Biztosítáááás...

 Ma volt a napja, hogy tettem egy próbát a nyaraló biztosítójánál, vajon a lakókocsit ért inzultus után jár-e valamennyi kártérítés, ha már sok-sok éve tetemes összeget fizetünk anélkül, hogy valamire fizettek volna. Naív vagyok? Én is tudom. Ugyan volt egy olyan tétel a szerződésünkben, hogy a "szabadban tárolt vagyontárgyak kára és vandalizmus", de persze a lakókocsira ez PONT NEM vonatkozik, hiszen arra lehet kiegészítő biztosítást kötni. De ha jobban belegondol, mereng el az ifjú hölgy a vonal másik végén, csak akkor, ha a lakókocsi az állandóan bejelentett lakcímemen tartózkodik. Hát, nem, ez egy olyan tárgy, amit egyrészt a szabadban tárolok, másrészt lakhatnék a nyóckerben és ott végképp nem tudnám hova tenni, de nyilván egy társasház kertjében sem örülnének a lakótársak, ha ott ácsorogna egész évben, csak néhány hétre rángatnám le a Balatonra (ha már messzebbre nem is mennénk vele). Ráadásul éppen az ilyen "kihasználatlansága" miatt vonattuk ki a forgalomból, úgyhogy akkor se húzkodhatnám, ha akarnám, akkor sem, ha amúgy műszakilag erre alkalmas is. Tehát a telken álló szabadban tárolt vagyontárgy rongálása fedezetlen, ha azt lakókocsinak hívják. 

Mellesleg régi fájdalmam, hogy ha a biciklit a kertben a falnak támasztva tárolom, és egy éjjel ellopják, akkor bejelenthetem. Ha viszont a sufniban volt, aminek nincs kiegészítő biztosítása és nincs rajta biztonsági zár, csak egy lakat, akkor ... széttárt kezek a vonal túlsó végén. Agyam eldobom, de tényleg. 

Tulajdonképpen magamat utálom, amiért újra és újra beleesek a biztosítók csapdájába, akik a megkötéskor a csillagos eget is megígérik, aztán az apróbetűs részre hivatkozva később csak sajnálkozva csóválják a fejüket. De ember legyen a talpán, akinek minden rajzszög eszébe jut, amikor egy szerződést megújít vagy megköt velük. Otthon a nagyszoba fölötti 8 négyzetméternyi plafonra nincs kiegészítő biztosításom, ahol a ház tetejének egy lapostetős része van. Naná, hogy ott áztunk be. Szerintetek? Kiegészítő biztosítás kellett volna lapostetőre is. Lapostetűre esetleg nem? 

Na jó, nem morgok, igazából csak beteljesült a várakozásom. Csak az bánt, hogy amíg ez a rossz szomszédság itt telken belül érint, addig kényszerhelyzetben vagyok, hogy a biztosítónak fizessek, mint a köles, mert az ördög és a szomszéd nem alszik. 

Végre a szabadban!

 A balatoni teleknek három szomszédja van (apró szépséghiba, hogy telken belül is van szomszéd, erre most inkább nem térek ki, ez is megérne egy önálló posztot, de ha csak rágondolok, elönt az epe, úgyhogy hagyjuk). Az egyik ki tudja miért vette meg a hatalmas házat, mert évente 1-2 hetet tölt itt, szorgos munkával és reménnyel telve, hogy kiadja, de aztán semmi mozgolódás nincs a továbbiakban. A hátsó szomszéd helyi lakos, ezeréves ismeretség, még a szülők laktak itt régebben, bár a "gyerekek" is korunkbeliek mostanra. Az ő tyúkjaikat írtotta az első tacskónk, amíg rá nem jöttek, hogy jobban járnak, ha megnyesik a tollasok szárnyát, mert tyúkhúr ide vagy oda, ami minálunk bőven terem a szezon elején, a tacskó ügyes vadász és bár mindig visszaszolgáltattuk a jószágokat egy üveg bor kíséretében, de ők se ehetnek minden hétvégén tyúkhúslevest. A szomszéd ezen kívül még postagalambokat is tenyészt, akikkel versenyezni szokott (bár, ez lehet, hogy már múltidő, de a galambok még megvannak) és olyankor nekünk takarodó volt be a házba kutyástól, gyerekestől, mert a galambok ne féljenek hazaröppenni. 

A harmadik szomszéd az érdekes, mert a szomszédos Ausztriában élő korunkbeli magyar hölgy az utóbbi években igencsak lerobbant, ennek ellenére feszt német juhászkutyát tartott, amit szó szerint kell érteni, mert magától jó távol tartotta, kint a kertben és ha szegénynek játszani támadt kedve a kerítés mentén a mieinkkel, akkor rendre kisüvöltött a házból, hogy KUSS! Ezt mellesleg a kerten belüli szomszéd is gyakran megteszi, úgyhogy nem győzzük meghúzni magunkat, mert itt még örülni is csak visszafogottan szabad. Nekünk. Mert amúgy a többiek hangoskodnak, ahogy a csövön kifér. Jelen esetben ez az említett hölgy kertésze, aki órákig képes a kertben zajongani a mindenféle szerszámaival. Hogy min, azt nem igazán tudom, mert a nagy fenyőktől nem sok minden marad meg a talajon, leginkább tűlevél, de hogy minek brummog fűnyíróval, szegélynyíróval és lombfújóval vagy két órán át, azt a büdös életben nem fogom megérteni. Ugyanakkor a sövénysor, amit annak idején úgy telepített, hogy mi már télesítettük a házat, aztán tavasszal az a látvány fogadott, hogy a kerítés vagy félméterrel beljebb került a telkünkre és a régi helyén ott áll az új tuja-sor. Mamlaszok voltunk, nem reklamáltunk (és a hármasiker-házból egyik tulajdonos sem), így gondolom, az eltulajdonlás az évek múlásával törvényesre változott. Nos, nevezzük őt Ilikének, azóta is uralja a hangulatot. Ha nincs jó passzban, és gyakran nincs, akkor válogatott káromkodásától zeng a környék. Hogy ez a mi fűnyírásunknak szól vagy a saját kutyájának, vagy csak annak, hogy kiesett a kezéből a botja, ritkán derül ki. Néha napokra, hetekre eltűnik, aktuális kutyája egyedül rója a köröket a kertben. Ismerősök jönnek etetni, nagy ritkán megsétáltatni. A szememben ez kimeríti az állatkínzás fogalmát, de még sosem tettem szóvá, mert egészen biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt érkezne a riposzt, főleg a tacskónk kapcsán, aki néha igazán szereti kiereszteni a hangját, amikor idegen kutyások sétálnak a kerítés előtt. Az idén még (hál Istennek) nem láttuk Őnagyságát, sőt a kutyáját sem, pedig vele igazán jóban vagyunk. Valamiért ezek a németjuhászok csípik a tacskókat, régi tapasztalat ez, mert Jackkel és Jamievel is nagy volt a haverság a régi és az új juhász esetében is. Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni (és néha annyira szeretnék!), ez az új kutya is olyan furcsán érkezett tavaly. A réginek ugyanis még októberben semmi baja nem volt, fiatalabb is volt Colinunknál jóval, úgyhogy tavasszal vártuk a vele való találkozást, de aztán meglepetésünkre az akkori kertgondozó elmesélte, hogy új kutya van már, csak féléves koráig iskolában van, majd csak utána hozzák ide a telekre. És egy hét múlva már itt is volt, tehát a félév letelt (én meg utána számoltam, hogy október és március között hány hónap is telt el, nem beszélve az iskolakezdésig eltelő hónapokról)... valahogy nem jött ki a matek. Ez a kis csibész is aranyos, de Brúnót nagyon szerettük és nem szabadulok a gondolattól, hogy a gazdája nem annyira. Nem mintha az új jövevényt jobban kedvelné, még két kedves mondatot nem hallottam odaátról tavaly, csak a "kusst és a qva anyádat". Ez utóbbit most a kertésztől is gyakran, mert a gépei hangosak voltak ugyan, de valamiért állandóan elakadtak. 

Na, hát a tegnapi eső miatt beszorultunk a lakásba, ami fűtés híján kicsit kellemetlen volt, de ma újra süt a nap, élvezhetjük a melengető sugarakat meg persze a szomszédból érkező hangzavart. Én nem értem, hogy kéziszerszámok már nem játszanak mostanában csak ezek a dübörgő masinák? Nekünk például még van gereblyénk (többféle is) és csendben guruló fűnyírónk is, amihez nem kell áram, pedig itt aztán van dolog, meg szegélynyíró ollónk, és egyes helyeken elég az is. Azt meg már nem is emlegetem fel, miért kell a fűnek 5 centisnek lenni, miért nem nyílhatnak a kutyatejek, százszorszépek és más tavaszi virágok? De nyilván az én készülékemben van a hiba, hiszen a közelben eladó újépítésű lakokhoz is a kertkapcsolat egy szőnyegnyi műfüvet jelent. Minden másra ott a lekövezett, betonozott pár négyzetméter. De azért kiszabadultunk végre a természetbe... Hát, ja... Mindenesetre most hallgatom kicsit a madarak megkönnyebbült csivitelését, amíg a mester újra erőre nem kap. 

Múlnak a gyermekévek

 Mármint a mieink. És már nem is annyira gyermekévek ezek. Ami egészen bizonyos, hogy nem is múlnak, szép lassan, megfontoltan, ahogy a mi korunkban az illene, hanem repülnek. Mostanában már a szerencsésebbek is éreznek itt-ott egy kis sajgást reggelente, meg úgy általában minden mozdulatnál, de még örülünk is neki, hiszen ezek nem számítanak, csak nagyobb bajok ne jöjjenek, csak kórházba ne kerüljün k, vagy ahogy Hadházy Laci mondja: dehogy megyek orvoshoz, megvizsgál, talál valamit és a végén még elkapom. Ma a barátnőm orvoshoz ment, nem egészen önszántából, inkább csak vigyáz magára, ami a mások iránti elköteleződéseit tekintve elengedhetetlen, mert majd az öt ujjam is kéne hozzá, hogy a rászorulókat felsoroljam. De a lényeg, hogy a vizsgálatot végző doktornő feltett egy kérdést: Nem szed valami gyógynövényt huzamosabb ideje? És a kérdésnek volt némi felhangja. 

Na, itt állt meg benne és így utólag bennem is a kanál. Merthogy más sem ömlik ránk a tv-ből, a világhálóról, hogy az örökélet záloga a gyógynövény, vedd, szedd és a balta se fog. Már régebben is morogtam a gyógyszer és a táplálékkiegészítő lobby okán, mert rohadtul veszélyesnek érzem, hogy kontrollálatlanul beszélnek rá mindenféle szerre, hogy majd attól milyen jó lesz. Nekik. Mert már az ára is eleve egy rablás, de hogy kivizsgálás nélkül szuggerálják beléd, hogy szedjél zöldkagylót ipari mennyiségben, meg kollagént, meg ilyen vitamint, meg olyan valamit. De hogy ezek esetleg egymáshoz és az alapbetegségekre felírt gyógyszerekhez hogyan is viszonyulnak, mennyi ideig tanácsos szedni (van, aki holtodiglan esküszik rá), kinek nem javallott és más hasonló kérdések fel sem merülnek az enyhülésre vágyó páciens fejében. Igen, az őseink is sok gyógynövényt ismertek, alkalmaztak. A hangsúly az "ismertek"-en van. Mi csak a reklámokból ismerjük őket, de hát adtak ott el már nagyobb disznóságokat is. Igazából még az interneten való kutakodás sem adja meg a tudás hatalmát. Visszatérve az őseinkre, egészen biztos vagyok benne, hogy nem szedtek ilyen szereket hónapokon, netán éveken keresztül, csak akkor, ha a szervezetüknek szüksége volt rá. 

A magam részéről a másik véglet vagyok. Aki még azt sem szedi be szívesen, amit orvos ír fel és konkrét bajra előírt készítmény. Ez sem jó, tudom. Néha magam is elcsábulok, hogy tőzegáfonya teát igyak napokon keresztül, vagy a herpesz közeledtét érezve bekapkodjam a Lizin C-t, de még egy stroke-előszobás, hivatalos nevén iszkémiás attack után sem vagyok képes bízni az örökéletre szedett ASA protektben. Nézem a férjemet, aki maroknyi bogyót szed be minden reggel, ismét Hadházyt idézve: szívre, érre, vérre, cerkára... az ő döntése. Volt már olyan gyógyszere, amire a felíró orvos javasolta, hogy csináltasson meg inkább egy műtétet, hogy azt a bizonyos bogyót ne kelljen huzamosabb ideig szednie, mert az adott problémára nagyon jó, de közben hazavág a szervezetben egy csomó mást. 

Nem is tudom, hova akarok kilyukadni ezzel a szócsépléssel. De igazából csak oda, hogy óvatosan ezzel a sok gyógynövénnyel és egyebekkel. Senki ne szedjen csak azért, mert ebben a korban már "illik". Különben is milyen korban? Hiszen még épp csak múlnak a gyermekévek.

A vagyogatás új szintet lépett

 Legutóbbi (és egyben idei első) balatoni kirándulásunk alkalmával kiderült, hogy betojt a még második életévét sem megélt klímaberendezés. Csak egy darab van, azzal se hűtünk soha, őszi és vagy tavaszi  hónapok hűvös estéin melegünk mellette. Melegedtünk. Felhívtuk a szerelőt, aki felrakta a falra. Szigorúan hétfőn, hétvégén nem zavarkodunk, bármennyire is kockára fagyott a valagunk a télen áthűlt házban. Mondom neki, hibaüzenete: L3. Kérdi ő, hogy "ki halt meg?" Mert ő most vezet és momentán fogalma sincs, mit jelent ez a kód. Baszki, nekünk se sokat jelentett, amíg ki nem kerestük az internet mély bugyrából, de neked elvileg ez a szakmád, te beszéltél rá erre a típusra. Álmodból felkeltve tudnod kellene, mi és miért jelez ezen az átokverte ketyerén. Mondom neki, hogy a google a barátunk és ő azt mondta, a külső ventillátornak van valami problémája. Ja, jó, akkor biztos méhek építettek a ventillátorra fészket, esetleg valami más, de neki most munkája tengernyi, nincs érkezése ezzel foglalkozni. Megoldjuk, csak mondjon egy időpontot, hogy a lassan melegedő tavaszban is tudjuk élvezni a telket, ha már van és ha már alaposan felemelték a rá vonatkozó helyi adót is. Na jó, legyen április 14, hétfő. Legyen! A dolgot hangyányit árnyalja, hogy a nagyobbik fiam éppen ideiglenesen a honban tartózkodik, elsősorban vele töltünk időt, de éppen elutazik, úgyhogy vasárnap irány a telek. A nagyi ugyan köhög, mint egy végstádiumos copd-os beteg, de mindannyian tudjuk, hogy nincs nagy baj, mert a férjem éppen meggyógyult a köhögésből, nyilván átadta a nagyinak, majd elmúlik nála is, ha kellő mennyiségű ACC-t ivott a lelkem. A korábban használt és a klíma beköltözése után mélyen elpakolt gázkályhát is előbányásszuk, megfagyni nem fogunk, akkor sem, ha a nagyi folyamatosan ezt vizionálja. Igazából még egy elektromos kandalló is megbújik a tv alatt, akár őt is beizzíthatjuk, bár, akkor garantáltan letekeri a villanyórát. És eljő végre a hétfő, amiért a ház ura szabadságon maradt és várjuk a szerelőt, aki délután meg is érkezik és nagyjából félórányi próbálkozás után széttárja a karját. Háááát, akár a külső egységnek ez a része halt meg, de az nincs raktáron, ha megrendeli, az is pár hét, meg mire neki ideje lesz újra kijönni. És akkor még kiderülhet, hogy nem is az a baj, hanem más...  Igazából örülök, hogy nem orvos, nem tanár, bár egy villamossági szakember is okozhat életveszélyt. 

Úgyhogy itt állunk április derekán, a húsvéti ünnepek előtt egy lassan felmelegedő házban. Ha csak rólunk lenne szó, még buli is lenne, évekig ilyen időben "vészeltük át" az első heteket, a kutya éjszakánként hozzánk bújik, még melegünk is van, de most itt az anyu a 88 évével, aki még a plusz 30 fokban is képes kabátban ücsörögni az árnyékban. Ő konkrétan a fagyhalál szélén érzi magát, még ha a valóságban ettől fényévekre is van. Hétvégére vendégeket is várunk, még jó, hogy ők egyébként a saját hálózsákjaikkal érkeznek. Igyekszem jópofát vágni a dolgokhoz, bár még fogalmam sincs, mibe fog ez az új melepetés fájni, de ez az idei év már annyi problémát hozott, hogy máskor egy évtizedre is elég lenne. Fogalmam sincs, mi lenne a megoldás a túléléshez. A probléma ugyanis sokak szemében még csak nem is probléma.. De én már megtanultam a mások problémáit is megértéssel fogadni, akkor is, ha azok az én szememben nem azok. Reménykedem, hogy én is ilyen megértésre találok. Ugyanis az nem is lehet vita tárgya, hogy mindenkinek a maga problémája a legütősebb. Két éve élve vagyunk eltemetve a mamával, akinek ez a helyzet már-már ideális, mi meg egymást marjuk, ahogy milliméterről milliméterre kopik az idegrendszerünk. A múltkori gyomrost, a listán való visszalépésről még meg sem tudtam emészteni. Ez a klímás vacakolás most attól is megfosztott, hogy otthon lehessek és kezdhessem intézni legalább az ideiglenes elhelyezését, ha látni akarom a nyáron az unokáimat. Rémálmaimban pont ez a kimaradt egy hét hiúsítja meg a sikeres keresgélést. Hiszen ahogy az április pillanatok alatt elért minket, úgy a július is itt kopogtat már az ajtóban. 

De már megint elkalandoztam. A Húsvét érkezik. Didergünk majd a hidegben, az unokákra gondolunk, akik akár itt is szaladgálhatnának a kertben apró színes tojásokra vadászva, de még a nyomorult mesekönyvek se juthattak el hozzájuk. Oké, ezen se akarom már rágni magam. Higgyétek el, nem könnyű! És akkor felkolbászolok a netre, látom a "bátorakat", akik a gránitszilárdságút erőszakolják meg sokadszorra és konkrétan az élettől megy el a kedvem. Ettől az élettől, nem a Lamborghinis, Guccis, luxusszállodás szelfizős élettől, csak ettől a teljesen hétköznapitól, a földhözragadt problémáimmal.  

Vagyogatok...

 Hát, ezt kár is lenne tagadni, mostanában nem jelen vagyok, csak vagyogatok. Az még a viccesebb oka, hogy a barátnőm időnként a fejemből írja ki a gondolatokat, úgyhogy én már nem is érzem lejegyzésre érdemesnek őket. Már sokszor nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon egy húron rezonálunk, így ebben nincs is semmi meglepő. Nagyjából hasonló élethelyzetben is vagyunk, amit persze napi rendszerességgel beszélünk meg egymással. Leginkább olyankor, amikor valamelyikünk feje éppen füstöl. De egy megértő barátnővel való traccsolás (ahogy a párom minősíti ezeket a terápiás üléseket) után már tényleg nem érzem szükségét, hogy a magam terápiájaként leírjam mindazt, ami már elhangzott. Mostanában úgysem vidám gondolatok ezek. Ma reggel is leültem a gép elé, hogy siránkozzak egy kicsit, de aztán pittyent a telefon és elolvastam az ő bejegyzését. Már csak vigyorogni tudtam (jellemző, hogy egymás kínján is már röhögcsélünk, igyekezve megtalálni a napi szélmalomharcban az abszurdat), mert tényleg pont ezek jártak a fejemben. Hogy ugyan szerencsés vagyok, hogy megértem ezt a kort (ami amúgy Még Nem Kor!), és ha egyszer jönne végre egy ellenőr a buszon, akkor reményeim szerint elkérné a személyimet, hogy bebizonyíthassam, jogosult vagyok már az ingyenes utazásra. De ettől még recsegek_ropogok, és pontosan olyan vagyok, mint a humoristák, akik viccelődve mondogatják magukról, hogy akinek ebben a korban nem fáj semmi, az már nem is él. 

Momentán éppen a derekam viccel velem, amikor minden előjel nélkül csak úgy beleszurkál. Tudom már vagy tíz éve, hogy a 4-5-ös csigolyám táján van egy gerincsérvem, voltam is vele szakembernél, kaptam kezelést és enyhet, aminek a szavatossága - úgy tűnik - mostanában jár le. Ő a térdével kínlódott, úgyhogy amolyan szimpátiafájásként én is ántikáltam egy kicsit. De mind a ketten tudjuk, hogy a bajainknak csak egy eléggé elenyésző része a kor adománya, a többit a testünk jelzésre használja, amolyan "figyeljen már rám is valaki"- típusú fájdalmak ezek. Bonyolult és veszélyes dolog az elme, mert ha tiltakozni akar (és Te elfojtani ezt a tiltakozást), akkor más utat talál magának a kinyilatkoztatásra. Köhögést, sántikálást vagy akár egy derekas derékfájást. 

Korábban szélesvásznú ígérettel nyilatkoztam itt, hogy digitális detox-ba vonulok, ami alatt persze elsősorban a politikai hírektől való önmagtartóztatást értettem. Ugyanis a mindennapi híradóktól és az azokkal kapcsolatos tehetetlen érzésektől már komoly idegfeszültséget tapasztaltam magamon, ami úgy hiányzott a mindennapi problémák mellé, mint üveges tótnak a hanyattesés. A dolog egy ideig működött is, de aztán a hétköznapok szép lassan visszaszivárogtak a híroldalakkal együtt és már megint úgy érzem, jó lenne elvonulni a kerekerdő mélyére, az sem baj, ha nem mézeskalács házikó lesz az új otthonom, csak ember ne nyissa rám az ajtót, amíg én nem akarom. Nem megyek bele részletekbe, de olyan szinten elkeserítő szembesülni országunk lakosságának egy részével (és rettegek, hogy mekkora tömegről beszélünk), hogy tényleg csak egy lakatlan sziget tűnik ideális megoldásnak az ép eszem megőrzéséhez. Ami még ennél is kiborítóbb, az az, hogy esélytelen kívül kerülni az Életnek becézett mindennapokon. Hagyjuk is!

A Facen se kellene sokat barangolnom, mert csak ontja az emlékeket Colinról és Jackről, a barátnőmmel tett kirándulásokról, csomó kedves és megismételhetetlen pillanatról. Ezek meg csak azt juttatják eszembe, hogy pillanatnyilag egy hétre nem nagyon tudok előre tervezni, nemhogy utazásra, kirándulásra. Hogy bármennyire is vágynék még egy kutyára (mert úgy volt tökéletes, amikor ketten voltak), de az életem úgy alakult, hogy erről fájó szívvel, de józan ésszel Le Kell Mondanom!

És ontja mások emlékeit is, akik közeli ismerőseim, és ők élik azt az időskort, amit én képzeltem el magamnak. Unokákkal, utazásokkal, élményekkel. Irigykedem és már a puszta kifejezés is rosszul esik. Sosem voltam irigy, most mégis megkeseredik a számban a stresszevés közben majszolt csoki is, amikor azt látom, másoknak mit tartogat az élet. Írok is gyorsan a hivatalnak, érdeklődöm, hogy a nyárra már szabadabban tervezhetünk-e vagy ... Vagy bizony. 9. helyről nem előre léptünk, hanem vissza a 11.-re. Mert ilyen is van, pedig erre álmomban sem gondoltam. Kezdhetem futni a kötelező köröket, drukkolni, hogy sikerrel járok-e, és a végén egy kicsit keserű szájízzel indulhatok (indulhatok?) nyár közepén az unokákhoz. Sokszor érzem úgy, hogy lelketlen vagyok, amiért várom és vágyom a szabadságot, ezt se könnyíti meg a helyzet elviselését. A párom még nehezebben éli meg a máris hosszúra nyúlt kényszerű összezártságot az anyóssal, fel sem róhatom neki, hiszen én sem rajongtam annak idején a drága mamával töltött időkért. Ilyenkor éppen arra neheztelek, aki a legkevésbé sem tehet az egészről. A reklámokban csupa mosoly családok ülik körül az asztalt, a nagyi bevesz egy étvágyjavítót és a mosoly még szélesebb lesz. A valóság egy cseppet más. A nagyi amolyan szobanövényként él közöttünk, a való világtól eltávolodva, de amúgy szerencsére egészségesen. Úgyhogy a helyzet lehetne rosszabb is. Néha arra gondolok, mi lesz, ha velem történik valami? Manapság egyetlen orvosi jótanács létezik: kerülje a stresszt! Aham, és akkor legyen szíves a heti lottó ötös számait is megsúgni, és onnantól Isten bizony, kerülni is fogom. 

A nyúl jön, de a Húsvét csak a gond. Együnk sonkát (mint amúgy az évben bármikor), főtt tojást és tavaszi zöldségeket. De a mamának vagy nincs étvágya vagy rágós a falat, vagy ... mindig van valami. És nincsenek itt az unokák sem, hogy keresgéljék a kertben a tojásokat. Hogy az ajándékaim sem kapják meg, arról már keseregtem ezen az oldalon. A vallási oldalát már rég nem éljük meg. De a nyúl jön. Lehet, Jamiet ráeresztem.

Na, mint ahogy a címben is mondtam, vagyogatok. És rohadtul vágyom rá, hogy egyszer már lehessek is, úgy élettel tele.