Még leírni is fura... 6 év telt el azóta, hogy egy késő tavaszi napon megszülettem. A Zöld nevet kaptam, mert zöld színű nyakörvecském volt. Békés gondtalanságban teltek a napok és a hetek, míg egy meleg nyári napon vendégek toppantak be, akik feltűnően érdeklődtek irántam és a tesóim iránt. Leginkább irántam, mert ezt a Zöld nevet többször is hallottam, miközben alkalmi fürdést végeztem abban a nagy tál itatóban, amit a vendégek kutyájának raktak ki. Mert hoztak magukkal egy nagy szöszkét is, apám és anyám majd szétszedték odabent az ajtót, amikor megérezték a szagát. Nem igazán tudtam, minek idegeskedkednek, mert a jövevény csendben üldögélt, már-már unottan figyelte az emberek beszélgetését, velem meg nem is nagyon foglalkozott, pedig nyilván látta, hogy kiborítottam a vizét. Közben a kétlábúak mindenféle papírokat csereberéltek, s végül egyikük felkapott és az ölébe véve cirógatni kezdett. Mondott mindenféle sületlenséget is, aminek a felét se értettem, de annyit azért azonnal levettem, hogy nincsenek ellenséges szándékai irányomban. Kicsit szomorkás volt az öröme, amit nem értettem, mert egy ilyen nagyszerű legénykét kényeztetni – szerintem – viharos örömködés kellene kísérjen. Végül búcsúzkodni kezdtek és engem már le sem raktak, épp csak egy orrpuszira volt lehetőségem a régi gazdikáim felé. Beültünk egy nagy dobozba, ahol a szöszi ott volt egészen mellettem, úgyhogy úgy döntöttem, a bundája puhaságában majd kényelmesen elhelyezkedek, mert az máris világos volt, hogy nem a szomszéd utcába ruccanunk át. De az új mamám nem adott ki a kezéből, folyamatosan cirógatott, duruzsolt, úgyhogy szépen álomba is merültem. Arra ébredtem, hogy a szöszi nyilván megirigyelte a kivételezett helyzetemet, mert ő is oda hajtotta a nagy fejét (kb. akkora volt, mint én mindenestül), így aztán nem is nagyon izgattam magam az úticélunk miatt. Megyünk, ahova megyünk, ha így együtt maradunk, biztos nem lesz az olyan rossz.
Hát, és nem igazam lett? Dehogynem! Kaptam egy saját ágyat,
amin nem kellett osztoznom senkivel, még ez a nagy szőkeség se akart
belefeküdni, de az az igazság, hogy én igenis élveztem volna, ha odafekszik és
hozzá bújhatok. A gazdiék kitalálták, hogy az első éjszakán nem hagynak magamra,
ott ágyaztak meg maguknak a konyhakövön mellettem. Úgyhogy hol aludtam? Naná, a
gazdihoz bújva. Másnap reggel viccesen nehezen mozgott a kétlábú asszonyság,
úgyhogy este a férfi gazdi vállalta a kő nyújtotta kényelmet. Nekem mindegy is
volt, mert akkor mellette hajtottam álomra a fejem. Kicsit le is túrtam a
takarójáról, úgyhogy az ő mozgása se lett sokkal sikkesebb reggelre. A harmadik
éjszakára sikerült is őket betörnöm, mert valami isteni puha és illatos nagy
vacokba bújtak el aludni és egy kis sirdogálás után engem is felpakoltak oda. A
szöszi is ott horpasztott, miért éppen én maradtam volna ki a jóból. Azonnal
meg is találtam a nekem leginkább megfelelő helyet, kettőjük között a párnán. A
többi – mondhatni – már történelem, de azt örömmel jelentem, hogy a mai napig
ott alszom, akár otthon vagyunk, akár itthon (értsd ezalatt a balatoni
nyaralót).
Ma reggelre a gazdiék nagy sóhajtozások közepette
számtalanszor elismételték, így aztán én is megjegyeztem, hogy már hat éves
lettem. Amikor legutóbb írt rólam gazdianyu, akkor az első szülinapomat
ünnepeltük, hát, az már olyan régen volt, tán igaz sem volt. Ha belegondolok,
mennyi minden történt velem ezek alatt az évek alatt, hát, nincs akkora tárhely
a Facen, hogy azt mind leírhassam. Ezért csak címszavakban reflektálok az
akkori írásra. Hogy a szomorúbbakkal kezdjem, tele vagyok veszteségekkel. Elment Colin, a nagy szöszke, aki a
világ legjobb bébiszittere volt, az én tanító mesterem. Itt hagyott Carlos is,
bár neki szerencséje semmi baja, de elköltözött messzire, úgyhogy fogalmam
sincs, játszhatunk-e még valaha. És elment Gizmo is az örök vadászmezőkre.
Szerencsére a parkban – bár ott is elment néhány barátom – jöttek időközben
újak is, mint például Huba, aki szálkás, mint én és bár sokkal fürgébb nálam,
de jó vele együtt szimatolni. Colin már megette a kenyere, vagy inkább tápja
javát, így aztán várható volt, hogy itt hagy minket. Igazság szerint az utolsó
időkben már nagyon különbözött az energia-szintünk, így nekem egy kicsit
megkönnyebbülés volt, hogy nélküle sétálhatok; de itthon azért még sokáig
hiányzott, mert mellette soha nem voltam egyedül, amióta csak ebben a családban
lettem családtag. Idővel lett egy kétlábú társam a mindennapoknak a magányos
óráira, mert a nagyi hozzánk költözött. Vele nem sok mindent lehet csinálni, de
nem vagyok egyedül, úgyhogy már ezért is jó dolog. Meg persze ő a leggyengébb
láncszem a csapatban, mindig elhiszi, hogy éhen akarok halni.
A családi törpékkel – van egy - mostanra - négy és egy hatéves aprólék –
tavaly már minden probléma nélkül töltöttem el az időt. Hagytam, hogy
randalírozzanak a birtokomon, mellettem aludjanak a családi vacokban, adjanak a
palacsintájukból és ott hangoskodjanak, ahol eddig csak én szoktam. De ez azért
nem jelenti azt, hogy minden méreten alulival békességben vagyok. Ők mások, érzem
rajtuk az „alomszagot”, az idegeneknek továbbra is beszólogatok, bár ezt a
gazdiék nem igazán értékelik. Most éppen egy nagyobb kiadásba kergettem őket,
mert a telken egy komolyabb kerítést terveznek csinálni. Miattam. Mert az
ikertelken hajlamos vagyok a családhoz nem tartozókat kitessékelni. Ebben már
soha nem fogunk közös nevezőre jutni, úgyhogy akkor csináljanak kerítést. Én
meg majd jól kitalálom a magam megoldását, de ezt nekik nem kell még tudni,
hiszen az élet úgy szép, ha meglepetések tarkítják.
Beírattak egy kutyanapközibe, ami fura hely, mert rengeteg
kutya van, ki-ki vérmérséklete szerint tölti a napot, mindenesetre annyit nem
lehet szundikálni, mint otthon, így aztán amikor megérkezik a gazdi, akkor
boldog loholás van hazafelé, éjjel pedig ájult alvás. Volt olyan is, hogy
gazdiék ott felejtettek. Az első este ijesztő volt. A többieket hazavitték –
igaz, volt aki ott maradt – és az én gazdikám nem jött értem. Mi történhetett?
De másnapra már elfogadtam a helyzetet, vártam türelmesen és egyszercsak megint
ott állt a gazdi a kapunál, úgyhogy mehettünk is vidáman haza. Azt mondják, mi
kutyák nem igazán érezzük az idő hosszát. Ha egy órát van távol a gazdi, az
majdnem olyan, mintha két hetet. Hát, nem tudom. Az biztos, hogy bár szeretem
Lacit meg a lányokat, de azért akkor lett kerek a világ, amikor összepakoltuk
az ágyamat, a tálkáimat és gazdianyuval újra loholhattunk hazáig. Régebben is
volt, hogy eltűntek egy kis időre, de olyankor kisgazdival voltam meg
Carlosszal, a családi vacokban, az mégiscsak könnyebb helyzet volt. De most
kisgazdi is messze van, Carlos is, marad a napközi meg a fogyókúra, mert ott
azért nem hullanak úgy a jutifalatok, mint otthon.
Az évek során rengeteg élményt gyűjtögettem. Szerencsére a
családom tudja, hogy imádok kirándulni és jó alattvalókhoz illően visznek is,
ha módjuk van rá. A családi harci szekérrel megyünk legtöbbször, de az idei
évben feltűnően sokat buszoztunk és villamosoztunk. Gazdianyunak már nem kell a
kis papírdarab az utazáshoz, amit kíváncsi néniknek szokott mutogatni, és mivel
felette elszálltak az évek, már nekem sem kell. Nem mondom, hogy odavagyok
ezekért az utazásokért, mert ilyenkor mindig a fejemre húznak egy ilyen rácsos
izét, amit eleinte nem győztem lekotorni, de már beletörődtem, hogy vannak ilyen
fura elvárásaik a kétlábúaknak, azt a kis időt kibírom benne. Meg aztán igazság
szerint a célban jó dolog a szabadulás, néha még jutifalat is jár hozzá, már
ezért megéri.
Aztán nemrégiben sikerült a frászt hoznom a családomra, mert
egy reggel kidobtam a taccsot, pedig amúgy eddig – ahogy mondani szokás – a
vasszöget is vidáman elropogtattam. Aztán még sokszor hánykolódtam. Én csak rosszul éreztem
magam, már csak azért is, mert tudom, hogy a lakásban nem illik ilyesmit
csinálni, de a kétlábúak valósággal pánikba estek. Újra felemlegették
Bezzegjacket, és talán éppen miatta gyorsan el is vittek a legközelebbi
állatkórházba. Ahol aztán secc-perc kés alá kerültem. Bélelzáródással műtöttek,
pedig le se nyeltem semmit, csak egy vírust, ami nem tudom, mi lehetett, de
elég nagy ribilliót okozott odabent. Nem mondom, hogy nem viselt meg a dolog,
két nap alatt le is dobtam vagy másfél kilót, de aztán hazaengedtek és onnantól
rohamlépésekkel gyógyultam, csak vissza ne kerüljek abba a betegség szagú
házba. Itthon meg gazdiék felváltva áradoztak rólam, amiért ilyen nagyszerűen
átvészeltem a bajt, meg egy csomó ismeretlen kétlábúról, akik mellettük álltak
a bajban. Ha őszinte akarok lenni, éreztem én, hogy a gazdiék nagyon
megijedtek. Kicsit sértő is volt, hogy ennyire nem bíztak bennem, hogy nekem
egy ilyen ügy meg se kottyan. Hiszen tacskó vagyok, az élniakarás az egyik
erősségem, nem véletlenül vadászok le mindenféle leeső falatot, nehogymár az
éhenhalás vigyen el. Mondjuk, amikor a gyógyszert akarta jóanyám beadni, akkor
azért volt erre esély, mert olyan pankrációba kezdtünk ott kettesben, hogy Hulk
Hogan is megirigyelte volna. A gyógyszer végül is elkallódott valahol a nagy
igyekezetben, cserébe viszont a nyálam borította a konyhát kb. pult
magasságig... és igazság szerint gazdit is. De tanult belőle, többet nem
erőszakoskodott. Az igazsághoz tartozik, hogy egy sima fájdalomcsillapítótóról
volt szó, úgyhogy lehet, jobban jártam volna, ha engedek az erőszaknak, mert
így csak magammal szúrtam ki, de már fedje a feledés édes homálya az esetet.
A szülinapom alkalmából gazdiék nagyobb bevásárlásba kezdtek – na jó, egyébként is vettek volna tápot, de így jobban hangzott. Ezt a tápot legutóbb még Colinom idejében vették, szarvas, lazac és kacsa van benne. Emlékszem, hogy nekem is ízlett. Erre mi van a hatalmas zsákra írva: senior-oknak készült. Oké, Colin a 14 évével tényleg az volt, de én csak 6 éves vagyok és már ezt kell ennem? A pénztárosnő ráadásul megnyugtatta őket, hogy egy hatéves kutya – ha nem munkakutya – akkor már éppen megkezdi senior éveit. És mindezt aznap mondják, amikor két 19 éves tacskóról is hallottam. Ez azért, na ... Most dumáljam ki anyámat, akinek már nem kell buszbérletet vennie? Akkor ő is emberi senior tápot fogyaszt? De állítólag jó lesz ez nekem, mert a hétköznapjaim nem igazán pörgősek és a könnyű koszttól talán néhány dekát is ledobok. (majd ha Te is 😉 ) Kaptam egy zacskó szárított vadlazacot is, ami fantasztikus ropi, erre máris rászoktam, bár mondogatják, hogy olcsóbb lenne, ha magam kapdosnám ki a folyóból, mint a barnamedve, akihez általában hasonlítani szoktak törékeny alkatom folytán.
Na, nem is szaporítom tovább a szót... hatéves lettem, ez
úgyszólván kölyökkor, ha engem kérdezel. Hiszen még a labdázás a kedvenc időtöltésem, ami kifejezetten gyerekjáték, nem? A vírusokat a jövőben igyekszem
kerülni, az ugrabugrálás meg ... nos, még egyelőre nem tervezek lemondani a
zergeéletmódomról. Pedig az idén januárban már erre is kaptam néhány
fejcsóválást egy ortopéd dokitól, de hát az élet csupa kihívás. Nekem is, neki
is. Meg anyáméknak is. Most igyekszem úszással megfelelő kondiban tartani
magam, minden másra ott a Mastercard. Ez a tv-ben jól hangzik, de gazdiék már
figyelmeztettek, hogy a minden más alatt nem feltétlenül az orvosi költségeimet
kell érteni. Azért láttátok volna, milyen szemrebbenés nélkül írták alá a műtét
előtti beleegyező nyilatkozatot a kórházban. Szerintem egy bankrablást is
bevállaltak volna, csak velem minden rendben legyen. De hát így van ez. Amikor
hat évvel ezelőtt hajlandó voltam velük menni, az jár némi felelősséggel a
részükről is. Eddig nem lehetett rájuk panaszom, remélem, a következő
tizenvalahány évben sem lesz 😉 Pacsi, Jamie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése