Anyák és lányok...

 Nehéz erről írni, mert az persze alapvetés, hogy az ember lánya szereti az édesanyját. De sokféle szeretet létezik. Mi sosem voltunk barátnők, ahogyan sokan emlékeznek az anya-lánya kapcsolatukra. Ő amolyan tigrisanya volt, aki bármikor kiállt értem, de gyerekfejjel fel sem fogtam, hogy ilyenkor talán inkább magáért, a véleményéért és akaratáért állt ki olyan vehemensen. A tekintélyét velem szemben sosem hagyta megkérdőjelezni. A minap írtam a majomanyáról, aki voltam. Hát, az én anyum nem ilyen volt. Viszont megtévesztésig hasonlított ahhoz, ahogyan kontrollált. Mindig és mindenben. De ez inkább amolyan harc volt kettőnk között. Mert egy lánygyerekre vigyázni kell! Mert ha ő nem vigyáz, én biztos rossz útra térek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején jártunk, már nagykorú voltam, már meghoztam a magam döntéseit, de a szemében még mindig gyerek voltam, aki csak rosszul dönthet, mert mit tudok én az Életről. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha ellenem drukkolna, holott nyilván értem tette, féltett, csak éppen nem bízott bennem. Így éreztem, és ez akaratlanul is eltávolított tőle.

Ahogy férjhez mentem, nyilvánvaló volt, hogy egy hegynyi aggodalom szakadt le a lelkéről, nem maradok szégyenben vagy még inkább nem hozom őt szégyenbe. Én biztos voltam a választásomban, ő naívnak tartott. Ma sem tudom, milyen alapon, milyen saját tapasztalatok alapján folyt ellenem, ellenünk az aknamunka, de néha már arra gondoltam, bármi is lesz a vége, én lelépek otthonról, mert ezt már nem lehet elviselni. Ez a folyamatos nyomás tehát akár rossz döntésre is sarkallhatott volna. Csak a szerencsén múlt? Vagy azért mégis csak volt bennem egy adag jó emberismeret, hogy végül nem vallottam kudarcot? Ő hatvan évet élt le az édesapámmal és élete főnyereményének tartotta őt. Miért nem hitt benne, hogy én is megtalálom a magam emberét? Az esküvő napján talán élete legboldogabb fotója készült róla, s nyilvánvalóan nem is gondolt bele, hogy a lányának, a menyasszonynak mennyire nem volt segítségére az elmúlt hónapokban. Apróságok... Ruhaválasztás? Ugyanmár, menj a barátnőiddel! Akikről pontosan tudta, hogy nincsenek. Oké, ebben én is hibás voltam, mert ahogy a párkapcsolatom erősödött, úgy gyengültek meg a külső kapcsolataim. Ahogy én, a többiek is azzal voltak elfoglalva, hogy a szerelemnek éljenek. Kevéske szabadidőnkbe ennyi fért akkoriban. De az ő támogatása sokat ért volna. Sokat elmond, hogy a vőlegénnyel és a leendő anyóssal mentem. 

Amikor az unokák megszülettek, egy egészen új, mégis, régről ismerős arcát mutatta. Ahogy mellettem is kiállt kisgyerekként, úgy az unokái (és rajtuk keresztül én magam is) sem kérhettek olyat, amit ne teljesített volna. A segítőkészség szobrát mindig is róla mintázták, csak éppen az érzelmek kimutatása esett nehezére, kivéve a neheztelést. Így aztán, ha otthon összerezzentek a tányérok (melyik házasságban nem?), akkor persze rágtam magamban a gittet, hiszen vele végképp nem osztottam volna meg a gondjaimat, nem hiányzott az "én megmondtam" és más hasonló okosság. A diplomácia, amin az anyósok között folyamatosan dolgoznom kellett, őt aztán nem hatotta meg. Konok sváb fejjel mondta a magáét és elérte, hogy a rég bejáratott (és apukám kedvére való) balatoni együttlétek szép lassan kikopjanak az életünkből. Egyetlen pillanatig sem volt hajlandó elgondolkodni az érveimen, már megint gyerek voltam, aki mit se tud ezekről a dolgokról, csak ő látja jól. És a legszebb: ő már elég öreg hozzá, hogy ne alkalmazkodjon senkihez. Aham, na, hát pontosan ez jutott eszembe manapság, aztán mégis, hogyan tehetném ezt meg vele? 

Most, hogy már mindkettőnk fölött elszálltak az évek, egyedül maradt és rám szorul. Ez nem várt fordulat mind a kettőnk számára. Egy ilyen szoros együttélés oly sok év után, nem mentes a feszültségtől. Részemről legalábbis, mert ő mintha fel sem tudná mérni az életünkben beállt változást. Vágyakozik az otthona után, ugyanakkor teljesen rám hagyatkozik, meg sem próbálja elhitetni, hogy képes lenne még önállóan boldogulni. "Igazán nem sok vizet zavarok" - mondja, miközben totálisan átalakította az életünket, s ebből is nyilvánvaló, hogy nem látja vagy csak nem akarja látni, hogy a csendes terror is terror. Oh, ez igazán drámai megfogalmazás, hiszen nem terrorizál ő, pusztán az együttélés korlátoz bennünket, s a tudat, hogy a kényszerű megoldást nem lesz hajlandó elfogadni. Keserű, életunt és ezt olyan szinten képes sugározni magából, mint a Széchenyi hegyi tv-torony. Mindig azt mondják, hogy az idősektől mennyi szép történetet hallhatunk, amit érdemes lenne generációról generációra tovább örökíteni. Hát, nem pont az ő történeteit. Mintha egész életében csak sérelmek érték volna, folyton csak ezeket eleveníti fel, ismerősökkel, családtagokkal, számomra ismeretlenekkel a főszerepben. Talán csak az apu az, aki még nem ingott meg a piedesztálon, ahol - szerintem is - jogosan áll. 

Mi sem vagyunk már fiatalok és az életünk úgy alakult, hogy a gyerekeink és az unokáink távol élnek. Nyilván szeretnénk látni őket, de a mamát már nem lehet magára hagyni. A felügyeletét megoldani pedig korántsem egyszerű. Fizikailag bizonytalan, önellátásra alkalmatlan, mentálisan változó. Nem demens. Papíron. De néha olyan kiszólásai vannak, amikről tudom, hogy fel sem kellene vennem, de azért szúrnak. Pontosan úgy, ahogy annak idején, amikor ökölbe szorított kézzel ültem a szobámban és a szabadulást vártam. Máskor brillírozik, minket is meglepve. De a korlátai, süketsége és rossz látása nem olyan együttélésre adnak alkalmat, mint a filmekben vagy tv-reklámokban. Lenne rá megoldás, persze, de "erre a kis időre" már nem hajlandó sem költeni, se a szükséges vizsgálatokra elmenni. 

Az egészsége az alapbetegségével együtt is remek. Néha elnézem és azt érzem, száz évig fog élni. És mire elbúcsúzunk, mi már nem mozdulhatunk. Majd mi költözünk be abba az otthonba, ahova ő nem hajlandó mindenféle mondvacsinált kifogással. Pillanatnyilag a neheztelés versenyt fut bennem a szeretettel, mert a gyorsan fogyó időmből, időnkből emészti fel az utolsó még kihasználható perceket. Tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen irreális érzés, sokak szemében visszatetsző, ugyanakkor őszinte. 

Hat évvel ezelőtt, amikor drága apám itt hagyott bennünket, anyu még azt mondta, ha eljön az idő, keressünk egy otthont, ahol én biztonságban vagyok, ti meg nyugodtak lehettek miattam. Szerintetek? Ahogy múltak az évek, úgy feledkezett meg erről az akkor még racionális tervről, a sajátjáról. Abban a biztos tudatban írta alá a jelentkezési lapot, hogy ha eljön az idő, úgysem lesz szívünk meglépni, hogy összepakoljuk és beköltöztetjük. Már rég nem számít, mi lenne jó nekünk. Már csak a maga érzései számítanak és igazából az a rémisztő, hogy az ember ebből is sejtheti, ő maga is ilyen lesz, ha megéri ezt a kort. Nincs jó megoldás számunkra, mert ha nem megy be, mi megyünk rá, ha bemegy, akkor meg a lelkiismeret furdalás teszi a dolgát. 

A barátnőm - aki hasonló, vagy talán még rosszabb cipőben jár - azt mondja, ír egy levelet a jövőbeli önmagának, amiben X évesen figyelmezteti majd saját magát, hogy eljött az idő, gondoskodnia kell a maga biztonságáról, a gyerekei nyugalmáról. Hogy még véletlenül se éreztesse a gyerekeivel, hogy az "útjukban áll", megnehezíti az amúgy sem könnyű mindennapjaikat. Hogy emlékezzen rá, egyszer még tiszta fejjel átgondolva is ezt a megoldást látta a legésszerűbbnek. Hogy nincs értelme tiltakozni valami ellen, ami tényleg a saját biztonságáról szól, amivel megadhatja a gyerekeinek is a "felmentést", amiért nem tudnak vállalni valamit, ami túlmutat az erejükön és lehetőségeiken. Ez lenne a megoldás? Vagy csak a hit a saját véredben, hogy nem akar neked rosszat és ezzel a megoldással egyszerre véd téged és önmagát is? Ha szereted, tudnod, érezned kell, hogy ő is szeret. És a szeretetnek sokféle arca van, ezek egyike a gondoskodás. Akár így is. 

Viszonyom a telekkel...

 Amikor megismertem a férjemet, még épp csak elkészült a balatoni nyaralójuk (iker, a maga ezernyi problémájával, de most erre véletlenül sem akarok kitérni, szerintem már panaszkodtam, de most egészen más miatt nyúltam a klaviatúra után). Olyannyira, hogy az utolsó simításokat, már együtt csináltuk, például az emeletre vezető falépcsőre a szőnyeg kiszabása vagy a kert végében a Pa-Sa Lak elkészítése raklapokból, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy apró sufni a kerti szerszámoknak és a fűnyírónak. Teltek az évek, meglettek a gyerkőcök és mi mindig, de tényleg mindig, csak a telekre mentünk, ahogy kisütött a nap, és ezzel nekem egy idő után amúgy pestiesen szólva, tele lett a hócipőm. Persze, értettem én, hogy a srácoknak (és idővel a kutyáknak is) ott sokkal jobb, még ha otthon is nagy kert vette körbe a társasházat. De utáltam a dupla háztartást, a dupla háztartási munkát és igen, nem szégyellem bevallani, hogy sokszor a családból is elegem volt, ugyanis ezeken a hétvégéken, nyári heteken, néha hónapokon keresztül együtt volt az egész klán. Nem tudom, ezt már ki próbálta, de olyan élénk diplomáciai munkát a kormányban nem végeznek, mint nekem kellett akkoriban, hogy a nagyszülők között óhatatlanul szárbaszökő feszültséget elsimítsam. 

Ahogy az lenni szokott, múltak az évek, fogytak a nagyszülők, elkerültek a gyerkőcök messzire, maradtak a kutyák és a telek lassan kezdett kedvessé válni. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy én sem vagyok az a kalandozni vágyó fiatalasszony, már jó nekem a csendes hajnali vagy éppen esti séta a tóparton az aktuális soklábúval. És egészen biztosan segített az is, hogy a nagymama által kőbe vésett berendezést sikerült végre valamennyire a magam ízlésére alakítani (még ha a férjem részéről túl nagy engedmények nem is születtek). Összenőttünk, egymáshoz öregedtünk a házzal, a kerttel, a településsel. Ma már sokan rám köszönnek az utcán, hiányolják Colint, érdeklődnek a gyerekekről. Kellett ehhez cirka negyven év, igaz, de már itthon érzem magam. Egyre inkább azon kapom magam, hogy a korábban néha (legyünk már őszinték!) tehernek érzett séták a kutyával mostanra élvezetes programokká szelidültek (igaz, ez a kis majom se húz már annyira, mint egy atomtengeralattjáró). Van idő leülni a parton, bámulni a napkeltét vagy éppen a naplementét, esetleg a kettő közt bármelyik napszakban fodrozódó vizet, a távolban a tihanyi félszigetet vagy éppen a túlparton Füredet. Számolgatni a vitorlásokat, megborzongani a tavaszi vízben szél szárnyára kapó szörfösök látványától. Persze, az előszezon és az utószezon a legkedvesebb, amikor az élet pont úgy lassul le, ahogy én magam lassulok évről évre. Már nem csinálok kabinetkérdést a takarításból, ha úgy adódik, a pókokkal is jó barátságban vagyok. A madárcsicsergés sok mindenért kárpótolja az embert. Esténként egy pohár bor a tűzrakó tál mellett léleksimogató. Még akkor is, ha fél éjszaka szimatolok a hajamból áradó füstszagban. Ez is hozzátartozik az itteni életünkhöz. Odahaza nincs tűztál, a terasz élhetetlenül forró és apró, a kertbe lemenni önmagában egy program, s még véletlenül sem kapjuk meg a kinti-benti létnek ezt a varázsát. Otthon erős a késztetés arra, hogy a "városba menjek", itthon eszembe sem jut, még a siófoki vásárcsarnok gondolata is csak annyira vonz, hogy ha elkerülhetetlen, beautózzunk oda. 

Egyre inkább hiányzik a négy évszakosság, mert hiába a hűtő-fűtő klíma, télre azért téliesíteni kell a házat. Így aztán lemaradunk róla, milyen lehet, amikor hó lepi a hatalmas örökzöld sövényt és a tűztálban ropogó hasábok nemcsak a hangulat, de a melegedés kellékei is. Imádnék itt tölteni egy karácsonyt! 

Nem nagy ház, de megvan benne minden kényelem, ami a hétköznapokhoz kellhet. Kivéve ezt a fránya fűtést. Még ahhoz is elég, hogy a hazalátogató gyerekekkel, unokákkal megosszuk. Tudjátok, sok jó ember kis helyen is elfér. Vagy éppenségekkel barátokkal, akikből ugyan egyre kevesebb van, de azok igazán szívbéli kedves emberek. A tópart, a csendes utcák, a nádasban fészkelő kócsagok és kacsák, a Tihany fölött lebukó nap mostanra mind a barátaim. Néhány évtized kellett ugyan a felismeréshez, de mostanra "szeretem hely" lett ez is. Ha a fülembe cseng némely régi lázadozásom, miszerint soha nem fogom ezt a helyet annyira szeretni, mint a férjem, csak azt tudom mondani: "soha ne mondd, hogy SOHA!" Jó hely ez! Egyre kedvesebb.

Majomanya

 Bár, szűkebb körben néha elhangzik a Nagy Magyar Anya kifejezés, de igazság szerint ezt inkább kissé pejoratív értelemben szoktuk használni arra, aki tökéletesre fejleszti a gyermeke(i) iránti ragaszkodást, sőt, túl is tolja azt. Én vállalom a majomanyaságom.

Az egész gondolatsor arról jutott eszembe, hogy tegnap 42 éves lett a nagyfiam. Még leírni is rettenet, hiszen az a szöszke kisfiú aligha érhette már el ezt a középkorúságot. Nem olyan régen még járni, úszni, biciklizni, síelni tanítottuk, az öccse helyett ment vissza a vívóterembe az ott felejtett diákigazolványért, kőkemény elhatározással döntött iskolaváltás mellett, hozta a hírt holtsápadtan, hogy a hamarosan leadandó diplomamunkájához felkért cég visszatáncolt az interjúk elől, hogy szerelmes, hogy csalódott. Túl egy váláson, új házasságban, totális élethelyzet váltással a közelmúltban és mindezt egy olyan szakmában, amivel megbarátkozni nekünk sem volt könnyű, pedig az elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes mellszélességgel védelmezd, ha kell. De kezdjem az elején...

Amikor negyvenkét évvel ezelőtt megszületett, a mai szemlélet szerint az édesanyja még jóformán gyerek volt a huszonhárom évével. Mégis... meglett és hiszem, hogy felnőttünk a feladathoz. Olyannyira, hogy két és fél év múlva világra jött az öcsikéje is. Ha belegondolok, hogy ő huszonöt évesen nősült, most összeteszem a két kezem, hogy nem kapkodták el a gyerekvállalást a későbbi válás fényében. De azért mostanra már alakulhatna az a kis család, hiszen nyilvánvaló, hogy vágynak rá, a menyem csodás anya lenne, a fiam pedig kifejezetten ügyes nagybácsi már most, ha az öccse gyerekeivel találkozik. De már megint elkalandoztam.

Amikor közelgett az idő, hogy visszamenjek dolgozni a gyesről, kicsit féltettük őket és mivel megtehettük, próbáltam részmunkaidőben elhelyezkedni. A cég nem értékelte az ötletet, így aztán megszületett a döntés, hogy maradjak otthon velük még néhány évig, segítsem őket az óvodában, az általános iskolában, hiszen ebből többet profitálhatnának, mintha este öt után fáradtan összegyűjtöm őket és türelmetlenül lezavarjuk az esti rutint. Az elképzelés működött is, csak az ideiglenességével akadtak gondok, hiszen már régen főiskolára jártak, amikor még mindig otthon vártam őket meleg étellel és tárt karokkal. Az iskolai évek alatt jobban örültem, ha a barátaikkal nálunk tanyáztak, mert akkor tudtam őket biztos helyen, s nem volt ezért nagy ár egy kisebb hadsereg etetése vagy a nappaliban zajló pingpongverseny sem. Egy idő után már szóvá is tette, hogy nem biztos benne, hogy a barátai miatta, vagy a palacsintáim, muffinjaim miatt járnak-e fel hozzá. Ha szeretett volna kipróbálni egy sportot, megteremtettük a lehetőségét. Az igényei sosem voltak elrugaszkodottak, de azért egyre költségesebbek lettek. Matektanár, zongora óra (kis pianínó otthonra, elektromos orgona a nyaralás idejére), autóvezetés... De mindig úgy éreztük, mint a jövőbe tett befektetést. Az ő jövőjébe, természetesen. Az állandó "nyomonkövetés": hova mész, kivel és mikor jössz... (reményeim szerint) nem volt kínos, zavaró, és a hátország mindig ott várta, ha gondja volt vagy az örömét osztotta meg. 

Aztán ahogy az évek teltek, jöttek a "sokkoló" távolodások. A nyaralás alatti látványos elvágyódás, a következő évben a barátokkal való utazás és onnantól sokkal több nélkülünk, nélkülem tett lépés a saját kis életében. Két és fél év pedig nem nagy különbség, hamarosan ugyanezt az utat jártuk be az öcsivel is. Majomanyaként rettentő nehéz rászokni a hiányukra. A tudatra, hogy már nincs szükségük rád. A hátország persze maradhat, de már csak inkább a tudat, mint a tényleges segítség miatt.

Amikor a vakbélműtétem alatt a kórházban büszkén újságolták az eljegyzés hírét és a következő évben hétországra szóló lagzit csaptak, még nem aggódtunk. Volt egy helyes kislány, a fiunknak egy ígéretes állás, így indul egy átlagos élet. És az átlagos életet élők szülő mi mást is kívánhatna magzatának? Persze, amikor elköltözött otthonról, az üres "gyerekszobában" ott bőgtem a csupasz padlón, mint aki valami nagyon fontos kapaszkodót veszített el az életében. Nehéz fiús anyának lenni, ugyanakkor végtelenül könnyű. Azt a valaha volt babát imádod, amikor már kopaszodni kezd, a verítékét, amivel a saját útját járja, egyszerre igyekszel továbbra is a támasza lenni, ugyanakkor elfogadni a tényt, hogy a sorban hátrébb sorolódtál. Mert jó esetben innentől a párja az, aki a legfontosabb lesz az életében. Aztán majd a gyerekei, s csak utána következel te. Veszteségként éled meg? Naná. Már azt a napot is, amikor a saját lakása ajtaja csukódik be mögötte és nem a szobájáé, ahova a minap még hajnali háromkor berontottál, hogy most már aztán kapcsolja le azt az átkozott gépet, mert levered a villanyórát. De ugyanakkor büszke is vagy rá, hogy volt igénye és lehetősége megkezdeni a saját felnőtt életét. Aztán persze dőlt, borult minden, s mi, a szülei, talán még rosszabbul éltük meg, mint ő maga, hiszen ezt az akadályt neki kell megugrania, már nem kínálhattunk neki mi megoldásokat. Egy párkapcsolatban? Végképp kizárt. Pályamódosítás? Pont a zeneipar felé? Szüleiként csak a buktatókat láttuk, de felé próbáltuk a támogatásunkat mutatni és megadni. Amikor a válás után a válladon sírja el magát, annál szörnyűbbet anya ritkán érez. Hallgatod az önelemzését, amikor a hibáit sorolja, s félve kérdezed önmagad, mit rontottál el, hogy így alakult. Pedig nyilván nem sok közöd volt hozzá, ez az ő életének egyik tanulási folyamata, csak talán kissé késve érkezett. Aztán persze újra kisüt a nap, vele örülsz, de már félve, mert ki tudja, mit hoznak még az évek. Nem is a magadé miatt aggódsz, érte. 

Látod, mennyire más utat járnak be a fiaid, akiket régen szinte mindig ugyanaz érdekelt, akikhez könnyű volt alkalmazkodni, kijelölni nekik az irányt. Szerencsés voltál, mert hagyták. Most meg nem is különbözhetnének jobban. És önállóak, ha kérdik is a véleményed, csak udvariasságból teszik, a döntés immár az övék. Fiús anyaként sosem élted bele magad abba a gondolatba, hogy a múló évekkel mindig ott lesznek neked, ez valahogy a lányok kiváltsága. Még emlékszel, te magad is mennyire a családodnak éltél, mennyire igyekeztél magadnak egyben tartani a fészeklakókat. Most más nők veszik ki a kezedből a gyeplőt. Ha szerencsés lelki alkat vagy, meg tudod tenni, hogy átadod és nem is neheztelsz érte. Bízol benne, hogy a nevelésed eredményeként a fiad jól választott, az a leányzó érdemes rá, hogy a legnagyobb kincseddel gazdagodjon. Hiszem, hogy én ilyen vagyok, mert abban bízom, hogy ezeknek a lányoknak lesznek mostantól olyan fontosak az én fiacskáim, mint nekem. 

Nos, majomanyaként még ma is minden napom velük kel és nyugszik. Gondolatban, mert csak csendben a partvonalról gyűjtöm a híreket, nem várom, hogy naponta keressenek, hiszen megvan a maguk élete, s annál értékesebbek azok a percek, amikor hallom a hangjukat vagy láthatom őket. A Sors úgy hozta, hogy messze élnek tőlem, de talán éppen ezért minden eddiginél közelebb. Ami nem szűnik, az az aggódás és a hit, hogy meg tudnak birkózni az életük kihívásaival. A hátország, amíg élek, élünk, működik. 

De az akkor sem járja, hogy már negyvenkét éves legyen! Mikor rohant el így felettünk az idő?

Hétvége

 Vasárnap délelőtt írni róla már szinte biztosan érdemes "befejezett" módban. Ujjam keresztben, hogy ez igaz is legyen. 

Szóval, hogy Ádámnál és Évánál kezdjem. Van nekünk egy tacskónk, aki nem igazán érti az osztatlan közös telek fogalmát. Szerinte a kapun bejőve itt minden az övé, és aki nem tartozik a családhoz vagy a szigorúan vett baráti körhöz, az mind betolakodó, akiktől ezt a darabka földet őrizni, védeni kell. Ebben ő nem ismer pardont, ezért néhány éve amolyan kis tyúkháló került kihelyezésre, lekerítve az előttünk és mellettünk levő telekdarabot. Oké, tudom, hogy az osztatlan közösnél ez nem feltétlenül helyes, de aki nem akarja, hogy a bokája körül csattogjon egy kis fogsor, az nem emel szót a dolog ellen. A tyúkhálónál picit komolyabb megoldás kellett, ahogy az ebgyerek megnőtt és tizenhat kilós súlyával és teljes elszántsággal vetette neki magát az akadálynak. 

Ami már őt is megfogta, az minket is megfogott, ezért kezdtem már régen erőteljes kampányba egy kiskapu érdekében, ami azonban valahogy sosem akart megszületni. Én ugyanis még csak átléptem a "kerítést", de a férjem például már unta a tornamutatványt és pont annyira könnyítette meg magának az átjutást, hogy az már Jamienek se okozzon gondot. Innentől egy beálló autó is már veszélyforrás volt, hiszen nem számíthattak a ház sarkánál váratlanul felbukkanó házőrzőre. Az idén megnyertem a csatát, apa rendelt egy komoly kerítést a neten. A rajz alapján gyerekjáték a felállítása. Nos, nem az! A hirdetés szerint nem kell neki betonalap, a valóságban anélkül reménytelen vállalkozás az egész. Szerintem alapvetően egy konstrukcióhibás elképzelés az egész. Két napig küzdöttünk vele, aztán már ott tartottunk, maradjon a kiskapu és visszaszerkesztjük mellé a régi kis drótkerítést, amikor a barkácsboltban összefutottunk egy vállalkozóval, aki a telefonos fotót látva elnevette magát. 

Magában nyilván megállapította, hogy na, itt egy újabb megvezetett nyaraló, akire sikerült rásózni azt a kalap fekáliát nem érő csicsás kerítést. Mivel vállalkozó (bár, mostanában ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vállalkozni is akar holmi himihumi kis munkára), meglepő módon lecsapott ránk és a lehetőségre, hogy életet lehel ebbe a reménytelennek tűnő projektbe. Aznap délutánra ígérte a szemlét, persze nem jött. Lennének gondolataim ezt az eljárást illetően, mert én értem, hogy az eső is esett (picit), a másik munkája is elnyúlhatott, de azért a telefont szerintem négy körül is felemelhette volna, hogy ide szóljon, nem kellett volna megvárni az este nyolc órát. Mi ugyanis tűkön ülve vártunk rá. De legalább jelentkezett és mára is ígérte magát. Most megjött!

Megnézte, kicsit gúnyosan legyintett rá, majd egy ötvenezres munkadíjat kipattintott a buksijából a látványt látva és lazán kéthetes várakozási időre kárhoztatott minket. Mert neki momentán nincs ideje, aztán meg nyaralni megy, ha eddig kibírtuk, két hét már ne legyen akadály. Nyilván nem lesz és már csak abban bízom, hogy amikor ő áll neki, aki szerint ez egy laza csuklómozdulat, akkor majd működni is fog ez a nyomorult dróthalmaz. Addig pedig megszületett az ideiglenes megoldás... a kapu végülis működik, a kerítés másik vége áll, a kettő között pedig kifeszítjük megint a régi dróthálót és hogy ne legyen végtelenül nevetséges, csak ronda, nekitámasztjuk a másik kerítésdarabot. 

Zárójelben csak annyit jegyeznék meg, a nyaraló a hétközbeni stressz levezetésére, pihenésre és kikapcsolódásra való. Szerintem. Ezzel szemben az idén már annyit stresszeltünk miatta, hogy hazajárunk megnyugodni. 

Jobb későn, mint soha

 2023. november 17-én a kisebbik fiamékkal Ausztráliában, Sydney-ben jártunk. Persze gondoltunk az itthon maradottakra és útnak eresztettünk néhány képeslapot. NMár régen itthon voltunk, amikor a lapok még sehol, így aztán egy idő után el is könyveltük, hogy a három lapból három nem ért célba, tehát vagy mi vétettünk valami végzetes hibát a feladásukkor, vagy az ausztrál posta sincs a helyzet magaslatán, esetleg a lapok útközben egy "gyűjtővel" találkoztak, aki koalára, kengurura, esetleg az Operaház épületére vadászik a napjainkban kevésszámú küldemény között. 

Ma egy váratlan üzenet érkezett az egyik címzettől, a barátnőm lányától, aki valóban gyűjtő. Igen, megkapta a lapot. Jót nevettünk, aztán hazaérve kinyitottam a saját postaládánkat, amiben ott lapult a nagyobbik fiaméknak és az édesanyámnak címzett képeslap. Bő másfél évvel a feladásuk után megérkeztek. Mindannyian kíváncsian találgatjuk, miért tartott ilyen sokáig az útjuk, milyen utat járhattak be, aminek a soránn még bélyegzők sem kerültek rájuk. Talán egy jószándékú ausztrál postás hozta magával Magyarországra turistaként és dobta be őket az első még nyilvános postaládába, hogy onnan kézbesítésre kerüljenek? Abszurd elképzelés, tudom, mint ahogy abszurd az egész történet. A bérmentesítés rendben volt, legalábbis a másfél évvel korábbi tarifa szerint. Mindenesetre a címzettek ma is nagyon örültek nekik. 

Hajnali merengős

 Ha kutyás vagy, sűrűn alkalmad nyílik hasonló hajnali merengős sétálgatásra. Otthon a parkban, itthon a Balaton partján. Ugyanis a kutya - ha az igazi kutya és nem kanapéplüss - menni akar, ha fúj, ha nem, ha esik, ha nem, ha ünnepnap van vagy hétvége, amikor még a barátaidat se hívhatod fel délelőtt 10 előtt, ha a gazdinak befagy a feneke, ő akkor is ragaszkodik a rutinjához és menni akar. Nincs is ezzel baj, az ember tulajdonképpen könnyen rászoktatható, hogy átvegye a kutyája igényeihez való alkalmazkodást. Tulajdonképpen ezek a séták amolyan ajándékok tőle neked. Ugyanis ilyenkor sokkal kevesebb négylábú ólálkodik odakint (ez nem hátrán, ha az utóbbi időben szíved szerint amúgy is kerülnéd őket), kevesebb a büdös négykerekű és kevesebb a figyelmetlen kétkerekű is. Meglátod a napkeltét, az ébredő természet ezer csodáját, tisztán hallod a madarak énekét, a tó halk csobbanását. Mondom, ajándék. Olyan arcát ismered meg a településnek, ahol éppen vagy, amit viszonylag ritkábban láthatsz. És olyan arcát ismerheted meg a kutyádnak is, amit napközben egészen másként látsz. Jók ezek a séták, rá lehet csodálkozni természetre, épített környezetre, te magad is befogadóbbá válsz, mint amikor csak rutinból talpalsz az ebed mellett (loholsz utána). 

A Balatonon ezek a hajnali séták engedik látni szárnyas kedvenceinket, a fehér kócsagokat a kikötői nádasban, és sokszor csak úgy a szabadstrand hosszú partjának valamelyik pontján. Nem rebbennek el az első mozgásra, kivárják, hogy egészen közelről is megcsodálhasd őket, aztán egy elegáns mozgulattal leírnak egy kört és letelepednek egy picit távolabb. Hálás vagyok ezekért a percekért. Nem árulok el titkot, mert nyilván érezni ezekből a sorokból is, hogy én a kihalt reggeleket imádom, a szezon beindultával már megritkulnak ezek az értékes pillanatok. Ugyanakkor a sok elhagyatott nyaraló látványa valahol mégis elszomorító. A környékünkön gombamód nőttek ki az elmúlt években a kacsalábon forgó paloták, a hatalmas elegáns appartman-komplexumok, amik nemcsak a szezon előtt, de a szezon kellős közepén is magányosan árválkodnak. 

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, a nyaraló amolyan második otthonunként állandó úticélunk volt, pedig otthon is kert veszi körül a társasházat. Mégis, jöttünk, mert itt szabadabbnak érezte magát gyerek és felnőtt egyaránt. A nagyszülők is itt voltak velünk, a család igazi fogalmát leginkább itt élték meg a gyerekeink. Ma mintha erre nem lenne igény. Egész nyáron alig látni nagyszülőket unokákkal, de még a szülőket is ritkán, pedig a minden kényelemmel felszerelt "vityilók" itt várják őket. A ritkán kinyíló garázsajtók mögött kosárlabdapalánk, biciklik, rollerek, a ház mögött medence várja a gazdákat, akik talán inkább a horvát tengerpatra mennek, nem ide. Nekem igazából nem hiányoznak, mégis valamiért igen. Nem természetes, hogy ezek a hatalmas ingatlanok, de sok régi meghitt kis nyaraló is egész évben üresen áll. Néha elmerengek azon, vajon otthon hogyan élnek? Panelben, hasonló csodapalotában? Miért nem vonzza őket a maguk teremtette kis éden? A legtöbb helyen kertészek tartják rendben a növényeket. Már, ha van mit rendben tartani, mert a társas nyaralóknál szinte mindent kiírtanak, nem marad árnyat adó fa sem a telken, mindent lebetonoznak, térköveznek. A nyári hőségben mennek a légkondik, a kertben műfű adja a zöldet. Értem én, hogy befektetés, egy kihasználatlan nyaraló is többet érhet évek múltán, mint a bankban őrizgetett forintok. Bár, nyilván ezt is meg lehetne cáfolni, de az már egy másik posztot érne. 

Beszélgettünk erről a barátnőmmel is, aki mindig reálisan látja maga körül a világot. Ő is rámutatott arra, amit persze magamtól is tudok. A fiatalok most sokkal később vállalnak családot, a nagyszülők alkalmasint sokkal idősebbek már, mint annak idején, se erejük, se egészségi állapotuk nem engedi, hogy az unokákkal való nyaralás felelősségét magukra merjék venni. Kinyílt a világ, a lehetőségek tárháza végtelen, ha pénzed van, hamarabb nézed meg a Dominicai Köztársaság strandjait, mint a balatoniakat. Már, ha anyagilag megengedheted magadnak. De ha ilyen csodapalotákat megengedhetsz, akkor nyilván azt is. De ahogy Ábel kérdezné: Miéééért? Mármint miért építed ezeket a gondoskodásra szoruló második otthonokat, ha eszedben sincs használni őket? Ha meg szerényebb anyagi körülmények között élsz, idős vagy? Miért nem használod a meglevőket? Az utazás - vonaton - már nem vág földhöz, bár nyilván korlátozza a cipelni vágyott holmik mennyiségét, az élet itt se sokkal drágább, mint otthon, ráadásul vannak költségek, amiket akkor is állnod kell, ha a kulcsot a zárba sem dugod. 

Na, mindegy is... mi itt vagyunk, a kócsag is itt van, a gyönyörű reggelek, a hangulatos esték, a játékos nappalok a mieink. És ha szerencsém lesz, néhány napot, hetet akár még az unokáimmal is megoszthatok az idén is. 

Jamie hat éves lett

Még leírni is fura... 6 év telt el azóta, hogy egy késő tavaszi napon megszülettem. A Zöld nevet kaptam, mert zöld színű nyakörvecském volt. Békés gondtalanságban teltek a napok és a hetek, míg egy meleg nyári napon vendégek toppantak be, akik feltűnően érdeklődtek irántam és a tesóim iránt. Leginkább irántam, mert ezt a Zöld nevet többször is hallottam, miközben alkalmi fürdést végeztem abban a nagy tál itatóban, amit a vendégek kutyájának raktak ki. Mert hoztak magukkal egy nagy szöszkét is, apám és anyám majd szétszedték odabent az ajtót, amikor megérezték a szagát. Nem igazán  tudtam, minek idegeskedkednek, mert a jövevény csendben üldögélt, már-már unottan figyelte az emberek beszélgetését, velem meg nem is nagyon foglalkozott, pedig nyilván látta, hogy kiborítottam a vizét. Közben a kétlábúak mindenféle papírokat csereberéltek, s végül egyikük felkapott és az ölébe véve cirógatni kezdett. Mondott mindenféle sületlenséget is, aminek a felét se értettem, de annyit azért azonnal levettem, hogy nincsenek ellenséges szándékai irányomban. Kicsit szomorkás volt az öröme, amit nem értettem, mert egy ilyen nagyszerű legénykét kényeztetni – szerintem – viharos örömködés kellene kísérjen. Végül búcsúzkodni kezdtek és engem már le sem raktak, épp csak egy orrpuszira volt lehetőségem a régi gazdikáim felé. Beültünk egy nagy dobozba, ahol a szöszi ott volt egészen mellettem, úgyhogy úgy döntöttem, a bundája puhaságában majd kényelmesen elhelyezkedek, mert az máris világos volt, hogy nem a szomszéd utcába ruccanunk át. De az új mamám nem adott ki a kezéből, folyamatosan cirógatott, duruzsolt, úgyhogy szépen álomba is merültem. Arra ébredtem, hogy a szöszi nyilván megirigyelte a kivételezett helyzetemet, mert ő is oda hajtotta a nagy fejét (kb. akkora volt, mint én mindenestül), így aztán nem is nagyon izgattam magam az úticélunk miatt. Megyünk, ahova megyünk, ha így együtt maradunk, biztos nem lesz az olyan rossz.

Hát, és nem igazam lett? Dehogynem! Kaptam egy saját ágyat, amin nem kellett osztoznom senkivel, még ez a nagy szőkeség se akart belefeküdni, de az az igazság, hogy én igenis élveztem volna, ha odafekszik és hozzá bújhatok. A gazdiék kitalálták, hogy az első éjszakán nem hagynak magamra, ott ágyaztak meg maguknak a konyhakövön mellettem. Úgyhogy hol aludtam? Naná, a gazdihoz bújva. Másnap reggel viccesen nehezen mozgott a kétlábú asszonyság, úgyhogy este a férfi gazdi vállalta a kő nyújtotta kényelmet. Nekem mindegy is volt, mert akkor mellette hajtottam álomra a fejem. Kicsit le is túrtam a takarójáról, úgyhogy az ő mozgása se lett sokkal sikkesebb reggelre. A harmadik éjszakára sikerült is őket betörnöm, mert valami isteni puha és illatos nagy vacokba bújtak el aludni és egy kis sirdogálás után engem is felpakoltak oda. A szöszi is ott horpasztott, miért éppen én maradtam volna ki a jóból. Azonnal meg is találtam a nekem leginkább megfelelő helyet, kettőjük között a párnán. A többi – mondhatni – már történelem, de azt örömmel jelentem, hogy a mai napig ott alszom, akár otthon vagyunk, akár itthon (értsd ezalatt a balatoni nyaralót).

Ma reggelre a gazdiék nagy sóhajtozások közepette számtalanszor elismételték, így aztán én is megjegyeztem, hogy már hat éves lettem. Amikor legutóbb írt rólam gazdianyu, akkor az első szülinapomat ünnepeltük, hát, az már olyan régen volt, tán igaz sem volt. Ha belegondolok, mennyi minden történt velem ezek alatt az évek alatt, hát, nincs akkora tárhely a Facen, hogy azt mind leírhassam. Ezért csak címszavakban reflektálok az akkori írásra. Hogy a szomorúbbakkal kezdjem, tele vagyok veszteségekkel. Elment Colin, a nagy szöszke, aki a világ legjobb bébiszittere volt, az én tanító mesterem. Itt hagyott Carlos is, bár neki szerencséje semmi baja, de elköltözött messzire, úgyhogy fogalmam sincs, játszhatunk-e még valaha. És elment Gizmo is az örök vadászmezőkre. Szerencsére a parkban – bár ott is elment néhány barátom – jöttek időközben újak is, mint például Huba, aki szálkás, mint én és bár sokkal fürgébb nálam, de jó vele együtt szimatolni. Colin már megette a kenyere, vagy inkább tápja javát, így aztán várható volt, hogy itt hagy minket. Igazság szerint az utolsó időkben már nagyon különbözött az energia-szintünk, így nekem egy kicsit megkönnyebbülés volt, hogy nélküle sétálhatok; de itthon azért még sokáig hiányzott, mert mellette soha nem voltam egyedül, amióta csak ebben a családban lettem családtag. Idővel lett egy kétlábú társam a mindennapoknak a magányos óráira, mert a nagyi hozzánk költözött. Vele nem sok mindent lehet csinálni, de nem vagyok egyedül, úgyhogy már ezért is jó dolog. Meg persze ő a leggyengébb láncszem a csapatban, mindig elhiszi, hogy éhen akarok halni.

A családi törpékkel – van egy - mostanra - négy és egy hatéves aprólék – tavaly már minden probléma nélkül töltöttem el az időt. Hagytam, hogy randalírozzanak a birtokomon, mellettem aludjanak a családi vacokban, adjanak a palacsintájukból és ott hangoskodjanak, ahol eddig csak én szoktam. De ez azért nem jelenti azt, hogy minden méreten alulival békességben vagyok. Ők mások, érzem rajtuk az „alomszagot”, az idegeneknek továbbra is beszólogatok, bár ezt a gazdiék nem igazán értékelik. Most éppen egy nagyobb kiadásba kergettem őket, mert a telken egy komolyabb kerítést terveznek csinálni. Miattam. Mert az ikertelken hajlamos vagyok a családhoz nem tartozókat kitessékelni. Ebben már soha nem fogunk közös nevezőre jutni, úgyhogy akkor csináljanak kerítést. Én meg majd jól kitalálom a magam megoldását, de ezt nekik nem kell még tudni, hiszen az élet úgy szép, ha meglepetések tarkítják.

Beírattak egy kutyanapközibe, ami fura hely, mert rengeteg kutya van, ki-ki vérmérséklete szerint tölti a napot, mindenesetre annyit nem lehet szundikálni, mint otthon, így aztán amikor megérkezik a gazdi, akkor boldog loholás van hazafelé, éjjel pedig ájult alvás. Volt olyan is, hogy gazdiék ott felejtettek. Az első este ijesztő volt. A többieket hazavitték – igaz, volt aki ott maradt – és az én gazdikám nem jött értem. Mi történhetett? De másnapra már elfogadtam a helyzetet, vártam türelmesen és egyszercsak megint ott állt a gazdi a kapunál, úgyhogy mehettünk is vidáman haza. Azt mondják, mi kutyák nem igazán érezzük az idő hosszát. Ha egy órát van távol a gazdi, az majdnem olyan, mintha két hetet. Hát, nem tudom. Az biztos, hogy bár szeretem Lacit meg a lányokat, de azért akkor lett kerek a világ, amikor összepakoltuk az ágyamat, a tálkáimat és gazdianyuval újra loholhattunk hazáig. Régebben is volt, hogy eltűntek egy kis időre, de olyankor kisgazdival voltam meg Carlosszal, a családi vacokban, az mégiscsak könnyebb helyzet volt. De most kisgazdi is messze van, Carlos is, marad a napközi meg a fogyókúra, mert ott azért nem hullanak úgy a jutifalatok, mint otthon.

Az évek során rengeteg élményt gyűjtögettem. Szerencsére a családom tudja, hogy imádok kirándulni és jó alattvalókhoz illően visznek is, ha módjuk van rá. A családi harci szekérrel megyünk legtöbbször, de az idei évben feltűnően sokat buszoztunk és villamosoztunk. Gazdianyunak már nem kell a kis papírdarab az utazáshoz, amit kíváncsi néniknek szokott mutogatni, és mivel felette elszálltak az évek, már nekem sem kell. Nem mondom, hogy odavagyok ezekért az utazásokért, mert ilyenkor mindig a fejemre húznak egy ilyen rácsos izét, amit eleinte nem győztem lekotorni, de már beletörődtem, hogy vannak ilyen fura elvárásaik a kétlábúaknak, azt a kis időt kibírom benne. Meg aztán igazság szerint a célban jó dolog a szabadulás, néha még jutifalat is jár hozzá, már ezért megéri. 

Aztán nemrégiben sikerült a frászt hoznom a családomra, mert egy reggel kidobtam a taccsot, pedig amúgy eddig – ahogy mondani szokás – a vasszöget is vidáman elropogtattam. Aztán még sokszor hánykolódtam. Én csak rosszul éreztem magam, már csak azért is, mert tudom, hogy a lakásban nem illik ilyesmit csinálni, de a kétlábúak valósággal pánikba estek. Újra felemlegették Bezzegjacket, és talán éppen miatta gyorsan el is vittek a legközelebbi állatkórházba. Ahol aztán secc-perc kés alá kerültem. Bélelzáródással műtöttek, pedig le se nyeltem semmit, csak egy vírust, ami nem tudom, mi lehetett, de elég nagy ribilliót okozott odabent. Nem mondom, hogy nem viselt meg a dolog, két nap alatt le is dobtam vagy másfél kilót, de aztán hazaengedtek és onnantól rohamlépésekkel gyógyultam, csak vissza ne kerüljek abba a betegség szagú házba. Itthon meg gazdiék felváltva áradoztak rólam, amiért ilyen nagyszerűen átvészeltem a bajt, meg egy csomó ismeretlen kétlábúról, akik mellettük álltak a bajban. Ha őszinte akarok lenni, éreztem én, hogy a gazdiék nagyon megijedtek. Kicsit sértő is volt, hogy ennyire nem bíztak bennem, hogy nekem egy ilyen ügy meg se kottyan. Hiszen tacskó vagyok, az élniakarás az egyik erősségem, nem véletlenül vadászok le mindenféle leeső falatot, nehogymár az éhenhalás vigyen el. Mondjuk, amikor a gyógyszert akarta jóanyám beadni, akkor azért volt erre esély, mert olyan pankrációba kezdtünk ott kettesben, hogy Hulk Hogan is megirigyelte volna. A gyógyszer végül is elkallódott valahol a nagy igyekezetben, cserébe viszont a nyálam borította a konyhát kb. pult magasságig... és igazság szerint gazdit is. De tanult belőle, többet nem erőszakoskodott. Az igazsághoz tartozik, hogy egy sima fájdalomcsillapítótóról volt szó, úgyhogy lehet, jobban jártam volna, ha engedek az erőszaknak, mert így csak magammal szúrtam ki, de már fedje a feledés édes homálya az esetet.

A szülinapom alkalmából gazdiék nagyobb bevásárlásba kezdtek – na jó, egyébként is vettek volna tápot, de így jobban hangzott. Ezt a tápot legutóbb még Colinom idejében vették, szarvas, lazac és kacsa van benne. Emlékszem, hogy nekem is ízlett. Erre mi van a hatalmas zsákra írva: senior-oknak készült. Oké, Colin a 14 évével tényleg az volt, de én csak 6 éves vagyok és már ezt kell ennem? A pénztárosnő ráadásul megnyugtatta őket, hogy egy hatéves kutya – ha nem munkakutya – akkor már éppen megkezdi senior éveit. És mindezt aznap mondják, amikor két 19 éves tacskóról is hallottam. Ez azért, na ... Most dumáljam ki anyámat, akinek már nem kell buszbérletet vennie? Akkor ő is emberi senior tápot fogyaszt? De állítólag jó lesz ez nekem, mert a hétköznapjaim nem igazán pörgősek és a könnyű koszttól talán néhány dekát is ledobok. (majd ha Te is 😉 ) Kaptam egy zacskó szárított vadlazacot is, ami fantasztikus ropi, erre máris rászoktam, bár mondogatják, hogy olcsóbb lenne, ha magam kapdosnám ki a folyóból, mint a barnamedve, akihez általában hasonlítani szoktak törékeny alkatom folytán. 

Na, nem is szaporítom tovább a szót... hatéves lettem, ez úgyszólván kölyökkor, ha engem kérdezel. Hiszen még a labdázás a kedvenc időtöltésem, ami kifejezetten gyerekjáték, nem? A vírusokat a jövőben igyekszem kerülni, az ugrabugrálás meg ... nos, még egyelőre nem tervezek lemondani a zergeéletmódomról. Pedig az idén januárban már erre is kaptam néhány fejcsóválást egy ortopéd dokitól, de hát az élet csupa kihívás. Nekem is, neki is. Meg anyáméknak is. Most igyekszem úszással megfelelő kondiban tartani magam, minden másra ott a Mastercard. Ez a tv-ben jól hangzik, de gazdiék már figyelmeztettek, hogy a minden más alatt nem feltétlenül az orvosi költségeimet kell érteni. Azért láttátok volna, milyen szemrebbenés nélkül írták alá a műtét előtti beleegyező nyilatkozatot a kórházban. Szerintem egy bankrablást is bevállaltak volna, csak velem minden rendben legyen. De hát így van ez. Amikor hat évvel ezelőtt hajlandó voltam velük menni, az jár némi felelősséggel a részükről is. Eddig nem lehetett rájuk panaszom, remélem, a következő tizenvalahány évben sem lesz  😉 Pacsi, Jamie

Sokszor gondolok rá...

 Sokszor gondolok rá, hogy tíz évvel ezelőtt mennyi minden történt. A férjem sztrókot kapott, ami sokkolta az egész családot, pedig - így utólag visszatekintve - egy viszonylag enyhe formáját szenvedte el. A beszédzavara már a kórházba érésig elmúlt, a szívritmuszavarára is viszonylag hamar rájöttek, elég célirányosan kezelték, ő is akarta a gyógyulást és egy héttel azután, hogy kiengedték, már röppentünk is a kicsi fiunkhoz Angolhonba. Persze az "élmény" nyomot hagyott, mindenféle elsőre meggondolatlanságnak tűnő pótcselekvésbe kezdtünk. Kezdtem. Hiába is próbálnám másra kenni, az értelmi szerző én voltam.

 Ezek egyike volt, hogy lecsaptam egy cuki szálkás tacskó fiúcskára. Goldenre akartam, a férjem meg egy tacskóig volt kompromisszumkész. Persze, ahogy várható volt, szerelem lett első látásra. Minden pillanatunkat kitöltötte a kis szőrmók, akiről akkor még nem tudhattuk, hogy milyen rövidre szabott a közös utunk. Ez a két dolog már éppen elég is lett volna az egész évre, de igazából volt még valami, amibe belevágtam. 

Az addig elkészült és átdolgozott romantikus regényeim kiadásába. Felemás próbálkozás volt, hiszen a magánkiadás, a korlátozott anyagiak nem olyanná formálták ezt az egészet, ahogy eleinte elképzeltem. Nem voltam kész a könyvkiadással kapcsolatos marketing menedzselésére sem. Írni szerettem, az eladás nem igazán érdekelt. Ha a könyveim nem kaptak esélyt az üzletek polcain való megjelenésre, csak az online rendelésre, ez valahogy a kedvemet szegte, még ha igyekeztem nem is gondolni rá. De még írtam rendületlenül, rengeteget dolgoztam a korábbi és a frissen íródott írásaimon. A hangsúly a "még"-en van. 2019-ig tartott ki a lendület, az akkori történések - költői csúsztatással - egy jól induló karriert törtek derékba. Mindenesetre egymás után szembesültem az élet törékenységével és ez sajnos nálam visszafelé sült el. Nem sarkallt még nagyobb lendületre, sőt, ahogy egy gyereknek mondanám, "elvitte a cica a nyelvemet". Többé nem tudtam annyira összeszedni a gondolataimat, hogy egy történet A-ból B-be juttatásának állomásait élvezetes kis morzsákkal gazdagítsam. 

Ennek immár hetedik éve és nem érzem, hogy a gát, amit oly sikeresen építgettem magamban, még ha akaratomon kívül is, olyan áradást tartson vissza, ami képes áttörni ezen a betonnál is keményebb akadályon. Hiányzik! Rettenetesen hiányzik, hogy élményeket szerezzek, beleszőjem őket egy újabb történetbe. Hogy szórakoztassam magam az írással, és ha visszaolvasva nem tagadom meg a soraimat, akkor másokat is szórakoztassak újra. És igazából valósággal megőrjít a tudat, hogy ennek mostanában nem sok esélye van. 

Anyu nyári elhelyezésével kapcsolatban egy reménysugár tör át a felhőkön. Egy kedves barátunk vállalná őt és Jamiet is ugyanabban a "csomagban", akivel nagy barátságban vannak. Én pedig most ettől a lehetőségtől vagyok padlón, mert tisztában vagyok vele, hogy ekkora szívesség mindenféle baráti kapcsolaton túlmutat. Szívem szerint visszautasítanám, mert ez egészen egyszerűen túl sok. Mondhatjátok, hogy nekem semmi se jó... nyilván ebben is van igazság, de nem tudok átlépni a tényen, hogy a segítséget nem onnan kapom, ahonnan várom, hanem onnan, ahonnan az elfogadás is óriási kihívás. 

Nos, csapongok... de úgy érzem, tíz évvel ezelőtt ráléptünk egy lejtőre, ahol néha gyorsabb, néha lassabb tempóval lefelé haladunk. Félek, hogy még nem vagyunk a gödör alján, de ennyi minden után már elképzelni sem merem, mi lehet odalent.