A balatoni teleknek három szomszédja van (apró szépséghiba, hogy telken belül is van szomszéd, erre most inkább nem térek ki, ez is megérne egy önálló posztot, de ha csak rágondolok, elönt az epe, úgyhogy hagyjuk). Az egyik ki tudja miért vette meg a hatalmas házat, mert évente 1-2 hetet tölt itt, szorgos munkával és reménnyel telve, hogy kiadja, de aztán semmi mozgolódás nincs a továbbiakban. A hátsó szomszéd helyi lakos, ezeréves ismeretség, még a szülők laktak itt régebben, bár a "gyerekek" is korunkbeliek mostanra. Az ő tyúkjaikat írtotta az első tacskónk, amíg rá nem jöttek, hogy jobban járnak, ha megnyesik a tollasok szárnyát, mert tyúkhúr ide vagy oda, ami minálunk bőven terem a szezon elején, a tacskó ügyes vadász és bár mindig visszaszolgáltattuk a jószágokat egy üveg bor kíséretében, de ők se ehetnek minden hétvégén tyúkhúslevest. A szomszéd ezen kívül még postagalambokat is tenyészt, akikkel versenyezni szokott (bár, ez lehet, hogy már múltidő, de a galambok még megvannak) és olyankor nekünk takarodó volt be a házba kutyástól, gyerekestől, mert a galambok ne féljenek hazaröppenni.
A harmadik szomszéd az érdekes, mert a szomszédos Ausztriában élő korunkbeli magyar hölgy az utóbbi években igencsak lerobbant, ennek ellenére feszt német juhászkutyát tartott, amit szó szerint kell érteni, mert magától jó távol tartotta, kint a kertben és ha szegénynek játszani támadt kedve a kerítés mentén a mieinkkel, akkor rendre kisüvöltött a házból, hogy KUSS! Ezt mellesleg a kerten belüli szomszéd is gyakran megteszi, úgyhogy nem győzzük meghúzni magunkat, mert itt még örülni is csak visszafogottan szabad. Nekünk. Mert amúgy a többiek hangoskodnak, ahogy a csövön kifér. Jelen esetben ez az említett hölgy kertésze, aki órákig képes a kertben zajongani a mindenféle szerszámaival. Hogy min, azt nem igazán tudom, mert a nagy fenyőktől nem sok minden marad meg a talajon, leginkább tűlevél, de hogy minek brummog fűnyíróval, szegélynyíróval és lombfújóval vagy két órán át, azt a büdös életben nem fogom megérteni. Ugyanakkor a sövénysor, amit annak idején úgy telepített, hogy mi már télesítettük a házat, aztán tavasszal az a látvány fogadott, hogy a kerítés vagy félméterrel beljebb került a telkünkre és a régi helyén ott áll az új tuja-sor. Mamlaszok voltunk, nem reklamáltunk (és a hármasiker-házból egyik tulajdonos sem), így gondolom, az eltulajdonlás az évek múlásával törvényesre változott. Nos, nevezzük őt Ilikének, azóta is uralja a hangulatot. Ha nincs jó passzban, és gyakran nincs, akkor válogatott káromkodásától zeng a környék. Hogy ez a mi fűnyírásunknak szól vagy a saját kutyájának, vagy csak annak, hogy kiesett a kezéből a botja, ritkán derül ki. Néha napokra, hetekre eltűnik, aktuális kutyája egyedül rója a köröket a kertben. Ismerősök jönnek etetni, nagy ritkán megsétáltatni. A szememben ez kimeríti az állatkínzás fogalmát, de még sosem tettem szóvá, mert egészen biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt érkezne a riposzt, főleg a tacskónk kapcsán, aki néha igazán szereti kiereszteni a hangját, amikor idegen kutyások sétálnak a kerítés előtt. Az idén még (hál Istennek) nem láttuk Őnagyságát, sőt a kutyáját sem, pedig vele igazán jóban vagyunk. Valamiért ezek a németjuhászok csípik a tacskókat, régi tapasztalat ez, mert Jackkel és Jamievel is nagy volt a haverság a régi és az új juhász esetében is. Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni (és néha annyira szeretnék!), ez az új kutya is olyan furcsán érkezett tavaly. A réginek ugyanis még októberben semmi baja nem volt, fiatalabb is volt Colinunknál jóval, úgyhogy tavasszal vártuk a vele való találkozást, de aztán meglepetésünkre az akkori kertgondozó elmesélte, hogy új kutya van már, csak féléves koráig iskolában van, majd csak utána hozzák ide a telekre. És egy hét múlva már itt is volt, tehát a félév letelt (én meg utána számoltam, hogy október és március között hány hónap is telt el, nem beszélve az iskolakezdésig eltelő hónapokról)... valahogy nem jött ki a matek. Ez a kis csibész is aranyos, de Brúnót nagyon szerettük és nem szabadulok a gondolattól, hogy a gazdája nem annyira. Nem mintha az új jövevényt jobban kedvelné, még két kedves mondatot nem hallottam odaátról tavaly, csak a "kusst és a qva anyádat". Ez utóbbit most a kertésztől is gyakran, mert a gépei hangosak voltak ugyan, de valamiért állandóan elakadtak.
Na, hát a tegnapi eső miatt beszorultunk a lakásba, ami fűtés híján kicsit kellemetlen volt, de ma újra süt a nap, élvezhetjük a melengető sugarakat meg persze a szomszédból érkező hangzavart. Én nem értem, hogy kéziszerszámok már nem játszanak mostanában csak ezek a dübörgő masinák? Nekünk például még van gereblyénk (többféle is) és csendben guruló fűnyírónk is, amihez nem kell áram, pedig itt aztán van dolog, meg szegélynyíró ollónk, és egyes helyeken elég az is. Azt meg már nem is emlegetem fel, miért kell a fűnek 5 centisnek lenni, miért nem nyílhatnak a kutyatejek, százszorszépek és más tavaszi virágok? De nyilván az én készülékemben van a hiba, hiszen a közelben eladó újépítésű lakokhoz is a kertkapcsolat egy szőnyegnyi műfüvet jelent. Minden másra ott a lekövezett, betonozott pár négyzetméter. De azért kiszabadultunk végre a természetbe... Hát, ja... Mindenesetre most hallgatom kicsit a madarak megkönnyebbült csivitelését, amíg a mester újra erőre nem kap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése