Múlnak a ...

 Múlnak a gyermekévek... ja nem, ez csak egy dalszöveg, viszont múlnak a napok, mit múlnak, rohannak. A minap még Húsvét volt, amikor egyrészt szívbe markolt a hír, hogy Ferenc pápa elment. Magam nem vagyok hívő katolikus, úgy, ahogy egy megkeresztelt embernek talán illenék, nem tartom az egyházi ünnepeket, nem járok misékre, bár, ha részt veszek egy esküvőn vagy temetésen, együtt tudom mormolni az imákat az öreg nénikékkel, mert az emberi elme már csak ilyen, a gyerekkori memoriterek élénkebben élnek, mint a múlt héten sulykolt angol igeidők. Ennél fogva igen csak szivárványos emlékezetem van, az imáktól a mozgalmi dalokon át a hatvanas évek táncdalfesztiváljainak a szövegein túl mindenféle megragadt benne. Ehhez persze kellett életemnek az a szakasza, amikor túl a romantikus agymosó regényeken, kész voltam befogadni mindenféle tudományos értekezést vagy klasszikus szépirodalmat is. Ezért is volt tegnap este nagy élmény a Géniusz adása, ahol a két - amúgy zseni - férfiember egyike sem tudta a választ, én meg igen. Jó, hát egy csomó más dologban persze ők voltak az okosok, de azért ez egy igazi - hogy is mondják ezt mostanában? - flow élmény volt, hogy na, még nem hülyültem el teljesen, pedig az utóbbi időben ehhez minden adott volt (és még mindig az). 

Szóval, még a minap itt néztük a váltakozva, hol csöpörgő esőben, hol ragyogó napfényben buján zöldellő kertet, amiből rohadtul hiányoztak az unokák. Felemlegettük a covidos karantén időszakát, amikor az egész nyarat itt töltöttük a nagyobbik fiamékkal és ennél szebb nyaram csak akkor lett volna, ha a kicsi is itt lett volna a családjával. Érdekes, hogy adott helyzetben miben látja az agy a nyereséget. Nem voltunk betegek, együtt voltunk és imádtuk ezt az időszakot. Ez maradt meg róla. Meg persze a "hála", hogy pont ebben a pár hónapban nem voltunk padlón anyagilag és megtehettük, hogy örülünk a kényszerpihenőnek. 

Na... de odahaza tele vagyok feladattal, a nyári unokázásra készülés jegyében, anyu elhelyezése, kisfiam kedvenc túrabakancsának talpalása, napi feladatok, orvososdi és nem utolsósorban legjobb barátnő születésnapja. Február 1-én anyut felvették az otthonba... és lemondtuk, mert az egy erdőben van, az erdőben egerek, amik majd bejönnek a szobájába. Megadtam magam. Tudom, én vagyok a hülye. Ha magamtól nem tudnám, azóta már többen megsimogatták a buksimat, köztük gondozónők is, hogy talán nem volt ez egy eléggé átgondolt lépés. Nyilván, ha az embernek nem két hete van a beköltözés előtti feladatok lebonyolítására, a mama meggyőzésére, saját lelkiismerettel való csatározásra és más effélékre, ha akkor mondanak olyan okosságokat, amiket csak most utólag, akkor nem hozom meg ezt a mára totális hibának minősülő lépést. De ezzel a várólistás dologgal is az van, hogy amolyan derült égből villámcsapásként érkezik az értesítés. Nem havonta, kéthavonta egy levéllel, amiben tájékoztatnak az éppen aktuális helyezésről a sorban, hanem csak amikor már lépni is kell. És ez mellbeverő tud lenni, bármennyire várod. Most meg verem a falba a fejem, mert esély sincs a végleges elhelyezésre júliusig, viszont gondoskodni kellene róla, hogy amíg én az unokákkal futkorászok, ő biztonságban legyen. Eddig mindig ősszel léptünk, most kényszerhelyzetben vagyunk, hogy júliusban menjünk és persze ez az időszak, amikor mindenki szeretné a szerettét lepasszolni néhány hétre legalább. Röviden, eddig csak falakba ütköztem a keresgéléssel. Ez megrémiszt, mert az egész egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ne lehessek a távolba szakadt gyerekemmel élete egyik nagy pillanatában. De a megoldásnak eddig még az esélyét sem látom a távolban. És múlnak a napok, gyors egymásutánban, lopva az esélyből.

Az ünnepek alatt sikerült elkapnom a család többi tagjától a köhögést, ami jó szokás szerint engem csinál ki a legjobban, nyilván azért, mert még mentálisan is én vagyok a legvédtelenebb a tengernyi agyzsibbasztó gondolat közepette. A fájdalom már múlóban, a maroknyi Lizinnek köszönhetően még a herpesz sem olyan gáz, mint máskor, az éjszakák is egyre csendesebbek, de cserébe olyan füzúgásom van, hogy szinte belesüketülök. Ami már egy fokkal jobb, bár, idegesítőbb, mint amikor teljesen süket voltam a jobb fülemre. Persze, orvoshoz kéne menni ezzel is, de kihez, mikor, aki érdemben segíteni is tudna? Keresem a megoldást, elvileg nem kell beutaló, reggel 8-tól van rendelés a Kútvölgyiben. Valószínűleg ott kezdem majd a hetet. 

A hűtőszekrénnyel a kedves hangú szerelő eddig csak kétszer vert át. Múlt héten azt mondta, nem baj, mikor érünk le csütörtökön, majd hív és jön. Nos, nem hívott, nem jött, elérhetetlen volt. Pénteken reggel rajtaütésszerűen felhívtam, nem számított rá, felvette 😉, szabadkozott, hogy nem akart későn zavarni, de majd aznap hív és jön. Szerintetek? Nem baj, ha nem tud vagy akar jönni, csak mondja meg, mert ennél ótvarabb dolog, mint reménykedve várni, kevés van. A klímaszerelő dettó. Úgyhogy innen üzenem, ha valakinek még továbbtanulás előtt álló gyerkőcei vannak, ne jogásznak, doktornak, egyebeknek taníttassa, hanem szakmát adjon a kezébe, attól lesz király. Vagy ha nem is, legalább az otthoni dolgaikkal nem lesznek kiszolgáltatott helyzetben. 

Tegnap amúgy is a zabszem a fenekünkbe szorult, mert a kutya megint hányni kezdett, ami legutóbb is 450 ezerbe került. De aztán jobban belegondolva csak a barátoktól kapott kacsa-töpörtyű lehetett a ludas, hiszen a műtét után is zsírmentes diétán volt, mi meg merő szeretetből megmérgeztük egy kis tömény zsírral. Mondom, hogy nem vagyunk normálisak. Mára a helyzet normalizálódott, mi igyekszünk erősek maradni a könyörgő kiskutyaszemek láttán, bár, nem könnyű. 

Ma ajándékot "bontogatunk" majd délután. A napközitől, ahova a négylábú kutyagyerek jár, karácsonyi ajándékként egy fotózást kaptunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem az a klasszikus drága program ez, amikor családi fotózás zajlik műtermi körülmények között. Nem. Kb. tízperces időközönként kerülnek a delikvensek a fotóslány elé, aki leginkább mozgásban "lövi" őket, bár, lehet pózolós képeket is kérni. Kíváncsi leszek az eredményre, hiszen mi magunk is elég sok és elég jó képet gyártottunk már a családi kedvencről, de emlékszem, hogy a kutyaiskolában is készült róla pár kép amolyan profi ágyúcsővel és azok azért még a nagy teljesítményű telefonos képnél is nagyobbat szóltak. 

Szóval, előttem két-három nap az intézkedésre, aztán megint négynapos hétvége. Szívem szerint már itt maradnék a telken, de amíg nincs megnyugtató hírem anyu elhelyezéséről, addig minden hétvégén újra és újra össze kell pakolni a házat és bezárni (okulva a lakókocsit ért inzultusból, ugyebár). A takarítást meg ne is mondjam, mert a távol töltött pár nap alatt olyan pókháló képes megjelenni a sarkokban, mint egy kísértetkastélyban. De addig, amíg legalább két hetet nem töltünk itt helyben, egész egyszerűen nem vagyok hajlandó megszakadni a pucoválásban. Mert a múló évek bizony ezt is magukkal hozták. Régen egy ilyen alaposabb takarítást két óra alatt letudtam, utána ittam egy koktélt és élveztem a jól végzett munka örömét és fáradtságát. Most ennyi idő alatt csak azok a helyek kerülnek sorra, ahol "a papok táncolnak" és bár a fáradtságot most is érzem, az elégedettséget már kevésbé. Még szerencse, hogy ebből amúgy a családban senki nem csinál problémát. Az illető tudja, hogy akkor a kezébe nyomom a porrongyot és lehet csinálni. 

Az idei évnek egyébként lenne egy régóta esedékes és igencsak fejünkre növő munkája. Ki se találnád, egy villanyszerelő kellene hozzá, aki az egész házat gatyába rázná a hetevenes évek után a mai kor szellemével járó kihívásoknak megfelelően. Röviden: kevesebb hosszabbító és több földelt konnektor. A munka nem egyszerű, nyilván a számla is húsba vágó lesz, de vannak dolgok, amik elsőként a biztonság, másrészt a kényelem okán már nem halogathatóak. Jelöltem már van, csak az illető még nem tud róla, mert ahhoz azért előbb tucatnyi más dolgot kellene már kipipálni. 

Na, mai szómenésemet itt alkalmasint megakasztom. Egyrészt elfelejtettem, miről is akartam írni a hajnali derengésben, másrészt lassan itt az ideje, hogy az ebéddel kezdjek bíbelődni. Szép vasárnap délutánt mindannyiunknak! Itt végre a nap is kisütött már reggel. Világos, ha haza kell menni, azonnal megjön a jóidő is.