Majomanya

 Bár, szűkebb körben néha elhangzik a Nagy Magyar Anya kifejezés, de igazság szerint ezt inkább kissé pejoratív értelemben szoktuk használni arra, aki tökéletesre fejleszti a gyermeke(i) iránti ragaszkodást, sőt, túl is tolja azt. Én vállalom a majomanyaságom.

Az egész gondolatsor arról jutott eszembe, hogy tegnap 42 éves lett a nagyfiam. Még leírni is rettenet, hiszen az a szöszke kisfiú aligha érhette már el ezt a középkorúságot. Nem olyan régen még járni, úszni, biciklizni, síelni tanítottuk, az öccse helyett ment vissza a vívóterembe az ott felejtett diákigazolványért, kőkemény elhatározással döntött iskolaváltás mellett, hozta a hírt holtsápadtan, hogy a hamarosan leadandó diplomamunkájához felkért cég visszatáncolt az interjúk elől, hogy szerelmes, hogy csalódott. Túl egy váláson, új házasságban, totális élethelyzet váltással a közelmúltban és mindezt egy olyan szakmában, amivel megbarátkozni nekünk sem volt könnyű, pedig az elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes mellszélességgel védelmezd, ha kell. De kezdjem az elején...

Amikor negyvenkét évvel ezelőtt megszületett, a mai szemlélet szerint az édesanyja még jóformán gyerek volt a huszonhárom évével. Mégis... meglett és hiszem, hogy felnőttünk a feladathoz. Olyannyira, hogy két és fél év múlva világra jött az öcsikéje is. Ha belegondolok, hogy ő huszonöt évesen nősült, most összeteszem a két kezem, hogy nem kapkodták el a gyerekvállalást a későbbi válás fényében. De azért mostanra már alakulhatna az a kis család, hiszen nyilvánvaló, hogy vágynak rá, a menyem csodás anya lenne, a fiam pedig kifejezetten ügyes nagybácsi már most, ha az öccse gyerekeivel találkozik. De már megint elkalandoztam.

Amikor közelgett az idő, hogy visszamenjek dolgozni a gyesről, kicsit féltettük őket és mivel megtehettük, próbáltam részmunkaidőben elhelyezkedni. A cég nem értékelte az ötletet, így aztán megszületett a döntés, hogy maradjak otthon velük még néhány évig, segítsem őket az óvodában, az általános iskolában, hiszen ebből többet profitálhatnának, mintha este öt után fáradtan összegyűjtöm őket és türelmetlenül lezavarjuk az esti rutint. Az elképzelés működött is, csak az ideiglenességével akadtak gondok, hiszen már régen főiskolára jártak, amikor még mindig otthon vártam őket meleg étellel és tárt karokkal. Az iskolai évek alatt jobban örültem, ha a barátaikkal nálunk tanyáztak, mert akkor tudtam őket biztos helyen, s nem volt ezért nagy ár egy kisebb hadsereg etetése vagy a nappaliban zajló pingpongverseny sem. Egy idő után már szóvá is tette, hogy nem biztos benne, hogy a barátai miatta, vagy a palacsintáim, muffinjaim miatt járnak-e fel hozzá. Ha szeretett volna kipróbálni egy sportot, megteremtettük a lehetőségét. Az igényei sosem voltak elrugaszkodottak, de azért egyre költségesebbek lettek. Matektanár, zongora óra (kis pianínó otthonra, elektromos orgona a nyaralás idejére), autóvezetés... De mindig úgy éreztük, mint a jövőbe tett befektetést. Az ő jövőjébe, természetesen. Az állandó "nyomonkövetés": hova mész, kivel és mikor jössz... (reményeim szerint) nem volt kínos, zavaró, és a hátország mindig ott várta, ha gondja volt vagy az örömét osztotta meg. 

Aztán ahogy az évek teltek, jöttek a "sokkoló" távolodások. A nyaralás alatti látványos elvágyódás, a következő évben a barátokkal való utazás és onnantól sokkal több nélkülünk, nélkülem tett lépés a saját kis életében. Két és fél év pedig nem nagy különbség, hamarosan ugyanezt az utat jártuk be az öcsivel is. Majomanyaként rettentő nehéz rászokni a hiányukra. A tudatra, hogy már nincs szükségük rád. A hátország persze maradhat, de már csak inkább a tudat, mint a tényleges segítség miatt.

Amikor a vakbélműtétem alatt a kórházban büszkén újságolták az eljegyzés hírét és a következő évben hétországra szóló lagzit csaptak, még nem aggódtunk. Volt egy helyes kislány, a fiunknak egy ígéretes állás, így indul egy átlagos élet. És az átlagos életet élők szülő mi mást is kívánhatna magzatának? Persze, amikor elköltözött otthonról, az üres "gyerekszobában" ott bőgtem a csupasz padlón, mint aki valami nagyon fontos kapaszkodót veszített el az életében. Nehéz fiús anyának lenni, ugyanakkor végtelenül könnyű. Azt a valaha volt babát imádod, amikor már kopaszodni kezd, a verítékét, amivel a saját útját járja, egyszerre igyekszel továbbra is a támasza lenni, ugyanakkor elfogadni a tényt, hogy a sorban hátrébb sorolódtál. Mert jó esetben innentől a párja az, aki a legfontosabb lesz az életében. Aztán majd a gyerekei, s csak utána következel te. Veszteségként éled meg? Naná. Már azt a napot is, amikor a saját lakása ajtaja csukódik be mögötte és nem a szobájáé, ahova a minap még hajnali háromkor berontottál, hogy most már aztán kapcsolja le azt az átkozott gépet, mert levered a villanyórát. De ugyanakkor büszke is vagy rá, hogy volt igénye és lehetősége megkezdeni a saját felnőtt életét. Aztán persze dőlt, borult minden, s mi, a szülei, talán még rosszabbul éltük meg, mint ő maga, hiszen ezt az akadályt neki kell megugrania, már nem kínálhattunk neki mi megoldásokat. Egy párkapcsolatban? Végképp kizárt. Pályamódosítás? Pont a zeneipar felé? Szüleiként csak a buktatókat láttuk, de felé próbáltuk a támogatásunkat mutatni és megadni. Amikor a válás után a válladon sírja el magát, annál szörnyűbbet anya ritkán érez. Hallgatod az önelemzését, amikor a hibáit sorolja, s félve kérdezed önmagad, mit rontottál el, hogy így alakult. Pedig nyilván nem sok közöd volt hozzá, ez az ő életének egyik tanulási folyamata, csak talán kissé késve érkezett. Aztán persze újra kisüt a nap, vele örülsz, de már félve, mert ki tudja, mit hoznak még az évek. Nem is a magadé miatt aggódsz, érte. 

Látod, mennyire más utat járnak be a fiaid, akiket régen szinte mindig ugyanaz érdekelt, akikhez könnyű volt alkalmazkodni, kijelölni nekik az irányt. Szerencsés voltál, mert hagyták. Most meg nem is különbözhetnének jobban. És önállóak, ha kérdik is a véleményed, csak udvariasságból teszik, a döntés immár az övék. Fiús anyaként sosem élted bele magad abba a gondolatba, hogy a múló évekkel mindig ott lesznek neked, ez valahogy a lányok kiváltsága. Még emlékszel, te magad is mennyire a családodnak éltél, mennyire igyekeztél magadnak egyben tartani a fészeklakókat. Most más nők veszik ki a kezedből a gyeplőt. Ha szerencsés lelki alkat vagy, meg tudod tenni, hogy átadod és nem is neheztelsz érte. Bízol benne, hogy a nevelésed eredményeként a fiad jól választott, az a leányzó érdemes rá, hogy a legnagyobb kincseddel gazdagodjon. Hiszem, hogy én ilyen vagyok, mert abban bízom, hogy ezeknek a lányoknak lesznek mostantól olyan fontosak az én fiacskáim, mint nekem. 

Nos, majomanyaként még ma is minden napom velük kel és nyugszik. Gondolatban, mert csak csendben a partvonalról gyűjtöm a híreket, nem várom, hogy naponta keressenek, hiszen megvan a maguk élete, s annál értékesebbek azok a percek, amikor hallom a hangjukat vagy láthatom őket. A Sors úgy hozta, hogy messze élnek tőlem, de talán éppen ezért minden eddiginél közelebb. Ami nem szűnik, az az aggódás és a hit, hogy meg tudnak birkózni az életük kihívásaival. A hátország, amíg élek, élünk, működik. 

De az akkor sem járja, hogy már negyvenkét éves legyen! Mikor rohant el így felettünk az idő?