Vagyogatok...

 Hát, ezt kár is lenne tagadni, mostanában nem jelen vagyok, csak vagyogatok. Az még a viccesebb oka, hogy a barátnőm időnként a fejemből írja ki a gondolatokat, úgyhogy én már nem is érzem lejegyzésre érdemesnek őket. Már sokszor nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon egy húron rezonálunk, így ebben nincs is semmi meglepő. Nagyjából hasonló élethelyzetben is vagyunk, amit persze napi rendszerességgel beszélünk meg egymással. Leginkább olyankor, amikor valamelyikünk feje éppen füstöl. De egy megértő barátnővel való traccsolás (ahogy a párom minősíti ezeket a terápiás üléseket) után már tényleg nem érzem szükségét, hogy a magam terápiájaként leírjam mindazt, ami már elhangzott. Mostanában úgysem vidám gondolatok ezek. Ma reggel is leültem a gép elé, hogy siránkozzak egy kicsit, de aztán pittyent a telefon és elolvastam az ő bejegyzését. Már csak vigyorogni tudtam (jellemző, hogy egymás kínján is már röhögcsélünk, igyekezve megtalálni a napi szélmalomharcban az abszurdat), mert tényleg pont ezek jártak a fejemben. Hogy ugyan szerencsés vagyok, hogy megértem ezt a kort (ami amúgy Még Nem Kor!), és ha egyszer jönne végre egy ellenőr a buszon, akkor reményeim szerint elkérné a személyimet, hogy bebizonyíthassam, jogosult vagyok már az ingyenes utazásra. De ettől még recsegek_ropogok, és pontosan olyan vagyok, mint a humoristák, akik viccelődve mondogatják magukról, hogy akinek ebben a korban nem fáj semmi, az már nem is él. 

Momentán éppen a derekam viccel velem, amikor minden előjel nélkül csak úgy beleszurkál. Tudom már vagy tíz éve, hogy a 4-5-ös csigolyám táján van egy gerincsérvem, voltam is vele szakembernél, kaptam kezelést és enyhet, aminek a szavatossága - úgy tűnik - mostanában jár le. Ő a térdével kínlódott, úgyhogy amolyan szimpátiafájásként én is ántikáltam egy kicsit. De mind a ketten tudjuk, hogy a bajainknak csak egy eléggé elenyésző része a kor adománya, a többit a testünk jelzésre használja, amolyan "figyeljen már rám is valaki"- típusú fájdalmak ezek. Bonyolult és veszélyes dolog az elme, mert ha tiltakozni akar (és Te elfojtani ezt a tiltakozást), akkor más utat talál magának a kinyilatkoztatásra. Köhögést, sántikálást vagy akár egy derekas derékfájást. 

Korábban szélesvásznú ígérettel nyilatkoztam itt, hogy digitális detox-ba vonulok, ami alatt persze elsősorban a politikai hírektől való önmagtartóztatást értettem. Ugyanis a mindennapi híradóktól és az azokkal kapcsolatos tehetetlen érzésektől már komoly idegfeszültséget tapasztaltam magamon, ami úgy hiányzott a mindennapi problémák mellé, mint üveges tótnak a hanyattesés. A dolog egy ideig működött is, de aztán a hétköznapok szép lassan visszaszivárogtak a híroldalakkal együtt és már megint úgy érzem, jó lenne elvonulni a kerekerdő mélyére, az sem baj, ha nem mézeskalács házikó lesz az új otthonom, csak ember ne nyissa rám az ajtót, amíg én nem akarom. Nem megyek bele részletekbe, de olyan szinten elkeserítő szembesülni országunk lakosságának egy részével (és rettegek, hogy mekkora tömegről beszélünk), hogy tényleg csak egy lakatlan sziget tűnik ideális megoldásnak az ép eszem megőrzéséhez. Ami még ennél is kiborítóbb, az az, hogy esélytelen kívül kerülni az Életnek becézett mindennapokon. Hagyjuk is!

A Facen se kellene sokat barangolnom, mert csak ontja az emlékeket Colinról és Jackről, a barátnőmmel tett kirándulásokról, csomó kedves és megismételhetetlen pillanatról. Ezek meg csak azt juttatják eszembe, hogy pillanatnyilag egy hétre nem nagyon tudok előre tervezni, nemhogy utazásra, kirándulásra. Hogy bármennyire is vágynék még egy kutyára (mert úgy volt tökéletes, amikor ketten voltak), de az életem úgy alakult, hogy erről fájó szívvel, de józan ésszel Le Kell Mondanom!

És ontja mások emlékeit is, akik közeli ismerőseim, és ők élik azt az időskort, amit én képzeltem el magamnak. Unokákkal, utazásokkal, élményekkel. Irigykedem és már a puszta kifejezés is rosszul esik. Sosem voltam irigy, most mégis megkeseredik a számban a stresszevés közben majszolt csoki is, amikor azt látom, másoknak mit tartogat az élet. Írok is gyorsan a hivatalnak, érdeklődöm, hogy a nyárra már szabadabban tervezhetünk-e vagy ... Vagy bizony. 9. helyről nem előre léptünk, hanem vissza a 11.-re. Mert ilyen is van, pedig erre álmomban sem gondoltam. Kezdhetem futni a kötelező köröket, drukkolni, hogy sikerrel járok-e, és a végén egy kicsit keserű szájízzel indulhatok (indulhatok?) nyár közepén az unokákhoz. Sokszor érzem úgy, hogy lelketlen vagyok, amiért várom és vágyom a szabadságot, ezt se könnyíti meg a helyzet elviselését. A párom még nehezebben éli meg a máris hosszúra nyúlt kényszerű összezártságot az anyóssal, fel sem róhatom neki, hiszen én sem rajongtam annak idején a drága mamával töltött időkért. Ilyenkor éppen arra neheztelek, aki a legkevésbé sem tehet az egészről. A reklámokban csupa mosoly családok ülik körül az asztalt, a nagyi bevesz egy étvágyjavítót és a mosoly még szélesebb lesz. A valóság egy cseppet más. A nagyi amolyan szobanövényként él közöttünk, a való világtól eltávolodva, de amúgy szerencsére egészségesen. Úgyhogy a helyzet lehetne rosszabb is. Néha arra gondolok, mi lesz, ha velem történik valami? Manapság egyetlen orvosi jótanács létezik: kerülje a stresszt! Aham, és akkor legyen szíves a heti lottó ötös számait is megsúgni, és onnantól Isten bizony, kerülni is fogom. 

A nyúl jön, de a Húsvét csak a gond. Együnk sonkát (mint amúgy az évben bármikor), főtt tojást és tavaszi zöldségeket. De a mamának vagy nincs étvágya vagy rágós a falat, vagy ... mindig van valami. És nincsenek itt az unokák sem, hogy keresgéljék a kertben a tojásokat. Hogy az ajándékaim sem kapják meg, arról már keseregtem ezen az oldalon. A vallási oldalát már rég nem éljük meg. De a nyúl jön. Lehet, Jamiet ráeresztem.

Na, mint ahogy a címben is mondtam, vagyogatok. És rohadtul vágyom rá, hogy egyszer már lehessek is, úgy élettel tele.