Abszurd

 Hol másutt, mint az egészségügyben. 

Anyám cukorbeteg, így rendszeres szemészeti kontrollra jár. Mivel már nem mai csirke, nem erőltetik, de évente egyszer azért illik elballagni. Egy olyan világban, ahol nem az utolsó látogatásnál kell kérni a következő időpontot. Nos, ha menni kell, hát menni kell, helyette én ballagtam el tegnap a Fehérvár úti szakrendelőhöz időpontot kérni, mert ugye telefonon ilyesmit intézni kies honunkban úgyszólván mission impossible. A recepciónál a szokásos hosszú sor, beállok. Látom, kiírták, hogy nem elég a taj-kártya, kell a lakcÍmkártya is, de bízom benne, hogy nem fognak elhajtani, hiszen hosszú évek óta jár oda, láthatják a mindent tudó gépükben, csak elhiszik, hogy nem viccből álldolgáltam a sorban húsz percet. Ekkor azonban történik valami...

Idős férfi aprócska feleségével áll valahol mögöttem a sorban, hallom az izgatott sustorgást, hátra nézek, látom, hogy a törékeny asszony igyekszik megtartani a párját, aki majdnem összeesik. Eszembe jut, hogy a bejáratnál a két ajtó között tolókocsikat láttam, indulnék egyért, de persze erős biciklilánc óvja a vagyont, nehogy valaki magántulajdonnak nézze. Kellene egy biztonsági őr vagy bárki, aki a kulcs őre, de sehol senki. Egy fickó őgyeleg az előtérben, nyakában befelé fordult kártya lóg, éppen úgy lehet egy beteg, mint a hely alkalmazottja. Láthatóan tudomást sem vesz az egyre látványosabb próbálkozásról, ahogy hárman háromfelé futva igyekszünk megoldást találni. A pult mögött ülő nők is egészen biztosan látják, mi történik, de nekik is egyszerűbb úgy tenni, mintha nem látnának semmit, a mikrofonba egyikük sem szól bele, hogy a rend és kulcsok őrét előkerítsék. Végül kiderül, valóban tébláboló emberünk a megoldás kulcsa, hogy ilyen képletesen fejezzem ki magam. Szólunk, kérjük, ő gyökkettővel beballag az irodájába, leül az íróasztalához és megfontolt mozdulatokkal kutat az íróasztala fiókjában. A kulcs előkerül, emberünk továbbra sem ideges, nem sürgős neki semmi, kiballag, kinyitja a zárat és láthatóan elbizonytalanodik... csak így hoppára odaadni valakinek a drága eszközt? Nem várom meg, amíg iratokat kér, mondom neki, előbb ültessük le a bácsit. Végre szegény ember biztonságban van. Honnan volt annak az aprócska nőnek ennyi ereje, hogy élete párját lábon tartsa ilyen hosszú időn ált? Hát, kérem, a szeretet ereje... ahogy mondani szokás. Még látom, hogy már igazolványt ad át, hogy bebiztosítsa az őrt, nem lépnek le a tolókocsival. Én már rég sorra kerültem volna, de nyilván a sor közben már haladt. Beállok hát újra a sor végére. Egy idős nő hív maga elé: Kedveském, legalább maga megmozdult, mert Ezek... int fejével az ablak felé, meg se látnak minket.

Sorra kerülök. Mondom, mit szeretnék. Hááát, időpont a szemészetre nincs, csak előjegyzés, de az se most, majd a jövő héttől, talán már a hétvégén, még nem tudni. De úgy kalkuláljunk, kb. féléves várakozás lesz. Mit mondhatnék? Nyolcvanhét évesen már az édesanyám se érzi sürgősnek a kontrollt. Konkrétan feleslegesnek érzi, de ez csak az ő meglátása, más egészen biztosan fontosabbnak érezné, mint ahogy az orvosa is szeretné bizonyos vizsgálatok eredményét látni. Azt hirdetik, egészségügyünk irigylésre méltó. Na igen, kinek mi ... Szerintem meg egy nagy rakás.