Amikor megismertem a férjemet, még épp csak elkészült a balatoni nyaralójuk (iker, a maga ezernyi problémájával, de most erre véletlenül sem akarok kitérni, szerintem már panaszkodtam, de most egészen más miatt nyúltam a klaviatúra után). Olyannyira, hogy az utolsó simításokat, már együtt csináltuk, például az emeletre vezető falépcsőre a szőnyeg kiszabása vagy a kert végében a Pa-Sa Lak elkészítése raklapokból, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy apró sufni a kerti szerszámoknak és a fűnyírónak. Teltek az évek, meglettek a gyerkőcök és mi mindig, de tényleg mindig, csak a telekre mentünk, ahogy kisütött a nap, és ezzel nekem egy idő után amúgy pestiesen szólva, tele lett a hócipőm. Persze, értettem én, hogy a srácoknak (és idővel a kutyáknak is) ott sokkal jobb, még ha otthon is nagy kert vette körbe a társasházat. De utáltam a dupla háztartást, a dupla háztartási munkát és igen, nem szégyellem bevallani, hogy sokszor a családból is elegem volt, ugyanis ezeken a hétvégéken, nyári heteken, néha hónapokon keresztül együtt volt az egész klán. Nem tudom, ezt már ki próbálta, de olyan élénk diplomáciai munkát a kormányban nem végeznek, mint nekem kellett akkoriban, hogy a nagyszülők között óhatatlanul szárbaszökő feszültséget elsimítsam.
Ahogy az lenni szokott, múltak az évek, fogytak a nagyszülők, elkerültek a gyerkőcök messzire, maradtak a kutyák és a telek lassan kezdett kedvessé válni. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy én sem vagyok az a kalandozni vágyó fiatalasszony, már jó nekem a csendes hajnali vagy éppen esti séta a tóparton az aktuális soklábúval. És egészen biztosan segített az is, hogy a nagymama által kőbe vésett berendezést sikerült végre valamennyire a magam ízlésére alakítani (még ha a férjem részéről túl nagy engedmények nem is születtek). Összenőttünk, egymáshoz öregedtünk a házzal, a kerttel, a településsel. Ma már sokan rám köszönnek az utcán, hiányolják Colint, érdeklődnek a gyerekekről. Kellett ehhez cirka negyven év, igaz, de már itthon érzem magam. Egyre inkább azon kapom magam, hogy a korábban néha (legyünk már őszinték!) tehernek érzett séták a kutyával mostanra élvezetes programokká szelidültek (igaz, ez a kis majom se húz már annyira, mint egy atomtengeralattjáró). Van idő leülni a parton, bámulni a napkeltét vagy éppen a naplementét, esetleg a kettő közt bármelyik napszakban fodrozódó vizet, a távolban a tihanyi félszigetet vagy éppen a túlparton Füredet. Számolgatni a vitorlásokat, megborzongani a tavaszi vízben szél szárnyára kapó szörfösök látványától. Persze, az előszezon és az utószezon a legkedvesebb, amikor az élet pont úgy lassul le, ahogy én magam lassulok évről évre. Már nem csinálok kabinetkérdést a takarításból, ha úgy adódik, a pókokkal is jó barátságban vagyok. A madárcsicsergés sok mindenért kárpótolja az embert. Esténként egy pohár bor a tűzrakó tál mellett léleksimogató. Még akkor is, ha fél éjszaka szimatolok a hajamból áradó füstszagban. Ez is hozzátartozik az itteni életünkhöz. Odahaza nincs tűztál, a terasz élhetetlenül forró és apró, a kertbe lemenni önmagában egy program, s még véletlenül sem kapjuk meg a kinti-benti létnek ezt a varázsát. Otthon erős a késztetés arra, hogy a "városba menjek", itthon eszembe sem jut, még a siófoki vásárcsarnok gondolata is csak annyira vonz, hogy ha elkerülhetetlen, beautózzunk oda.
Egyre inkább hiányzik a négy évszakosság, mert hiába a hűtő-fűtő klíma, télre azért téliesíteni kell a házat. Így aztán lemaradunk róla, milyen lehet, amikor hó lepi a hatalmas örökzöld sövényt és a tűztálban ropogó hasábok nemcsak a hangulat, de a melegedés kellékei is. Imádnék itt tölteni egy karácsonyt!
Nem nagy ház, de megvan benne minden kényelem, ami a hétköznapokhoz kellhet. Kivéve ezt a fránya fűtést. Még ahhoz is elég, hogy a hazalátogató gyerekekkel, unokákkal megosszuk. Tudjátok, sok jó ember kis helyen is elfér. Vagy éppenségekkel barátokkal, akikből ugyan egyre kevesebb van, de azok igazán szívbéli kedves emberek. A tópart, a csendes utcák, a nádasban fészkelő kócsagok és kacsák, a Tihany fölött lebukó nap mostanra mind a barátaim. Néhány évtized kellett ugyan a felismeréshez, de mostanra "szeretem hely" lett ez is. Ha a fülembe cseng némely régi lázadozásom, miszerint soha nem fogom ezt a helyet annyira szeretni, mint a férjem, csak azt tudom mondani: "soha ne mondd, hogy SOHA!" Jó hely ez! Egyre kedvesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése