Melyik tinédzserlány nem álmodozik a felnőtt koráról? Mit fog csinálni és főként, mit fog másként csinálni, mint az ősei?
Amikor én tizennyolc éves voltam, még az osztályfőnöki órán is felmerült a kérdés: képzeld el magad tíz év elteltével, hol fogsz tartani... Akkoriban a lányok többsége már tizenévesen is a férjhez menésről álmodozott. Igazából nem is tudom miért. Valahogy olyan magától értetődő volt. Befejezted az iskoláidat (vagy egyetemre mész, ez esetben elhúzod kicsit a dolgokat), de a cél a családalapítás és az érettségedet bizonyító okirattal máris késznek hiszed magad erre a kihívásra.
Velem sem volt ez másként. Azt írtam akkor arra a papírra (vajon megvan-e még valakinél?), hogy az idegenforgalomban fogok dolgozni (ez bejött, az Ibusznál helyezkedtem el), lesz két gyerekem (a következő tízéves tervben ez is megvalósult) és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Nem volt túl bonyolult tervezgetés. Nagyjából a sírig megvolt a forgatókönyv. Jó munka, szép család, idővel cuki unokák, akiknek érdemes eltenni a rengeteg mesekönyvet, játékot, diafilmet, mert majd együtt élvezzük újra, akár csak az apjukkal.
Sejthető, hogy nem egészen így sült el a dolog. Meglett az érdekes munka az utazási iroda központjában, meglett a férj, nem sokkal később a két fiú is. Két remek fiú, ha szabad ilyen elfogultan dicsekednem velük. De tényleg. És idővel révbe értek ők is. A kisebbiknél köszöntött be előbb a gyermekáldás, így aztán meglettek a hőn áhított unokák is. Csak éppen... Csak éppen a kicsi tizenkét évvel ezelőtt nekivágott a nagyvilágnak. Akkor még csak kalandvágyból. Ami már önmagában izgalmas dolog volt, mert éppen róla gondoltam azt, hogy soha nem fogom a szoknyám széléről lepattintani. De ő elment felfedezni a világot és benne önmagát, azt az oldalát, amit itthon senki nem látott vagy nem akart meglátni. Törvényszerű volt, hogy odakint a nagyvilágban találkozzon össze élete párjával. Amilyen nehézkesen mentek itthon a magánéleti dolgai, olyan magától értetődően alakult odakint. Pedig ő sem így tervezte, de ha az a kis dobogó iránytűje megmutatja az utat, egész egyszerűen képtelenség nem engedelmeskedni neki. Lett egy ázsiai menyem, akinél szebbet, jobbat nem is kívánhatnék magamnak, és aki úgy tekintett a fiamra, hogy a vak is láthatta, felismerte benne az igazgyöngyöt a házassági vásárban. Hét éve házasok és két gyönyörű gyerek szülei. A fiam csak magyarul beszél velünk, így aztán értenek is mindent, de magyar szó nem sok jön az ajkukra. Ha magyarul kérdezek, angolul válaszolnak, ha kérem, hogy mondják magyarul, próbálkoznak, de ez a nyelvtudás azért nem olyan, hogy elővegyük a mondókáskönyveket vagy a diafilmeket. Egyszerű tő mondatokkal próbálhatom elmesélni apjuk kedvenc meséjét a három nyúlról, de hát valljuk be, az azért nem ugyanolyan, mintha a ritmust regélném.
A másik fiam is végre révbe ért, a szó nemesebbik értelmében. Voltak próbálkozások, amik azonban mind azt a célt szolgálták, hogy igazán értékelni tudja azt, amit végül megszerzett. Ez szinte ugyanúgy értelmezhető a magán- és a szakmai életére is. De ha lesz unokám tőlük is, az a baba sem itthon jön majd a világra. Lennének gondolataim ennek kapcsán, de egyikkel sem őket hibáztatom. Nem ők tehetnek róla, hogy öregségünkre majd itt maradunk magunkban és talán egy öregek otthonából kapják majd a hírt, hogy elment a hátországuk.
Szóval, a lányszobám mélyén, amikor már ennyire előre gondolkodtam, akkor az unokák velünk töltötték a nyarakat a Balatonon, mint annak idején a fiúk a nagyszülőkkel. Hetente, de legalább kéthetente találkoztunk volna, együtt fedeztük volna fel a gyerekkor minden szépségét és amikor velünk lettek volna, elkényeztettem volna őket a legnagymamaibb módon. Ehelyett most marad az évenkénti (jó esetben évente két) alkalom, a nehézkes kommunikáció, egy csomó - szerintem - szép program elmaradása érdeklődés hiányában. Helyette a megalkuvás, a kicsik kényekedvének kiszolgálása a lehetőségünk. Legalábbis most még, amíg ilyen kicsik. Félek, hogy később se lesz ez másként. Egyelőre örülhetek, hogy ha más nem is, de a nagypapát, nagymamát hallhatjuk eleget, amikor együtt vagyunk. Tudják, kik vagyunk, értékelik is a velünk töltött időt, de azért félek, ez soha nem lesz olyan, mint az álmaimban. Tudom, bennem van a hiba, nem a régi álmokat kell kergetni, hanem a jelennek örülni, abból kihozni a legjobbat. Igyekszünk is. Csak néha pofon vág a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése