt kellemes házak, csodás panoráma és egy tényleg szép kilátó fogad bennünket. De sörház, sőt egy büfé némi friss sörrel – sehol. Így aztán elindulunk visszafelé. Megyünk a fejünk után, az már látszik, hogy olyan léptékű a város és környéke, hogy nagyon elkeveredni nem tudunk. Kilyukadunk a Lővér körúton, ahol lepukkant szállodák fogadnak és egy kis park, amely valaha szebb napokat láthatott. Erre utalnak a fajátékok romjai. A környéken sok háznál láttunk labradorokat, mint házőrzőket. Bár elég hangosak, azért nem hiszem, hogy a legmegfelelőbbek a feladatra.

Mivel eléggé nagy távot megtettünk már, elindulunk vissza a város felé. Lefelé (nem meglepő módon) sokkal rövidebbnek tűnik az út. A városban meglepve vesszük észre, hogy még alig több, mint két órája sétálunk, így aztán ebédre gondolni még korai. Visszamegyünk a szállásra. Az ajtón belépve, Colin azonnal az ágyra hasal és szinte elájul. Még inni sem akar. Körülbelül egy óra alvás után tér annyira magához, hogy az ivásra gondolni tudjon. A Puskás étteremből Tiborom telefonon sült csülköt rendel bécsi krumplisalátával. A hatalmas adag kb. egy óra múlva érkezik. Colin az illatokat megérezve azonnal éber lesz és éhes. Nagyon éhes. Üldögél közöttünk a kis étkezőben és saját ebédjét már letudva várja a finom falatokat. A végén pedig vidáman elropogtatja a csülökcsontot. Tud élni a kölyök!

Március 6. vasárnap

A korai fekvés korai kelést eredményez. Legalábbis nekem. 6-kor már Colinnal az utcán vagyunk. Keresünk egy kis füvet, földet, sétálunk, reggelit veszünk, de máris érződik, hogy a szép időnek vége. Metszően hideg szél fúj, vissza is menekülünk a szobába.

Mivel az időjárás mára már nem kegyes hozzánk, nincs értelme a lakásban ücsörögni, ¼ 8-kor már lepakolunk a kocsiba. A számlát még érkezéskor rendeztük, így nyugodtan indulhatunk. Néhány évvel ezelőtt már jártunk Hegykőn, akkor Nagycenkre nem jutottunk be, sikerült a szünnapra időzíteni. Ma talán szerencsénk lett volna, de kutyával voltunk. A kastéllyal szemközti parkba akkor sem mentünk be, mert nagyon hideg volt, és ma is ez az oka annak, hogy az egyébként csodás fasort nem nézzük meg, pedig Colin biztosan élvezné a rohangálást.

De Lébényt semmiképpen nem hagyjuk ki, még ha egy kicsit kerülni is kell érte. Az ember már a látványt sem érti. Adott egy kis falu. A közepén pedig egy akkora templom, mint a Notre Dame. A 13. században alapított lébényi templom Győr lovag és családja temetkezési helye. Az ország egyik első „magántemploma” csak úgy élte túl a történelem viharait, hogy az 1500-as évek közepén a bontására kirendelt olasz kőművesek – meglátva szépségét – megtagadták a munkát.

Az idő azonban továbbra is gorombán hideg és szeles (még Colin is szinte menekül vissza a kocsi védelmébe), így Győrben sem állunk meg. Nagyfiú is beteg, miatta is aggódunk, így aztán meg sem állunk hazáig. Elrepült ez a három nap, de rengeteg élménnyel gazdagodva térünk haza. Új élmény az is, hogy mindezt egy kölyökkutya társaságában éltük meg. Morgan kölyökkorára szinte nem is emlékszünk, nemcsak az azóta eltelt majd 15 év miatt, de azért is, mert akkoriban a gyerekek még kicsik voltak, rajtuk volt a figyelem és a fő hangsúly. Ma pedig a legtöbb dolgot ennek a kis négylábúnak a szemén keresztül éltük meg. Kicsit féltem az utazás előtt, mennyire viseli meg ebgyereket (és emiatt minket) az utazás. De abszolút sikeres volt a próbálkozás. Az utazás nem jelentett gondot. Az idegen helyen a szállás, az alkalmazkodás sem. Az étteremben való példás viselkedése már csak hab volt a tortán. Ígéretes jelek a jövőre nézve J