Az utóbbi időben eléggé egy síkon gördültek a gondolataim. Így júliusban mindig így van, de én is tisztában vagyok vele, hogy az akkori fájdalmon és az azt követő örömön túl is van élet, úgyhogy próbálom megrázni magam és más dolgokkal foglalkozni. De kutyáséknál ez azt hiszem, megbocsátható defekt, legalábbis sokan megértik, úgyhogy rosszul nem érzem miatta, csak ideje kiszakadni a mókuskerékből.
Igen ám, de merre, hova, hogyan? Persze, nem ültem magamba roskadva az elmúlt napokban sem, észleltem magam körül a világot, bár, nem mondhatnám, hogy különösebben sok örömem telt benne. A politikai életről ne is beszéljünk, idehaza és messze a világban is sok olyan dolog történik, amitől - pestiesen szólva - a hajam egyenesedik ki, például - bár, rohadtul semmi közöm hozzá - képtelen vagyok megérteni, hogy a világ egyik nagyhatalma miért érzi jó ötletnek egy demens, fizikailag is megroppant ember hatalomban tartását, mert ha ez így megy tovább, csak elérik újra, hogy a szőke bohóc kerüljön újra képbe, a frissen bekötözött fülével esélyesebben, mint valaha. De hagyjuk is, ráhatásunk nincs, majd szívhatjuk az utóhatásokat onnan is, mintha az itthoni helyzet nem lenne elég.
Mostanában "volt szerencsém" újfent az egészségügy berkeiben kalandozni, igaz, csak háziorvosi szinten, de azt meg egy nyaralóhelyen, hát, ez sem egy fáklyás menet. Hogy a mindennapi stressz okán, a kiborító meleg miatt, a korom vagy egyéb jogon elnyert nyavalya tüneteinek kezeléséhez kis híján előkerestem egy fekete harisnyát, értsd, bankot is rabolhattam volna a patikai költekezéshez, az csak a hab volt a tortán. De közben belegondoltam, hogy a tüneteken túl talán az okokkal is foglalkozni kéne és ott teljesen elvesztettem a fonalat, merre, hogyan, mennyiért is induljak el. Én nem állítom, hogy "régebben minden jobb volt", de hogy negyven évvel ezelőtt, ha fájt valamim, tudtam, melyik szakorvost keressem fel, odamentem, kivártam a sorom (nem volt az annyira rémes, manapság a postán is állok ennyit) és a probléma ott általában megoldást is nyert. Ma meg... kérjek időpontot a háziorvoshoz (ja, most éppen szabin van, nagyon sürgős?), ő majd ad beutalót, ott is kérjek időpontot (itt nem is akarok senkit froclizni a hetekkel, hónapokkal), aztán majd ott is mondanak valamit és menjek a ...ba, kérjek ott is időpontot; vagy nemes egyszerűséggel, ahogy ma sokan teszik, menjek a magánba, vagyonért és intézzem viszonylag gyorsan, de a fekete neccharisnyát nem feledve. A francnak kell annyi Hegyi doktort néznem, ahol két nap alatt tetőtől talpig kivizsgálnak, ha elsóhajtom magam.
De már megint csak a rinya, mondhatjátok és igazság szerint van is benne valami. Meséljek inkább a mamámmal való együttélésről? Nem, nem mesélek, mert az is rinya lenne, és aki azt mondja, örüljek minden napnak és hétnek, annak csak javasolni tudnám, próbálja ki, mielőtt a rózsaszín felhőkön ülve osztja az észt. Igazság szerint egészséges, még csak nem is súlyosan demens, de együttélésre már 19 évesen úgy éreztem, alkalmatlan, drága apám nem is tudom, hogy csinálta hatvan éven keresztül. Tudom, a szeretet ereje meg hasonlók. Igen, azért is teszek meg érte mindent, de közben érzem, ahogy elhalnak az agysejtjeim és foszolódnak az idegeim. Sajnálom, nem vagyok Teréz anya típus és bár köszönöm neki, hogy a világra hozott, de időnként olyan érzésem van, hogy ezt például ő is másként csinálta volna annak idején. Talán innen eredeztethető az én hozzáállásom is. Ha már így alakult, mindketten megtettük, megtesszük, amit illik, ami elvárás. Amolyan csendes gyilkos ez a helyzet. Mert én a lánya vagyok, oké, nekem alanyi jogon kijár a róla való gondoskodás, a jelenlétével való elfogadás. De nem vagyok szingli, van egy férjem, akinek ő anyós. Még ha a jobbik fajtából is, de így több, mint egy év együttélés után azért ... És ha nem lenne elég a mindennapi életünk, az ő gondozása, még a villámhárító szerepe is a hátamra pakolódott.
Ezek után nem is csoda, ha elbőgöm magam egy képen, amin egy idős, beteg kutya boldog mosolya látható a gazdival, hogy bennem újra felhorgadjon a lelkiismeretfurdalás, hogy talán Colin még ma is velünk lenne, ha az életünk nem így alakul az elmúlt évben. Oh, nem... hogy jön egy kutya párhuzamba egy édesanyával, ne forgassátok ki a dolgot, egyszerűen csak bánt a gondolat, hogy talán túl hamar mondtunk, mondtam le róla, csak hogy a könnyebb utat válasszam a káoszban. Ráadásul én még jó helyzetben is vagyok, hiszen bármit hozzon a jövő, csak egy emberről kell gondoskodnom (oké, egy picit naív is vagyok), mert látom a barátnőmet, aki az idős férje, a sérült gyermeke és a lerobbant szülei között próbál egyensúlyozni. Igazából csodálom őt, mert bár néha ő is kiírja magából az ideget, de aztán megrázza magát, feláll és él tovább. Nem hagyja magát beledöngölni a mókuskerékbe, hanem keresi a kitörési pontokat és többnyire meg is találja. Én még messze nem tartok itt, bár halvány próbálkozásaim igenis vannak.
Az idei nyár tagadhatatlan fókuszpontja az unokáim látogatása volt. Messze élnek és a ritka alkalmak eddig sajnos csak azt az érzést erősítették bennem, hogy ebből bizony soha nem lesz amolyan igazi nagymama-unoka kapcsolat. De az idei nyár hozott valami újat, amiért nem tudok elég hálás lenni két apró gyereknek. Három és ötévesek, egy kislány és egy kisfiú, akiknek apanyelve a magyar, így aztán szinte mindent értenek is, de nem beszélik. Az angollal meg én állok hadilábon, mert azt, hogy alapszinten megértetem magam, nem nevezném még nyelvtudásnak. Ez is megérne egy misét, akarom mondani, vizsgálatot, miért vagyok képtelen jobban elsajátítani a nyelvet, amikor egyértelmű, hogy kettőjükkel és a család másik ágával ez az összekötő kapocs. De visszatérve a meglepetésre... az amúgy elég hisztis két apróság feledhetetlen hetet töltött nálunk (néha velünk, ha érzed ebben a különbséget). Már úgy értem, nemcsak nekik volt feledhetetlen, hanem nekünk is. Amikor több estén is elengedtük a szülőket és a rettegett lefektetés csendes napzárta lett, nem égzengés. A velük töltött nyugodt órák balzsamként hatottak, igazolva láttam, hogy velük is ugyanúgy tudunk még játszani, mint annak idején az apjukkal és nagybátyjukkal. Korábban voltak összekapásaink a fiammal, amiért másként képzeltük el a nevelést, de elfogadtam, hogy az ő rosszcsontjai, nekem kell befognom. Az idén is így készültem, és láss csodát, ha csak velünk voltak, móka és kacagás volt minden óra. Aki pedig minderre feltette a koronát, az Jamie kutyánk volt, aki érkezésük első pillanatától barátságos volt velük, nem kellett az ő fegyelmezésével és a gyerekek nyugtatgatásával megosztani az energiákat. Szinte idilli volt ez a hét, minden fárasztó perce ellenére igazi felüdülés.
Bár, a hőségben többnyire úgy éreztem, hogy az agyam szabályosan kifolyik a füleimen, azért sikerült néhány könyvet elolvasnom végre, ez is nagy előrelépés a tavalyi nyárhoz képest. Igen, megnéztem sok - mások által - agyzsibbasztónak titulált sorozatot, mint a Bridgerton, a Hegyi doktor újra rendel újabb részeit vagy a 911 - L.A-t, de megnéztem olyanokat is, amik után a sötét hálószobában még sokáig forogtak az agytekervények, hogy legalább magamban megbeszéljem a látottakat. Érdeklődve olvastam utána néhány elém kerülő témának, volt, hogy értelmesen sikerült is ezekről beszélgetnem, szóval, mintha szellemileg is valami életrekelés lenne érzékelhető nálam. Már nagyon hiányzott, mert én magam is éreztem, túl hosszúra nyúlt a fizikai és szellemi tespedés egy ideje. Érdeklődve kezdtem újra követni kedves ismerőseim oldalait, hogy meglepődve lássam, nálam kicsit fiatalabban micsoda kalandokba vágnak bele, merre járnak, mi érdekli őket. Túl hosszúra nyúlt az önkéntes magamba fordulásom, most éppen kicsit önzőnek is érzem ezt az időszakot, de hát nem éppen az írás elején győzködtem magam, hogy elengedem az önhibáztatást is? Hogy a testem mégis valamiféle kellemetlen visszajelzéseket produkál, nagy valószínűséggel idegi alapon, az tagadhatatlan, ezzel még sok dolgom van/lesz, de talán önmagamra is lesz annyi energiám, mint másokra.
Bár, a hangulat nem volt mindig hibátlan, azért kezdtem végre felfedezni az önállóságom, ha másban nem is, de legalább a nyaralóban eltöltött időben. Ha már kaptam egy kisebb maflást a "nem vagyunk összenőve" (ez azért egy jóval hosszabb és messzire visszavezető téma lenne) témakörében, akkor igyekeztem is felnőni a feladathoz, bár a barátnőm szerint még annyira az elején járok az útnak, hogy a cipőm be sem porosodott. Most csak ilyen apróságokban "keménykedem", hogy ha csobbanni akarok a lassan thermálvíz hőfokú tóban, akkor elindulok, nem kérek engedélyt és nem várok senkire. Mondhatjátok, hogy na, ebben aztán mi az eredmény? Van, higgyétek el, óriási. De ez egy hosszú történet. Mint ahogy boldog tulajdonosa vagyok egy margitszigeti előadás jegyének, ami - remélem - elrepít Velencébe, ha már az igazi utazás egyelőre csak az ígéretek sejthetően soha meg nem valósuló felhőjén vár rám.
Rengeteg dolog jutott még eszembe, de amíg az egyiket leírtam, a másik elszaladt. Nem baj, majd sor kerül azokra is. A tegnapi enyhet adó felhős ég után ma újra kisütött a nap. Most nem biztos, hogy örülök neki, nagyon jól esett, hogy a bőröm nem lángol egy félórás séta vagy matracon ringatózás után, de ez van, ezt kell szeretni. Lesznek majd hónapok, amikor visszasírom a fürdőruhát, biztos vagyok benne. Addig is a béke legyen Veletek! És Velem 😎
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése