A fene ebbe a Faceba, hogy nem felejt, dobálja fel az emlékeket, néha olyat is, amit jobb lenne elfelejteni. Persze, lehetetlen. Mint 5 évvel ezelőtt azt a szörnyű napot, amikor Jack váratlanul itt hagyott minket. Ma már tudom, hirtelen fellépő vérzéses bélgyulladás volt, amit némelyik kutya átvészel, némelyik nem. Mi az utóbbi lapot húztuk. Hiába volt az injekció, az infúzió, kicsi Jack szíve nem bírta a sokkot. Az a gyönyörű, hatalmas szíve, amibe belefért az egész világ, de elsősorban mi, a családja és Colin. Az a nap a maga brutalitásával beleégett az emlékeinkbe, bármi jót is hozott azóta az élet, sosem feledjük a tanulságot, hogy a baj kiszámíthatatlan, egy pillanat alatt utolérhet, a veszteség emléke pedig éppen olyan maradandó, mint az élet ajándékaié. Kicsi Jack velünk vagy, még akkor is, ha mindent, ami még Rád várt, most Jamie kapja meg. Őt is Colin nevelte, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jó barátok lennétek. Remélem, Colin megtalált odaát és odaadhattad neki a puszikat, amiket elvittél magaddal; tudom, hogy neki is hiányoztak.
Azt hittem, tudok még írni arról a napról, de nem igazán sikerül. Túl fájdalmas. Évről-évre tépkedem fel a sebet, mert ha meg is tudnék róla feledkezni, a Face nem enged lazítani. Kellett nekem annak idején kiplakátolni a fájdalmamat a világhálóra. Őszintén szólva nekem többnyire segít, ha megfogalmazom az érzéseimet, leírom és ha már, akkor már... hiszen sokan vagyunk hasonszőrűek, akik még egy kutya elvesztése feletti fájdalmunkat is érzelmesebben éljük meg, mint sok ember a családi életét.
2019 kivételesen nehéz év volt. Apukám kezdte a sort, májusban ment el hosszas szenvedés után, aztán jött Jack júliusban egy rakéta sebességével, és novemberben az anyósom rettentő méltatlan körülmények között. Külön-külön is tönkrették volna az évet, így együtt igazán embert próbáló időszak volt. És ebben a nehéz időben egy apró baba érkezésének és egy négylábú baba beköltözésének kellett megpróbálni meghozni az egyensúlyt. Igazság szerint ettől a két eseménytől végül is ünnepelhetővé vált a karácsony, holott az utolsó temetés néhány nappal Szenteste előtt zajlott le. A dédi temetésén már ott volt az első unokánk, az ő dédunokája, alig három hónaposan. A világ másik feléről hozták el, hogy találkozhassanak, de a Mama már nem élte meg ezt a találkozót. És a karácsonyfa alatt ott volt egy féléves szőrös ifjonc, akire ha ránéztünk, sokszor nem is a saját báját láttuk, hanem igazságtalanul fiatalon elment elődjének az emlékképeit. Óhatatlanul is össze-összehasonlítottuk őket, évekbe telt, mire ezt a rossz beidegződést elengedtük, vagy hát leginkább elengedtem, és saját magáért tudtam szeretni és értékelni a kialakuló személyiségét. Érdekes tanulási folyamat volt. Mint minden más, ami ebben az évben történt.
Szóval, amikor július 17-én a Face emlékeztet engem arra a csupaszív kiskutyára, ez a rengeteg emlék mind együtt tolul fel bennem. Mint mondtam, 2019 kivételesen nehéz, borzasztó és ugyanakkor gyönyörű év volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése