Március 14.

Nem most volt, csak most tudtunk összegyűlni. És mivel barátnők vagyunk már ezer éve és az idei év mindannyiunk életében egyfajta fordulópont, hát egy kicsit rendhagyó módon ünnepeljük egymást. Voltunk meglepetésvendégek, mentünk "világgá" bugyogós hétvégére, most pedig volt egy kicsi ez is, az is. Volt meglepetésvendégem, akinek nem tudok elég nagy puszit adni a jelenlétéért, a kenyeréért, kolbászért, hagymáért és borért. És amilyen bamba vagyok, először azt hittem, a véletlenek összejátszása, hogy felbukkant, pedig nem. Egész egyszerűen "csak" ekkora szíve van. Már ettől egészen meghatódtam. Aztán "titokban" elvittek a szentendrei Skanzenba (*szeretem-hely*), ami ha igaz, mától fogadja a nagyérdeműt. Igaz, hogy esett, meg fújt is, de mi hősiesen dacoltunk az elemekkel. Az ebédnél, ami részemről isteni harcsa-halászlé volt, még ajándékokkal is elhalmoztak. Ismernek, tudják, hogy van egy szívem csücske, ő néz nagy komolyan szembe arról a "festményről". A Széchenyi Könyvtár jóvoltából pedig elolvashatom mi is történt azon a nevezetes napon itthon és a nagyvilágban, mit hordtak a nők, milyen eredményeket értek el a férfiak, micsoda újdonságokat kínált a baráti és a nyugati kereskedelem (például összecsukható lakókocsit). Családtag lettem egy "családi ezüst" kapcsán (amit nem hiába csodálgattam hetekkel ezelőtt) és most már azt is tudom, hogy az olívaolaj csodákra képes nemcsak a konyhában, hanem az arcomra kenve is. A remélhetőleg örvendetes változást pedig figyelemmel kísérhetem egy olívamintás mozaikkeretes tükörben, aminek máris méltó helyet találtam a fürdőszobában. Nassolgatva nézegettük Canaletto csodás képeit a mesés Velencéről; és közben nevettünk-nevettünk-nevettünk. Nem biztos, hogy éreztetni tudtam velük, hogy mennyire megérintették a szívemet, de ahogy itthon az asztalon elrendezgettem a kincseimet, könnybe lábadt szemmel próbáltam beállítani a képet. Ők talán nem is tudják, hogy mennyire telibe találtak szinte minden ötletükkel. Most itt ülök gyertyafénynél és könnyes szemmel mosolygok az írásomra. Félreértés ne essék, nem magamtól vagyok meghatódva, hanem tőlük :) Köszönöm, hogy a barátaim vagytok, köszönöm, hogy a barátotok lehetek! Puszi és ölelés így az éteren át is még egyszer!
ps. bambaságról annyit, hogy a csodás vadonatúj fényképezőgépemet is simán itthon hagytam, de talán megszánnak majd pár jól sikerült fotóval a lányok :)