Tattoo

Nem igazán bírom a tetkókat, ez az igazság, de azért bevallom, van az a varrat, amit még én is megpislogok a szemem sarkából. Nyilván teste válogatja, amelyiket díszíti. Mert igenis van, ami díszít és vannak azok (nyilván túlnyomó többségben), amik egy elhamarkodott pillanat, egy társasághoz való tartozás csalóka érzetét adva kerülnek a bőrre. Van, amit egy szerelem ihlet, legyen az Mari vagy Lali, legyen az egy stilizált szárnyas oroszlán, ami diszkréten vall tulajdonosa rajongásának tárgyáról. Ami miatt most "tollat ragadtam" valami más. 

A napok óta tartó kánikulában már úgy benépesedett a vízpart, hogy egy tűszálat sem lehet leejteni anélkül, hogy egy matrac nagyot durranva ne adná át a helyét egy másiknak, de a viccet félretéve, már lépni sem lehet az embertömegtől, akik az ország, sőt más országok ezernyi tájáról vetődtek éppen ide. Így aztán bizton állíthatom, hogy "megállapításom" nem kiragadott példákon, hanem tekintélyes számú  vizsgálati alanyon alapul. Nem a pasikon lepődtem meg, mert ők valahogy mindig is szenvedélyesebben hódoltak bőrük rongálásának, de a nők... nem ám tinik (ők még megelékszenek az apa, anya szeme elől a ruha rejtekében viselt kisebb figurákkal), de harmincas, negyvenes, többgyerekes családanyák testén virítanak teniszpályát (na jó, legyen inkább pingpongasztal) beborító rajzok. A vállakat, deréktájt, vádlikat és mindenekelőtt húsos combokat borítanak be a fekete ábrák. Némelyik talán az otthoni virágoskert ihletésében, mások a vadvilágban, de még a Marvel-birodalom hősei közt is találtak modellt. A forrón ragyogó napsütésben még fehéren világító combok, amiket napfény ezidáig még otthon se nagyon ért, most a zümmögő tű nyomán tárnak fel előttünk titkos világokat. Nem értem. Nyilván korom okán sem, de nőként sem. Én még úgy nőttem fel, hogy örültem, ha a bőröm napsütötte volt és hibátlan, örültem, hogy a tinikor megannyi makija nem hagyott nyomot. Így aztán nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel az újfajta őrülettel, amikor önként és dalolva (jobb sorsra érdemes kemény forintoktól megszabadulva) varratják ki magukat lányok és asszonyok. Nem, nem jövök azzal, hogy ez valamikor a börtöntöltelékek jellegzetessége volt, nyilván a kor halad, a szellem változik, de azért ennyire miért... ? Még élénken él bennem az a cikk, amit azok kifigurázásról írtak, akik csak a látványért égettetik magukra hülyeségük bizonyítékát, például a tényleg jópofa kínai jeleket, amik azonban nyers fordításban annyit jelentettek: "nem vagyok normális és még hirdetem is". Oké, ez egy másfajta közönség, értem én, érett anya ilyet nem tesz, ő legfeljebb a Pokémon figurát varratja fel, annak a gyerek is mennyire örült. Három évesen. Tizenhárom évesen meg majd letagadja a strandon, hogy ismer, az esküvői fotójukon meg majd retusáltatja a drága mamát. 

Na, hát igazából nem is tudom, minek húztam fel magam akármennyire is a témán, de ha már kikívánkozott, hát, kijött. Bocs érte!

                  我不正常還打廣告