Múlt és jelen...

Volt egyszer egy kislány. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Jucikának. Juci általános iskolásként leginkább a fiúkkal barátkozott. Béla a szomszéd házban lakott és vele olyan jókat lehetett játszani. Doktorost is, de leginkább indiánost. Apacs indiánként lehetett kúszni a fűben (ki gondolt akkor még a kullancsokra?), kidőlt farönkön lovagolni a szélben vagy fához kötözött szépségként várni a bősz indiánok között a halálnál is rosszabbat (hogy mit is, azt valahogy soha nem tisztázták). Jucinak egyébként fiúsan rövid haja volt, de ez senkit nem zavart a játékban.
Szóval, Jucinak leginkább fiú barátai voltak, de talán éppen ezért kicsit irigykedve figyelte, ahogy legjobb barátja a legjobb barátnője után sóvárog. Legszívesebben megrázta volna, hogy mit akar tőle, hiszen itt van ő. De nem tette, csak titokban örült, hogy a nyolcadik év végével messzire sodorta őket egymástól az élet. Igaz, hogy őt magát is. Jucit még sokáig kísértette ez a "legyünk barátok"-féle kapcsolat a fiúkkal. De aztán gondolt egy merészet, és egy álmosító szombat délelőttön a munka előtt, közben, helyett olvasott női magazinban talált hirdetésre válaszolt hirtelen felindulásból. A fiú szintén nem gondolta át, hogy mit tesz, de egy házibuli mámorában megszületett fejében az ötlet, melyet másnap(osan) tett követett. Aztán jöttek a levelek, köztük Jucié, aki nem jelentkezett, hanem kötekedett. Talán éppen ez fogta meg benne. Találkoztak, aztán még sokszor. Évek múltak a sűrű találkozásokkal, és már azt hitték, nem is tudnak egymásnak újat mondani. Nem voltak romantikus nagy gesztusok, de jól érezték magukat egymással, így aztán összeházasodtak. Sok év telt el már azóta és most a fiúk küzd ezzel a "legyünk barátok"-féle kapcsolattal a lányokkal. De talán már nem kell sokáig várnia és az ő életébe is belép a nagy Ő, véletlenül, amikor nem is számít rá. És nem biztos, hogy olyan lesz, amilyennek kisfiúként elképzelte, amikor az erdei iskolából hazafelé vonatozva Fruzsina vállára hajtotta a fejét. Mert az Élet már csak ilyen. :)