Nehéz erről írni, mert az persze alapvetés, hogy az ember lánya szereti az édesanyját. De sokféle szeretet létezik. Mi sosem voltunk barátnők, ahogyan sokan emlékeznek az anya-lánya kapcsolatukra. Ő amolyan tigrisanya volt, aki bármikor kiállt értem, de gyerekfejjel fel sem fogtam, hogy ilyenkor talán inkább magáért, a véleményéért és akaratáért állt ki olyan vehemensen. A tekintélyét velem szemben sosem hagyta megkérdőjelezni. A minap írtam a majomanyáról, aki voltam. Hát, az én anyum nem ilyen volt. Viszont megtévesztésig hasonlított ahhoz, ahogyan kontrollált. Mindig és mindenben. De ez inkább amolyan harc volt kettőnk között. Mert egy lánygyerekre vigyázni kell! Mert ha ő nem vigyáz, én biztos rossz útra térek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején jártunk, már nagykorú voltam, már meghoztam a magam döntéseit, de a szemében még mindig gyerek voltam, aki csak rosszul dönthet, mert mit tudok én az Életről. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha ellenem drukkolna, holott nyilván értem tette, féltett, csak éppen nem bízott bennem. Így éreztem, és ez akaratlanul is eltávolított tőle.
Ahogy férjhez mentem, nyilvánvaló volt, hogy egy hegynyi aggodalom szakadt le a lelkéről, nem maradok szégyenben vagy még inkább nem hozom őt szégyenbe. Én biztos voltam a választásomban, ő naívnak tartott. Ma sem tudom, milyen alapon, milyen saját tapasztalatok alapján folyt ellenem, ellenünk az aknamunka, de néha már arra gondoltam, bármi is lesz a vége, én lelépek otthonról, mert ezt már nem lehet elviselni. Ez a folyamatos nyomás tehát akár rossz döntésre is sarkallhatott volna. Csak a szerencsén múlt? Vagy azért mégis csak volt bennem egy adag jó emberismeret, hogy végül nem vallottam kudarcot? Ő hatvan évet élt le az édesapámmal és élete főnyereményének tartotta őt. Miért nem hitt benne, hogy én is megtalálom a magam emberét? Az esküvő napján talán élete legboldogabb fotója készült róla, s nyilvánvalóan nem is gondolt bele, hogy a lányának, a menyasszonynak mennyire nem volt segítségére az elmúlt hónapokban. Apróságok... Ruhaválasztás? Ugyanmár, menj a barátnőiddel! Akikről pontosan tudta, hogy nincsenek. Oké, ebben én is hibás voltam, mert ahogy a párkapcsolatom erősödött, úgy gyengültek meg a külső kapcsolataim. Ahogy én, a többiek is azzal voltak elfoglalva, hogy a szerelemnek éljenek. Kevéske szabadidőnkbe ennyi fért akkoriban. De az ő támogatása sokat ért volna. Sokat elmond, hogy a vőlegénnyel és a leendő anyóssal mentem.
Amikor az unokák megszülettek, egy egészen új, mégis, régről ismerős arcát mutatta. Ahogy mellettem is kiállt kisgyerekként, úgy az unokái (és rajtuk keresztül én magam is) sem kérhettek olyat, amit ne teljesített volna. A segítőkészség szobrát mindig is róla mintázták, csak éppen az érzelmek kimutatása esett nehezére, kivéve a neheztelést. Így aztán, ha otthon összerezzentek a tányérok (melyik házasságban nem?), akkor persze rágtam magamban a gittet, hiszen vele végképp nem osztottam volna meg a gondjaimat, nem hiányzott az "én megmondtam" és más hasonló okosság. A diplomácia, amin az anyósok között folyamatosan dolgoznom kellett, őt aztán nem hatotta meg. Konok sváb fejjel mondta a magáét és elérte, hogy a rég bejáratott (és apukám kedvére való) balatoni együttlétek szép lassan kikopjanak az életünkből. Egyetlen pillanatig sem volt hajlandó elgondolkodni az érveimen, már megint gyerek voltam, aki mit se tud ezekről a dolgokról, csak ő látja jól. És a legszebb: ő már elég öreg hozzá, hogy ne alkalmazkodjon senkihez. Aham, na, hát pontosan ez jutott eszembe manapság, aztán mégis, hogyan tehetném ezt meg vele?
Most, hogy már mindkettőnk fölött elszálltak az évek, egyedül maradt és rám szorul. Ez nem várt fordulat mind a kettőnk számára. Egy ilyen szoros együttélés oly sok év után, nem mentes a feszültségtől. Részemről legalábbis, mert ő mintha fel sem tudná mérni az életünkben beállt változást. Vágyakozik az otthona után, ugyanakkor teljesen rám hagyatkozik, meg sem próbálja elhitetni, hogy képes lenne még önállóan boldogulni. "Igazán nem sok vizet zavarok" - mondja, miközben totálisan átalakította az életünket, s ebből is nyilvánvaló, hogy nem látja vagy csak nem akarja látni, hogy a csendes terror is terror. Oh, ez igazán drámai megfogalmazás, hiszen nem terrorizál ő, pusztán az együttélés korlátoz bennünket, s a tudat, hogy a kényszerű megoldást nem lesz hajlandó elfogadni. Keserű, életunt és ezt olyan szinten képes sugározni magából, mint a Széchenyi hegyi tv-torony. Mindig azt mondják, hogy az idősektől mennyi szép történetet hallhatunk, amit érdemes lenne generációról generációra tovább örökíteni. Hát, nem pont az ő történeteit. Mintha egész életében csak sérelmek érték volna, folyton csak ezeket eleveníti fel, ismerősökkel, családtagokkal, számomra ismeretlenekkel a főszerepben. Talán csak az apu az, aki még nem ingott meg a piedesztálon, ahol - szerintem is - jogosan áll.
Mi sem vagyunk már fiatalok és az életünk úgy alakult, hogy a gyerekeink és az unokáink távol élnek. Nyilván szeretnénk látni őket, de a mamát már nem lehet magára hagyni. A felügyeletét megoldani pedig korántsem egyszerű. Fizikailag bizonytalan, önellátásra alkalmatlan, mentálisan változó. Nem demens. Papíron. De néha olyan kiszólásai vannak, amikről tudom, hogy fel sem kellene vennem, de azért szúrnak. Pontosan úgy, ahogy annak idején, amikor ökölbe szorított kézzel ültem a szobámban és a szabadulást vártam. Máskor brillírozik, minket is meglepve. De a korlátai, süketsége és rossz látása nem olyan együttélésre adnak alkalmat, mint a filmekben vagy tv-reklámokban. Lenne rá megoldás, persze, de "erre a kis időre" már nem hajlandó sem költeni, se a szükséges vizsgálatokra elmenni.
Az egészsége az alapbetegségével együtt is remek. Néha elnézem és azt érzem, száz évig fog élni. És mire elbúcsúzunk, mi már nem mozdulhatunk. Majd mi költözünk be abba az otthonba, ahova ő nem hajlandó mindenféle mondvacsinált kifogással. Pillanatnyilag a neheztelés versenyt fut bennem a szeretettel, mert a gyorsan fogyó időmből, időnkből emészti fel az utolsó még kihasználható perceket. Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen irreális érzés, sokak szemében visszatetsző, ugyanakkor őszinte.
Hat évvel ezelőtt, amikor drága apám itt hagyott bennünket, anyu még azt mondta, ha eljön az idő, keressünk egy otthont, ahol én biztonságban vagyok, ti meg nyugodtak lehettek miattam. Szerintetek? Ahogy múltak az évek, úgy feledkezett meg erről az akkor még racionális tervről, a sajátjáról. Abban a biztos tudatban írta alá a jelentkezési lapot, hogy ha eljön az idő, úgysem lesz szívünk meglépni, hogy összepakoljuk és beköltöztetjük. Már rég nem számít, mi lenne jó nekünk. Már csak a maga érzései számítanak és igazából az a rémisztő, hogy az ember ebből is sejtheti, ő maga is ilyen lesz, ha megéri ezt a kort. Nincs jó megoldás számunkra, mert ha nem megy be, mi megyünk rá, ha bemegy, akkor meg a lelkiismeret furdalás teszi a dolgát.
A barátnőm - aki hasonló, vagy talán még rosszabb cipőben jár - azt mondja, ír egy levelet a jövőbeli önmagának, amiben X évesen figyelmezteti majd saját magát, hogy eljött az idő, gondoskodnia kell a maga biztonságáról, a gyerekei nyugalmáról. Hogy még véletlenül se éreztesse a gyerekeivel, hogy az "útjukban áll", megnehezíti az amúgy sem könnyű mindennapjaikat. Hogy emlékezzen rá, egyszer még tiszta fejjel átgondolva is ezt a megoldást látta a legésszerűbbnek. Hogy nincs értelme tiltakozni valami ellen, ami tényleg a saját biztonságáról szól, amivel megadhatja a gyerekeinek is a "felmentést", amiért nem tudnak vállalni valamit, ami túlmutat az erejükön és lehetőségeiken. Ez lenne a megoldás? Vagy csak a hit a saját véredben, hogy nem akar neked rosszat és ezzel a megoldással egyszerre véd téged és önmagát is? Ha szereted, tudnod, érezned kell, hogy ő is szeret. És a szeretetnek sokféle arca van, ezek egyike a gondoskodás. Akár így is.