Olimpia és egyebek

 Először beszéljünk az ötkarikáról... Hát, a megnyitó olyan volt, amilyen, mindenki vérmérséklete szerint reagált rá. Szerintem sokan túlreagálták. Mondom ezt úgy, hogy a szívem mélyén nekem sem tetszett és bár érteni véltem a koncepciót, szerintem is félrement az elképzelés megvalósítása. Ez a része nem is érdemel több szót, a lényeg a sportolókon van.

A sportolókat tekintve nyilván össze-vissza csapongok majd, nincs fontossági sorrend, mielőtt bárki belelátná az írásomba. Ott volt szegény Szilágyi Áron, akire baromi nagy nyomást helyeztek, már-már elvárták tőle az újabb aranyat, a "sporttörténelmet írást". Rossz napja volt. Van ilyen. Három év rengeteg munkája ment egy pillanat alatt a kukába, de nem törnék érte pálcát felette, hiszen ettől még ő az, aki az elmúlt olimpiákon oly sok örömet szerzett nekünk. Most is akarta. Talán túlságosan is. Kedves, szerény sportember, akinek éppen elég lesz megbirkóznia a történtekkel, felesleges még sokáig rágódni azon a félresikerült napon. Sokan okoztak csalódást, nyilván elsősorban önmaguknak, sokan még reménykednek, velük aztán mi is. Van, aki igazságtalan döntés miatt esett el egy jobb eredménytől, van akiről nem sokat tudunk, csak a csúnya balesetét láttuk (ő spec egy francia terepbiciklis versenyző volt), van, akit hazaküldtek, mert a játékok szellemével nem egyezett, hogy a sportvezetőitől nem kérve engedélyt, meglátogatta az Eiffel tornyot. Agyrém. A kommentátoroktól többségében a víz lever, köztük is rendezhetnének válogatót egy ilyen jelentőségű sportesemény előtt.

A tenisz... sokan kikérik maguknak a tényt, hogy olimpiai sportág legyen, szerintük nincs helyük a profi sportolóknak ebben a versenyben. Szerintem meg de. Mert ugyanúgy megdolgoztak a kijutásért. Egyáltalán, ki a profi? Csak Nadal, Alcaraz és Djokovic vagy Marozsán és Fucsovics is? Nadal és Djoko már közelebb vannak a negyvenhez, mint a harminchoz. Ez éppen elég fórt ad a fiataloknak. Éljenek vele! Ha nem sikerül, hát, legalább tanuljanak. Majd a következő alkalommal megmutathatják, mennyit fejlődnek. Nadal nekem személyes kedvencem, így aztán nyilván azonnal harapok, ha valaki kritizálni merészeli. A fotelból természetesen. Lehet utána csinálni, amit az elmúlt 20 évben letett a teniszpályára. Én csak csodálni tudom, amiért szerelmes a sárga golyóba és a Játékba. Az olimpia meg végül is nem pont erről szól? Amúgy zárójelben jegyezném meg, hogy Fucsovics Marci egyenrangú partnerként állt vele szemben, remek meccset játszottak, élmény volt nézni, még ha kicsit tudathasadásos is, kinek szurkoljak jobban. Azt meg csak csendben kérdezném meg a szövetségtől, hogy miért nem voltak a magyar fiúk címeres mezben a pályán? Hiszen ez végsősorban a nemzetek versenye, Nadal is büszkén viselte a spanyol nemzeti mezt. 

Aztán itt van ez a Milák gyerek, aki úgy döntött, elege van a nyomásból, majd ő tudja, hol, hogyan és mennyit készül. Amíg hozza az eredményt, senki ne szóljon a dolgaiba. Öntörvényű? Igen, de miért ne lenne? Eddig ekézték, mert nem tudták, mire számítsanak nála. Most úszott egy fergetegeset, azonnal istenként beszélnek róla. Ez meg szerintem kifejezetten toxikus egy sportoló számára. Ő tisztában van önmagával és nem akarja kitenni magát a médianyomásnak. Én vele vagyok. 

Ma egyébként olvastam egy írást, miszerint vissza kellene térni az eredeti olimpiai játékok szelleméhez, futás, birkózás etc. Hát, ez elég érdekes olimpiai játék lenne, még ha a versenyzők nyilván nem is akarnának mezítelenül küzdeni. Ebben a kérdésben azokkal vagyok, akik a világ változásával el tudják fogadni, hogy a szörf és a bmx is felkerült a sportok listájára. Összességében úgy érzem, én rendes szurkoló vagyok, nem zuhanok össze egy rosszabb eredmény láttán, de nem emelek piedesztálra senkit, ha aznap éppen neki volt a legjobb napja. Mondjuk ma, a férfi kézilabdások utolsó másodpercekben kapott gólja közel vitt egy infarktushoz, de ez azért inkább csak a vízilabdások döntőiben jellemző érzékenységem. Persze, az érmek szépen csillognak, de elsősorban azt kell tudomásul venni, hogy a világ 205 országában (most éppen ennyien voltak a megnyitó ünnepségen) ugyanazzal az álommal indultak neki a sportolók. Talán igazságtalan, hogy egy pillanatnyi forma döntsön arról, ki ülhet a világ tetején a trónra, de ez a játék erről szól. És elsősorban erről kellene szóljon, ez JÁTÉK. 

Aztán megrökönyödve hallom, hogy a megannyi háború ellenes és békepárti óriás tacepao árnyékában átadtak itthon egy világszínvonalú (ezt a jelzőt szívesen alkalmazzuk idehaza sok alkalommal, még ha időnként kicsit nevetségesen is) lőszergyárat, ami a hazai igények teljes kielégítése mellett nem kicsi haszonnal kecsegtet, mivel idegen országoknak is eladjuk a termékeinket. Meg legördült az első nemzeti "világ legmodernebb" harckocsink, ami ugyan december óta már másodszor gördült le "először", de ilyen apróságokkal igazán nem kell foglalkozniuk a hozzá nem értőknek. Mindez a békepártiság nevében, bravó. Honvédelmi miniszterünk szerint ez aztán "garantálja a környéken élők biztonságát" is. No, én nem vagyok katona, nem éltem háborúban, annyi jutott el hozzám a borzalmakból, amit a tv lelkesen közvetít. De valahogy az az érzésem, ha a szomszédban egy lőszergyár lenne, az nemhogy a bizonságomat garantálná, de egyenesen célponttá tenne egy konfliktus idején. Azt mondja emberünk "a csúcstechnológia elengedhetetlen, de nem feltétlenül elégséges ahhoz, hogy sikeresen lehessen háborúzni, de ha van lőszer, akkor van a sikernek alapja is". Nem minősítem a sorait, szerintem hozzáértők és pasik megtették éppen elegen, de egy páncélozott jármű manapság talán már nem számít csúcstechnológiának, amikor drónok hozzák a halált és pusztulást. Ha meg telibe verik (hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam) azt a lőszergyárat, márpedig megteszik az első adandó alkalommal, akkor a siker alapjaiban roppan meg ugyebár. Ezzel azért nem árt tisztában lennünk akkor is, ha miniszterünk komoly arccal beszél hülyeségeket a mikrofonba. 

Na, mára hirtelen ennyit akartam megosztani a gondolataimból. Már azon túl, hogy rohadtul elegem van ebből a "nyári" nyavalyából, ami egy hónapja hol befenyít, hol múlni látszik. Néhány napig fáj a fülem, torkom, rossza közérzetem, aztán pár napig nyugi van, majd kezdődik minden elölről. Bergdoktor már nyilván utána járt volna a problémának, itt a nyaralókkal foglalkozó háziorvos csak anyagi romlásba döntene a sok recept nélkül beszerezhető szerrel, amikből mellesleg már így is van itthon éppen elég. Ahogy jó doktorunk fogalmazott, "majd az idő megoldja". Vagy nem. Addig meg jó, hogy nem halljátok a kappanhangomat. 

Vagyok...

 Tegnap már megragadt a fejemben egy tv-reklám, nevezetesen a De-press kapszula, amit mentálisan helyrepofozgató gyógynövény készítményként hirdetnek. Egyrészt úgy éreztem, erre nekem mostanában igen nagy szükségem lenne, másrészt elméláztam, honnan kaphatta a nevét, netán a depresszióról? Aztán még beugrott a Die Presse című osztrák napilap is, de azzal alighanem csak a véletlen okán hozható rokonságba. Nem éreztem magam mostanában túlságosan jó formában, és biztos vagyok benne, mert orvosként is bármikor megállom a helyem, ha öndiagnosztikáról van szó, hogy a számtalan fizikai tünet együtt és külön-külön is oda vezethető vissza, hogy huzamosabb ideje egy érzelmi hullámvasúton ülök. A hozzám legközelebb állók kezelik a gépet és ettől talán még váratlanabbak az emelkedők, de leginkább a lejtők. A legijesztőbb, hogy már várom a zuhanást, pedig valaha tele voltam optimizmussal és akkor is hittem a csodában, amikor a valóság két kézzel csapott pofán. Ennyit a múltkori "megrázom magam" hurrá optimizmusáról.

Megrázom magam ... bár, a 220 azért nagyobbat üt

 Az utóbbi időben eléggé egy síkon gördültek a gondolataim. Így júliusban mindig így van, de én is tisztában vagyok vele, hogy az akkori fájdalmon és az azt követő örömön túl is van élet, úgyhogy próbálom megrázni magam és más dolgokkal foglalkozni. De kutyáséknál ez azt hiszem, megbocsátható defekt, legalábbis sokan megértik, úgyhogy rosszul nem érzem miatta, csak ideje kiszakadni a mókuskerékből. 

Igen ám, de merre, hova, hogyan? Persze, nem ültem magamba roskadva az elmúlt napokban sem, észleltem magam körül a világot, bár, nem mondhatnám, hogy különösebben sok örömem telt benne. A politikai életről ne is beszéljünk, idehaza és messze a világban is sok olyan dolog történik, amitől - pestiesen szólva - a hajam egyenesedik ki, például - bár, rohadtul semmi közöm hozzá - képtelen vagyok megérteni, hogy a világ egyik nagyhatalma miért érzi jó ötletnek egy demens, fizikailag is megroppant ember hatalomban tartását, mert ha ez így megy tovább, csak elérik újra, hogy a szőke bohóc kerüljön újra képbe, a frissen bekötözött fülével esélyesebben, mint valaha. De hagyjuk is, ráhatásunk nincs, majd szívhatjuk az utóhatásokat onnan is, mintha az itthoni helyzet nem lenne elég. 

Mostanában "volt szerencsém" újfent az egészségügy berkeiben kalandozni, igaz, csak háziorvosi szinten, de azt meg egy nyaralóhelyen, hát, ez sem egy fáklyás menet. Hogy a mindennapi stressz okán, a kiborító meleg miatt, a korom vagy egyéb jogon elnyert nyavalya tüneteinek kezeléséhez kis híján előkerestem egy fekete harisnyát, értsd, bankot is rabolhattam volna a patikai költekezéshez, az csak a hab volt a tortán. De közben belegondoltam, hogy a tüneteken túl talán az okokkal is foglalkozni kéne és ott teljesen elvesztettem a fonalat, merre, hogyan, mennyiért is induljak el. Én nem állítom, hogy "régebben minden jobb volt", de hogy negyven évvel ezelőtt, ha fájt valamim, tudtam, melyik szakorvost keressem fel, odamentem, kivártam a sorom (nem volt az annyira rémes, manapság a postán is állok ennyit) és a probléma ott általában megoldást is nyert. Ma meg... kérjek időpontot a háziorvoshoz (ja, most éppen szabin van, nagyon sürgős?), ő majd ad beutalót, ott is kérjek időpontot (itt nem is akarok senkit froclizni a hetekkel, hónapokkal), aztán majd ott is mondanak valamit és menjek a ...ba, kérjek ott is időpontot; vagy nemes egyszerűséggel, ahogy ma sokan teszik, menjek a magánba, vagyonért és intézzem viszonylag gyorsan, de a fekete neccharisnyát nem feledve. A francnak kell annyi Hegyi doktort néznem, ahol két nap alatt tetőtől talpig kivizsgálnak, ha elsóhajtom magam. 

De már megint csak a rinya, mondhatjátok és igazság szerint van is benne valami. Meséljek inkább a mamámmal való együttélésről? Nem, nem mesélek, mert az is rinya lenne, és aki azt mondja, örüljek minden napnak és hétnek, annak csak javasolni tudnám, próbálja ki, mielőtt a rózsaszín felhőkön ülve osztja az észt. Igazság szerint egészséges, még csak nem is súlyosan demens, de együttélésre már 19 évesen úgy éreztem, alkalmatlan, drága apám nem is tudom, hogy csinálta hatvan éven keresztül. Tudom, a szeretet ereje meg hasonlók. Igen, azért is teszek meg érte mindent, de közben érzem, ahogy elhalnak az agysejtjeim és foszolódnak az idegeim. Sajnálom, nem vagyok Teréz anya típus és bár köszönöm neki, hogy a világra hozott, de időnként olyan érzésem van, hogy ezt például ő is másként csinálta volna annak idején. Talán innen eredeztethető az én hozzáállásom is. Ha már így alakult, mindketten megtettük, megtesszük, amit illik, ami elvárás. Amolyan csendes gyilkos ez a helyzet. Mert én a lánya vagyok, oké, nekem alanyi jogon kijár a róla való gondoskodás, a jelenlétével való elfogadás. De nem vagyok szingli, van egy férjem, akinek ő anyós. Még ha a jobbik fajtából is, de így több, mint egy év együttélés után azért ... És ha nem lenne elég a mindennapi életünk, az ő gondozása, még a villámhárító szerepe is a hátamra pakolódott. 

Ezek után nem is csoda, ha elbőgöm magam egy képen, amin egy idős, beteg kutya boldog mosolya látható a gazdival, hogy bennem újra felhorgadjon a lelkiismeretfurdalás, hogy talán Colin még ma is velünk lenne, ha az életünk nem így alakul az elmúlt évben. Oh, nem... hogy jön egy kutya párhuzamba egy édesanyával, ne forgassátok ki a dolgot, egyszerűen csak bánt a gondolat, hogy talán túl hamar mondtunk, mondtam le róla, csak hogy a könnyebb utat válasszam a káoszban. Ráadásul én még jó helyzetben is vagyok, hiszen bármit hozzon a jövő, csak egy emberről kell gondoskodnom (oké, egy picit naív is vagyok), mert látom a barátnőmet, aki az idős férje, a sérült gyermeke és a lerobbant szülei között próbál egyensúlyozni. Igazából csodálom őt, mert bár néha ő is kiírja magából az ideget, de aztán megrázza magát, feláll és él tovább. Nem hagyja magát beledöngölni a mókuskerékbe, hanem keresi a kitörési pontokat és többnyire meg is találja. Én még messze nem tartok itt, bár halvány próbálkozásaim igenis vannak. 

Az idei nyár tagadhatatlan fókuszpontja az unokáim látogatása volt. Messze élnek és a ritka alkalmak eddig sajnos csak azt az érzést erősítették bennem, hogy ebből bizony soha nem lesz amolyan igazi nagymama-unoka kapcsolat. De az idei nyár hozott valami újat, amiért nem tudok elég hálás lenni két apró gyereknek. Három és ötévesek, egy kislány és egy kisfiú, akiknek apanyelve a magyar, így aztán szinte mindent értenek is, de nem beszélik. Az angollal meg én állok hadilábon, mert azt, hogy alapszinten megértetem magam, nem nevezném még nyelvtudásnak. Ez is megérne egy misét, akarom mondani, vizsgálatot, miért vagyok képtelen jobban elsajátítani a nyelvet, amikor egyértelmű, hogy kettőjükkel és a család másik ágával ez az összekötő kapocs. De visszatérve a meglepetésre... az amúgy elég hisztis két apróság feledhetetlen hetet töltött nálunk (néha velünk, ha érzed ebben a különbséget). Már úgy értem, nemcsak nekik volt feledhetetlen, hanem nekünk is. Amikor több estén is elengedtük a szülőket és a rettegett lefektetés csendes napzárta lett, nem égzengés. A velük töltött nyugodt órák balzsamként hatottak, igazolva láttam, hogy velük is ugyanúgy tudunk még játszani, mint annak idején az apjukkal és nagybátyjukkal. Korábban voltak összekapásaink a fiammal, amiért másként képzeltük el a nevelést, de elfogadtam, hogy az ő rosszcsontjai, nekem kell befognom. Az idén is így készültem, és láss csodát, ha csak velünk voltak, móka és kacagás volt minden óra. Aki pedig minderre feltette a koronát, az Jamie kutyánk volt, aki érkezésük első pillanatától barátságos volt velük, nem kellett az ő fegyelmezésével és a gyerekek nyugtatgatásával megosztani az energiákat. Szinte idilli volt ez a hét, minden fárasztó perce ellenére igazi felüdülés. 

Bár, a hőségben többnyire úgy éreztem, hogy az agyam szabályosan kifolyik a füleimen, azért sikerült néhány könyvet elolvasnom végre, ez is nagy előrelépés a tavalyi nyárhoz képest. Igen, megnéztem sok - mások által - agyzsibbasztónak titulált sorozatot, mint a Bridgerton, a Hegyi doktor újra rendel újabb részeit vagy a 911 - L.A-t, de megnéztem olyanokat is, amik után a sötét hálószobában még sokáig forogtak az agytekervények, hogy legalább magamban megbeszéljem a látottakat. Érdeklődve olvastam utána néhány elém kerülő témának, volt, hogy értelmesen sikerült is ezekről beszélgetnem, szóval, mintha szellemileg is valami életrekelés lenne érzékelhető nálam. Már nagyon hiányzott, mert én magam is éreztem, túl hosszúra nyúlt a fizikai és szellemi tespedés egy ideje. Érdeklődve kezdtem újra követni kedves ismerőseim oldalait, hogy meglepődve lássam, nálam kicsit fiatalabban micsoda kalandokba vágnak bele, merre járnak, mi érdekli őket. Túl hosszúra nyúlt az önkéntes magamba fordulásom, most éppen kicsit önzőnek is érzem ezt az időszakot, de hát nem éppen az írás elején győzködtem magam, hogy elengedem az önhibáztatást is? Hogy a testem mégis valamiféle kellemetlen visszajelzéseket produkál, nagy valószínűséggel idegi alapon, az tagadhatatlan, ezzel még sok dolgom van/lesz, de talán önmagamra is lesz annyi energiám, mint másokra. 

Bár, a hangulat nem volt mindig hibátlan, azért kezdtem végre felfedezni az önállóságom, ha másban nem is, de legalább a nyaralóban eltöltött időben. Ha már kaptam egy kisebb maflást a "nem vagyunk összenőve" (ez azért egy jóval hosszabb és messzire visszavezető téma lenne) témakörében, akkor igyekeztem is felnőni a feladathoz, bár a barátnőm szerint még annyira az elején járok az útnak, hogy a cipőm be sem porosodott. Most csak ilyen apróságokban "keménykedem", hogy ha csobbanni akarok a lassan thermálvíz hőfokú tóban, akkor elindulok, nem kérek engedélyt és nem várok senkire. Mondhatjátok, hogy na, ebben aztán mi az eredmény? Van, higgyétek el, óriási. De ez egy hosszú történet. Mint ahogy boldog tulajdonosa vagyok egy margitszigeti előadás jegyének, ami - remélem - elrepít Velencébe, ha már az igazi utazás egyelőre csak az ígéretek sejthetően soha meg nem valósuló felhőjén vár rám. 

Rengeteg dolog jutott még eszembe, de amíg az egyiket leírtam, a másik elszaladt. Nem baj, majd sor kerül azokra is. A tegnapi enyhet adó felhős ég után ma újra kisütött a nap. Most nem biztos, hogy örülök neki, nagyon jól esett, hogy a bőröm nem lángol egy félórás séta vagy matracon ringatózás után, de ez van, ezt kell szeretni. Lesznek majd hónapok, amikor visszasírom a fürdőruhát, biztos vagyok benne. Addig is a béke legyen Veletek! És Velem 😎

Még mindig ...

Még mindig sorjáznak az emlékek. Nehéz ez, mert olyan értelmetlenül kevés jutott együtt Jackkel. És van valaki, akiről kevés szó esett a történtek kapcsán, pedig szerintem nagyon sokat köszönhetünk neki mi is és Colin is. Ez pedig nem más, mint Carlos.

Carlos akkor került a családba, amikor már Jack is kétéves volt. Azonnal levette, hogy ő itt a babszem és így harmadik a rangsorban. Mivel ilyen belátó volt - és meghazudtolta a korábbi félelmeim egy kevésbé társkompatibilis francia bulldog kapcsán - nem is volt soha semmi probléma a három ivaros kankutya között. Itt szerezte az első jó pontját. Minden helyzetben tudomásul vette, hogy ő a harmadik a rangsorban és soha nem is próbálkozott előre törni. 

Aztán történt, ami történt és hirtelen egy új helyzetben találta magát. Itt volt a lehetőség közelebb kerülni a Mesterhez, azaz Colinhoz. Colinhoz, aki úgy érdemelte ki főnöki helyét, hogy a világon semmit sem tett érte, egyszerűen csak elfogadta a kölyköket maga körül. Hagyta, hogy bohóckodjanak körülötte és vele, aztán ha elege volt a zajos ifjúságból, félre vonult. Amíg Jack élt, ő volt az, aki ragaszkodott nagy barátja fizikai közelségéhez, amikor csak tehette, úgy helyezkedett, hogy érintse, bármilyen kis ponton, de érezze és éreztesse, hogy ott van. Ennek lett vége július 17-én. Addig a napig amiatt aggódtunk, mi lesz majd vele, ha Colin (aki 5 évvel idősebb és ismert gerincproblémája van) egyszer elmegy, hiszen ennyi ragaszkodást nem lehet a sutba dobni, elfelejteni. De hát az élet nagy rendező, most Colinért kellett aggódni, hogyan fogja feldolgozni kis barátja elvesztését. 

De akkor jött... no, nem a Tenkes kapitánya, de Carlos, aki korábban mindig beérte a partvonallal, soha nem is merészelt sokkal közelebb kerülni a nagy kutyához. Jack hiányában, mintha azzal próbálkozott volna, hogy pótolja őt, úgy bújt Colinhoz, ahogy korábban sosem, de ahogy Jacktől látta. Azt a néhány napot, amíg meg nem jelent mindannyiunk életében Jamie, így vészeltük át, Carlos társaságával, aki a szó szoros értelmében teljes testbedobással próbálta Colinnal elfeledtetni a veszteség miatti bánatát. 

Amikor Jamie megérkezett, ösztönösen kereste a nagy kutya közelségét, hiszen baba volt, akinek az otthon elvesztése után ez mutatkozott a legegyszerűbb váltásnak. Egy fajtatárs barátságát minél előbb megszerezni. Abszolút sikerrel járt. Tulajdonképpen az első napon, amikor együtt utaztunk haza Nyíregyházáról, már az autóban eldöntötte, hogy ő és Colin örök barátok lesznek. Colin pedig örült, hogy újra teljes a család. Carlos pedig természetesnek vette, hogy a Jack által keletkezett űrt mostantól ez a kis mitugrász tölti be. Aki mellesleg játékos kis havernek bizonyult és akit a mai napig szívesen bosszant, tudva, hogy a kis nokedli (aki mostanra súlyosabb egyéniség lett, mint ő) legrosszabb esetben is csak levegőnek nézi, de összeveszni sosem fog vele.

Köszönjük, Carlito!

Nehéz, sírós nap a mai

A fene ebbe a Faceba, hogy nem felejt, dobálja fel az emlékeket, néha olyat is, amit jobb lenne elfelejteni. Persze, lehetetlen. Mint 5 évvel ezelőtt azt a szörnyű napot, amikor Jack váratlanul itt hagyott minket. Ma már tudom, hirtelen fellépő vérzéses bélgyulladás volt, amit némelyik kutya átvészel, némelyik nem. Mi az utóbbi lapot húztuk. Hiába volt az injekció, az infúzió, kicsi Jack szíve nem bírta a sokkot. Az a gyönyörű, hatalmas szíve, amibe belefért az egész világ, de elsősorban mi, a családja és Colin. Az a nap a maga brutalitásával beleégett az emlékeinkbe, bármi jót is hozott azóta az élet, sosem feledjük a tanulságot, hogy a baj kiszámíthatatlan, egy pillanat alatt utolérhet, a veszteség emléke pedig éppen olyan maradandó, mint az élet ajándékaié. Kicsi Jack velünk vagy, még akkor is, ha mindent, ami még Rád várt, most Jamie kapja meg. Őt is Colin nevelte, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jó barátok lennétek. Remélem, Colin megtalált odaát és odaadhattad neki a puszikat, amiket elvittél magaddal; tudom, hogy neki is hiányoztak. 

Azt hittem, tudok még írni arról a napról, de nem igazán sikerül. Túl fájdalmas. Évről-évre tépkedem fel a sebet, mert ha meg is tudnék róla feledkezni, a Face nem enged lazítani. Kellett nekem annak idején kiplakátolni a fájdalmamat a világhálóra. Őszintén szólva nekem többnyire segít, ha megfogalmazom az érzéseimet, leírom és ha már, akkor már... hiszen sokan vagyunk hasonszőrűek, akik még egy kutya elvesztése feletti fájdalmunkat is érzelmesebben éljük meg, mint sok ember a családi életét. 

2019 kivételesen nehéz év volt. Apukám kezdte a sort, májusban ment el hosszas szenvedés után, aztán jött Jack júliusban egy rakéta sebességével, és novemberben az anyósom rettentő méltatlan körülmények között. Külön-külön is tönkrették volna az évet, így együtt igazán embert próbáló időszak volt. És ebben a nehéz időben egy apró baba érkezésének és egy négylábú baba beköltözésének kellett megpróbálni meghozni az egyensúlyt. Igazság szerint ettől a két eseménytől végül is ünnepelhetővé vált a karácsony, holott az utolsó temetés néhány nappal Szenteste előtt zajlott le. A dédi temetésén már ott volt az első unokánk, az ő dédunokája, alig három hónaposan. A világ másik feléről hozták el, hogy találkozhassanak, de a Mama már nem élte meg ezt a találkozót. És a karácsonyfa alatt ott volt egy féléves szőrös ifjonc, akire ha ránéztünk, sokszor nem is a saját báját láttuk, hanem igazságtalanul fiatalon elment elődjének az emlékképeit. Óhatatlanul is össze-összehasonlítottuk őket, évekbe telt, mire ezt a rossz beidegződést elengedtük, vagy hát leginkább elengedtem, és saját magáért tudtam szeretni és értékelni a kialakuló személyiségét. Érdekes tanulási folyamat volt. Mint minden más, ami ebben az évben történt. 

Szóval, amikor július 17-én a Face emlékeztet engem arra a csupaszív kiskutyára, ez a rengeteg emlék mind együtt tolul fel bennem. Mint mondtam, 2019 kivételesen nehéz, borzasztó és ugyanakkor gyönyörű év volt. 

Tattoo

Nem igazán bírom a tetkókat, ez az igazság, de azért bevallom, van az a varrat, amit még én is megpislogok a szemem sarkából. Nyilván teste válogatja, amelyiket díszíti. Mert igenis van, ami díszít és vannak azok (nyilván túlnyomó többségben), amik egy elhamarkodott pillanat, egy társasághoz való tartozás csalóka érzetét adva kerülnek a bőrre. Van, amit egy szerelem ihlet, legyen az Mari vagy Lali, legyen az egy stilizált szárnyas oroszlán, ami diszkréten vall tulajdonosa rajongásának tárgyáról. Ami miatt most "tollat ragadtam" valami más. 

A napok óta tartó kánikulában már úgy benépesedett a vízpart, hogy egy tűszálat sem lehet leejteni anélkül, hogy egy matrac nagyot durranva ne adná át a helyét egy másiknak, de a viccet félretéve, már lépni sem lehet az embertömegtől, akik az ország, sőt más országok ezernyi tájáról vetődtek éppen ide. Így aztán bizton állíthatom, hogy "megállapításom" nem kiragadott példákon, hanem tekintélyes számú  vizsgálati alanyon alapul. Nem a pasikon lepődtem meg, mert ők valahogy mindig is szenvedélyesebben hódoltak bőrük rongálásának, de a nők... nem ám tinik (ők még megelékszenek az apa, anya szeme elől a ruha rejtekében viselt kisebb figurákkal), de harmincas, negyvenes, többgyerekes családanyák testén virítanak teniszpályát (na jó, legyen inkább pingpongasztal) beborító rajzok. A vállakat, deréktájt, vádlikat és mindenekelőtt húsos combokat borítanak be a fekete ábrák. Némelyik talán az otthoni virágoskert ihletésében, mások a vadvilágban, de még a Marvel-birodalom hősei közt is találtak modellt. A forrón ragyogó napsütésben még fehéren világító combok, amiket napfény ezidáig még otthon se nagyon ért, most a zümmögő tű nyomán tárnak fel előttünk titkos világokat. Nem értem. Nyilván korom okán sem, de nőként sem. Én még úgy nőttem fel, hogy örültem, ha a bőröm napsütötte volt és hibátlan, örültem, hogy a tinikor megannyi makija nem hagyott nyomot. Így aztán nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel az újfajta őrülettel, amikor önként és dalolva (jobb sorsra érdemes kemény forintoktól megszabadulva) varratják ki magukat lányok és asszonyok. Nem, nem jövök azzal, hogy ez valamikor a börtöntöltelékek jellegzetessége volt, nyilván a kor halad, a szellem változik, de azért ennyire miért... ? Még élénken él bennem az a cikk, amit azok kifigurázásról írtak, akik csak a látványért égettetik magukra hülyeségük bizonyítékát, például a tényleg jópofa kínai jeleket, amik azonban nyers fordításban annyit jelentettek: "nem vagyok normális és még hirdetem is". Oké, ez egy másfajta közönség, értem én, érett anya ilyet nem tesz, ő legfeljebb a Pokémon figurát varratja fel, annak a gyerek is mennyire örült. Három évesen. Tizenhárom évesen meg majd letagadja a strandon, hogy ismer, az esküvői fotójukon meg majd retusáltatja a drága mamát. 

Na, hát igazából nem is tudom, minek húztam fel magam akármennyire is a témán, de ha már kikívánkozott, hát, kijött. Bocs érte!

                  我不正常還打廣告

Lányszobai álmok

 Melyik tinédzserlány nem álmodozik a felnőtt koráról? Mit fog csinálni és főként, mit fog másként csinálni, mint az ősei? 

Amikor én tizennyolc éves voltam, még az osztályfőnöki órán is felmerült a kérdés: képzeld el magad tíz év elteltével, hol fogsz tartani... Akkoriban a lányok többsége már tizenévesen is a férjhez menésről álmodozott. Igazából nem is tudom miért. Valahogy olyan magától értetődő volt. Befejezted az iskoláidat (vagy egyetemre mész, ez esetben elhúzod kicsit a dolgokat), de a cél a családalapítás és az érettségedet bizonyító okirattal máris késznek hiszed magad erre a kihívásra. 

Velem sem volt ez másként. Azt írtam akkor arra a papírra (vajon megvan-e még valakinél?), hogy az idegenforgalomban fogok dolgozni (ez bejött, az Ibusznál helyezkedtem el), lesz két gyerekem (a következő tízéves tervben ez is megvalósult) és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Nem volt túl bonyolult tervezgetés. Nagyjából a sírig megvolt a forgatókönyv. Jó munka, szép család, idővel cuki unokák, akiknek érdemes eltenni a rengeteg mesekönyvet, játékot, diafilmet, mert majd együtt élvezzük újra, akár csak az apjukkal. 

Sejthető, hogy nem egészen így sült el a dolog. Meglett az érdekes munka az utazási iroda központjában, meglett a férj, nem sokkal később a két fiú is. Két remek fiú, ha szabad ilyen elfogultan dicsekednem velük. De tényleg. És idővel révbe értek ők is. A kisebbiknél köszöntött be előbb a gyermekáldás, így aztán meglettek a hőn áhított unokák is. Csak éppen... Csak éppen a kicsi tizenkét évvel ezelőtt nekivágott a nagyvilágnak. Akkor még csak kalandvágyból. Ami már önmagában izgalmas dolog volt, mert éppen róla gondoltam azt, hogy soha nem fogom a szoknyám széléről lepattintani. De ő elment felfedezni a világot és benne önmagát, azt az oldalát, amit itthon senki nem látott vagy nem akart meglátni. Törvényszerű volt, hogy odakint a nagyvilágban találkozzon össze élete párjával. Amilyen nehézkesen mentek itthon a magánéleti dolgai, olyan magától értetődően alakult odakint. Pedig ő sem így tervezte, de ha az a kis dobogó iránytűje megmutatja az utat, egész egyszerűen képtelenség nem engedelmeskedni neki. Lett egy ázsiai menyem, akinél szebbet, jobbat nem is kívánhatnék magamnak, és aki úgy tekintett a fiamra, hogy a vak is láthatta, felismerte benne az igazgyöngyöt a házassági vásárban.  Hét éve házasok és két gyönyörű gyerek szülei. A fiam csak magyarul beszél velünk, így aztán értenek is mindent, de magyar szó nem sok jön az ajkukra. Ha magyarul kérdezek, angolul válaszolnak, ha kérem, hogy mondják magyarul, próbálkoznak, de ez a nyelvtudás azért nem olyan, hogy elővegyük a mondókáskönyveket vagy a diafilmeket. Egyszerű tő mondatokkal próbálhatom elmesélni apjuk kedvenc meséjét a három nyúlról, de hát valljuk be, az azért nem ugyanolyan, mintha a ritmust regélném. 

A másik fiam is végre révbe ért, a szó nemesebbik értelmében. Voltak próbálkozások, amik azonban mind azt a célt szolgálták, hogy igazán értékelni tudja azt, amit végül megszerzett. Ez szinte ugyanúgy értelmezhető a magán- és a szakmai életére is. De ha lesz unokám tőlük is, az a baba sem itthon jön majd a világra. Lennének gondolataim ennek kapcsán, de egyikkel sem őket hibáztatom. Nem ők tehetnek róla, hogy öregségünkre majd itt maradunk magunkban és talán egy öregek otthonából kapják majd a hírt, hogy elment a hátországuk. 

Szóval, a lányszobám mélyén, amikor már ennyire előre gondolkodtam, akkor az unokák velünk töltötték a nyarakat a Balatonon, mint annak idején a fiúk a nagyszülőkkel. Hetente, de legalább kéthetente találkoztunk volna, együtt fedeztük volna fel a gyerekkor minden szépségét és amikor velünk lettek volna, elkényeztettem volna őket a legnagymamaibb módon. Ehelyett most marad az évenkénti (jó esetben évente két) alkalom, a nehézkes kommunikáció, egy csomó - szerintem - szép program elmaradása érdeklődés hiányában. Helyette a megalkuvás, a kicsik kényekedvének kiszolgálása a lehetőségünk. Legalábbis most még, amíg ilyen kicsik. Félek, hogy később se lesz ez másként. Egyelőre örülhetek, hogy ha más nem is, de a nagypapát, nagymamát hallhatjuk eleget, amikor együtt vagyunk. Tudják, kik vagyunk, értékelik is a velünk töltött időt, de azért félek, ez soha nem lesz olyan, mint az álmaimban. Tudom, bennem van a hiba, nem a régi álmokat kell kergetni, hanem a jelennek örülni, abból kihozni a legjobbat. Igyekszünk is. Csak néha pofon vág a valóság.