Hétvége

 Vasárnap délelőtt írni róla már szinte biztosan érdemes "befejezett" módban. Ujjam keresztben, hogy ez igaz is legyen. 

Szóval, hogy Ádámnál és Évánál kezdjem. Van nekünk egy tacskónk, aki nem igazán érti az osztatlan közös telek fogalmát. Szerinte a kapun bejőve itt minden az övé, és aki nem tartozik a családhoz vagy a szigorúan vett baráti körhöz, az mind betolakodó, akiktől ezt a darabka földet őrizni, védeni kell. Ebben ő nem ismer pardont, ezért néhány éve amolyan kis tyúkháló került kihelyezésre, lekerítve az előttünk és mellettünk levő telekdarabot. Oké, tudom, hogy az osztatlan közösnél ez nem feltétlenül helyes, de aki nem akarja, hogy a bokája körül csattogjon egy kis fogsor, az nem emel szót a dolog ellen. A tyúkhálónál picit komolyabb megoldás kellett, ahogy az ebgyerek megnőtt és tizenhat kilós súlyával és teljes elszántsággal vetette neki magát az akadálynak. 

Ami már őt is megfogta, az minket is megfogott, ezért kezdtem már régen erőteljes kampányba egy kiskapu érdekében, ami azonban valahogy sosem akart megszületni. Én ugyanis még csak átléptem a "kerítést", de a férjem például már unta a tornamutatványt és pont annyira könnyítette meg magának az átjutást, hogy az már Jamienek se okozzon gondot. Innentől egy beálló autó is már veszélyforrás volt, hiszen nem számíthattak a ház sarkánál váratlanul felbukkanó házőrzőre. Az idén megnyertem a csatát, apa rendelt egy komoly kerítést a neten. A rajz alapján gyerekjáték a felállítása. Nos, nem az! A hirdetés szerint nem kell neki betonalap, a valóságban anélkül reménytelen vállalkozás az egész. Szerintem alapvetően egy konstrukcióhibás elképzelés az egész. Két napig küzdöttünk vele, aztán már ott tartottunk, maradjon a kiskapu és visszaszerkesztjük mellé a régi kis drótkerítést, amikor a barkácsboltban összefutottunk egy vállalkozóval, aki a telefonos fotót látva elnevette magát. 

Magában nyilván megállapította, hogy na, itt egy újabb megvezetett nyaraló, akire sikerült rásózni azt a kalap fekáliát nem érő csicsás kerítést. Mivel vállalkozó (bár, mostanában ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vállalkozni is akar holmi himihumi kis munkára), meglepő módon lecsapott ránk és a lehetőségre, hogy életet lehel ebbe a reménytelennek tűnő projektbe. Aznap délutánra ígérte a szemlét, persze nem jött. Lennének gondolataim ezt az eljárást illetően, mert én értem, hogy az eső is esett (picit), a másik munkája is elnyúlhatott, de azért a telefont szerintem négy körül is felemelhette volna, hogy ide szóljon, nem kellett volna megvárni az este nyolc órát. Mi ugyanis tűkön ülve vártunk rá. De legalább jelentkezett és mára is ígérte magát. Most megjött!

Megnézte, kicsit gúnyosan legyintett rá, majd egy ötvenezres munkadíjat kipattintott a buksijából a látványt látva és lazán kéthetes várakozási időre kárhoztatott minket. Mert neki momentán nincs ideje, aztán meg nyaralni megy, ha eddig kibírtuk, két hét már ne legyen akadály. Nyilván nem lesz és már csak abban bízom, hogy amikor ő áll neki, aki szerint ez egy laza csuklómozdulat, akkor majd működni is fog ez a nyomorult dróthalmaz. Addig pedig megszületett az ideiglenes megoldás... a kapu végülis működik, a kerítés másik vége áll, a kettő között pedig kifeszítjük megint a régi dróthálót és hogy ne legyen végtelenül nevetséges, csak ronda, nekitámasztjuk a másik kerítésdarabot. 

Zárójelben csak annyit jegyeznék meg, a nyaraló a hétközbeni stressz levezetésére, pihenésre és kikapcsolódásra való. Szerintem. Ezzel szemben az idén már annyit stresszeltünk miatta, hogy hazajárunk megnyugodni.