Sokszor gondolok rá, hogy tíz évvel ezelőtt mennyi minden történt. A férjem sztrókot kapott, ami sokkolta az egész családot, pedig - így utólag visszatekintve - egy viszonylag enyhe formáját szenvedte el. A beszédzavara már a kórházba érésig elmúlt, a szívritmuszavarára is viszonylag hamar rájöttek, elég célirányosan kezelték, ő is akarta a gyógyulást és egy héttel azután, hogy kiengedték, már röppentünk is a kicsi fiunkhoz Angolhonba. Persze az "élmény" nyomot hagyott, mindenféle elsőre meggondolatlanságnak tűnő pótcselekvésbe kezdtünk. Kezdtem. Hiába is próbálnám másra kenni, az értelmi szerző én voltam.
Ezek egyike volt, hogy lecsaptam egy cuki szálkás tacskó fiúcskára. Goldenre akartam, a férjem meg egy tacskóig volt kompromisszumkész. Persze, ahogy várható volt, szerelem lett első látásra. Minden pillanatunkat kitöltötte a kis szőrmók, akiről akkor még nem tudhattuk, hogy milyen rövidre szabott a közös utunk. Ez a két dolog már éppen elég is lett volna az egész évre, de igazából volt még valami, amibe belevágtam.
Az addig elkészült és átdolgozott romantikus regényeim kiadásába. Felemás próbálkozás volt, hiszen a magánkiadás, a korlátozott anyagiak nem olyanná formálták ezt az egészet, ahogy eleinte elképzeltem. Nem voltam kész a könyvkiadással kapcsolatos marketing menedzselésére sem. Írni szerettem, az eladás nem igazán érdekelt. Ha a könyveim nem kaptak esélyt az üzletek polcain való megjelenésre, csak az online rendelésre, ez valahogy a kedvemet szegte, még ha igyekeztem nem is gondolni rá. De még írtam rendületlenül, rengeteget dolgoztam a korábbi és a frissen íródott írásaimon. A hangsúly a "még"-en van. 2019-ig tartott ki a lendület, az akkori történések - költői csúsztatással - egy jól induló karriert törtek derékba. Mindenesetre egymás után szembesültem az élet törékenységével és ez sajnos nálam visszafelé sült el. Nem sarkallt még nagyobb lendületre, sőt, ahogy egy gyereknek mondanám, "elvitte a cica a nyelvemet". Többé nem tudtam annyira összeszedni a gondolataimat, hogy egy történet A-ból B-be juttatásának állomásait élvezetes kis morzsákkal gazdagítsam.
Ennek immár hetedik éve és nem érzem, hogy a gát, amit oly sikeresen építgettem magamban, még ha akaratomon kívül is, olyan áradást tartson vissza, ami képes áttörni ezen a betonnál is keményebb akadályon. Hiányzik! Rettenetesen hiányzik, hogy élményeket szerezzek, beleszőjem őket egy újabb történetbe. Hogy szórakoztassam magam az írással, és ha visszaolvasva nem tagadom meg a soraimat, akkor másokat is szórakoztassak újra. És igazából valósággal megőrjít a tudat, hogy ennek mostanában nem sok esélye van.
Anyu nyári elhelyezésével kapcsolatban egy reménysugár tör át a felhőkön. Egy kedves barátunk vállalná őt és Jamiet is ugyanabban a "csomagban", akivel nagy barátságban vannak. Én pedig most ettől a lehetőségtől vagyok padlón, mert tisztában vagyok vele, hogy ekkora szívesség mindenféle baráti kapcsolaton túlmutat. Szívem szerint visszautasítanám, mert ez egészen egyszerűen túl sok. Mondhatjátok, hogy nekem semmi se jó... nyilván ebben is van igazság, de nem tudok átlépni a tényen, hogy a segítséget nem onnan kapom, ahonnan várom, hanem onnan, ahonnan az elfogadás is óriási kihívás.
Nos, csapongok... de úgy érzem, tíz évvel ezelőtt ráléptünk egy lejtőre, ahol néha gyorsabb, néha lassabb tempóval lefelé haladunk. Félek, hogy még nem vagyunk a gödör alján, de ennyi minden után már elképzelni sem merem, mi lehet odalent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése