Már megint egy hosszú hétvége

 Ennek nyilván a legtöbben örülnek, de most, amikor nálunk annyi a megoldandó feladat, ezek csak hátráltatnak és ettől még feszültebb leszek, holott már eddig is berezzentem mindenre, mint egy túlhúzott ideg. Már nem tudom, magamról legutóbb mi mindent siránkoztam, de a köhögésem lassacskán alábbhagy, cserébe a fél fülemre süket vagyok és nem amolyan himihumi módon, hanem nagyon zavaróan. Nem is azért, mert ha a párom mond valamit a másik szobában, akkor hallom, hogy beszél, de azt nem, hogy mit. Ennél idegesítőbb, amikor a kocsit vezetve zúg a fülem és az a kényszerképzetem, hogy majd jól nem hallok valami közlekedési gondot és összetöröm magam vagy mást. Na, ez a része elég kiborító. Meg az, amikor tök süket édesanyám azt mondja nekem, hogy Te is süket vagy? Igen, már én is az vagyok. Más kérdés, hogy a doki szerint ez csak részben lehet a korábbi takonykórtól és köhögéstől, de akár a szervezetem így jelezheti azt is, hogy elég volt a stresszből. Mondjuk, a herpesz is jelzett már, ez a süketség már úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés. 

A nyaralóban - már nem is számolom hanyadszor - a hűtőgépszerelő mára, délutánra ígérte magát. Ha ma sem jön, én megkeresem, de azt nem akarná, hogy meg is találjam, mert akkor benne leszek az esti híradóban. Cserébe viszont a kiskocsink is úgy döntött, hogy nem szeret itt a telken magányosan ránk várni (őszintén nem tudom, a férjem mi a fenének hozta le) és produkált egy olyan hibaüzenetet, hogy már azon töröm a fejem, roncsként meghatározva vajon mennyit adnának érte. Apának szívügye élete első Volkswagenje (ezt az tudja, aki még látta anno az ilyen témájú reklámot) és képtelen elengedni a régen nagykorú négykerekűt. Néhány éve sikerült alaposan összetörnöm, amikor is menetközben leállt a motorja és beállt a szervokormány, viszont jött a kanyar. Az utcánktól kb. 50 méternyire. Egy vagyon volt (bár, a szerelő lazán legyintett, hogy ez csak látványos, de nagy baj nem esett... a pénztárcának elég nagy baja lett). Oké, akkor elfogadtam, hogy még megtartjuk, ha már ennyit költött rá a ház ura az én heves tiltakozásom ellenére. De nagyon kiszerettem belőle. Mert ismeritek az érzést, ha egyszer cserben hagyott a technika, tuti megteszi majd máskor is, nem jó ilyenkor nosztalgiázni az együtt töltött éveken. Szóval, a kocsi maradt, én meg nem tudom, mi az a lélektani határ, amikor végre a gazdája is azt mondja, ennyi volt, nem tovább. Én már többször éreztem így, de én csak oldalági használója vagyok. Nos, most megint nyögdécsel, apa rohan vele a helyi szerelőhöz, én meg csak reménykedem, hogy nem adott szabadkezet a javítás közben felmerülő költségekben. A klímaszerelő sem ért még ide, bár írt egy levelet a múlt héten, hogy az alkatrész (ami vagy jó vagy nem) megérkezett. Annak jobban örültem volna, ha arról ír, ő mikor érkezik. 

Anyu nyári elhelyezése se akar megoldódni. A már ismert helyen nem biztatnak, az általuk ajánlott helyen nem is értik, hogy kerültek szóba. A kórházi hotelszolgálat csak hétfő és szombat között működik. Nem értem!!! A kerületi szoc. gondoskodás hétfő és péntek között. Létezik otthon ápoló szolgáltatás, de nem napi több alkalommal néznek rá, hanem egy hosszabb időt töltenek ott. Hogy minek, ha a bevásárlást például nem intézik? De akkor odaadják a reggeli és déli gyógyszert, meg ezen két alkalommal elé teszik az ételt is, amit rendeljek meg. És tegyek fel kulcs-széfet, mert ők nem rohangálhatnak egy táskányi kulccsal. Hogy a megrendelt étel hogy kerül a lakásba, ha nem hallja a csengőt? A kérdőjel marad a levegőben. Mindezt napi 30 ezer forintért. Oh, ne legyek igazságtalan, van hely, ahol tárt karokkal várják akár holnaptól is. Napi 55 ezerért. Ki sem számolom, ez három hétre mennyi. Senki nem akar bajlódni a papírmunkával három hét miatt, amikor a végleges elhelyezésnél is ugyanezeket a papírokat kell kitölteni, feldoglozni, orvosi vizsgálatokat elvégezni. A végleges elhelyezésre pedig végképp nincs esély július 1-ig. Kínomban már vidéki otthonoknál érdeklődöm, barátokat, rokonokat próbálok egy háromhetes balatoni nyaralás lehetőségével rávenni a segítségre. Kicsi fiam meg nem érti, hogy miért nem vagyok képes elintézni egy ilyen "egyszerű dolgot". Jó, hát már jó ideje nincs szerencséje a hazai viszonyokhoz, panaszkodni se enged minket, így aztán maradok én a hibás. 

A sok próbálékozás közben majdnem megfeledkezte, a családi ebről, akit szintén el kell sütni erre az időszakra, mert ha olyan csoda esne meg, hogy valaki az anyut vállalja, a kutyát biztosan nem. A napköziben is hónapokkal korábban kell jelezni, ha ilyen terveid vannak, én szabadkozva írtam tegnap, mire kedves hangú levélben válaszoltak, az csak természetes, hogy Jamie mehet. Miért nem működik ez a kétlábúak között? 

Na, hogy a magam kis körein végre túllendüljek... barátnőm végre elutazott néhány napra. Nem volt idegeskedéstől mentes a szervezés ideje, módosított is rajta rendesen, mert momentán  a térdével nem volt nagy esélye egy kellemes városnézésnek, így maradt a pihenés, a tengerillat és a sós pára meg persze a finom falatok és italok. Nem rossz program ez sem. Amikor is az indulás előtti nap a hírek másról sem szólnak, mint az adott helyen az országos áramszünet részeként teljesen bizonytalan minden. Komolyan, már csak röhögni tudtunk ezen a siralomhalmazon, de aztán minden jó, ha a vége jó, a gép egy órás csúszással, de csak nekilódult, meg is érkeztek, a szálló csodás, az idő remek, a környék pedig lélegzetelállító. Már csak a hazautazás legyen zökkenőmentes, minden másra ott a mastercard, ahogy a reklám mondja. 

Ezen poénkodva leérünk a telekre, ahol viszonylag korán nyugovóra térünk. Éjjel hallom, anyu kattogtatja a szomszéd szobában az éjjeli lámpát, de fény nem szűrődik ki az ajtó alatt; a férjem is bóklászik a sötétben, a telefonnal világítva, majd közli a nyilvánvalót, áramszünet van. Röhögök, hogy Spanyolhontól idáig gyűrűzik a probléma, de órákkal később már nem őszinte a mosolyom, amikor még mindig sötét van. Hajnalban végre sikerül élő emberrel beszélnem a telefonvonal másik végén, igen, már mások is jelezték a problémát, majd délelőtt jönnek a szakemberek és orvosolják a bajt. Remek. A még működő másik hűtőben meg sem nézem, mennyire olvadt ki az a pár mirelit étel, amivel a hosszú hétvégére készültünk. Reggel a zöldségesnél kórusban szídják a közeli giga építkezést, hogy azok miatt megy már napok óta ez a kálvária. Én meg elmerengek, hogy még hány háztartási gépünk megy gajra az állandó áramszünetek miatt. Mert hogy használni nem használ nekik, az is biztos. 

Múlnak a ...

 Múlnak a gyermekévek... ja nem, ez csak egy dalszöveg, viszont múlnak a napok, mit múlnak, rohannak. A minap még Húsvét volt, amikor egyrészt szívbe markolt a hír, hogy Ferenc pápa elment. Magam nem vagyok hívő katolikus, úgy, ahogy egy megkeresztelt embernek talán illenék, nem tartom az egyházi ünnepeket, nem járok misékre, bár, ha részt veszek egy esküvőn vagy temetésen, együtt tudom mormolni az imákat az öreg nénikékkel, mert az emberi elme már csak ilyen, a gyerekkori memoriterek élénkebben élnek, mint a múlt héten sulykolt angol igeidők. Ennél fogva igen csak szivárványos emlékezetem van, az imáktól a mozgalmi dalokon át a hatvanas évek táncdalfesztiváljainak a szövegein túl mindenféle megragadt benne. Ehhez persze kellett életemnek az a szakasza, amikor túl a romantikus agymosó regényeken, kész voltam befogadni mindenféle tudományos értekezést vagy klasszikus szépirodalmat is. Ezért is volt tegnap este nagy élmény a Géniusz adása, ahol a két - amúgy zseni - férfiember egyike sem tudta a választ, én meg igen. Jó, hát egy csomó más dologban persze ők voltak az okosok, de azért ez egy igazi - hogy is mondják ezt mostanában? - flow élmény volt, hogy na, még nem hülyültem el teljesen, pedig az utóbbi időben ehhez minden adott volt (és még mindig az). 

Szóval, még a minap itt néztük a váltakozva, hol csöpörgő esőben, hol ragyogó napfényben buján zöldellő kertet, amiből rohadtul hiányoztak az unokák. Felemlegettük a covidos karantén időszakát, amikor az egész nyarat itt töltöttük a nagyobbik fiamékkal és ennél szebb nyaram csak akkor lett volna, ha a kicsi is itt lett volna a családjával. Érdekes, hogy adott helyzetben miben látja az agy a nyereséget. Nem voltunk betegek, együtt voltunk és imádtuk ezt az időszakot. Ez maradt meg róla. Meg persze a "hála", hogy pont ebben a pár hónapban nem voltunk padlón anyagilag és megtehettük, hogy örülünk a kényszerpihenőnek. 

Na... de odahaza tele vagyok feladattal, a nyári unokázásra készülés jegyében, anyu elhelyezése, kisfiam kedvenc túrabakancsának talpalása, napi feladatok, orvososdi és nem utolsósorban legjobb barátnő születésnapja. Február 1-én anyut felvették az otthonba... és lemondtuk, mert az egy erdőben van, az erdőben egerek, amik majd bejönnek a szobájába. Megadtam magam. Tudom, én vagyok a hülye. Ha magamtól nem tudnám, azóta már többen megsimogatták a buksimat, köztük gondozónők is, hogy talán nem volt ez egy eléggé átgondolt lépés. Nyilván, ha az embernek nem két hete van a beköltözés előtti feladatok lebonyolítására, a mama meggyőzésére, saját lelkiismerettel való csatározásra és más effélékre, ha akkor mondanak olyan okosságokat, amiket csak most utólag, akkor nem hozom meg ezt a mára totális hibának minősülő lépést. De ezzel a várólistás dologgal is az van, hogy amolyan derült égből villámcsapásként érkezik az értesítés. Nem havonta, kéthavonta egy levéllel, amiben tájékoztatnak az éppen aktuális helyezésről a sorban, hanem csak amikor már lépni is kell. És ez mellbeverő tud lenni, bármennyire várod. Most meg verem a falba a fejem, mert esély sincs a végleges elhelyezésre júliusig, viszont gondoskodni kellene róla, hogy amíg én az unokákkal futkorászok, ő biztonságban legyen. Eddig mindig ősszel léptünk, most kényszerhelyzetben vagyunk, hogy júliusban menjünk és persze ez az időszak, amikor mindenki szeretné a szerettét lepasszolni néhány hétre legalább. Röviden, eddig csak falakba ütköztem a keresgéléssel. Ez megrémiszt, mert az egész egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ne lehessek a távolba szakadt gyerekemmel élete egyik nagy pillanatában. De a megoldásnak eddig még az esélyét sem látom a távolban. És múlnak a napok, gyors egymásutánban, lopva az esélyből.

Az ünnepek alatt sikerült elkapnom a család többi tagjától a köhögést, ami jó szokás szerint engem csinál ki a legjobban, nyilván azért, mert még mentálisan is én vagyok a legvédtelenebb a tengernyi agyzsibbasztó gondolat közepette. A fájdalom már múlóban, a maroknyi Lizinnek köszönhetően még a herpesz sem olyan gáz, mint máskor, az éjszakák is egyre csendesebbek, de cserébe olyan füzúgásom van, hogy szinte belesüketülök. Ami már egy fokkal jobb, bár, idegesítőbb, mint amikor teljesen süket voltam a jobb fülemre. Persze, orvoshoz kéne menni ezzel is, de kihez, mikor, aki érdemben segíteni is tudna? Keresem a megoldást, elvileg nem kell beutaló, reggel 8-tól van rendelés a Kútvölgyiben. Valószínűleg ott kezdem majd a hetet. 

A hűtőszekrénnyel a kedves hangú szerelő eddig csak kétszer vert át. Múlt héten azt mondta, nem baj, mikor érünk le csütörtökön, majd hív és jön. Nos, nem hívott, nem jött, elérhetetlen volt. Pénteken reggel rajtaütésszerűen felhívtam, nem számított rá, felvette 😉, szabadkozott, hogy nem akart későn zavarni, de majd aznap hív és jön. Szerintetek? Nem baj, ha nem tud vagy akar jönni, csak mondja meg, mert ennél ótvarabb dolog, mint reménykedve várni, kevés van. A klímaszerelő dettó. Úgyhogy innen üzenem, ha valakinek még továbbtanulás előtt álló gyerkőcei vannak, ne jogásznak, doktornak, egyebeknek taníttassa, hanem szakmát adjon a kezébe, attól lesz király. Vagy ha nem is, legalább az otthoni dolgaikkal nem lesznek kiszolgáltatott helyzetben. 

Tegnap amúgy is a zabszem a fenekünkbe szorult, mert a kutya megint hányni kezdett, ami legutóbb is 450 ezerbe került. De aztán jobban belegondolva csak a barátoktól kapott kacsa-töpörtyű lehetett a ludas, hiszen a műtét után is zsírmentes diétán volt, mi meg merő szeretetből megmérgeztük egy kis tömény zsírral. Mondom, hogy nem vagyunk normálisak. Mára a helyzet normalizálódott, mi igyekszünk erősek maradni a könyörgő kiskutyaszemek láttán, bár, nem könnyű. 

Ma ajándékot "bontogatunk" majd délután. A napközitől, ahova a négylábú kutyagyerek jár, karácsonyi ajándékként egy fotózást kaptunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem az a klasszikus drága program ez, amikor családi fotózás zajlik műtermi körülmények között. Nem. Kb. tízperces időközönként kerülnek a delikvensek a fotóslány elé, aki leginkább mozgásban "lövi" őket, bár, lehet pózolós képeket is kérni. Kíváncsi leszek az eredményre, hiszen mi magunk is elég sok és elég jó képet gyártottunk már a családi kedvencről, de emlékszem, hogy a kutyaiskolában is készült róla pár kép amolyan profi ágyúcsővel és azok azért még a nagy teljesítményű telefonos képnél is nagyobbat szóltak. 

Szóval, előttem két-három nap az intézkedésre, aztán megint négynapos hétvége. Szívem szerint már itt maradnék a telken, de amíg nincs megnyugtató hírem anyu elhelyezéséről, addig minden hétvégén újra és újra össze kell pakolni a házat és bezárni (okulva a lakókocsit ért inzultusból, ugyebár). A takarítást meg ne is mondjam, mert a távol töltött pár nap alatt olyan pókháló képes megjelenni a sarkokban, mint egy kísértetkastélyban. De addig, amíg legalább két hetet nem töltünk itt helyben, egész egyszerűen nem vagyok hajlandó megszakadni a pucoválásban. Mert a múló évek bizony ezt is magukkal hozták. Régen egy ilyen alaposabb takarítást két óra alatt letudtam, utána ittam egy koktélt és élveztem a jól végzett munka örömét és fáradtságát. Most ennyi idő alatt csak azok a helyek kerülnek sorra, ahol "a papok táncolnak" és bár a fáradtságot most is érzem, az elégedettséget már kevésbé. Még szerencse, hogy ebből amúgy a családban senki nem csinál problémát. Az illető tudja, hogy akkor a kezébe nyomom a porrongyot és lehet csinálni. 

Az idei évnek egyébként lenne egy régóta esedékes és igencsak fejünkre növő munkája. Ki se találnád, egy villanyszerelő kellene hozzá, aki az egész házat gatyába rázná a hetevenes évek után a mai kor szellemével járó kihívásoknak megfelelően. Röviden: kevesebb hosszabbító és több földelt konnektor. A munka nem egyszerű, nyilván a számla is húsba vágó lesz, de vannak dolgok, amik elsőként a biztonság, másrészt a kényelem okán már nem halogathatóak. Jelöltem már van, csak az illető még nem tud róla, mert ahhoz azért előbb tucatnyi más dolgot kellene már kipipálni. 

Na, mai szómenésemet itt alkalmasint megakasztom. Egyrészt elfelejtettem, miről is akartam írni a hajnali derengésben, másrészt lassan itt az ideje, hogy az ebéddel kezdjek bíbelődni. Szép vasárnap délutánt mindannyiunknak! Itt végre a nap is kisütött már reggel. Világos, ha haza kell menni, azonnal megjön a jóidő is. 

Nagypéntek...

 Már erősen hangolódni kellene az ünnepre. Ehelyett köhögök, bepisilek, orrom, fújom, bogyókat kapkodok be ötletszerűen, hátha használ alapon, mert nemcsak a hangom ment el, de a torkom is fáj, literszám iszom a teát, röviden, ez nem éppen az ünnepi hangolódás időszaka. Az egészben az a tegnapi másfél óra volt remek, amikor a tacskós csoportból két gazditárs három kutyával ide látogatott és találkoztunk lent a strandon egy közös sétára. Három szálkás manó plusz Jamie... ha szépet álmodok, az összes az enyém. De persze ennek mindenféle józan megfontolásból esélye sincs, de azért álomnak kifejezetten a szebbek közül való. A társaságban volt egy tüzelésen nemrég átesett kis szuka is, Jamie pedig az első bő egy órában teljesen érdektelenül viselkedett vele. De aztán leesett neki, mit leesett, lezuhant, hogy neki megvannak a golyói, a lányka is partiképes, mi lenne, ha... Nos, hogy mi lenne, az már nem derült ki, de azon jókat vigyorogtunk, hogy őkelmének azért kellett ehhez a felismeréshez egy jó óra. 

Velem kapcsolatban mára sem lett jobb a helyzet, viszont a lányoktól, akik tulajdonképpen szegediek, megtudtam, hogy a mögöttünk levő szomszéddal pont szemben ma nyílik az új cukrászda. Tavaly már mondták, hogy az építkezés után az nyílik itt, de igazából nem nagyon érdekelt, mert van egy a mi utcánkban is, meg kettővel odébb több is, Gyula bácsi megszámolta, a nem túl távoli környezetünkben vagy tizenöt ilyen vállalkozás próbál szerencsét. Az idén már Sound sem lesz, meg amúgy is eléggé visszafogott az érdeklődés még a legnagyobb főszezonban is az ilyen helyek iránt, szóval, nem tudom, mire alapozták az üzletpolitikájukat. Évekkel ezelőtt Siófokon volt üzletük, aztán egy hosszabb szünet után itt nyitottak, szerintem kicsit meggondolatlanul. Ahogy az lenni szokott, ha csak beszélünk ilyesmiről a telefon közelében, már érkeznek is a reklámok, jelesül erről a helyről is. Azt írták, a megnyitó és a Húsvét okán soft opening lesz, jelentsen ez bármit itt Zamárdiban. Az olyan naívák, mint én, azt gondolhatták, hogy valami egetverő nagy akciózás lesz, egységárak vagy vendégül látnak valamire, mittudomén... Támogassuk a helyi vállalkozásokat, ünnep is van, vegyünk három szelet tortát a soft opening alkalmából. Lett is egy túrótorta kis málnaréteggel a tetején, egy répatorta, ha már Húsvét van és egy csokitorta, akarom mondani Hattyúláb. Én bírom a fantázineveket, de hogy ez miért lett éppen az, még nem derült ki számomra. Lehet, hogy lúdláb torta, csak a strandon úszkáló tollások iránti lelkesedésből kapta ezt a nevet. Láttam én a kiírt árakat, persze, csak gondoltam, a soft openingnél majd a kasszánál derül ki a vége. Kiderült, teljes áron ment minden, a három szelet 4870,-Ft lett. Még nem tudom, milyen az íze, mert nemcsak én vagyok rottyon, de az anyu is és nem nagyon akaródzik senkinek nassolni. Most, hogy ezt leírtam, már tudnék is kóstolni belőle. 

Röviden, az ünnepi hangulat eléggé a béka feneke alatt. Az egyedüli, aki élvezi, hogy az egész család itt kavarog körülötte, az persze Jamie. A mai sétánál szent meggyőződése volt, hogy ahol tegnap csajozhatott, ott most is várja egy szőrös leányzó. De azért nem volt túl csalódott, amikor csak úszni tudott. A boldogságban is, de leginkább a lassan melegedő tóban. 

Holnap vendégek jönnek. Remélem, az időjárásfelelős is kegyes lesz hozzánk!

Update: A teljes igazsághoz tartozik, hogy a torták nem voltak rosszak. Megengedem, jók voltak. Ha nem lettem volna ennyire ramaty állapotban, nyilván másként állok az élvezkedéshez is, így azért kicsit édesnek éreztem némelyiket, a túrótortát is hamarabb ki kellett volna venni a sütőből, legalábbis ebben a műfajban ettem könnyedebbet is. 

Tulajdonképpen nem értem

 Adott egy munka, amihez szakembert keresek. Még olyan oldalak is vannak, akik/amik összegyűjtik a szakembereket és a munkát ajánlók megírják, mi a feladat, ők meg lecsaphatnak a nekik megfelelőkre. A meghirdetett munkára egyelőre nincs jelentkező nemhogy helyben, de még a megyében sem. Az interneten is hirdetnek sokan; "háztartási gép-szerelő", mondá az úr. Ja, hogy hűtőszekrény, hát, momentán  az nála nem játszik. És ilyenből rögtön háromba is belefutottam. De aki kifejezetten hűtőszekrény-szerelőnek hirdeti magát, a telefonban az is helyesbít, hogy ő ipari gépekkel foglalkozik, meg inkább mégse hűtőszekrény-szerelő. Komolyan nem értem. Helyzetünkben adott egy gép, ami kb. hároméves, hogy a márkát "népszerűsítsem": Samsung, fogalmam sincs, mi baja lehet, tegnap reggel még minden oké volt, délutánra a sötétség honolt benne és érezhetően kezdett felmelegedni. Amíg tartott a hűvös, reménykedtem, hogy csak a lámpa ment ki, amit egyébként ki se tudok szerelni, olyan szerencsétlen kis bizbasz műanyag fedése van, félek, eltöröm. A villanyórát is csekkoltam, nem vágta le. A konnektorba másik gépet dugtam, az működött, tehát nem a fali vezeték. Ennyit tudok én, innentől kellene egy szaki, aki nem most lát először ilyen háztartási gépet és lenne ötlete, mi lehet a baj. Pillanatnyilag mission impossiblenek tűnik. Lehet, hogy egy profán kis hiba, emiatt vegyek új gépet, mert nincs ember a honban, aki megvizsgálná? Ennyire azért már ne legyünk "fogyasztói társadalom"!

Nem tudom, milyen rúd jár ránk mostanában

 De komolyan... Januárban kezdtem én a fogászattal, februárban kutyagyerek az életmentő műtéttel, márciusban a kocsik hülyéskedtek, egy új akkumulátor is kellett a tavaly megvett helyett, áprilisban a telken a lakókocsi feltörés, a klíma bedöglés után most itt a fiatalka hűtőszekrény bekrepálása. Mikor máskor, mint Húsvétkor, amikor a szerelők is ünnepelnek, mi meg vendégeket várunk, akik nyilván hozzák otthonról a fél hűtőszekrényt, miközben itt is tele. A hűtő meg nem működik, viszony nyárias meleg van. Annyira elegem van már ebből az évből, hogy azt elmondani sem tudom. És még csak egy negyedév telt el. Most már elég!

Biztosítáááás...

 Ma volt a napja, hogy tettem egy próbát a nyaraló biztosítójánál, vajon a lakókocsit ért inzultus után jár-e valamennyi kártérítés, ha már sok-sok éve tetemes összeget fizetünk anélkül, hogy valamire fizettek volna. Naív vagyok? Én is tudom. Ugyan volt egy olyan tétel a szerződésünkben, hogy a "szabadban tárolt vagyontárgyak kára és vandalizmus", de persze a lakókocsira ez PONT NEM vonatkozik, hiszen arra lehet kiegészítő biztosítást kötni. De ha jobban belegondol, mereng el az ifjú hölgy a vonal másik végén, csak akkor, ha a lakókocsi az állandóan bejelentett lakcímemen tartózkodik. Hát, nem, ez egy olyan tárgy, amit egyrészt a szabadban tárolok, másrészt lakhatnék a nyóckerben és ott végképp nem tudnám hova tenni, de nyilván egy társasház kertjében sem örülnének a lakótársak, ha ott ácsorogna egész évben, csak néhány hétre rángatnám le a Balatonra (ha már messzebbre nem is mennénk vele). Ráadásul éppen az ilyen "kihasználatlansága" miatt vonattuk ki a forgalomból, úgyhogy akkor se húzkodhatnám, ha akarnám, akkor sem, ha amúgy műszakilag erre alkalmas is. Tehát a telken álló szabadban tárolt vagyontárgy rongálása fedezetlen, ha azt lakókocsinak hívják. 

Mellesleg régi fájdalmam, hogy ha a biciklit a kertben a falnak támasztva tárolom, és egy éjjel ellopják, akkor bejelenthetem. Ha viszont a sufniban volt, aminek nincs kiegészítő biztosítása és nincs rajta biztonsági zár, csak egy lakat, akkor ... széttárt kezek a vonal túlsó végén. Agyam eldobom, de tényleg. 

Tulajdonképpen magamat utálom, amiért újra és újra beleesek a biztosítók csapdájába, akik a megkötéskor a csillagos eget is megígérik, aztán az apróbetűs részre hivatkozva később csak sajnálkozva csóválják a fejüket. De ember legyen a talpán, akinek minden rajzszög eszébe jut, amikor egy szerződést megújít vagy megköt velük. Otthon a nagyszoba fölötti 8 négyzetméternyi plafonra nincs kiegészítő biztosításom, ahol a ház tetejének egy lapostetős része van. Naná, hogy ott áztunk be. Szerintetek? Kiegészítő biztosítás kellett volna lapostetőre is. Lapostetűre esetleg nem? 

Na jó, nem morgok, igazából csak beteljesült a várakozásom. Csak az bánt, hogy amíg ez a rossz szomszédság itt telken belül érint, addig kényszerhelyzetben vagyok, hogy a biztosítónak fizessek, mint a köles, mert az ördög és a szomszéd nem alszik. 

Végre a szabadban!

 A balatoni teleknek három szomszédja van (apró szépséghiba, hogy telken belül is van szomszéd, erre most inkább nem térek ki, ez is megérne egy önálló posztot, de ha csak rágondolok, elönt az epe, úgyhogy hagyjuk). Az egyik ki tudja miért vette meg a hatalmas házat, mert évente 1-2 hetet tölt itt, szorgos munkával és reménnyel telve, hogy kiadja, de aztán semmi mozgolódás nincs a továbbiakban. A hátsó szomszéd helyi lakos, ezeréves ismeretség, még a szülők laktak itt régebben, bár a "gyerekek" is korunkbeliek mostanra. Az ő tyúkjaikat írtotta az első tacskónk, amíg rá nem jöttek, hogy jobban járnak, ha megnyesik a tollasok szárnyát, mert tyúkhúr ide vagy oda, ami minálunk bőven terem a szezon elején, a tacskó ügyes vadász és bár mindig visszaszolgáltattuk a jószágokat egy üveg bor kíséretében, de ők se ehetnek minden hétvégén tyúkhúslevest. A szomszéd ezen kívül még postagalambokat is tenyészt, akikkel versenyezni szokott (bár, ez lehet, hogy már múltidő, de a galambok még megvannak) és olyankor nekünk takarodó volt be a házba kutyástól, gyerekestől, mert a galambok ne féljenek hazaröppenni. 

A harmadik szomszéd az érdekes, mert a szomszédos Ausztriában élő korunkbeli magyar hölgy az utóbbi években igencsak lerobbant, ennek ellenére feszt német juhászkutyát tartott, amit szó szerint kell érteni, mert magától jó távol tartotta, kint a kertben és ha szegénynek játszani támadt kedve a kerítés mentén a mieinkkel, akkor rendre kisüvöltött a házból, hogy KUSS! Ezt mellesleg a kerten belüli szomszéd is gyakran megteszi, úgyhogy nem győzzük meghúzni magunkat, mert itt még örülni is csak visszafogottan szabad. Nekünk. Mert amúgy a többiek hangoskodnak, ahogy a csövön kifér. Jelen esetben ez az említett hölgy kertésze, aki órákig képes a kertben zajongani a mindenféle szerszámaival. Hogy min, azt nem igazán tudom, mert a nagy fenyőktől nem sok minden marad meg a talajon, leginkább tűlevél, de hogy minek brummog fűnyíróval, szegélynyíróval és lombfújóval vagy két órán át, azt a büdös életben nem fogom megérteni. Ugyanakkor a sövénysor, amit annak idején úgy telepített, hogy mi már télesítettük a házat, aztán tavasszal az a látvány fogadott, hogy a kerítés vagy félméterrel beljebb került a telkünkre és a régi helyén ott áll az új tuja-sor. Mamlaszok voltunk, nem reklamáltunk (és a hármasiker-házból egyik tulajdonos sem), így gondolom, az eltulajdonlás az évek múlásával törvényesre változott. Nos, nevezzük őt Ilikének, azóta is uralja a hangulatot. Ha nincs jó passzban, és gyakran nincs, akkor válogatott káromkodásától zeng a környék. Hogy ez a mi fűnyírásunknak szól vagy a saját kutyájának, vagy csak annak, hogy kiesett a kezéből a botja, ritkán derül ki. Néha napokra, hetekre eltűnik, aktuális kutyája egyedül rója a köröket a kertben. Ismerősök jönnek etetni, nagy ritkán megsétáltatni. A szememben ez kimeríti az állatkínzás fogalmát, de még sosem tettem szóvá, mert egészen biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt érkezne a riposzt, főleg a tacskónk kapcsán, aki néha igazán szereti kiereszteni a hangját, amikor idegen kutyások sétálnak a kerítés előtt. Az idén még (hál Istennek) nem láttuk Őnagyságát, sőt a kutyáját sem, pedig vele igazán jóban vagyunk. Valamiért ezek a németjuhászok csípik a tacskókat, régi tapasztalat ez, mert Jackkel és Jamievel is nagy volt a haverság a régi és az új juhász esetében is. Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni (és néha annyira szeretnék!), ez az új kutya is olyan furcsán érkezett tavaly. A réginek ugyanis még októberben semmi baja nem volt, fiatalabb is volt Colinunknál jóval, úgyhogy tavasszal vártuk a vele való találkozást, de aztán meglepetésünkre az akkori kertgondozó elmesélte, hogy új kutya van már, csak féléves koráig iskolában van, majd csak utána hozzák ide a telekre. És egy hét múlva már itt is volt, tehát a félév letelt (én meg utána számoltam, hogy október és március között hány hónap is telt el, nem beszélve az iskolakezdésig eltelő hónapokról)... valahogy nem jött ki a matek. Ez a kis csibész is aranyos, de Brúnót nagyon szerettük és nem szabadulok a gondolattól, hogy a gazdája nem annyira. Nem mintha az új jövevényt jobban kedvelné, még két kedves mondatot nem hallottam odaátról tavaly, csak a "kusst és a qva anyádat". Ez utóbbit most a kertésztől is gyakran, mert a gépei hangosak voltak ugyan, de valamiért állandóan elakadtak. 

Na, hát a tegnapi eső miatt beszorultunk a lakásba, ami fűtés híján kicsit kellemetlen volt, de ma újra süt a nap, élvezhetjük a melengető sugarakat meg persze a szomszédból érkező hangzavart. Én nem értem, hogy kéziszerszámok már nem játszanak mostanában csak ezek a dübörgő masinák? Nekünk például még van gereblyénk (többféle is) és csendben guruló fűnyírónk is, amihez nem kell áram, pedig itt aztán van dolog, meg szegélynyíró ollónk, és egyes helyeken elég az is. Azt meg már nem is emlegetem fel, miért kell a fűnek 5 centisnek lenni, miért nem nyílhatnak a kutyatejek, százszorszépek és más tavaszi virágok? De nyilván az én készülékemben van a hiba, hiszen a közelben eladó újépítésű lakokhoz is a kertkapcsolat egy szőnyegnyi műfüvet jelent. Minden másra ott a lekövezett, betonozott pár négyzetméter. De azért kiszabadultunk végre a természetbe... Hát, ja... Mindenesetre most hallgatom kicsit a madarak megkönnyebbült csivitelését, amíg a mester újra erőre nem kap. 

Múlnak a gyermekévek

 Mármint a mieink. És már nem is annyira gyermekévek ezek. Ami egészen bizonyos, hogy nem is múlnak, szép lassan, megfontoltan, ahogy a mi korunkban az illene, hanem repülnek. Mostanában már a szerencsésebbek is éreznek itt-ott egy kis sajgást reggelente, meg úgy általában minden mozdulatnál, de még örülünk is neki, hiszen ezek nem számítanak, csak nagyobb bajok ne jöjjenek, csak kórházba ne kerüljün k, vagy ahogy Hadházy Laci mondja: dehogy megyek orvoshoz, megvizsgál, talál valamit és a végén még elkapom. Ma a barátnőm orvoshoz ment, nem egészen önszántából, inkább csak vigyáz magára, ami a mások iránti elköteleződéseit tekintve elengedhetetlen, mert majd az öt ujjam is kéne hozzá, hogy a rászorulókat felsoroljam. De a lényeg, hogy a vizsgálatot végző doktornő feltett egy kérdést: Nem szed valami gyógynövényt huzamosabb ideje? És a kérdésnek volt némi felhangja. 

Na, itt állt meg benne és így utólag bennem is a kanál. Merthogy más sem ömlik ránk a tv-ből, a világhálóról, hogy az örökélet záloga a gyógynövény, vedd, szedd és a balta se fog. Már régebben is morogtam a gyógyszer és a táplálékkiegészítő lobby okán, mert rohadtul veszélyesnek érzem, hogy kontrollálatlanul beszélnek rá mindenféle szerre, hogy majd attól milyen jó lesz. Nekik. Mert már az ára is eleve egy rablás, de hogy kivizsgálás nélkül szuggerálják beléd, hogy szedjél zöldkagylót ipari mennyiségben, meg kollagént, meg ilyen vitamint, meg olyan valamit. De hogy ezek esetleg egymáshoz és az alapbetegségekre felírt gyógyszerekhez hogyan is viszonyulnak, mennyi ideig tanácsos szedni (van, aki holtodiglan esküszik rá), kinek nem javallott és más hasonló kérdések fel sem merülnek az enyhülésre vágyó páciens fejében. Igen, az őseink is sok gyógynövényt ismertek, alkalmaztak. A hangsúly az "ismertek"-en van. Mi csak a reklámokból ismerjük őket, de hát adtak ott el már nagyobb disznóságokat is. Igazából még az interneten való kutakodás sem adja meg a tudás hatalmát. Visszatérve az őseinkre, egészen biztos vagyok benne, hogy nem szedtek ilyen szereket hónapokon, netán éveken keresztül, csak akkor, ha a szervezetüknek szüksége volt rá. 

A magam részéről a másik véglet vagyok. Aki még azt sem szedi be szívesen, amit orvos ír fel és konkrét bajra előírt készítmény. Ez sem jó, tudom. Néha magam is elcsábulok, hogy tőzegáfonya teát igyak napokon keresztül, vagy a herpesz közeledtét érezve bekapkodjam a Lizin C-t, de még egy stroke-előszobás, hivatalos nevén iszkémiás attack után sem vagyok képes bízni az örökéletre szedett ASA protektben. Nézem a férjemet, aki maroknyi bogyót szed be minden reggel, ismét Hadházyt idézve: szívre, érre, vérre, cerkára... az ő döntése. Volt már olyan gyógyszere, amire a felíró orvos javasolta, hogy csináltasson meg inkább egy műtétet, hogy azt a bizonyos bogyót ne kelljen huzamosabb ideig szednie, mert az adott problémára nagyon jó, de közben hazavág a szervezetben egy csomó mást. 

Nem is tudom, hova akarok kilyukadni ezzel a szócsépléssel. De igazából csak oda, hogy óvatosan ezzel a sok gyógynövénnyel és egyebekkel. Senki ne szedjen csak azért, mert ebben a korban már "illik". Különben is milyen korban? Hiszen még épp csak múlnak a gyermekévek.

A vagyogatás új szintet lépett

 Legutóbbi (és egyben idei első) balatoni kirándulásunk alkalmával kiderült, hogy betojt a még második életévét sem megélt klímaberendezés. Csak egy darab van, azzal se hűtünk soha, őszi és vagy tavaszi  hónapok hűvös estéin melegünk mellette. Melegedtünk. Felhívtuk a szerelőt, aki felrakta a falra. Szigorúan hétfőn, hétvégén nem zavarkodunk, bármennyire is kockára fagyott a valagunk a télen áthűlt házban. Mondom neki, hibaüzenete: L3. Kérdi ő, hogy "ki halt meg?" Mert ő most vezet és momentán fogalma sincs, mit jelent ez a kód. Baszki, nekünk se sokat jelentett, amíg ki nem kerestük az internet mély bugyrából, de neked elvileg ez a szakmád, te beszéltél rá erre a típusra. Álmodból felkeltve tudnod kellene, mi és miért jelez ezen az átokverte ketyerén. Mondom neki, hogy a google a barátunk és ő azt mondta, a külső ventillátornak van valami problémája. Ja, jó, akkor biztos méhek építettek a ventillátorra fészket, esetleg valami más, de neki most munkája tengernyi, nincs érkezése ezzel foglalkozni. Megoldjuk, csak mondjon egy időpontot, hogy a lassan melegedő tavaszban is tudjuk élvezni a telket, ha már van és ha már alaposan felemelték a rá vonatkozó helyi adót is. Na jó, legyen április 14, hétfő. Legyen! A dolgot hangyányit árnyalja, hogy a nagyobbik fiam éppen ideiglenesen a honban tartózkodik, elsősorban vele töltünk időt, de éppen elutazik, úgyhogy vasárnap irány a telek. A nagyi ugyan köhög, mint egy végstádiumos copd-os beteg, de mindannyian tudjuk, hogy nincs nagy baj, mert a férjem éppen meggyógyult a köhögésből, nyilván átadta a nagyinak, majd elmúlik nála is, ha kellő mennyiségű ACC-t ivott a lelkem. A korábban használt és a klíma beköltözése után mélyen elpakolt gázkályhát is előbányásszuk, megfagyni nem fogunk, akkor sem, ha a nagyi folyamatosan ezt vizionálja. Igazából még egy elektromos kandalló is megbújik a tv alatt, akár őt is beizzíthatjuk, bár, akkor garantáltan letekeri a villanyórát. És eljő végre a hétfő, amiért a ház ura szabadságon maradt és várjuk a szerelőt, aki délután meg is érkezik és nagyjából félórányi próbálkozás után széttárja a karját. Háááát, akár a külső egységnek ez a része halt meg, de az nincs raktáron, ha megrendeli, az is pár hét, meg mire neki ideje lesz újra kijönni. És akkor még kiderülhet, hogy nem is az a baj, hanem más...  Igazából örülök, hogy nem orvos, nem tanár, bár egy villamossági szakember is okozhat életveszélyt. 

Úgyhogy itt állunk április derekán, a húsvéti ünnepek előtt egy lassan felmelegedő házban. Ha csak rólunk lenne szó, még buli is lenne, évekig ilyen időben "vészeltük át" az első heteket, a kutya éjszakánként hozzánk bújik, még melegünk is van, de most itt az anyu a 88 évével, aki még a plusz 30 fokban is képes kabátban ücsörögni az árnyékban. Ő konkrétan a fagyhalál szélén érzi magát, még ha a valóságban ettől fényévekre is van. Hétvégére vendégeket is várunk, még jó, hogy ők egyébként a saját hálózsákjaikkal érkeznek. Igyekszem jópofát vágni a dolgokhoz, bár még fogalmam sincs, mibe fog ez az új melepetés fájni, de ez az idei év már annyi problémát hozott, hogy máskor egy évtizedre is elég lenne. Fogalmam sincs, mi lenne a megoldás a túléléshez. A probléma ugyanis sokak szemében még csak nem is probléma.. De én már megtanultam a mások problémáit is megértéssel fogadni, akkor is, ha azok az én szememben nem azok. Reménykedem, hogy én is ilyen megértésre találok. Ugyanis az nem is lehet vita tárgya, hogy mindenkinek a maga problémája a legütősebb. Két éve élve vagyunk eltemetve a mamával, akinek ez a helyzet már-már ideális, mi meg egymást marjuk, ahogy milliméterről milliméterre kopik az idegrendszerünk. A múltkori gyomrost, a listán való visszalépésről még meg sem tudtam emészteni. Ez a klímás vacakolás most attól is megfosztott, hogy otthon lehessek és kezdhessem intézni legalább az ideiglenes elhelyezését, ha látni akarom a nyáron az unokáimat. Rémálmaimban pont ez a kimaradt egy hét hiúsítja meg a sikeres keresgélést. Hiszen ahogy az április pillanatok alatt elért minket, úgy a július is itt kopogtat már az ajtóban. 

De már megint elkalandoztam. A Húsvét érkezik. Didergünk majd a hidegben, az unokákra gondolunk, akik akár itt is szaladgálhatnának a kertben apró színes tojásokra vadászva, de még a nyomorult mesekönyvek se juthattak el hozzájuk. Oké, ezen se akarom már rágni magam. Higgyétek el, nem könnyű! És akkor felkolbászolok a netre, látom a "bátorakat", akik a gránitszilárdságút erőszakolják meg sokadszorra és konkrétan az élettől megy el a kedvem. Ettől az élettől, nem a Lamborghinis, Guccis, luxusszállodás szelfizős élettől, csak ettől a teljesen hétköznapitól, a földhözragadt problémáimmal.  

Vagyogatok...

 Hát, ezt kár is lenne tagadni, mostanában nem jelen vagyok, csak vagyogatok. Az még a viccesebb oka, hogy a barátnőm időnként a fejemből írja ki a gondolatokat, úgyhogy én már nem is érzem lejegyzésre érdemesnek őket. Már sokszor nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon egy húron rezonálunk, így ebben nincs is semmi meglepő. Nagyjából hasonló élethelyzetben is vagyunk, amit persze napi rendszerességgel beszélünk meg egymással. Leginkább olyankor, amikor valamelyikünk feje éppen füstöl. De egy megértő barátnővel való traccsolás (ahogy a párom minősíti ezeket a terápiás üléseket) után már tényleg nem érzem szükségét, hogy a magam terápiájaként leírjam mindazt, ami már elhangzott. Mostanában úgysem vidám gondolatok ezek. Ma reggel is leültem a gép elé, hogy siránkozzak egy kicsit, de aztán pittyent a telefon és elolvastam az ő bejegyzését. Már csak vigyorogni tudtam (jellemző, hogy egymás kínján is már röhögcsélünk, igyekezve megtalálni a napi szélmalomharcban az abszurdat), mert tényleg pont ezek jártak a fejemben. Hogy ugyan szerencsés vagyok, hogy megértem ezt a kort (ami amúgy Még Nem Kor!), és ha egyszer jönne végre egy ellenőr a buszon, akkor reményeim szerint elkérné a személyimet, hogy bebizonyíthassam, jogosult vagyok már az ingyenes utazásra. De ettől még recsegek_ropogok, és pontosan olyan vagyok, mint a humoristák, akik viccelődve mondogatják magukról, hogy akinek ebben a korban nem fáj semmi, az már nem is él. 

Momentán éppen a derekam viccel velem, amikor minden előjel nélkül csak úgy beleszurkál. Tudom már vagy tíz éve, hogy a 4-5-ös csigolyám táján van egy gerincsérvem, voltam is vele szakembernél, kaptam kezelést és enyhet, aminek a szavatossága - úgy tűnik - mostanában jár le. Ő a térdével kínlódott, úgyhogy amolyan szimpátiafájásként én is ántikáltam egy kicsit. De mind a ketten tudjuk, hogy a bajainknak csak egy eléggé elenyésző része a kor adománya, a többit a testünk jelzésre használja, amolyan "figyeljen már rám is valaki"- típusú fájdalmak ezek. Bonyolult és veszélyes dolog az elme, mert ha tiltakozni akar (és Te elfojtani ezt a tiltakozást), akkor más utat talál magának a kinyilatkoztatásra. Köhögést, sántikálást vagy akár egy derekas derékfájást. 

Korábban szélesvásznú ígérettel nyilatkoztam itt, hogy digitális detox-ba vonulok, ami alatt persze elsősorban a politikai hírektől való önmagtartóztatást értettem. Ugyanis a mindennapi híradóktól és az azokkal kapcsolatos tehetetlen érzésektől már komoly idegfeszültséget tapasztaltam magamon, ami úgy hiányzott a mindennapi problémák mellé, mint üveges tótnak a hanyattesés. A dolog egy ideig működött is, de aztán a hétköznapok szép lassan visszaszivárogtak a híroldalakkal együtt és már megint úgy érzem, jó lenne elvonulni a kerekerdő mélyére, az sem baj, ha nem mézeskalács házikó lesz az új otthonom, csak ember ne nyissa rám az ajtót, amíg én nem akarom. Nem megyek bele részletekbe, de olyan szinten elkeserítő szembesülni országunk lakosságának egy részével (és rettegek, hogy mekkora tömegről beszélünk), hogy tényleg csak egy lakatlan sziget tűnik ideális megoldásnak az ép eszem megőrzéséhez. Ami még ennél is kiborítóbb, az az, hogy esélytelen kívül kerülni az Életnek becézett mindennapokon. Hagyjuk is!

A Facen se kellene sokat barangolnom, mert csak ontja az emlékeket Colinról és Jackről, a barátnőmmel tett kirándulásokról, csomó kedves és megismételhetetlen pillanatról. Ezek meg csak azt juttatják eszembe, hogy pillanatnyilag egy hétre nem nagyon tudok előre tervezni, nemhogy utazásra, kirándulásra. Hogy bármennyire is vágynék még egy kutyára (mert úgy volt tökéletes, amikor ketten voltak), de az életem úgy alakult, hogy erről fájó szívvel, de józan ésszel Le Kell Mondanom!

És ontja mások emlékeit is, akik közeli ismerőseim, és ők élik azt az időskort, amit én képzeltem el magamnak. Unokákkal, utazásokkal, élményekkel. Irigykedem és már a puszta kifejezés is rosszul esik. Sosem voltam irigy, most mégis megkeseredik a számban a stresszevés közben majszolt csoki is, amikor azt látom, másoknak mit tartogat az élet. Írok is gyorsan a hivatalnak, érdeklődöm, hogy a nyárra már szabadabban tervezhetünk-e vagy ... Vagy bizony. 9. helyről nem előre léptünk, hanem vissza a 11.-re. Mert ilyen is van, pedig erre álmomban sem gondoltam. Kezdhetem futni a kötelező köröket, drukkolni, hogy sikerrel járok-e, és a végén egy kicsit keserű szájízzel indulhatok (indulhatok?) nyár közepén az unokákhoz. Sokszor érzem úgy, hogy lelketlen vagyok, amiért várom és vágyom a szabadságot, ezt se könnyíti meg a helyzet elviselését. A párom még nehezebben éli meg a máris hosszúra nyúlt kényszerű összezártságot az anyóssal, fel sem róhatom neki, hiszen én sem rajongtam annak idején a drága mamával töltött időkért. Ilyenkor éppen arra neheztelek, aki a legkevésbé sem tehet az egészről. A reklámokban csupa mosoly családok ülik körül az asztalt, a nagyi bevesz egy étvágyjavítót és a mosoly még szélesebb lesz. A valóság egy cseppet más. A nagyi amolyan szobanövényként él közöttünk, a való világtól eltávolodva, de amúgy szerencsére egészségesen. Úgyhogy a helyzet lehetne rosszabb is. Néha arra gondolok, mi lesz, ha velem történik valami? Manapság egyetlen orvosi jótanács létezik: kerülje a stresszt! Aham, és akkor legyen szíves a heti lottó ötös számait is megsúgni, és onnantól Isten bizony, kerülni is fogom. 

A nyúl jön, de a Húsvét csak a gond. Együnk sonkát (mint amúgy az évben bármikor), főtt tojást és tavaszi zöldségeket. De a mamának vagy nincs étvágya vagy rágós a falat, vagy ... mindig van valami. És nincsenek itt az unokák sem, hogy keresgéljék a kertben a tojásokat. Hogy az ajándékaim sem kapják meg, arról már keseregtem ezen az oldalon. A vallási oldalát már rég nem éljük meg. De a nyúl jön. Lehet, Jamiet ráeresztem.

Na, mint ahogy a címben is mondtam, vagyogatok. És rohadtul vágyom rá, hogy egyszer már lehessek is, úgy élettel tele.